Világossá válik minden

Nehéz helyzetbe hozol, fiam. Tudom, hogy már évekkel ezelőtt mondtam neked, hogy az igazságra mindenkinek magának kell rájönnie, de most mégis úgy érzem, hogy mondanom kell valamit, mert egyszerűen nem jutsz egyről a kettőre. Járod ezeket az iskolákat, de – már ne is haragudj – fogalmad sincs, hogy mi történik körülötted, hogy mi mozgatja a világot. Megpróbálom elmondani neked úgy, hogy megértsd a lényeget. De nem akarom a szádba rágni.

 

Te mindig tanulni akarsz. Azt hiszed, hogy minél többet tanulsz, annál bölcsebb leszel. Azt hiszed, hogy egyszer csak annyi dolgot fogsz már tudni, hogy aztán az a sok minden összeérik egy nagy egésszé, és világossá válik minden. Lófaszt válik világossá. Meg ne is várd, hogy ezt én mind kifizetem. Nem így kell csinálni! Nem érted? Na, várjál.

 

Az igazság ott van körülötted. Mindenhol. Mindenben. Amerre csak nézel, mindenhol azt kellene látnod, hacsak nem vagy olyan hülye, hogy azt se tudod, mit nézzél. Neked nem valami konkrétat kell nézned, hanem észre kell venned az igazságot, bármiben is nyilvánuljon meg. Nem érted, látom.

 

Az embereket figyeld, az isten áldjon meg! Emberek fogják az utadat szegélyezni vagy elállni – mikor hogy. Hát mi az istent akarsz akkor mást vizsgálgatni mindig (például ugye földrajzot tanulni bazmeg), mint az embereket? Ha ismered az embereket, mindent tudsz, mindent elérhetsz. Csak rájuk kell nézned, és láthatod, hogy mifélék. Vagy te azt hiszed, hogy bármit is el tudnak titkolni? Csak lépjen egyet, csak mozduljon, vagy szólaljon meg. Rögtön elárul magáról mindent.

 

Itt van például az, hogy hogyan esznek az emberek. Te is nyilván láttál már ilyet, nem? Akkor meg miért nézel megint ilyen értetlenül? Vannak azok, akik a legfinomabb falatokkal kezdik, és a legértéktelenebbekkel fejezik be. Na, ezek nem többek alávaló, kíméletlen ragadozóknál. Ne menj a közelükbe. Megszerzik, ami kell nekik, de nehogy azt hidd, hogy valami elegáns módon, udvariaskodva. Rárontanak, elveszik, és kész. Mire te odaérsz, már csak a dög csontjait találod, az isten áldjon meg!

 

A másik, aki a végére hagyja a legjobb falatot. Az ilyen elkezdi enni az ételt, és közben egyre nő benne a düh, hogy miken kell keresztülmennie, hogy végső célját elérhesse. Csak ez lebeg a szeme előtt. Ha az utolsó falat közben megzavarod, vagy ha megpróbálsz kóstolót kérni belőle, bármekkora durvaságra képes. Az ilyen ember némán, konokul, szinte titokban tör a célja felé, és minél közelebb van az eléréséhez, annál veszélyesebb. Kerüld el az ilyeneket.

 

Vagy ott vannak azok, akik ráhajolnak a tányérra, és monoton egykedvűséggel belapátolják, ami előttük van. Nem törődnek vele, hogy hús, krumpli vagy díszítés kerül a villájukra, mindegy nekik. „Egy helyre megy”. Ezt szokták mondani. Gyalázat. Az ehhez hasonlók gázolnak át mindenen, de nem valami rafinált szándékból, hanem egyszerű otrombaságból. A bárgyú arcukkal, az üres tekintetükkel járják a világot, és taposnak a virágokon, a lábakon, és nem tudják, hogy mit cselekszenek. Fiam! Igyekezz úgy alakítani az életedet, hogy ilyenekkel ne legyen dolgod.

 

Bizonyos szempontból a legalja, aki csak azért hagyja meg az étel – mondjuk – ötödét, mert azt olvasta valahol, hogy ezt úgy illik. A húsból meg a köretből is hagy. Pedig szinte fáj neki. De kibírja, és aztán büszke magára. Na, fiam, ezek undorító, szánalmas idióták, de ne becsüld alá a veszélyességüket. Személyükben törleszkedő, formátlan imádatuk tárgyát szüntelenül kutató csúszómászókkal állsz szemben. Ne fordíts hátat nekik, de bottal se piszkáld őket!

 

De ezeket össze ne keverd azokkal, akik egyszerűen megeszik, ami ízlik nekik, ami meg nem, azt otthagyják. Destruktív individualisták. Felháborító. Ezek nem tisztelnek semmilyen szabályt. Leszarják mindet. Nem számíthatsz rájuk. Nekik te nem is létezel. Mindig azt teszik, ami nekik tetszik. Csak azt nézd, hogy mi az érdekük, és rögtön tudni fogod, mire készülnek, mert nem fognak cécózni, hanem megcsinálják, amíg te még azon gondolkozol, hogy melyik lábaddal lépjél. Hát nem érted, hogy mi folyik itt? Vagy sejted már végre? Na, mi van? Azt a húst már nem kéred?

Buli a szomszédban

A középkorú hölgy, miután sokáig mindenféle eredmény nélkül kopogtatott a falon, dühösen a hátára lendítette pongyoláját, kivágta a bejárati ajtót, és egyenesen a szomszéd felé indult. Hosszan, recsegve csöngetett, és közben – a nyomaték kedvéért – többször ráütött az ajtóra filigrán öklével.

 

Hirtelen csend lett, és megszűnt minden mozgás. A nő – mivel előfordult már, hogy egyszerűen nem nyitottak ajtót neki – lenyomta a kilincset, és rögtön be is lépett az előszobába. Balra, a konyhában ijedt arcú fiatalok meredtek rá. Nem törődött velük, szúrós tekintetével a házigazdát kereste.

 

Jobbra, a nappaliban meg is találta. A fotelből felállás közben megrekedve görnyedt a gyéren berendezett szoba közepén, de körülötte a falakon és a plafonon mászkálás közben megdermedt fiatalok hemzsegtek, egytől egyig az ajtó felé fordított fejjel, és olyan tekintettel, mint akiket halálbüntetéssel fenyegetett szervezkedésen értek.

 

A házigazda és vendégei arra vártak, hogy a nő megszólaljon, a nő pedig arra, hogy a házigazda vagy valamelyik vendég törje meg a csendet. A nő tétován, lassan megfordult, és csak annyit mondott halkan, inkább csak maga elé, gondolataiba merülve, mint felszólításként, hogy – Nagyon kérem, hagyják ezt abba.

 

Senki nem válaszolt, de a falakon megkönnyebbült mozgolódás és sustorgás támadt. Az egyik fiú, akinek alig kellett lenyújtóznia egy kép és a falilámpa közül, hogy elérje a CD lejátszót, kicsit felhangosította a csengetéskor elnémított zenét.

Az aranyhal

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Figyelj csak, én – amint látod – egy aranyhal vagyok.

– Látom. És teljesíted három kívánságomat?

– Hát… én nem tudok kívánságokat teljesíteni. Bizonyos emberekkel tudok csodát tenni. De meg kell, hogy mondjam őszintén, te nem tartozol közéjük. Sajnálom.

– …

– Mégis azt szeretném kérni, hogy dobj vissza. Másokon még talán segíthetek. Megteszed, amire kérlek? Visszadobsz?

– Tessék, mehetsz.

– Köszönöm! Te jó ember vagy. És tudod mit? A csoda máris benned…

– Na menj a picsába!

Pörögni kezdett egy számláló

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Egy idő után váltani kell. Hiába megy a szekér, hiába tűnik úgy, hogy ezt a sok mindent nem szabad már odadobni, mert még egyszer ennyi már nem fog összejönni. Váltani kell. Imrének is váltani kellett volna.

 

Jól ráérzett annak idején az informatikai fellendülésre, kikupálta magát, és nem győzött csodálkozni, hogy a sok hülye nem érti, hogy persze, hogy nem megy, ha nincs bedugva, ha nem olvassa el, hogy mit írt ki a gép (a választ a kérdésére). Céget alapított. Hamarosan több tucatnyi vállalat számítógépparkját menedzselte, és elégedetten egyengette kis vállalkozása útját a növekedés felé. De nem vette észre, hogy a fejében pörögni kezdett egy számláló.

 

Hamar megszokta, hogy működik a vállalkozása, munkaterhelése felvett egy állandó szintet. Észre sem vette, és rutinná vált az egész, már becsukott szemmel látott mindent, amit az ügyfelei nyitott szemmel sem, már az agyát sem kellett használnia, csak az ujjait. Ha kinyitotta a száját, már maguktól jöttek elő a válaszok, neki csak artikulálnia kellett.

 

Aztán megunta az egészet. Mindig ugyanazt mondani, mindig ugyanazt csinálni. Mindig ugyanazoknak. Mindig egyformáknak. Elkezdett szórakozni velük. Direkt elállított ezt-azt, aztán bebizonyította nekik, hogy ők maguk rontották el. Nem létező szakkifejezéseket tanított meg nekik, és felmondatta velük, mint valami kisiskolás leckét.

 

Amikor látta, hogy még ezt is meg lehet tenni velük, hogy hülyére lehet venni őket, valami végleg elpattant benne. Dühös lett ezekre az emberekre. Megutálta az ügyfeleit. Mindet, egytől egyig. Az összeset. Az összes századszorra ugyanazt kérdező, éjjel, hajnalban és hétvégén telefonáló értetlen, tapintatlan, büdös szájú barmot! Elege lett az egészből. Emberfeletti erőfeszítésébe került, hogy ne legyen durva velük, hogy meg ne üsse őket. A gúnyolódást nem tudta megállni, de az is csak ellene fordult: az ügyfelek észre sem vették célzásait, ettől aztán, hogy így sem tudja kiengedni a gőzt, már ölni tudott volna!

 

Elérkezett a pillanat, amikor tennie kellett valamit, történnie kellett valaminek. Felesége unszolására felkeresett egy specialistát, egy pszichológust, akinek a szakterülete a kiégés okozta személyiségtorzulások kezelése volt.

 

Rögtön munkához láttak. Még nem volt késő. Imre lélegzetvételnyi időhöz, és alkalomhoz jutott, hogy rátekintsen a kialakult helyzetre, hogy mibe keveredett, hová jutott az elmúlt évek során. Átszervezte a munkamegosztást a cégében, új embereket vett fel, sportolni kezdett. A terápia és a saját maga eszközölte változtatások együttes hatásaként a nyomás csökkenni kezdett, légszomja jóformán elmúlt, újra végig tudta aludni az éjszakát.

 

Nem mondhatnám, hogy teljesen „meggyógyult”, de óriási haladást ért el. A pszichológus azt mondta neki, hogy birtokában van minden tudásnak, minden képességnek és tapasztalatnak, ami ahhoz kell, hogy az életét végérvényesen egyenesbe fordítsa, ezért rá a továbbiakban nincs szükség. Persze, ha elakadna, ha visszaesne, bármikor felkeresheti.

 

Imre egy pillanatra megijedt attól, hogy ezután egyedül kell boldogulnia; megszokta a szakszerű segítséget. De pillanatok alatt belátta, hogy így lesz jó, és hogy menni fog. Érezte magában az erőt és a nyugalmat. A teljes siker lehetőségét. És akkor, az utolsó találkozásukkor, amikor Imre már épp menni készült, már el is búcsúztak tulajdonképpen… akkor a pszichológus Imre után szólt.     – Csak még egy pillanatra, Imre! Már egy hete nem megy a net a gépemen. Azt írja ki, hogy valami hálózati kábel nincs csatlakoztatva, vagy mit.

A völgy másik oldalán áll egy kis kastély

A völgy másik oldalán, a hegy északi lejtőjén áll egy kis kastély. Kastélynak igazából kicsi, de háznak mindenképpen nagy. Akárhogy is, arisztokratikus emelkedettségéhez nem férhet kétség. Hideg kőfalain itt-ott moha zöldell, amúgy az évszázadok sötétre festették az épületet. Éppen emiatt komor, gyászos hangulatot áraszt. Most mozgáskorlátozott öregek-otthonaként működik.

 

Az itt lakók kerekesszékben élik az életüket a világtól elvágva. Egyiküket sem látogatja soha senki. Kisszámú, keménykezű és kemény szavú személyzet gondoskodik róluk. „Mindenük megvan, ami kell” – szokták mondani az ápolók. Ez a kijelentés, ha az emberséget nem számítjuk a minden közé, többé-kevésbé meg is állja a helyét.

 

A kis osztott táblás ablakokon balról villózó kékes, jobbról halvány, mély sárga fény szüremlik a néma völgy felé, hogy pár méterrel odébb együtt enyésszenek el. Az öregek TV-t néznek. Három sorban ülnek a tolószékeikben. Többségük a képernyőre mered, de néhány közülük nem a filmet nézi, hanem vagy gondolataiba, vagy éppen azok elöl menekül.

 

A kis társasággal srégen szemben, a TV mellett egy szikár, szigorú, megkeseredett arcú öregember néz megvetően a többiek felé. Nem szól egyetlen szót sem, csak újra és újra körbejáratja tekintetét a többieken, és undorodva csóválja a fejét.

 

Szemben, az első sorban ülők közül az egyik férfi – azok közül, akik a képernyőt nézik, de a filmet nem – egyszer csak olyan arckifejezéssel, mint akinek megvilágosodása van, teátrális, de nem túl heves mozdulattal lesöpri sovány lábairól a pokrócot, megtámaszkodik a karfán, és lassan felemelkedik. Ahogy elengedi a tolószéket, a hihetetlennek gondolt, de mégis átélt csoda öröme, de egyúttal annak tartóssága fölött érzett aggodalom árad szét az arcán. Mintha kötélen állna, remeg kissé, valamelyest görbén, de áll a lábán! Ujjai görcsösen kutatják a levegőt oldalt alig felemelt kezei végén, de nem meri ökölbe szorítani őket, nehogy a varázslat elmúljon.

 

Arckifejezése fölött kitörő öröm, szinte tébolyult mosoly veszi át az uralmat. Először szemeit fordítja el, amennyire csak bírja, aztán a fejével is igyekszik a többiek felé fordulni, végül a bal lábát is áthelyezi, elfordul, és még mindig áll! Boldogan, várakozón néz a többiekre. De társai vagy úgy teszek, mintha nem vették volna észre, hogy felállt, hogy megfordult, hogy még mindig áll, hogy csoda történt vele, vagy egyenesen irigy gyűlölettel a szemükben néznek rá. Egyikük – aki eddig szintén nem a filmet nézte – most felháborodottan dülöngél jobbra-balra, hogy jelezze, nem lát semmit a filmből a „csodatévő” miatt. Az öreg fáradni kezd, és a karfa után kap. Halk nyögéssel újra belehuppan a kerekesszékbe, aztán sokáig erőlködik, hogy a ledobott pokrócot újra magára tudja teríteni.

 

– I-hi-hidióta – vihogja alig hallhatóan az orra alá az egészet szemből végignéző szikár öreg, és fejét csóválva kihajtja magát a társalgóból. Az ajtón kívül már leplezetlenül, szélesen, gyermekien mosolyog, és tudja, jól döntött, amikor elhatározta, hogy semmiképp nem fogja elárulni soha, hogy ő – bő egy éve – nem csak felállni, de még járni is tud.

Már nem haragszom

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Van egy amolyan szexbábum. Az a fajta, aminek szilikon a bőre, tapintása a megtévesztésig hasonlít az eredetire, testének tartása van, haja igazi haj, stb. Meglehetősen drága volt. Ma vittem vissza karbantartásra, hogy pofozzák ki egy kicsit, hozzák fel az eredeti állapotára.

 

Bevittem az üzletbe, ahol vettem, és egyszerűen feltettem az asztalra. Ugyanaz a srác volt ott, mint amikor megvettem. Mondhatom, hogy zavarba jött, amikor meglátta, hogy a portéka csúnyán kiment a formájából itt-ott. Laikus számára is egyértelmű, hogy miket tettem vele. Karjai eltörve, testén és lábain ütések és rúgások nyomai mindenfelé. Amikor a plédet, amiben behoztam a kocsiból, teljesen lerántottam róla, észrevette, hogy le van vágva a pénisze. Jéghideg iszonyat ütközött ki az arcán, falfehérre váltott, úgy meredt rám, mint valami bestiális sorozatgyilkosra, de aztán egy pillanat alatt elkapta a tekintetét. Nyelt egyet, és újra, de már egészen másképp, rám nézett. Összeszedte magát.

 

Elmondta, hogy eléggé rossz állapotban van a bábu, és – ha elfogadom – az lenne a javaslata, hogy vegyek egy újat helyette. Ebbe nem mentem bele. Számomra jelentősége van annak, hogy ugyanezt a bábut kapjam vissza – mondtam. Megértett. (Tréfás magyarázatomra, miszerint Plasztik Pál a szívemhez nőtt, udvarias, de talán nem őszinte mosollyal reagált). Azt mondta, hogy vissza kell bontaniuk egészen a „csontokig”, aztán „újra rakni” nagyjából mindent. Így fogalmazott. Hozzátette, hogy a dolog ára így gyakorlatilag hajszálra meg fogja közelíteni az eredeti árat, és megkérdezte, hogy ennek tudatában is fenntartom-e, hogy ehhez a konkrét bábuhoz ragaszkodom. Fenntartottam. Ebben maradtunk.

 

Nagyon fontos, hogy az eladó végig udvarias és tárgyszerű volt, korrektül tájékoztatott a részletekről. Első döbbenetét elnyomva úgy viselkedett velem, mint bármelyik vevőjével, és elmondhatom, hogy jó munkát végzett, akármiket is gondolt rólam közben. Én ezt nagyra becsülöm. Mindig meghat az ilyen hozzáállás. Mondhatom, hogy ez a vesszőparipám.

 

Én is kereskedő vagyok ugyanis. Nekem is van egy boltom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a vásárlóim első osztályú kiszolgálásban részesüljenek. Jobban tudom, hogy mit szeretnének, hogy mi jó nekik, mint saját maguk. Soha nem csapom be őket, mindig arra törekszem, hogy elégedetten távozzanak, és elégedettek maradjanak akkor is, amikor már hazaértek, de még hetekkel azután is, hogy nálam jártak. Én a szívemet-lelkemet teszem a munkámba. Nekem ez a hivatásom.

 

De ez a hivatás, ha komolyan veszik, nagyon nehéz kenyér. Először is: a becsületes hozzáállás lassan érik be. Furcsa, de higgyék el, hogy így van: az emberek jó részének fel sem tűnik, hogy nálam jobb kiszolgálást kapnak, mint máshol. Rezignáltak, fásultak. Megkapják, amit akarnak, és már mennek is. Sokszor furcsállják, hogy annyit kérdezek, hogy mire kell, milyen körülmények között akarják használni, stb. Megijednek. Azt hiszik, hogy vizsgázniuk kell. De aztán visszajönnek. Aztán, amikor már törzsvásárlóim, egyszer csak beugrik nekik, hogy hihetetlen, de kapnak nálam valamit, amit először meg sem tudnak határozni, hogy mi az, de szükségük van rá. Ha kapnak belőle, még több kell, újból és újból kell. Nekik nem rágom a szájukba, meg amúgy is rájönnek később maguk is, de Önöknek elmondom. Nálam a minden embernek kijáró tiszteletet és megbecsülést kapják meg, ráadásként pedig azt a bánásmódot, ami annak jár, akinek a pénzéből élek. Nekem ezek az emberek az Ügyfeleim.

 

Most sokan, akik például pincérként, vagy akármilyen szolgáltatóként dolgoznak, a fejüket ingatják. Azt gondolják, hogy könnyű ezt mondani, mert ezek csak szavak. Mint elvet persze mindenki elfogadja, na de nap mint nap így is cselekedni? Ugyan már! Mit csinálok azokkal, akik a boltban vélt vagy valós kisebbrendűségi érzésüket próbálják ellensúlyozni, és a szolgájuknak tekintenek, akik az ilyen helyzetekben tudják csak megélni, hogy fölötte állnak valakinek? A válaszom egyszerre kézenfekvő és meglepő talán: Őket ugyanúgy szolgálom ki, mint bárki mást.

 

Ezzel nem azt mondom, hogy ez nekem nem okoz nehézséget. Egyáltalán nem azt mondom. Én büszke ember vagyok, és sajnos nem vagyok az az őstehetség sem, aki el tudja engedni a füle mellett a sértő szavakat, aki átnéz a megvető tekinteteken anélkül, hogy közben szét ne robbanna belül.

 

Megpróbáltam, és nem ment. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ilyen vevőket egyébként mindig le tudtam szerelni. Ha háborgott, megnyugtattam. Ha értetlenkedett, az ő szavaival magyaráztam. Ha reklamált, elismertem az igazát, és nagyvonalúan megtoldottam egy gesztussal. Az esetek döntő többségében a kekec vevő megnyugodott, olykor még el is szégyellte magát, amint látta, látnia, éreznie kellett, hogy szebben bántam vele, mint ahogy megérdemelte. Sokszor kézfogással végződtek ezek az esetek, és az sem volt ritka, hogy a vevő elnézést kért, és elismerte, ha részben, vagy akár egészében nem volt igaza.

 

De rám ez valamilyen furcsa oknál fogva nem hatott megnyugtatólag. Nulla összegű játszmák voltak ezek, amelyek során ahogy a vevő megnyugodott, és jó modorra váltott, magamban belül úgy vettem át én a feszültséget, és a szívem mélyén haragot éreztem. Dühös voltam, hogy nekem kell mindig megtennem az első lépést, meg a másodikat is, miért nem lehet mindenki tekintettel a másikra, miért nekem kell mindig az okosabbnak lennem, aki enged?! Miért én vagyok az, aki éjszaka hánykolódik, újra és újra lejátssza az eseményeket a fejében, és arra vágyik, hogy bárcsak a pofájába mászott volna annak a tuskónak, aki nem érdemelt volna mást!

 

Éveket töltöttem így, hogy végig az orrom előtt volt a megoldás, mégsem vettem észre. És egyszer csak beugrott. Vettem egy, a hús-vér emberhez megszólalásig hasonló szilikon bábut. Valamit, ami megtestesített számomra minden fölényeskedő, goromba, ostoba, rosszindulatú bunkót. Amin kitölthettem a dühömet, amivel megtehettem mindent, amit az arra „érdemesekkel” megtenni vágytam. A „rossz” vevőim között persze nők is voltak, de férfi bábut kellett vennem: nőt soha nem ütnék meg. A bábut hátravittem a raktár mögötti helyiségbe. Levágtam a péniszét, hogy fel tudjam öltöztetni. (Kiegészítőként még egy autóstáskát is kapott).

 

Innentől kezdve, ha sérelem ért, ha megbántottak, ha méltatlanul bántak velem, csak arra gondoltam, hogy eljön a nap vége. Még udvariasabb voltam, mint bármikor korábban, még inkább a vevő kegyét kerestem, de közben elraktároztam minden sérelmet az agyam egy erre kijelölt zugába.

 

Zárás után elvégeztem mindent, amit ilyenkor kell (pénz, takarítás, stb.), aztán hátramentem. Kulcsra zártam a vasajtót, és megálltam a bábuval szemben. Mély lélegzetet vettem, kinyitottam a sérelmek bugyrát az agyamban, és hagytam, hogy csak jöjjön, jöjjön fel minden. Volt, amit újra és újra lejátszottam. Mire mindent felidéztem, kezeim ökölbe szorultak, szám legörbült, vonásaim úgy megkeményedtek, hogy nem is akartam látni magam (a helyiségből már korábban kivittem a tükröt), és – rendszerint – amikor már vicsorítani kezdtem, egyszer csak elengedtem magam, és szabad folyást engedtem a felgyülemlett indulatnak!

 

Utólag belegondolva szinte nevetséges (tudom, bizarr ezt mondani), de a legtöbbször hasonlóképpen bántam el áldozatommal. Könyökkel az arcába csaptam, aztán ugyanezt jobbról, és fentről. A hasába térdeltem, átkulcsoltam a nyakát, és térddel beleugrottam a gyomrába, aztán megint az arcába. Fojtogattam, rúgtam a jobb és a bal veséjét, a sípcsontjára tapostam, aztán az egészet elölről, aztán ötletszerűen, ahogy adódott, egyre állatiasabban, egyre elvakultabban, míg már ömlött rólam a víz, teljesen ki nem fulladtam, míg már nekem is fájt mindenem, míg a szédülés meg nem tántorított.

 

Aztán zihálva leereszkedtem a padlóra, behunytam a szemem, és nem gondoltam semmire, csak ültem ott a falnak támasztva a hátamat, és nem törődtem az idő múlásával sem, csak amikor azt éreztem, hogy elmosolyodok, hogy megkönnyebbültem, akkor nyitottam ki lassan a szememet, és felkeltem, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem.

 

Ezt hónapokig csináltam így, és alig volt nap, ami nem így végződött. De egy idő után, és az az érdekes, hogy nekem sem tűnt fel rögtön, elő-előfordult, hogy zárás után nem akadt „dolgom”. A megmagyarázhatatlan az volt, hogy később olyankor is kihagytam már az esti „szertartást”, amikor pedig számos, vagy nem olyan sok, de komoly atrocitást kellett elszenvednem napközben.

 

Öt hónap után egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy hete nem jártam a hátsó raktárban. Elkezdtem tudatosan figyelni magamat, az érzéseimet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a sértések leperegnek rólam, nem hatnak meg többé. Sőt! Ezekre a bunkókra egyfajta szeretettel tudtam tekinteni. Mint valami huncut kópékra. Elképesztő.

 

Rögtön tudtam – és az eltelt egy év engem igazol –, hogy végleg meggyógyultam. Igen, meggyógyultam. Hogy a képességet, amiről azt hittem, hogy nem adatott meg vele születni, sikerült kifejlesztenem magamban. Hogy még az is lehet, hogy én vagyok a legjobb kereskedő a világon!

 

Visszavittem a bábut a boltba, ahol vettem, hogy hozzák rendbe. Meg akarom őrizni, hogy örök időkre emlékeztessen arra, hogy honnan hová jutottam.

Az év végi tornaóra

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Már majdnem évvége volt, amikor Erik bácsi, az új tornatanár megérkezett. Rögtön láttuk, hogy furcsa figura. Fehér inget és nyakkendőt viselt, de talppántos mackónadrág, és egy komolynak tűnő, de ismeretlen márkájú futócipő volt rajta.

 

Tartása délceg, arca kemény volt, de hangja egyszerre volt határozott, ugyanakkor – talán mély tónusa miatt – megnyugtató is. Az órát bemelegítéssel kezdtük, aztán hol csak úgy lazán, hol meg-megiramodva futnunk kellett, utána különböző erősítő gyakorlatok következtek – elsősorban a bordásfalnál.

 

Kellemes fáradtságot éreztünk, de valamiféle frissességet is, mintha tiszta oxigénnel mostuk volna át minden porcikánkat és az agyunkat is. Az óra végéig volt még hat perc. Erik bácsi azt mondta, hogy most meditálni fogunk, hagyni fogjuk, hogy frissen szerzett kellemes érzés szétáradjon bennünk, hogy feltöltsön bennünket. Mindenkinek hanyatt kellett feküdnie, kezeit lazán maga mellett nyugtatnia, Erik bácsi pedig beszélni kezdett:

 

Hunyjátok be a szemeiteket. Ne gondoljatok semmire, csak arra figyeljetek, amit én mondok. Lélegezzetek mélyet, tartsátok bent, jó, most lassan fújjátok ki. Most vegyetek még mélyebb, még lassabb lélegzetet, ezt is tartsátok bent, tartsátok még, jó, és most lassan ki. Lélegezzetek így, lassan, nyugodtan. Egyre lassabban, egyre nyugodtabban. Érzitek, sőt halljátok is, ahogy szívverésetek lelassul. A figyelmetek befelé fordul. Képzeletben végigjárjátok a testeteket. Lassan elindultok a fejetek búbjától. Homlok, fülek, szemek, száj… Az állatokon lesiklotok a nyakatokhoz, érzitek, ahogy a gerincetek végighúzódik a hátatokban, a mellkasotok lassan emelkedik és süllyed, a hasatok is. Karjaitok és lábaitok ellazulnak. Először az ujjak. Így. Utána a kéz és a lábfej. Enyhe bizsergést éreztek, ahogy a legapróbb inak, a legapróbb izmok is megpihennek. Melegség árad felfelé. Ellazul a lábszár és az alkar… a comb és a felkar. A fenék. Jó. A hát. Ez az. Mindent ellazítottatok, lassan lélegeztek. Minden jól van így, nincs mire koncentrálni, engedjétek el az arcizmaitokat is. A száj, az orca elnehezedik, és két oldalt alig láthatóan, de nagyon is érezhetően megereszkedik. Tökéletesen ellazul. Figyeljétek meg magatokban ezt a teljes nyugalmat. Most úgy érzitek, hogy a hátatok, a lábaitok és a karjaitok alatt langyos méz emelkedik, és körülfog titeket. Nem emel, inkább belesüppedtek, egyre magasabbra emelkedik, és amit csak ellep, még lazább, még nyugodtabb lesz. Eggyé váltok. A tarkótokat simogatja már. A hajatok lebegni kezd a sűrű, meleg folyadékban. A feszültség elkezd kioldódni belőletek. A méz valósággal kiszívja az ujjaitokon keresztül, a bőrötökön át. Jó. Teljesen nyugodtak vagytok, minden jó, ahogy van, csak az én hangomra figyeltek. Egész testeteket körülöleli a meleg méz, ellepi a fületeket, a szátokat, csak az orrotok emelkedik ki belőle, és ti nyugodtan, lassan, mélyen lélegeztek. Súlytalanok vagytok. A hangomat messziről halljátok. De már tisztábban, mint az előbb. Most már a fejetekben szól. Jól van. Kellemes bizsergést éreztek a fejetekben is. Láthatatlan áramlatok borzolják a hajatokat. A melegség beszűrődik a fejetekbe. Be egészen az agyatokba. Ez az, jól csináljátok. Most a melegség összegyűlik a fejetekben belül, és elkezd kifelé áramolni. Minden feszültség, minden gond, minden bánat távozni fog. Ahogy kilép a fejetekből, lassú, barnás kis patakok indulnak el a messzi távolba. Sorban, egymás után, könnyedén, nyugodtan. A kémia. A másik oldalon a fizika. A tarkónál a matematika. A barna patakok egyre sötétebbek, egyre vaskosabbak. Csak úgy áramlanak kifelé. Most elvékonyodnak újra, színük világosodik, már szinte egy a méz színével…

 

Neeeeem!!! – szakadt fel Misiből hörögve a kétségbeesés. Hangja olyan volt, mintha – emberfeletti erőfeszítés árán – tényleg sűrű, olajos méz alól kellett volna kiszabadítania. Szemei – ahogy elképzeltem magam előtt – kipattantak, és rettegéssel telve kémleltek körül. Hosszú másodpercekbe telt, mire hallottuk, hogy meg tudott mozdulni. Feltápászkodott, a szertefoszló csendet cipője éles csattogása törte végleg szét. Az öltözőhöz rohant, feltépte táskája csatját, és remegő ujjakkal lapozta fel ellenőrzőjét. Ez állt benne: „Értesítem a kedves Szülőket, hogy Mihály matematikából, fizikából és kémiából nagyon gyengén áll”.

Sok lenne egy zászlóaljnak is

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csak ketten voltak az égési osztályon. Tibor – akihez látogatóba jöttem – aludt. Nem akartam felébreszteni, így tipródni kezdtem, illetve kicsit körüljárattam a tekintetemet a szobán. A másik beteget nem különösebben néztem meg. Valahogy tolakodónak éreztem volna magam, ha bámulom. Egyébként nem is sok bámulnivaló volt rajta: ő is aludt, egész testét vaskos kötés borította, csak lángvörös feje volt szabadon.

 

Aztán mégiscsak kinyitotta a szemét. Rám nézett zavartan; látszott, hogy nem pontosan tudja, hol van. Aztán maga elé bámult, és szemmel láthatóan erőltette az agyát, hogy elhelyezze magát térben és időben. Tekintetével megtalálta az órát a falon. Szemei kikerekedtek. – Úristen – suttogta maga elé – indulnom kell a gyerekért!

 

Megpróbált felülni, de épp csak a fejét tudta megemelni, és elakadt a mozdulattal. A belé hasító fájdalom szétáradt az arcán, hogy egy pillanattal később a döbbenet és kétségbeesés elegyének adja át a helyét. Istenem, mi történt velem?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

olvastam ki a szeméből. Összeszorította a fogát, behunyta a szemét, és ezúttal sikerült felkönyökölnie. Könnybe lábadt szemét újra az órára emelte. Bekötött kezét bámulta, ahogy maga mellett támaszkodik a lepedőn. Ahogy oldalra fordult, feljajdult, de szinte eszelős elszántsággal kicsusszant az ágy széléig. Megszédült. Behunyta a szemét, és hangosan zihált. Légzése csendes, szaggatott sírássá változott, de aztán megemberelte magát, és az egyik lábát kinyújtotta az ágy szélén túlra. Kapkodva cikázó szemeivel a semmit kutatta, lábával a papucsát kereste, de úgy, mintha csak pár lábujjnyi választaná el tőle – szemben a valóságos negyvenvalahány centivel, amilyen magas az ágy volt. A papucs nem volt az ágy mellett. A hasztalan kutakodás (illetve a mozgás egyáltalán) kimerítette. Szemei elvesztették a fókuszt, erőtlenül próbált egyensúlyban maradni, de visszahanyatlott az ágyra, és elvesztette az eszméletét.

 

Egy perc sem telt bele, és újra kinyíltak a szemei, újra zavartan nézett körbe, aztán az órára, aztán megint eszébe jutott a gyerek, hogy azonnal indulni kell érte, és így tovább, minden szóról szóra megismétlődött. – Ezt csinálja egész nap – szólalt meg Tibor oldalról. – Csak ő maradt életben. Nem elég neki a nyugtató, de nem mernek többet adni neki, mert már amit eddig kapott, az is sok lenne egy zászlóaljnak is. A kurva életbe – tette hozzá, és nyelt egy szárazat. Aztán nem szóltunk egy jó darabig.

Két kedves barátom

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Mindig is különös vonzalmat éreztem azok iránt az emberek iránt, akiket bolondnak szokás nevezni. Egyrészt, mert talán el tudom képzelni, hogy milyen lehet, ahogy a többség kirekeszti őket, másrészt pedig azért, mert az ő világuk – ha vesszük a fáradtságot a megismerésére – gyakran sokkal gazdagabb, mint az úgynevezett normálisoké.

 

Barátaim is vannak a bolondok között. Hétfőnként fel szoktam ugrani Ferihez, akinél – ha jól emlékszem – téveszmés pszichózist diagnosztizáltak. Már csak eljutni hozzá is külön kaland. Előre egyeztetünk a ház közelében elrejtett mechanikus és elektromos csapdákról, és minden egyes alkalomra külön kopogást és jelszót találunk ki. Ha bejutottam, mesélni kezd.

 

Vehemensen, nem egyszer szinte lázas verejtékben úszva előadott történetei, melyeket lúdbőrözve, visszatartott lélegzettel hallgatok, földrészeken át folytatott üldözésekről, titkos összeesküvésekről és torokszorító hőstettekről szólnak. Legtöbbjükben természetesen Feri maga a főszereplő, vagy legalábbis a saját szemszögéből tárja elém az eseményeket, de olykor idegen országok vagy letűnt korok borzongató, katartikus eseményeiről is beszámol.

 

Csütörtökönként Imre bácsinál a helyem. Az idős úr autista. Azt a csodálatos képességét, hogy az ég egy adta világon mindent meg tud jegyezni, igazi kinccsé formálta. A szobája nem áll másból, mint két székből és négy csupasz falból, de a képzeletében ezek a falak a padlótól a plafonig telis tele vannak könyvekkel. Az orosz irodalom összes művével.

 

Amint – pontosan időben – megérkezem, biccent, becsukja a szemét, és egy pacsirtát lát felröppenni. A kismadár látszólag össze-vissza repdes a szobában, de aztán kiválaszt egy könyvet, és apró termetét meghazudtoló erőről tanúbizonyságot téve Imre bácsi kezébe ejti. Mindeközben már javában csukva van az én szemem is, öreg barátom pedig lassan, azzal a komótos, kásás-bársonyos hangjával olvasni kezd. Van, hogy egy teljes regényt elolvasunk egyszerre, máskor meg vissza-visszatérünk a korábban elkezdett kötethez.

 

Sajnos itt, az osztályunkon nem ennyire különlegesek a bolondok. Ráadásul én magam sem rendelkezem olyan képességekkel, hogy általuk a hét minden napján menekvést találhassak a normális világból. Csak ezt a két kedves barátomat tudtam megteremteni a képzeletem erejével.

Két főhőst javasoltam

Megkértek, hogy írjak folytatásos történeteket egy női magazinnak. Két főhőst javasoltam (már ami a férfi szereplőket illeti). Az egyik azért nem lett titkos ügynök, mert túl jóképű volt hozzá (márpedig ennél a foglalkozásnál épp a környezetbe olvadás képessége a pláne). A másik azért nem lett élsportoló, mert robusztus hímtagja akadályozta a mozgásban. A szerkesztőségben azt mondták, hogy nem értem a dolog lényegét, és inkább felejtsük el az egészet.