Normal
0
21
false
false
false
MicrosoftInternetExplorer4
/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}
Az emberek döntő többsége nincs tisztában a gombok igazi természetével. Velük szemben én már egészen kisgyermek koromban, akkor, amikor az ember még ösztönösen és teljes bizonyossággal felismeri a jót és a rosszat, már akkor tudtam, hogy a gombok a sötét oldalhoz tartoznak.
Határozottan toltam el magamtól minden ruhadarabot, amin akár csak egyetlen is volt az undorító, sárgás-opálos, csontszerű képződményből. Puszta látványukra összeszűkült a szemem, feszültté váltam, ha hozzájuk értem, már öklendeznem kellett.
Szimbolikus jelentősége volt számomra, amikor bölcsődébe kellett mennem. Mint a tengert annak egyetlen cseppjében, úgy láttam meg a gonoszt az életben. A vele való találkozás elkerülhetetlen, hiába minden jó szándék, hiába a józan mérlegelés.
A bölcsődében kétféle egyenruha volt. Egy egyszerű kis póló, és egy… egy másik fajta, tele iszonyú gombokkal. Egy szépnek induló tavaszi reggelen – akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudok visszaemlékezni, hogy miért, de – késve érkeztünk a bölcsődébe. Mivel a gombok természetével minden gyerek tisztában volt, mindenki csupasz pólót választott. Aki tehette. Aki nem érkezett későn, mint mi azon a tavaszi reggelen.
Ahogy megláttam a katonásan rendezett kis halmot, ahogy az ingek feküdtek egymáson, éreztem, hogy baj van. Hátráltam, és hajtogatni kezdtem, hogy én ilyet nem vehetek fel, én nem tudom elviselni ennek az ingnek az érintését! Anyám siethetett talán, a dadus pedig már nyilván évekkel korábban lemondott arról, hogy meg tudjon maradni jó embernek. Száz szónak is egy a vége: anyám otthagyott, a dadus – mivel kétségbeesetten védekeztem, egy másik dadus és a portás segítségével – durván lefogott, és rám adta az ördögtől való gúnyát.
Toporzékoltam, a nyálam folyt, eleredt az orrom vére, és sugárban hánytam addig, amíg már csak epe jött fel, és jártányi erőm sem maradt. Délután, amikor értem jött, anyám ott talált, ahol reggel kétségbeesésemben összekuporodtam. Végleg kihűlt bennem valami.
Többször nem késtünk el (illetve én azóta sem, egyszer sem, sehonnan sem), és ahogy óvodás, aztán iskolás lettem, sikeresen kerültem el az ehhez hasonló helyzeteket. Még az egyetemen sem vettem fel soha inget, és bár a vizsgákon ezt nem nézték jó szemmel, igazi károm nem származott a dologból.
Aztán dolgozni kezdtem. Minden bonyolultabbá vált, és ahogy családom is lett, egyre több kompromisszumot kellett kötnöm, egyre több pénzre volt szükségem, és ugyan hosszú évekig kitartottam, és megkettőzött erővel bizonyítottam, hogy nem a ruha teszi az embert, hanem a teljesítmény, amit az asztalra lerak, egy idő után nem kerülhettem el, hogy öltönyt, és… és inget kelljen felvennem.
Ahogy belebújtam még otthon, rögtön nyirkos hideg futott végig rajtam, aztán elöntött a forróság. Izmaim megfeszültek, arcomra dühös gyűlölet ült ki. Őszintén mondom, hogy megpróbáltam elhessegetni magamtól ezeket az érzéseket, küzdöttem ellenük, de nem győzhettem.
Ha ing volt rajtam, egészen más ember lettem. Hideg technokrata, kíméletlen ítéletvégrehajtó, könyörtelen ítész. A cég, ahol akkor dolgoztam, épp nehéz időket élt. Mivel új habitusom híre futótűzként terjedt, felkértek egy testhezállónak tűnő feladatra: rázzam gatyába a vállalatot. Teljhatalmat kértem. Megkaptam.
Kiszámoltam, lemodelleztem, elterveztem mindent, és kegyelem nélkül küldtem el a munkásokat, az aktatologatókat és a kiskirályokat. Csak a tökéletesen teljesítők maradhattak, nekik viszont napi 12-14 órát kellett hibátlanul dolgozniuk, hogy megtarthassák a munkahelyüket.
A cég egyenesbe jött, sőt erősebb lett, mint valaha. A részvényesek ódákat zengtek rólam. Így magától értetődő volt, hogy a következő feladatom is hasonló jellegű lett, majd szépen a válságkezelés ismert és rettegett specialistájává váltam. Mindenki engem akart, mint menedzsert, de mint embertől, féltek tőlem.
Okkal tették. Számomra csak húsdarabok, egy táblázat celláinak számai voltak, ahogy drága ingemben feszítve végigmértem őket. Megszállottjává váltam a munkámnak, megrészegített, hogy nincs előttem akadály, hogy azt tehetek, amit akarok, hogy én vagyok az úr.
Már otthon sem vettem le az inget, a pizsamámon is nagy, sárga gombok díszelegtek.
Persze, ha ennyire egy valaminek szenteli magát az ember, annak káros hatásai is lesznek előbb vagy utóbb. A feleségem elvált tőlem (de egy fillért sem húzott ki belőlem!), a gyerekeim nem beszélnek velem.
A sok ezredik kirúgott dolgozó, ellehetetlenített család, és megfélemlített ember után egyszer csak elfáradtam. Elfogyott a lendületem. Szabadságot vettem ki. Az első napon felvettem a kedvenc pólómat. Csak ekkor döbbentem rá, hogy számolatlan évek óta pihent a szekrényben.
Az első hét hihetetlen megkönnyebbülést hozott. Óriási nyomástól szabadultam meg, amit éreztem ugyan azon a napon, amikor először ingbe és öltönybe öltöztem, de aztán alattomosan elhitette velem, hogy természetes, hogy magától értetődő, hogy ez már csak így van. Nincs így! Nem kell így lennie!
Ahogy erre rájöttem, filmként kezdett leperegni a sok év, amit a gombok szolgálatában töltöttem. Sorra jöttek fel előttem a szomorú, a kétségbeesett, a rettegő, a könyörgő arcok, a megbántott emberek, a tönkretett sorsok. Azok, akik fölött átléptem, és akiket eltapostam. Délután a házvezetőnő ott talált pólóban és alsógatyában, ahol reggel ürességemben összekuporodtam.
Soha több megbízást nem vállaltam el, és elégettem az összes ingemet. Azóta sem volt rajtam ing egyszer sem. Nincs egyetlen gomb sem a lakásomban, és senki be nem teheti a lábát, akin akár csak egyetlen egy is van. Igaz, nem is látogat senki.
egypercesek 