Szűz Mária, már két óra van!

Szűz Mária! – suttogta elhaló hangon Janka néni. Vérágas, álomittas szemeivel a faliórára nézett. Már két óra volt. Késve ébredt az ebéd utáni szunyókálásból. Hirtelen akart felállni, de a térdére kellett támaszkodnia, hogy a karosszék elengedje. Egy kicsit megszédült a gyors mozdulattól, és talán az izgalomtól. – Apjuk! – kiáltotta most már sokkal élesebb, szemrehányó hangon – Ébredj, az Isten áldjon meg! Két óra van!

Az öreg hangosat horkantott, és rögtön felpattant, mint az álmából riasztott tűzoltó, ha mennie kell. – Fogd a porszívót! – sziszegte a felesége – és kezdd a másik szobában, ne itt lábatlankodj! Én addig letörölgetem a polcokat.

Iharos bácsi szaggatottan lélegezve loholt a kamrához, kivette a porszívót, és ahogy csak bírt, lépegetett a kisszoba felé. Nekiállt. A sarkoknál kezdte. Precíz ember volt, nem hagyott ki egyetlen részletet sem, ragyogott minden, amerre csak járt. De az alapos munka megköveteli a maga idejét. Lassan haladt, a percek csak úgy nyargaltak, ő pedig úgy érezte, megbolondul, vagy kiszakad a szíve a helyéről.

Janka néni eközben teljesítőképessége határán egyensúlyozva emelte le egyesével a kis porcelánfigurákat a polcról, letörölte a port róluk, és a polc fáján a környékükről, és visszatette őket a helyükre. Némelyiket meg kellett igazítani, hogy ugyanott és ugyanúgy álljon, mint addig, némelyiknél pedig még csak ezek után vette észre, hogy egy parányi porfoltocska ottmaradt; kezdődött minden elölről.

Ahogy Iharos bácsi átjött a szobába, és Janka néni mögé lépett, az asszony ijedtében majd’ elejtette a játszadozó foxit formázó kis szobrocskát, de csak egyetlen gyilkos pillantást lövellt férje felé: most nincs idő veszekedésre, szemrehányásokra. A férfi ideges, reszkető kézzel bedugta a porszívót, és akkurátus sávokban haladni kezdett vele a szőnyegen. Homlokán izzadtság gyöngyözött.

Egyszer csak hallották becsapódni a lenti kaput. Megdermedtek. Iharos bácsi néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc után leállította a porszívót, és kihúzta a konnektorból. De mielőtt kiléphetett volna a szobából, élesen kattant a bejárati ajtó zárja. Iharos bácsi kővé dermedt ott, ahol volt, úgy, ahogy volt, a kezében a még meleg porszívóval.

Ezt a szégyent nem élem túl… – motyogta maga elé Janka néni, és egy könnycsepp gördült ki szeme sarkából, ahogy tehetetlenül álló férje válla fölött kipillantva meglátta az épp belépő takarítónőt.

Indulni kell

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csörög a telefon. Rossz érzésem van. Felveszem: indulnom kell. Máskor mindig elfelejtek valamit, most rögtön a kezemben van minden. Futok le a lépcsőn, ki az utcára, be a kocsiba. A zöldön kifordulok balra, és várom a következőt. Sárga. Padlógáz, hatezer, kettes, padlógáz, hatezer, hármas, padlógáz. Átértem. Épphogy. A Hondával sokkal gyorsabb szokott lenni. Sokkal. Ha kellett. Volna. Az ideális íveken, a lehetséges maximális tempóval megyek a házig. Van parkolóhely.

Felrohanok. A mentők még nem érkeztek meg. Huszonkét, vértől átázott zsebkendő. Apám a kanapén ül, a tüdejét ellepi a vér, nem kap levegőt. Megérkeznek a mentők. Anyám már összepakolta a táskát három hónappal ezelőtt. Aligha hagyott ki belőle bármit is. Nem szokott. Nekem az a dolgom, hogy egyetlen másodperc se múljon rajtunk. Hozom, nyitom, félrehúzom, amit kell.

Apám így, mintha egy szívószálon át tudna csak lélegezni, így is elmondja, hogy tumora van, hogy mióta, hogy mivel és hogyan kezelték. Az orvos meghallgatja. Egy ideig csak áll. Valami injekciót akar adni, de nem találja a vénát. Szerencsétlenkedik egy darabig, úgy tűnik, mint aki nem tudja, mitévő legyen. Hát ez sajnos nem sikerült – mondja. Apámat kiviszik a mentőbe.

Én nyitom a szobaajtót, félrehúzom a bejárati ajtó elől a hőszigetelő függönyt, villanyokat oltok, összeszedek még valamit, aztán zárok, és utánuk hajtok a kórházba. Ismerem már a járást. Apámnak elfogyott az ereje, de még tartja magát. Megröntgenezik. Már oda kell szíjazni. Mi is bemegyünk, de az orvos ránk förmed, hogy semmi dolgunk itt. Aztán észbe kap, és ember módjára megkér minket, hogy kint várjunk. Nem szabad feldühödni.

Apámat egy kétágyas szobába fektetik. Szinte semmi levegő nem fér el a vér mellett a tüdejében, az agya utasítja a testét, hogy szaporán kapkodjon oxigén után, de ő képes valamennyire felülbírálni, nem esik pánikba, nem adja meg magát a rettegésnek, keményen tartja magát. Ahogy mindig.

Végre kap egy injekciót, ami csökkenti a fájdalmait. Légzése egyenletessé válik. Megnyugszik. Becsukja a szemét, és lassan lélegzik. Az orvos beszélt vele. Azt mondta – ahogy korábban is –, hogy mindenről nyíltan beszélhetnek velünk. Ő az orvos nélkül is tudja, hogy órák vannak hátra csak. Én is értem a szavakat, de nem fogom fel őket. Megérkeznek a nővéremék. Százhúsz kilométerről.

Mi is bemegyünk, és mellette vagyunk. Tízpercenként ránéznek. A keze hideg. Aztán megállapítják a halál beálltát. A főnővér türelmetlenül kérdezi, hogy meddig akarunk még maradni. De ő is észbe kap, megérti, hogy mit kérdezett. Elhatározom, hogy nem dühödök meg rá.

Vége. Nincs mit többet tenni. Nincs mit jól vagy gyorsan csinálni. Tele van a fejem történésekkel, de történet nincs sehol. Hazamegyünk. Megérkezik a bátyám. Kétszáznegyven kilométerről. Nem sokat beszélünk. Még órákkal később is, otthon is várom, hogy eljusson az agyamig, hogy mi történt.

A madárijesztő

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Rögtön a nevével akartam kezdeni a mondatot, de aztán rájöttem, hogy soha nem volt neve. Fel sem merült, hogy elnevezzék. Pedig annyian bábáskodtak a születése körül, annyi embernek köszönhet valamit (mindenkinek mást és mást), ami egyedivé, különlegessé teszi.

Csontváza eredeti (nem műanyag); az iskolai szertárból való. A tantestület és a rendőrség rég lemondott róla, hogy valaha megtalálják. Vedlő komondorok és malamutok szőrével van kitömve a teste, bőre pedig eredetileg bútorok részére szánt marhabőr. Ugyan alsóruházatot is visel, de alkotói a legnagyobb gondot a felsőruházatára fordították. Nemcsak, hogy dacol az időjárás viszontagságaival, hanem – egészen más szempontokat beteljesítve – darabjainak színei is harmonizálnak egymással, és a közönséges feltűnést magasan felülmúló, szinte lehengerlő eleganciát kölcsönöznek a madárijesztőnek.

Ő maga robusztus mellkasára és széles vállaira a legbüszkébb, noha éppen ezeknek veszi a legkevesebb hasznát. Ahogy magasan, a sor elején lévő oszlopon trónol, mást sem tesz álló nap, csak a madarakat várja. Tekintetét magasra, a távolba szegezi, és sóvárogva figyeli az égen röpködőket. Semmire nem vágyik annyira, mint hogy találkozhasson a felhők utazóival.

Legnagyobb sajnálatára a madarak soha nem jönnek elég közel, inkább csak a szomszédos szőlőkig merészkednek. A legelkeserítőbb, hogy nem elég, hogy a többi madárijesztőt nem kerülik, hanem egyenesen rászállnak kiterjesztett karjukra. Mit nem adna érte, ha ezt ő is átélhetné.

Ezért ahogy közeledni látja szárnyas barátait, nyújtózkodni, integetni kezd, s mivel látja, hogy mindez hasztalan, rángatni kezdi magát, le akarja szakítani magát az oszlopról, ami azonban valahogy a testének a része, ezért hiába vonaglik, hiába próbálja a kezével kiszabadítani magát, nem, és nem sikerül.

A madarakat már ennyi is elriasztja. De a madárijesztő ilyenkor elkeseredésében még ordít is egyet, aztán még egyet, és tehetetlenül kénytelen végignézni, ahogy minden madár riadtan száll el még a szomszédos szőlőkből is, nem csak a madárijesztőé közeléből. Egy darabig néz utánuk némán, közben hangtalanul folynak a könnyei végig az orra mellett, le az állán. Onnan a mellkasára csöppennek, ahol már egy jókora, elmosódott szélű folt jelzi, hogy ez így megy évek óta. Azóta, hogy idekerült.

Az ingnek meg se kottyan a sok sós könny, még a színét sem nagyon akarja elengedni. Tulajdonképpen alig venné észre bárki is, hogy ott könnyek nyomai vannak. Úgy értem, ha ránézne bárki…

Megvan?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

– Te vagy az, Szilárd? Öregem, semmit nem változtál a gimnázium óta! Mi van veled? Mesélj! Megvan már a Maserati?

– Most Skodát akarok.

Orrsövény-ferdülés

Hát, kedves László, a rossz hír, hogy a fény nem jutott át, tehát beigazolódott a gyanúnk, és magának orrsövény-ferdülése van. A jó hír viszont az, hogy ott, ahol a fény elakad, a véső – ha tiszta erőből kell is ütnöm – át fog jutni.

A máz

Ránézésre, mondjuk az utcán, nem lehet megmondani az emberekről, hogy milyenek. Ilyenkor „csak” azt látjuk, hogy milyenek szeretnének lenni. Hogy a máz megrepedjen, nem kell, csak egy történés. Olykor a legapróbb.

Van például ez az úr, aki mindig lefelé hajlított szájjal, de felfelé szegett orral, szigorúan, egyenes derékkal vonul a folyosón. Fölényes, hideg tekintetével mintha birodalmát szemlélné. Isten tudja csak, mire ragadtatná magát eddig féken tartott dühében, ha a rend csillogóan fényes gránitkövén akár csak a legapróbb karcolást is észrevenné.

Múltkor – az első alkalommal, ezért számára váratlanul, ráadásul a sötétből kilépve – erélyesen ráköszöntem. Rögtön kiesett addig magabiztosan játszott szerepéből. Szeméből sugárzó, szokásos gőgje már nem találkozott a tekintetemmel. Megriadt. Mintha nem is ő lett volna többé. Szemét idegesen kapta rám, aztán rögtön le is sütötte, és ki-kihagyó cérnahangon viszonozta köszönésemet. Ahogy felgyorsított lépteivel eliramodott mellettem, olyan ijedt arcot vágott, mint akit a megérdemelt megvakulást közvetlenül megelőző utolsó maszturbálása közben értek tetten. Az én utcai mázam ugyanis az ítéletvégrehajtóé. Amúgy egy nonstop videotékában dolgozom.

Góliát

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Vihar előtti csend volt az osztályon. A kinti párás levegő beszüremlett a betonépületbe. Az ápoltak az asztaloknál ültek. Ilyenkor mindenki a maga dolgával szokott foglalkozni. Olvasni, keresztrejtvényt fejteni, pasziánszozni vagy magában motyogni. De most csak ültek, és vártak.

Egyikük, egy inas, cserzett bőrű férfi alig láthatóan reszketni kezdett. Ujjai kihűltek, hideg nedvesség ült a bőrére. Állkapcsát ütemesen összébb és összébb szorította, aztán a keze is ökölbe szorult. Szájának jobb sarka lefelé hajlott, ajkai remegni kezdtek. Szemeibe hirtelen rémület költözött: tudta, hogy mi következik. Egy hirtelen mozdulattal, robbanásszerűen felállt, a széke éles, fémes csattanással érte a hideg követ, és csikordulva csúszott hátra, a megemelkedett asztal lábai rövidet, hangosat koppantak. Az ápolt íjként feszült meg, és ember torkából még soha nem hallott ordítást préselt ki görcsösen összeránduló tüdejéből.

A többiek megrémültek. Ki-ki habitusa szerint azonnal kirohant a szobából, mások kővé dermedtek, a lehető legkisebbre húzták össze magukat, egy sarokba húzódtak, vagy egyéb módon próbáltak meg láthatatlanná válni. Az ápolt összeszorított fogakkal és ököllel nézett körül. A téboly feszítette belülről. Rettegést keltett a többiekben, de maga is rettegett.

Az ügyeletes ápoló teleszívta a fecskendőt, és tenyerével idegesen, úgy, hogy közben egy pillanatra sem vette le a szemét az őrültről, a csengőre csapott. Ebben a pillanatban, három helyiséggel odébb, Góliát felmagasodott a székéből. A csengő neki szólt. Combjai körül fullasztón feszült meg a nadrág. Ahogy mozdult, érezni lehetett rettenetes tömegét. Robusztus csontozatán hímgorillákéval összevethető izomzat tapadt. Súlyos léptekkel, a legkisebb félelem vagy habozás nélkül indult az ajtó felé, mint aki bármilyen körülmények között bevégzi küldetését, akárki is próbál meg az útjába állni.

A megtébolyodott ápolt hátát mindig a szoba közepe felé tájolva körbe-körbe forgott. Hol lassabban, hol egészen nekiiramodva, de mindvégig őrült gyanakvással a szemében, és mindenre elszánva. A kört lassan tágítani kezdte, így egyre közelebb került a többiekhez. Páran halkan sírni vagy imádkozni kezdtek. A tébolyodott ki-kinyújtotta görbe ujjait, mintha ki akarna tépni a húsukból, aztán megint ökölbe szorította kezeit, hogy kész legyen ütni, ha ütnie kell.

Góliát kívül, a folyosón elérte a szoba ajtaját. A dühöngő épp háttal, az ablak felé állt, amikor benyitott. Az ebben a pillanatban beállt siket csendet csak a tagbaszakadt ápoló felsőjének halk surrogása törte meg, ahogy bepréselte magát az ajtófélfák között. A tébolyodott mozdulatlanná kövült. Ismerte már ezt a hangot. Góliát nyílegyenesen felé tartott. Az óriásnak három lépésébe tellett csak odaérni. Felemelte hatalmas jobb karját, és megmarkolta az előtte jelentéktelennek tűnő férfi vállát. Keze betakarta az egész vállát, és még a hátából is egy jó darabot.

Az érintés pillanatában az inas férfit láthatóan elhagyta az ereje. Izmai elernyedtek, de óriási lélegzetet vett, és ahogy kifújta a levegőt, ömleni kezdtek a könnyei, és zokogva kiáltotta: – Az istenit, Góliát! Iszonyúan féltem! Hol voltál ilyen sokáig? Azt hittem, már soha nem érsz ide. Sokkal gyorsabbnak kellene lenned! Sokkal! Érted?

Ahogy ezt kimondta, egy csapásra megnyugodott, kinyúlt a legközelebb álló szék felé, magához húzta, és rárogyott. Az ügyeletes ápoló eltette a fecskendőt a fiókba, a többi ápolt pedig megkönnyebbülten sustorogni, nyüzsögni kezdett.

Boldogtalanok és boldogok

Most, hogy visszagondolok, egész életemet kávéházakban, sörözőkben meg éttermekben töltöttem. De ne gondolják, hogy a napot loptam. Rengeteg embert ismertem meg, többet beszélgettem, mint száz riporter együttvéve, több embert láttam ezeken a helyeken megfordulni, mint a pártok szónokai a gyűléseiken. És rájöttem valamire. Alapvetően háromféle ember van. Nem több, és nem kevesebb.

Az egyik a legfinomabb falattal kezdi. A mának él, nem vesztegeti az időt tervezgetéssel, azonnal ki akarja élvezni a pillanatot. Mégsem boldog. Nem bízik a jövőben. Fél tőle. Attól tart, hogy ha most nem aratja le, amit lehet, később már nem lesz alkalma rá. Így aztán bekebelez mindent, és élete őszén végül tele lesz a gyomra. De nem boldogsággal.

A másik már az első pillanatban tudja, melyik lesz az utolsó falatja. Innentől már nem is lát mást. Csak az utolsó falatra készül. Ezek az emberek sem boldogok. Ők a jelentől félnek. Azt gondolják, hogy meg kell szenvedniük, ki kell érdemelniük a szebb jövőt, és ha túl korán, érdemtelenül kérik a jussukat, mindent elvesztenek. Gyakran egész életükben nem jutnak el az utolsó falatig, a boldogságig.

A harmadik csoportba tartozó emberek egészen mások. Ők boldogok. Ők azok, akik tejfölt kérnek az uborkasalátára akkor is, ha az történetesen nem szerepel az étlapon. Ők azok, akik evés közben bort kortyolgatnak, és minden falatot élveznek. Nekik az első ugyanolyan finom, mint az utolsó. Ami nem ízlik nekik, azt nem rendezik sorba, egyszerűen nem törődnek vele, otthagyják. Egész életük a pillanat. Az első és az utolsó egyszerre.

Világossá válik minden

Nehéz helyzetbe hozol, fiam. Tudom, hogy már évekkel ezelőtt mondtam neked, hogy az igazságra mindenkinek magának kell rájönnie, de most mégis úgy érzem, hogy mondanom kell valamit, mert egyszerűen nem jutsz egyről a kettőre. Járod ezeket az iskolákat, de – már ne is haragudj – fogalmad sincs, hogy mi történik körülötted, hogy mi mozgatja a világot. Megpróbálom elmondani neked úgy, hogy megértsd a lényeget. De nem akarom a szádba rágni.

Te mindig tanulni akarsz. Azt hiszed, hogy minél többet tanulsz, annál bölcsebb leszel. Azt hiszed, hogy egyszer csak annyi dolgot fogsz már tudni, hogy aztán az a sok minden összeérik egy nagy egésszé, és világossá válik minden. Lófaszt válik világossá. Meg ne is várd, hogy ezt én mind kifizetem. Nem így kell csinálni! Nem érted? Na, várjál.

Az igazság ott van körülötted. Mindenhol. Mindenben. Amerre csak nézel, mindenhol azt kellene látnod, hacsak nem vagy olyan hülye, hogy azt se tudod, mit nézzél. Neked nem valami konkrétat kell nézned, hanem észre kell venned az igazságot, bármiben is nyilvánuljon meg. Nem érted, látom.

Az embereket figyeld, az isten áldjon meg! Emberek fogják az utadat szegélyezni vagy elállni – mikor hogy. Hát mi az istent akarsz akkor mást vizsgálgatni mindig (például ugye földrajzot tanulni bazmeg), mint az embereket? Ha ismered az embereket, mindent tudsz, mindent elérhetsz. Csak rájuk kell nézned, és láthatod, hogy mifélék. Vagy te azt hiszed, hogy bármit is el tudnak titkolni? Csak lépjen egyet, csak mozduljon, vagy szólaljon meg. Rögtön elárul magáról mindent.

Itt van például az, hogy hogyan esznek az emberek. Te is nyilván láttál már ilyet, nem? Akkor meg miért nézel megint ilyen értetlenül? Vannak azok, akik a legfinomabb falatokkal kezdik, és a legértéktelenebbekkel fejezik be. Na, ezek nem többek alávaló, kíméletlen ragadozóknál. Ne menj a közelükbe. Megszerzik, ami kell nekik, de nehogy azt hidd, hogy valami elegáns módon, udvariaskodva. Rárontanak, elveszik, és kész. Mire te odaérsz, már csak a dög csontjait találod, az isten áldjon meg!

A másik, aki a végére hagyja a legjobb falatot. Az ilyen elkezdi enni az ételt, és közben egyre nő benne a düh, hogy miken kell keresztülmennie, hogy végső célját elérhesse. Csak ez lebeg a szeme előtt. Ha az utolsó falat közben megzavarod, vagy ha megpróbálsz kóstolót kérni belőle, bármekkora durvaságra képes. Az ilyen ember némán, konokul, szinte titokban tör a célja felé, és minél közelebb van az eléréséhez, annál veszélyesebb. Kerüld el az ilyeneket.

Vagy ott vannak azok, akik ráhajolnak a tányérra, és monoton egykedvűséggel belapátolják, ami előttük van. Nem törődnek vele, hogy hús, krumpli vagy díszítés kerül a villájukra, mindegy nekik. „Egy helyre megy”. Ezt szokták mondani. Gyalázat. Az ehhez hasonlók gázolnak át mindenen, de nem valami rafinált szándékból, hanem egyszerű otrombaságból. A bárgyú arcukkal, az üres tekintetükkel járják a világot, és taposnak a virágokon, a lábakon, és nem tudják, hogy mit cselekszenek. Fiam! Igyekezz úgy alakítani az életedet, hogy ilyenekkel ne legyen dolgod.

Bizonyos szempontból a legalja, aki csak azért hagyja meg az étel – mondjuk – ötödét, mert azt olvasta valahol, hogy ezt úgy illik. A húsból meg a köretből is hagy. Pedig szinte fáj neki. De kibírja, és aztán büszke magára. Na, fiam, ezek undorító, szánalmas idióták, de ne becsüld alá a veszélyességüket. Személyükben törleszkedő, formátlan imádatuk tárgyát szüntelenül kutató csúszómászókkal állsz szemben. Ne fordíts hátat nekik, de bottal se piszkáld őket!

De ezeket össze ne keverd azokkal, akik egyszerűen megeszik, ami ízlik nekik, ami meg nem, azt otthagyják. Destruktív individualisták. Felháborító. Ezek nem tisztelnek semmilyen szabályt. Leszarják mindet. Nem számíthatsz rájuk. Nekik te nem is létezel. Mindig azt teszik, ami nekik tetszik. Csak azt nézd, hogy mi az érdekük, és rögtön tudni fogod, mire készülnek, mert nem fognak cécózni, hanem megcsinálják, amíg te még azon gondolkozol, hogy melyik lábaddal lépjél. Hát nem érted, hogy mi folyik itt? Vagy sejted már végre? Na, mi van? Azt a húst már nem kéred?

Buli a szomszédban

A középkorú hölgy, miután sokáig mindenféle eredmény nélkül kopogtatott a falon, dühösen a hátára lendítette pongyoláját, kivágta a bejárati ajtót, és egyenesen a szomszéd felé indult. Hosszan, recsegve csöngetett, és közben – a nyomaték kedvéért – többször ráütött az ajtóra filigrán öklével.

Hirtelen csend lett, és megszűnt minden mozgás. A nő – mivel előfordult már, hogy egyszerűen nem nyitottak ajtót neki – lenyomta a kilincset, és rögtön be is lépett az előszobába. Balra, a konyhában ijedt arcú fiatalok meredtek rá. Nem törődött velük, szúrós tekintetével a házigazdát kereste.

Jobbra, a nappaliban meg is találta. A fotelből felállás közben megrekedve görnyedt a gyéren berendezett szoba közepén, de körülötte a falakon és a plafonon mászkálás közben megdermedt fiatalok hemzsegtek, egytől egyig az ajtó felé fordított fejjel, és olyan tekintettel, mint akiket halálbüntetéssel fenyegetett szervezkedésen értek.

A házigazda és vendégei arra vártak, hogy a nő megszólaljon, a nő pedig arra, hogy a házigazda vagy valamelyik vendég törje meg a csendet. A nő tétován, lassan megfordult, és csak annyit mondott halkan, inkább csak maga elé, gondolataiba merülve, mint felszólításként, hogy – Nagyon kérem, hagyják ezt abba.

Senki nem válaszolt, de a falakon megkönnyebbült mozgolódás és sustorgás támadt. Az egyik fiú, akinek alig kellett lenyújtóznia egy kép és a falilámpa közül, hogy elérje a CD lejátszót, kicsit felhangosította a csengetéskor elnémított zenét.

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: