Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Megint kint voltam a hétvégi maratonon. Futottam ugyan, de nem ezért járok ilyen helyekre, hanem a Dukowksi ikrek miatt. Pedig csak az egyikük fut. Nekem sajnos nincs testvérem, de ha lenne, mi is így lennénk egymással, érzem.

 

Közöttük különlegesen szoros kötelék van. Valahogy részei egymásnak, érzik, amit a másik. Erőt tudnak meríteni egymásból, de közben nem fogy az energiájuk, hanem éppen, hogy megsokszorozódik.

 

Az ikreknél is mindig tudni szokták, és számon is tartják, hogy melyikük az idősebb testvér. Ez Dukowskiéknál is így van, csak egy kicsit másképp. Tomas az idősebb, azaz a báty, és Peter a fiatalabb, azaz az öcs, ebben mindenki egyetért. Pedig Peter jött hamarabb a világra. Állítólag Tomas az anyaméhben – és ameddig lehetett, a szülőcsatornába menet is – öccse sarkát fogta; nem engedte el a végsőkig. Mikor aztán Peter kibújt, nem sírt fel, hanem visszafojtott lélegzettel várta, hogy bátyja is kövesse. Nem tudom, hogy tényleg így volt-e, de hajlok rá, hogy igen. Csak az alapján, amit a futóversenyekről tudok.

 

Csak Peter fut. A zenésszé lett Tomas egy furgonban várja a cél közelében. Mindenféle zenét készít oda maguknak a keverőpultjához, és feltesz egy fejhallgatót. A startnál álló Peter érzi azt a finom nyomást a fülén, ahogy bátyja feltette magának a párnás fejhallgatót. Tomas pulzusa pedig kezdi felvenni azt az izgalmi szintet, amin Peteré áll.

 

Tomas fejhallgatójában és Peter fülében (minden további technikai eszköz közbeiktatása nélkül) egy mélyről felhörgő intenzív hang teljesedik ki. Az izgalom szívverése átfordul az összpontosított energia pulzálásává. Nincs már más, csak az öcs, a báty, a zene, meg a futás.

 

A start pillanatától kezdve improvizatív dzsessz szólal meg. Peter helyezkedik, kerülgeti a többieket, kezdi felvenni a ritmust, amiben futni akar, megérzi, hogy milyen formában van. Tomas pulzusa ugrál, színes emberfoltok úsznak el a szeme előtt a furgon hátuljában.

 

Ahogy Peter körül ritkulnak kicsit az emberek, a dzsessz elhalkul, és hangos, mély dobokkal kipányvázott, pökhendi francia rapp veszi át a helyét a keverőpulton, Tomas fejhallgatójában, és Peter fülében. Erővel telve nyújtja lépteit, szinte nagyképűen úszik a zenével. Az ikrek ujjai kihűlnek, légzésük elmélyül, vérük a lábakban összpontosul.

 

A tizenkettedik kilométernél aztán Tomas saját állapotán érzi, hogy Peter fáradni kezd. Az eddigi szolid izzadás helyét intenzív verejtékezés veszi át, a szívverés szaporábbá válik, a lélegzet ki-kiesik a ritmusból. Holtpont. Halkul a rapp, újra beúszik a dzsessz, sorjáznak a hangok, pöffennek a trombiták, szitálnak a cintányérok, oda-odakapnak a gitárok.

 

Aztán szinte észrevétlenül már nem csak odakapnak, hanem átveszik az uralmat Peter fülében, és egy éles, torzított vonyítással, két elementáris erejű dobütéssel leszakítanak minden nyúlós hálót, minden nyákos posványt a futóról. Indul a favágók következetességével felvértezett ausztrál rock.

 

Peter látása elhomályosul, arcán mosoly árad szét, szemei szinte felakadnak, de nincs is rájuk igazán szüksége, csak annyit kell látnia, hogy van-e valami az útjában, elegek a színes foltok, neki csak a zene kell, csak az kell, amit a bátyjától tud. Gyorsabb tempót vesz fel, keményen lép a ritmusra, lábai alatt futószalagon maradnak hátra a kilométerek.

 

Tomasról ömlik a veríték, pulzusa stabilan százhatvan, zihálva lélegzik, szemébe sós izzadtsága folyik, alkarjával törli ki. Peter újabb holtponthoz közeledik. Tomast erős fáradtság nyomja le, Peter kapkodni kezd a levegő után, Tomas oldala szúrni kezd. A huszonhatodik kilométer.

 

Tomas egyenletes légzést erőltet magára. Először kevésnek tűnik az oxigén, de aztán Peter szervezete nyugalmat talál a kiszámíthatóságban, és Tomas keverőpultjáról egy elszálló riff uszályán halálpontos, félremagyarázhatatlan ütéshullám érkezik Peter fülébe, ereibe, izmaiba. A minimal techno kiszorít mindent. Már látni sem kell, csak lépni a ritmusra, rá a bitekre, mint az atomóra. Peter szemében nem az út széle látszik, hanem csak egyenes szakaszok által megzabolázott szinuszgörbék. Olyan állapotba kerülnek, mint a sámánok, a varázslók, a dervisek. Fujtató fűrészgép módjára dobálják hátra a kilométerek szétvágott forgácsait. Mosolyuk megmutatja fehér fogaikat.

 

Míg el nem jön a harmincnyolcadik kilométer. A zene nem segítség már, az ütemet képtelenség követni. Szúr a tüdejük, hasít a szívük, vérzik a mellbimbójuk, foltok úsznak a szemük elé, meg-megrogy a térdük. Ez a holtpont erősebb mindnél. Nem lehet tovább bírni. Nem szabadott volna pökhendinek lenni az elején. Nem szabadott volna favágóként nekimenni. Hiba volt bitek szolgálatába állni?

 

Tomas pultjára támaszkodik. Ömlik róla a víz, és fázik. Ajkai kicserepesedtek. És akkor megérzi, ahogy Peter zihálása csillapul, és a szabályossá erőltetett lélegzet rendet vág a pusztulás, a kétségbeesés fölött. Tomas is megrázza magát, és követi az ütemet. Mindkettejük fülében csak a másik van. Mindkettejük szemében csak a másik van. Az öcsnek a báty, a bátynak az öcs. Aztán kiesik minden hang, tompa csendben homályosodnak az elhagyott kilométerek, és lassan élesedik a testvérek képe.

 

A célszalag átszakításával a film is szakad. Peter épphogy csillapítani tudja estét az aszfalton, Tomas a pult alá rogy, szemük becsukódik. A Peter fölé hajoló orvos semmit sem érzékel a verem lényegéből, melybe a futó esett, de a felemelt lábnak, és a víznek is szerepe van abban, hogy az ikrek szempillái rezegni kezdenek, aztán kinyitják a szemüket, és lassan feltápászkodnak. Találkozniuk kell.

A férfi az ablak mellett ül a buszon. Kifelé bámul. Tizenhat évesen jött el otthonról. Á, otthonnak már rég nem lehet nevezni. Csak régi, meghazudtolt emlékfoltok elmosódott ömlenye az egész. Mondjuk inkább szülőfalunak ezt a kis zsáktelepülést. Úgy hívják, Remény. Oda tart a kivénhedt busz, rajta egykori szülöttével. A férfi pedig csak ül az ablak mellett, bámul kifelé, és lábszárai között szorítja a robbanóanyaggal tömött hátizsákot.

Szűz Mária! – suttogta elhaló hangon Janka néni. Vérágas, álomittas szemeivel a faliórára nézett. Már két óra volt. Késve ébredt az ebéd utáni szunyókálásból. Hirtelen akart felállni, de a térdére kellett támaszkodnia, hogy a karosszék elengedje. Egy kicsit megszédült a gyors mozdulattól, és talán az izgalomtól. – Apjuk! – kiáltotta most már sokkal élesebb, szemrehányó hangon – Ébredj, az Isten áldjon meg! Két óra van!

 

Az öreg hangosat horkantott, és rögtön felpattant, mint az álmából riasztott tűzoltó, ha mennie kell. – Fogd a porszívót! – sziszegte a felesége – és kezdd a másik szobában, ne itt lábatlankodj! Én addig letörölgetem a polcokat.

 

Iharos bácsi szaggatottan lélegezve loholt a kamrához, kivette a porszívót, és ahogy csak bírt, lépegetett a kisszoba felé. Nekiállt. A sarkoknál kezdte. Precíz ember volt, nem hagyott ki egyetlen részletet sem, ragyogott minden, amerre csak járt. De az alapos munka megköveteli a maga idejét. Lassan haladt, a percek csak úgy nyargaltak, ő pedig úgy érezte, megbolondul, vagy kiszakad a szíve a helyéről.

 

Janka néni eközben teljesítőképessége határán egyensúlyozva emelte le egyesével a kis porcelánfigurákat a polcról, letörölte a port róluk, és a polc fáján a környékükről, és visszatette őket a helyükre. Némelyiket meg kellett igazítani, hogy ugyanott és ugyanúgy álljon, mint addig, némelyiknél pedig még csak ezek után vette észre, hogy egy parányi porfoltocska ottmaradt; kezdődött minden elölről.

 

Ahogy Iharos bácsi átjött a szobába, és Janka néni mögé lépett, az asszony ijedtében majd’ elejtette a játszadozó foxit formázó kis szobrocskát, de csak egyetlen gyilkos pillantást lövellt férje felé: most nincs idő veszekedésre, szemrehányásokra. A férfi ideges, reszkető kézzel bedugta a porszívót, és akkurátus sávokban haladni kezdett vele a szőnyegen. Homlokán izzadtság gyöngyözött.

 

Egyszer csak hallották becsapódni a lenti kaput. Megdermedtek. Iharos bácsi néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után leállította a porszívót, és kihúzta a konnektorból. De mielőtt kiléphetett volna a szobából, élesen kattant a bejárati ajtó zárja. Iharos bácsi kővé dermedt ott, ahol volt, úgy, ahogy volt, a kezében a még meleg porszívóval.

 

Ezt a szégyent nem élem túl… – motyogta maga elé Janka néni, és egy könnycsepp gördült ki szeme sarkából, ahogy tehetetlenül álló férje válla fölött kipillantva meglátta az épp belépő takarítónőt.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csörög a telefon. Rossz érzésem van. Felveszem: indulnom kell. Máskor mindig elfelejtek valamit, most rögtön a kezemben van minden. Futok le a lépcsőn, ki az utcára, be a kocsiba. A zöldön kifordulok balra, és várom a következőt. Sárga. Padlógáz, hatezer, kettes, padlógáz, hatezer, hármas, padlógáz. Átértem. Épphogy. A Hondával sokkal gyorsabb szokott lenni. Sokkal. Ha kellett. Volna. Az ideális íveken, a lehetséges maximális tempóval megyek a házig. Van parkolóhely.

 

Felrohanok. A mentők még nem érkeztek meg. Huszonkét, vértől átázott zsebkendő. Apám a kanapén ül, a tüdejét ellepi a vér, nem kap levegőt. Megérkeznek a mentők. Anyám már összepakolta a táskát három hónappal ezelőtt. Aligha hagyott ki belőle bármit is. Nem szokott. Nekem az a dolgom, hogy egyetlen másodperc se múljon rajtunk. Hozom, nyitom, félrehúzom, amit kell.

 

Apám így, mintha egy szívószálon át tudna csak lélegezni, így is elmondja, hogy tumora van, hogy mióta, hogy mivel és hogyan kezelték. Az orvos meghallgatja. Egy ideig csak áll. Valami injekciót akar adni, de nem találja a vénát. Szerencsétlenkedik egy darabig, úgy tűnik, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Hát ez sajnos nem sikerült – mondja. Apámat kiviszik a mentőbe.

 

Én nyitom a szobaajtót, félrehúzom a bejárati ajtó elől a hőszigetelő függönyt, villanyokat oltok, összeszedek még valamit, aztán zárok, és utánuk hajtok a kórházba. Ismerem már a járást. Apámnak elfogyott az ereje, de még tartja magát. Megröntgenezik. Már oda kell szíjazni. Mi is bemegyünk, de az orvos ránk förmed, hogy semmi dolgunk itt. Aztán észbe kap, és ember módjára megkér minket, hogy kint várjunk. Nem szabad feldühödni.

 

Apámat egy kétágyas szobába fektetik. Szinte semmi levegő nem fér el a vér mellett a tüdejében, az agya utasítja a testét, hogy szaporán kapkodjon oxigén után, de ő képes valamennyire felülbírálni, nem esik pánikba, nem adja meg magát a rettegésnek, keményen tartja magát. Ahogy mindig.

 

Végre kap egy injekciót, ami csökkenti a fájdalmait. Légzése egyenletessé válik. Megnyugszik. Becsukja a szemét, és lassan lélegzik. Az orvos beszélt vele. Azt mondta – ahogy korábban is –, hogy mindenről nyíltan beszélhetnek velünk. Ő az orvos nélkül is tudja, hogy órák vannak hátra csak. Én is értem a szavakat, de nem fogom fel őket. Megérkeznek a nővéremék. Százhúsz kilométerről.

 

Mi is bemegyünk, és mellette vagyunk. Tízpercenként ránéznek. A keze hideg. Aztán megállapítják a halál beálltát. A főnővér türelmetlenül kérdezi, hogy meddig akarunk még maradni. De ő is észbe kap, megérti, hogy mit kérdezett. Elhatározom, hogy nem dühödök meg rá.

 

Vége. Nincs mit többet tenni. Nincs mit jól vagy gyorsan csinálni. Tele van a fejem történésekkel, de történet nincs sehol. Hazamegyünk. Megérkezik a bátyám. Kétszáznegyven kilométerről. Nem sokat beszélünk. Még órákkal később is, otthon is várom, hogy eljusson az agyamig, hogy mi történt.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Rögtön a nevével akartam kezdeni a mondatot, de aztán rájöttem, hogy soha nem volt neve. Fel sem merült, hogy elnevezzék. Pedig annyian bábáskodtak a születése körül, annyi embernek köszönhet valamit (mindenkinek mást és mást), ami egyedivé, különlegessé teszi.

 

Csontváza eredeti (nem műanyag); az iskolai szertárból való. A tantestület és a rendőrség rég lemondott róla, hogy valaha megtalálják. Vedlő komondorok és malamutok szőrével van kitömve a teste, bőre pedig eredetileg bútorok részére szánt marhabőr. Ugyan alsóruházatot is visel, de alkotói a legnagyobb gondot a felsőruházatára fordították. Nemcsak, hogy dacol az időjárás viszontagságaival, hanem – egészen más szempontokat beteljesítve – darabjainak színei is harmonizálnak egymással, és a közönséges feltűnést magasan felülmúló, szinte lehengerlő eleganciát kölcsönöznek a madárijesztőnek.

 

Ő maga robusztus mellkasára és széles vállaira a legbüszkébb, noha éppen ezeknek veszi a legkevesebb hasznát. Ahogy magasan, a sor elején lévő oszlopon trónol, mást sem tesz álló nap, csak a madarakat várja. Tekintetét magasra, a távolba szegezi, és sóvárogva figyeli az égen röpködőket. Semmire nem vágyik annyira, mint hogy találkozhasson a felhők utazóival.

 

Legnagyobb sajnálatára a madarak soha nem jönnek elég közel, inkább csak a szomszédos szőlőkig merészkednek. A legelkeserítőbb, hogy nem elég, hogy a többi madárijesztőt nem kerülik, hanem egyenesen rászállnak kiterjesztett karjukra. Mit nem adna érte, ha ezt ő is átélhetné.

 

Ezért ahogy közeledni látja szárnyas barátait, nyújtózkodni, integetni kezd, s mivel látja, hogy mindez hasztalan, rángatni kezdi magát, le akarja szakítani magát az oszlopról, ami azonban valahogy a testének a része, ezért hiába vonaglik, hiába próbálja a kezével kiszabadítani magát, nem, és nem sikerül.

 

A madarakat már ennyi is elriasztja. De a madárijesztő ilyenkor elkeseredésében még ordít is egyet, aztán még egyet, és tehetetlenül kénytelen végignézni, ahogy minden madár riadtan száll el még a szomszédos szőlőkből is, nem csak a madárijesztőé közeléből. Egy darabig néz utánuk némán, közben hangtalanul folynak a könnyei végig az orra mellett, le az állán. Onnan a mellkasára csöppennek, ahol már egy jókora, elmosódott szélű folt jelzi, hogy ez így megy évek óta. Azóta, hogy idekerült.

 

Az ingnek meg se kottyan a sok sós könny, még a színét sem nagyon akarja elengedni. Tulajdonképpen alig venné észre bárki is, hogy ott könnyek nyomai vannak. Úgy értem, ha ránézne bárki…

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Te vagy az, Szilárd? Öregem, semmit nem változtál a gimnázium óta! Mi van veled? Mesélj! Megvan már a Maserati?

– Most Skodát akarok.

Hát, kedves László, a rossz hír, hogy a fény nem jutott át, tehát beigazolódott a gyanúnk, és magának orrsövény-ferdülése van. A jó hír viszont az, hogy ott, ahol a fény elakad, a véső – ha tiszta erőből kell is ütnöm – át fog jutni.

Ránézésre, mondjuk az utcán, nem lehet megmondani az emberekről, hogy milyenek. Ilyenkor „csak” azt látjuk, hogy milyenek szeretnének lenni. Hogy a máz megrepedjen, nem kell, csak egy történés. Olykor a legapróbb.

 

Van például ez az úr, aki mindig lefelé hajlított szájjal, de felfelé szegett orral, szigorúan, egyenes derékkal vonul a folyosón. Fölényes, hideg tekintetével mintha birodalmát szemlélné. Isten tudja csak, mire ragadtatná magát eddig féken tartott dühében, ha a rend csillogóan fényes gránitkövén akár csak a legapróbb karcolást is észrevenné.

 

Múltkor – az első alkalommal, ezért számára váratlanul, ráadásul a sötétből kilépve – erélyesen ráköszöntem. Rögtön kiesett addig magabiztosan játszott szerepéből. Szeméből sugárzó, szokásos gőgje már nem találkozott a tekintetemmel. Megriadt. Mintha nem is ő lett volna többé. Szemét idegesen kapta rám, aztán rögtön le is sütötte, és ki-kihagyó cérnahangon viszonozta köszönésemet. Ahogy felgyorsított lépteivel eliramodott mellettem, olyan ijedt arcot vágott, mint akit a megérdemelt megvakulást közvetlenül megelőző utolsó maszturbálása közben értek tetten. Az én utcai mázam ugyanis az ítéletvégrehajtóé. Amúgy egy nonstop videotékában dolgozom.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Vihar előtti csend volt az osztályon. A kinti párás levegő beszüremlett a betonépületbe. Az ápoltak az asztaloknál ültek. Ilyenkor mindenki a maga dolgával szokott foglalkozni. Olvasni, keresztrejtvényt fejteni, pasziánszozni vagy magában motyogni. De most csak ültek, és vártak.

 

Egyikük, egy inas, cserzett bőrű férfi alig láthatóan reszketni kezdett. Ujjai kihűltek, hideg nedvesség ült a bőrére. Állkapcsát ütemesen összébb és összébb szorította, aztán a keze is ökölbe szorult. Szájának jobb sarka lefelé hajlott, ajkai remegni kezdtek. Szemeibe hirtelen rémület költözött: tudta, hogy mi következik. Egy hirtelen mozdulattal, robbanásszerűen felállt, a széke éles, fémes csattanással érte a hideg követ, és csikordulva csúszott hátra, a megemelkedett asztal lábai rövidet, hangosat koppantak. Az ápolt íjként feszült meg, és ember torkából még soha nem hallott ordítást préselt ki görcsösen összeránduló tüdejéből.

 

A többiek megrémültek. Ki-ki habitusa szerint azonnal kirohant a szobából, mások kővé dermedtek, a lehető legkisebbre húzták össze magukat, egy sarokba húzódtak, vagy egyéb módon próbáltak meg láthatatlanná válni. Az ápolt összeszorított fogakkal és ököllel nézett körül. A téboly feszítette belülről. Rettegést keltett a többiekben, de maga is rettegett.

 

Az ügyeletes ápoló teleszívta a fecskendőt, és tenyerével idegesen, úgy, hogy közben egy pillanatra sem vette le a szemét az őrültről, a csengőre csapott. Ebben a pillanatban, három helyiséggel odébb, Góliát felmagasodott a székéből. A csengő neki szólt. Combjai körül fullasztón feszült meg a nadrág. Ahogy mozdult, érezni lehetett rettenetes tömegét. Robusztus csontozatán hímgorillákéval összevethető izomzat tapadt. Súlyos léptekkel, a legkisebb félelem vagy habozás nélkül indult az ajtó felé, mint aki bármilyen körülmények között bevégzi küldetését, akárki is próbál meg az útjába állni.

 

A megtébolyodott ápolt hátát mindig a szoba közepe felé tájolva körbe-körbe forgott. Hol lassabban, hol egészen nekiiramodva, de mindvégig őrült gyanakvással a szemében, és mindenre elszánva. A kört lassan tágítani kezdte, így egyre közelebb került a többiekhez. Páran halkan sírni vagy imádkozni kezdtek. A tébolyodott ki-kinyújtotta görbe ujjait, mintha ki akarna tépni a húsukból, aztán megint ökölbe szorította kezeit, hogy kész legyen ütni, ha ütnie kell.

 

Góliát kívül, a folyosón elérte a szoba ajtaját. A dühöngő épp háttal, az ablak felé állt, amikor benyitott. Az ebben a pillanatban beállt siket csendet csak a tagbaszakadt ápoló felsőjének halk surrogása törte meg, ahogy bepréselte magát az ajtófélfák között. A tébolyodott mozdulatlanná kövült. Ismerte már ezt a hangot. Góliát nyílegyenesen felé tartott. Az óriásnak három lépésébe tellett csak odaérni. Felemelte hatalmas jobb karját, és megmarkolta az előtte jelentéktelennek tűnő férfi vállát. Keze betakarta az egész vállát, és még a hátából is egy jó darabot.

 

Az érintés pillanatában az inas férfit láthatóan elhagyta az ereje. Izmai elernyedtek, de óriási lélegzetet vett, és ahogy kifújta a levegőt, ömleni kezdtek a könnyei, és zokogva kiáltotta: – Az istenit, Góliát! Iszonyúan féltem! Hol voltál ilyen sokáig? Azt hittem, már soha nem érsz ide. Sokkal gyorsabbnak kellene lenned! Sokkal! Érted?

 

Ahogy ezt kimondta, egy csapásra megnyugodott, kinyúlt a legközelebb álló szék felé, magához húzta, és rárogyott. Az ügyeletes ápoló eltette a fecskendőt a fiókba, a többi ápolt pedig megkönnyebbülten sustorogni, nyüzsögni kezdett.