A völgy másik oldalán áll egy kis kastély

A völgy másik oldalán, a hegy északi lejtőjén áll egy kis kastély. Kastélynak igazából kicsi, de háznak mindenképpen nagy. Akárhogy is, arisztokratikus emelkedettségéhez nem férhet kétség. Hideg kőfalain itt-ott moha zöldell, amúgy az évszázadok sötétre festették az épületet. Éppen emiatt komor, gyászos hangulatot áraszt. Most mozgáskorlátozott öregek-otthonaként működik.

 

Az itt lakók kerekesszékben élik az életüket a világtól elvágva. Egyiküket sem látogatja soha senki. Kisszámú, keménykezű és kemény szavú személyzet gondoskodik róluk. „Mindenük megvan, ami kell” – szokták mondani az ápolók. Ez a kijelentés, ha az emberséget nem számítjuk a minden közé, többé-kevésbé meg is állja a helyét.

 

A kis osztott táblás ablakokon balról villózó kékes, jobbról halvány, mély sárga fény szüremlik a néma völgy felé, hogy pár méterrel odébb együtt enyésszenek el. Az öregek TV-t néznek. Három sorban ülnek a tolószékeikben. Többségük a képernyőre mered, de néhány közülük nem a filmet nézi, hanem vagy gondolataiba, vagy éppen azok elöl menekül.

 

A kis társasággal srégen szemben, a TV mellett egy szikár, szigorú, megkeseredett arcú öregember néz megvetően a többiek felé. Nem szól egyetlen szót sem, csak újra és újra körbejáratja tekintetét a többieken, és undorodva csóválja a fejét.

 

Szemben, az első sorban ülők közül az egyik férfi – azok közül, akik a képernyőt nézik, de a filmet nem – egyszer csak olyan arckifejezéssel, mint akinek megvilágosodása van, teátrális, de nem túl heves mozdulattal lesöpri sovány lábairól a pokrócot, megtámaszkodik a karfán, és lassan felemelkedik. Ahogy elengedi a tolószéket, a hihetetlennek gondolt, de mégis átélt csoda öröme, de egyúttal annak tartóssága fölött érzett aggodalom árad szét az arcán. Mintha kötélen állna, remeg kissé, valamelyest görbén, de áll a lábán! Ujjai görcsösen kutatják a levegőt oldalt alig felemelt kezei végén, de nem meri ökölbe szorítani őket, nehogy a varázslat elmúljon.

 

Arckifejezése fölött kitörő öröm, szinte tébolyult mosoly veszi át az uralmat. Először szemeit fordítja el, amennyire csak bírja, aztán a fejével is igyekszik a többiek felé fordulni, végül a bal lábát is áthelyezi, elfordul, és még mindig áll! Boldogan, várakozón néz a többiekre. De társai vagy úgy teszek, mintha nem vették volna észre, hogy felállt, hogy megfordult, hogy még mindig áll, hogy csoda történt vele, vagy egyenesen irigy gyűlölettel a szemükben néznek rá. Egyikük – aki eddig szintén nem a filmet nézte – most felháborodottan dülöngél jobbra-balra, hogy jelezze, nem lát semmit a filmből a „csodatévő” miatt. Az öreg fáradni kezd, és a karfa után kap. Halk nyögéssel újra belehuppan a kerekesszékbe, aztán sokáig erőlködik, hogy a ledobott pokrócot újra magára tudja teríteni.

 

– I-hi-hidióta – vihogja alig hallhatóan az orra alá az egészet szemből végignéző szikár öreg, és fejét csóválva kihajtja magát a társalgóból. Az ajtón kívül már leplezetlenül, szélesen, gyermekien mosolyog, és tudja, jól döntött, amikor elhatározta, hogy semmiképp nem fogja elárulni soha, hogy ő – bő egy éve – nem csak felállni, de még járni is tud.

Már nem haragszom

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Van egy amolyan szexbábum. Az a fajta, aminek szilikon a bőre, tapintása a megtévesztésig hasonlít az eredetire, testének tartása van, haja igazi haj, stb. Meglehetősen drága volt. Ma vittem vissza karbantartásra, hogy pofozzák ki egy kicsit, hozzák fel az eredeti állapotára.

 

Bevittem az üzletbe, ahol vettem, és egyszerűen feltettem az asztalra. Ugyanaz a srác volt ott, mint amikor megvettem. Mondhatom, hogy zavarba jött, amikor meglátta, hogy a portéka csúnyán kiment a formájából itt-ott. Laikus számára is egyértelmű, hogy miket tettem vele. Karjai eltörve, testén és lábain ütések és rúgások nyomai mindenfelé. Amikor a plédet, amiben behoztam a kocsiból, teljesen lerántottam róla, észrevette, hogy le van vágva a pénisze. Jéghideg iszonyat ütközött ki az arcán, falfehérre váltott, úgy meredt rám, mint valami bestiális sorozatgyilkosra, de aztán egy pillanat alatt elkapta a tekintetét. Nyelt egyet, és újra, de már egészen másképp, rám nézett. Összeszedte magát.

 

Elmondta, hogy eléggé rossz állapotban van a bábu, és – ha elfogadom – az lenne a javaslata, hogy vegyek egy újat helyette. Ebbe nem mentem bele. Számomra jelentősége van annak, hogy ugyanezt a bábut kapjam vissza – mondtam. Megértett. (Tréfás magyarázatomra, miszerint Plasztik Pál a szívemhez nőtt, udvarias, de talán nem őszinte mosollyal reagált). Azt mondta, hogy vissza kell bontaniuk egészen a „csontokig”, aztán „újra rakni” nagyjából mindent. Így fogalmazott. Hozzátette, hogy a dolog ára így gyakorlatilag hajszálra meg fogja közelíteni az eredeti árat, és megkérdezte, hogy ennek tudatában is fenntartom-e, hogy ehhez a konkrét bábuhoz ragaszkodom. Fenntartottam. Ebben maradtunk.

 

Nagyon fontos, hogy az eladó végig udvarias és tárgyszerű volt, korrektül tájékoztatott a részletekről. Első döbbenetét elnyomva úgy viselkedett velem, mint bármelyik vevőjével, és elmondhatom, hogy jó munkát végzett, akármiket is gondolt rólam közben. Én ezt nagyra becsülöm. Mindig meghat az ilyen hozzáállás. Mondhatom, hogy ez a vesszőparipám.

 

Én is kereskedő vagyok ugyanis. Nekem is van egy boltom. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a vásárlóim első osztályú kiszolgálásban részesüljenek. Jobban tudom, hogy mit szeretnének, hogy mi jó nekik, mint saját maguk. Soha nem csapom be őket, mindig arra törekszem, hogy elégedetten távozzanak, és elégedettek maradjanak akkor is, amikor már hazaértek, de még hetekkel azután is, hogy nálam jártak. Én a szívemet-lelkemet teszem a munkámba. Nekem ez a hivatásom.

 

De ez a hivatás, ha komolyan veszik, nagyon nehéz kenyér. Először is: a becsületes hozzáállás lassan érik be. Furcsa, de higgyék el, hogy így van: az emberek jó részének fel sem tűnik, hogy nálam jobb kiszolgálást kapnak, mint máshol. Rezignáltak, fásultak. Megkapják, amit akarnak, és már mennek is. Sokszor furcsállják, hogy annyit kérdezek, hogy mire kell, milyen körülmények között akarják használni, stb. Megijednek. Azt hiszik, hogy vizsgázniuk kell. De aztán visszajönnek. Aztán, amikor már törzsvásárlóim, egyszer csak beugrik nekik, hogy hihetetlen, de kapnak nálam valamit, amit először meg sem tudnak határozni, hogy mi az, de szükségük van rá. Ha kapnak belőle, még több kell, újból és újból kell. Nekik nem rágom a szájukba, meg amúgy is rájönnek később maguk is, de Önöknek elmondom. Nálam a minden embernek kijáró tiszteletet és megbecsülést kapják meg, ráadásként pedig azt a bánásmódot, ami annak jár, akinek a pénzéből élek. Nekem ezek az emberek az Ügyfeleim.

 

Most sokan, akik például pincérként, vagy akármilyen szolgáltatóként dolgoznak, a fejüket ingatják. Azt gondolják, hogy könnyű ezt mondani, mert ezek csak szavak. Mint elvet persze mindenki elfogadja, na de nap mint nap így is cselekedni? Ugyan már! Mit csinálok azokkal, akik a boltban vélt vagy valós kisebbrendűségi érzésüket próbálják ellensúlyozni, és a szolgájuknak tekintenek, akik az ilyen helyzetekben tudják csak megélni, hogy fölötte állnak valakinek? A válaszom egyszerre kézenfekvő és meglepő talán: Őket ugyanúgy szolgálom ki, mint bárki mást.

 

Ezzel nem azt mondom, hogy ez nekem nem okoz nehézséget. Egyáltalán nem azt mondom. Én büszke ember vagyok, és sajnos nem vagyok az az őstehetség sem, aki el tudja engedni a füle mellett a sértő szavakat, aki átnéz a megvető tekinteteken anélkül, hogy közben szét ne robbanna belül.

 

Megpróbáltam, és nem ment. Mondom ezt annak ellenére, hogy az ilyen vevőket egyébként mindig le tudtam szerelni. Ha háborgott, megnyugtattam. Ha értetlenkedett, az ő szavaival magyaráztam. Ha reklamált, elismertem az igazát, és nagyvonalúan megtoldottam egy gesztussal. Az esetek döntő többségében a kekec vevő megnyugodott, olykor még el is szégyellte magát, amint látta, látnia, éreznie kellett, hogy szebben bántam vele, mint ahogy megérdemelte. Sokszor kézfogással végződtek ezek az esetek, és az sem volt ritka, hogy a vevő elnézést kért, és elismerte, ha részben, vagy akár egészében nem volt igaza.

 

De rám ez valamilyen furcsa oknál fogva nem hatott megnyugtatólag. Nulla összegű játszmák voltak ezek, amelyek során ahogy a vevő megnyugodott, és jó modorra váltott, magamban belül úgy vettem át én a feszültséget, és a szívem mélyén haragot éreztem. Dühös voltam, hogy nekem kell mindig megtennem az első lépést, meg a másodikat is, miért nem lehet mindenki tekintettel a másikra, miért nekem kell mindig az okosabbnak lennem, aki enged?! Miért én vagyok az, aki éjszaka hánykolódik, újra és újra lejátssza az eseményeket a fejében, és arra vágyik, hogy bárcsak a pofájába mászott volna annak a tuskónak, aki nem érdemelt volna mást!

 

Éveket töltöttem így, hogy végig az orrom előtt volt a megoldás, mégsem vettem észre. És egyszer csak beugrott. Vettem egy, a hús-vér emberhez megszólalásig hasonló szilikon bábut. Valamit, ami megtestesített számomra minden fölényeskedő, goromba, ostoba, rosszindulatú bunkót. Amin kitölthettem a dühömet, amivel megtehettem mindent, amit az arra „érdemesekkel” megtenni vágytam. A „rossz” vevőim között persze nők is voltak, de férfi bábut kellett vennem: nőt soha nem ütnék meg. A bábut hátravittem a raktár mögötti helyiségbe. Levágtam a péniszét, hogy fel tudjam öltöztetni. (Kiegészítőként még egy autóstáskát is kapott).

 

Innentől kezdve, ha sérelem ért, ha megbántottak, ha méltatlanul bántak velem, csak arra gondoltam, hogy eljön a nap vége. Még udvariasabb voltam, mint bármikor korábban, még inkább a vevő kegyét kerestem, de közben elraktároztam minden sérelmet az agyam egy erre kijelölt zugába.

 

Zárás után elvégeztem mindent, amit ilyenkor kell (pénz, takarítás, stb.), aztán hátramentem. Kulcsra zártam a vasajtót, és megálltam a bábuval szemben. Mély lélegzetet vettem, kinyitottam a sérelmek bugyrát az agyamban, és hagytam, hogy csak jöjjön, jöjjön fel minden. Volt, amit újra és újra lejátszottam. Mire mindent felidéztem, kezeim ökölbe szorultak, szám legörbült, vonásaim úgy megkeményedtek, hogy nem is akartam látni magam (a helyiségből már korábban kivittem a tükröt), és – rendszerint – amikor már vicsorítani kezdtem, egyszer csak elengedtem magam, és szabad folyást engedtem a felgyülemlett indulatnak!

 

Utólag belegondolva szinte nevetséges (tudom, bizarr ezt mondani), de a legtöbbször hasonlóképpen bántam el áldozatommal. Könyökkel az arcába csaptam, aztán ugyanezt jobbról, és fentről. A hasába térdeltem, átkulcsoltam a nyakát, és térddel beleugrottam a gyomrába, aztán megint az arcába. Fojtogattam, rúgtam a jobb és a bal veséjét, a sípcsontjára tapostam, aztán az egészet elölről, aztán ötletszerűen, ahogy adódott, egyre állatiasabban, egyre elvakultabban, míg már ömlött rólam a víz, teljesen ki nem fulladtam, míg már nekem is fájt mindenem, míg a szédülés meg nem tántorított.

 

Aztán zihálva leereszkedtem a padlóra, behunytam a szemem, és nem gondoltam semmire, csak ültem ott a falnak támasztva a hátamat, és nem törődtem az idő múlásával sem, csak amikor azt éreztem, hogy elmosolyodok, hogy megkönnyebbültem, akkor nyitottam ki lassan a szememet, és felkeltem, hogy lezuhanyozzam és átöltözzem.

 

Ezt hónapokig csináltam így, és alig volt nap, ami nem így végződött. De egy idő után, és az az érdekes, hogy nekem sem tűnt fel rögtön, elő-előfordult, hogy zárás után nem akadt „dolgom”. A megmagyarázhatatlan az volt, hogy később olyankor is kihagytam már az esti „szertartást”, amikor pedig számos, vagy nem olyan sok, de komoly atrocitást kellett elszenvednem napközben.

 

Öt hónap után egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy hete nem jártam a hátsó raktárban. Elkezdtem tudatosan figyelni magamat, az érzéseimet, és legnagyobb megdöbbenésemre azt vettem észre, hogy a sértések leperegnek rólam, nem hatnak meg többé. Sőt! Ezekre a bunkókra egyfajta szeretettel tudtam tekinteni. Mint valami huncut kópékra. Elképesztő.

 

Rögtön tudtam – és az eltelt egy év engem igazol –, hogy végleg meggyógyultam. Igen, meggyógyultam. Hogy a képességet, amiről azt hittem, hogy nem adatott meg vele születni, sikerült kifejlesztenem magamban. Hogy még az is lehet, hogy én vagyok a legjobb kereskedő a világon!

 

Visszavittem a bábut a boltba, ahol vettem, hogy hozzák rendbe. Meg akarom őrizni, hogy örök időkre emlékeztessen arra, hogy honnan hová jutottam.

Az év végi tornaóra

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Már majdnem évvége volt, amikor Erik bácsi, az új tornatanár megérkezett. Rögtön láttuk, hogy furcsa figura. Fehér inget és nyakkendőt viselt, de talppántos mackónadrág, és egy komolynak tűnő, de ismeretlen márkájú futócipő volt rajta.

 

Tartása délceg, arca kemény volt, de hangja egyszerre volt határozott, ugyanakkor – talán mély tónusa miatt – megnyugtató is. Az órát bemelegítéssel kezdtük, aztán hol csak úgy lazán, hol meg-megiramodva futnunk kellett, utána különböző erősítő gyakorlatok következtek – elsősorban a bordásfalnál.

 

Kellemes fáradtságot éreztünk, de valamiféle frissességet is, mintha tiszta oxigénnel mostuk volna át minden porcikánkat és az agyunkat is. Az óra végéig volt még hat perc. Erik bácsi azt mondta, hogy most meditálni fogunk, hagyni fogjuk, hogy frissen szerzett kellemes érzés szétáradjon bennünk, hogy feltöltsön bennünket. Mindenkinek hanyatt kellett feküdnie, kezeit lazán maga mellett nyugtatnia, Erik bácsi pedig beszélni kezdett:

 

Hunyjátok be a szemeiteket. Ne gondoljatok semmire, csak arra figyeljetek, amit én mondok. Lélegezzetek mélyet, tartsátok bent, jó, most lassan fújjátok ki. Most vegyetek még mélyebb, még lassabb lélegzetet, ezt is tartsátok bent, tartsátok még, jó, és most lassan ki. Lélegezzetek így, lassan, nyugodtan. Egyre lassabban, egyre nyugodtabban. Érzitek, sőt halljátok is, ahogy szívverésetek lelassul. A figyelmetek befelé fordul. Képzeletben végigjárjátok a testeteket. Lassan elindultok a fejetek búbjától. Homlok, fülek, szemek, száj… Az állatokon lesiklotok a nyakatokhoz, érzitek, ahogy a gerincetek végighúzódik a hátatokban, a mellkasotok lassan emelkedik és süllyed, a hasatok is. Karjaitok és lábaitok ellazulnak. Először az ujjak. Így. Utána a kéz és a lábfej. Enyhe bizsergést éreztek, ahogy a legapróbb inak, a legapróbb izmok is megpihennek. Melegség árad felfelé. Ellazul a lábszár és az alkar… a comb és a felkar. A fenék. Jó. A hát. Ez az. Mindent ellazítottatok, lassan lélegeztek. Minden jól van így, nincs mire koncentrálni, engedjétek el az arcizmaitokat is. A száj, az orca elnehezedik, és két oldalt alig láthatóan, de nagyon is érezhetően megereszkedik. Tökéletesen ellazul. Figyeljétek meg magatokban ezt a teljes nyugalmat. Most úgy érzitek, hogy a hátatok, a lábaitok és a karjaitok alatt langyos méz emelkedik, és körülfog titeket. Nem emel, inkább belesüppedtek, egyre magasabbra emelkedik, és amit csak ellep, még lazább, még nyugodtabb lesz. Eggyé váltok. A tarkótokat simogatja már. A hajatok lebegni kezd a sűrű, meleg folyadékban. A feszültség elkezd kioldódni belőletek. A méz valósággal kiszívja az ujjaitokon keresztül, a bőrötökön át. Jó. Teljesen nyugodtak vagytok, minden jó, ahogy van, csak az én hangomra figyeltek. Egész testeteket körülöleli a meleg méz, ellepi a fületeket, a szátokat, csak az orrotok emelkedik ki belőle, és ti nyugodtan, lassan, mélyen lélegeztek. Súlytalanok vagytok. A hangomat messziről halljátok. De már tisztábban, mint az előbb. Most már a fejetekben szól. Jól van. Kellemes bizsergést éreztek a fejetekben is. Láthatatlan áramlatok borzolják a hajatokat. A melegség beszűrődik a fejetekbe. Be egészen az agyatokba. Ez az, jól csináljátok. Most a melegség összegyűlik a fejetekben belül, és elkezd kifelé áramolni. Minden feszültség, minden gond, minden bánat távozni fog. Ahogy kilép a fejetekből, lassú, barnás kis patakok indulnak el a messzi távolba. Sorban, egymás után, könnyedén, nyugodtan. A kémia. A másik oldalon a fizika. A tarkónál a matematika. A barna patakok egyre sötétebbek, egyre vaskosabbak. Csak úgy áramlanak kifelé. Most elvékonyodnak újra, színük világosodik, már szinte egy a méz színével…

 

Neeeeem!!! – szakadt fel Misiből hörögve a kétségbeesés. Hangja olyan volt, mintha – emberfeletti erőfeszítés árán – tényleg sűrű, olajos méz alól kellett volna kiszabadítania. Szemei – ahogy elképzeltem magam előtt – kipattantak, és rettegéssel telve kémleltek körül. Hosszú másodpercekbe telt, mire hallottuk, hogy meg tudott mozdulni. Feltápászkodott, a szertefoszló csendet cipője éles csattogása törte végleg szét. Az öltözőhöz rohant, feltépte táskája csatját, és remegő ujjakkal lapozta fel ellenőrzőjét. Ez állt benne: „Értesítem a kedves Szülőket, hogy Mihály matematikából, fizikából és kémiából nagyon gyengén áll”.

Sok lenne egy zászlóaljnak is

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Csak ketten voltak az égési osztályon. Tibor – akihez látogatóba jöttem – aludt. Nem akartam felébreszteni, így tipródni kezdtem, illetve kicsit körüljárattam a tekintetemet a szobán. A másik beteget nem különösebben néztem meg. Valahogy tolakodónak éreztem volna magam, ha bámulom. Egyébként nem is sok bámulnivaló volt rajta: ő is aludt, egész testét vaskos kötés borította, csak lángvörös feje volt szabadon.

 

Aztán mégiscsak kinyitotta a szemét. Rám nézett zavartan; látszott, hogy nem pontosan tudja, hol van. Aztán maga elé bámult, és szemmel láthatóan erőltette az agyát, hogy elhelyezze magát térben és időben. Tekintetével megtalálta az órát a falon. Szemei kikerekedtek. – Úristen – suttogta maga elé – indulnom kell a gyerekért!

 

Megpróbált felülni, de épp csak a fejét tudta megemelni, és elakadt a mozdulattal. A belé hasító fájdalom szétáradt az arcán, hogy egy pillanattal később a döbbenet és kétségbeesés elegyének adja át a helyét. Istenem, mi történt velem?

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

olvastam ki a szeméből. Összeszorította a fogát, behunyta a szemét, és ezúttal sikerült felkönyökölnie. Könnybe lábadt szemét újra az órára emelte. Bekötött kezét bámulta, ahogy maga mellett támaszkodik a lepedőn. Ahogy oldalra fordult, feljajdult, de szinte eszelős elszántsággal kicsusszant az ágy széléig. Megszédült. Behunyta a szemét, és hangosan zihált. Légzése csendes, szaggatott sírássá változott, de aztán megemberelte magát, és az egyik lábát kinyújtotta az ágy szélén túlra. Kapkodva cikázó szemeivel a semmit kutatta, lábával a papucsát kereste, de úgy, mintha csak pár lábujjnyi választaná el tőle – szemben a valóságos negyvenvalahány centivel, amilyen magas az ágy volt. A papucs nem volt az ágy mellett. A hasztalan kutakodás (illetve a mozgás egyáltalán) kimerítette. Szemei elvesztették a fókuszt, erőtlenül próbált egyensúlyban maradni, de visszahanyatlott az ágyra, és elvesztette az eszméletét.

 

Egy perc sem telt bele, és újra kinyíltak a szemei, újra zavartan nézett körbe, aztán az órára, aztán megint eszébe jutott a gyerek, hogy azonnal indulni kell érte, és így tovább, minden szóról szóra megismétlődött. – Ezt csinálja egész nap – szólalt meg Tibor oldalról. – Csak ő maradt életben. Nem elég neki a nyugtató, de nem mernek többet adni neki, mert már amit eddig kapott, az is sok lenne egy zászlóaljnak is. A kurva életbe – tette hozzá, és nyelt egy szárazat. Aztán nem szóltunk egy jó darabig.

Két kedves barátom

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Mindig is különös vonzalmat éreztem azok iránt az emberek iránt, akiket bolondnak szokás nevezni. Egyrészt, mert talán el tudom képzelni, hogy milyen lehet, ahogy a többség kirekeszti őket, másrészt pedig azért, mert az ő világuk – ha vesszük a fáradtságot a megismerésére – gyakran sokkal gazdagabb, mint az úgynevezett normálisoké.

 

Barátaim is vannak a bolondok között. Hétfőnként fel szoktam ugrani Ferihez, akinél – ha jól emlékszem – téveszmés pszichózist diagnosztizáltak. Már csak eljutni hozzá is külön kaland. Előre egyeztetünk a ház közelében elrejtett mechanikus és elektromos csapdákról, és minden egyes alkalomra külön kopogást és jelszót találunk ki. Ha bejutottam, mesélni kezd.

 

Vehemensen, nem egyszer szinte lázas verejtékben úszva előadott történetei, melyeket lúdbőrözve, visszatartott lélegzettel hallgatok, földrészeken át folytatott üldözésekről, titkos összeesküvésekről és torokszorító hőstettekről szólnak. Legtöbbjükben természetesen Feri maga a főszereplő, vagy legalábbis a saját szemszögéből tárja elém az eseményeket, de olykor idegen országok vagy letűnt korok borzongató, katartikus eseményeiről is beszámol.

 

Csütörtökönként Imre bácsinál a helyem. Az idős úr autista. Azt a csodálatos képességét, hogy az ég egy adta világon mindent meg tud jegyezni, igazi kinccsé formálta. A szobája nem áll másból, mint két székből és négy csupasz falból, de a képzeletében ezek a falak a padlótól a plafonig telis tele vannak könyvekkel. Az orosz irodalom összes művével.

 

Amint – pontosan időben – megérkezem, biccent, becsukja a szemét, és egy pacsirtát lát felröppenni. A kismadár látszólag össze-vissza repdes a szobában, de aztán kiválaszt egy könyvet, és apró termetét meghazudtoló erőről tanúbizonyságot téve Imre bácsi kezébe ejti. Mindeközben már javában csukva van az én szemem is, öreg barátom pedig lassan, azzal a komótos, kásás-bársonyos hangjával olvasni kezd. Van, hogy egy teljes regényt elolvasunk egyszerre, máskor meg vissza-visszatérünk a korábban elkezdett kötethez.

 

Sajnos itt, az osztályunkon nem ennyire különlegesek a bolondok. Ráadásul én magam sem rendelkezem olyan képességekkel, hogy általuk a hét minden napján menekvést találhassak a normális világból. Csak ezt a két kedves barátomat tudtam megteremteni a képzeletem erejével.

Két főhőst javasoltam

Megkértek, hogy írjak folytatásos történeteket egy női magazinnak. Két főhőst javasoltam (már ami a férfi szereplőket illeti). Az egyik azért nem lett titkos ügynök, mert túl jóképű volt hozzá (márpedig ennél a foglalkozásnál épp a környezetbe olvadás képessége a pláne). A másik azért nem lett élsportoló, mert robusztus hímtagja akadályozta a mozgásban. A szerkesztőségben azt mondták, hogy nem értem a dolog lényegét, és inkább felejtsük el az egészet.

Ő ütött először

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Valamelyik parancsolatról volt szó a tíz közül. A vitázók szenvedélyesen érveltek, hevesen gesztikuláltak. Lassan felsejlett közöttük egy orsó. Elkezdett döcögve pörögni. Ahogy a vita élénkült, egyre gyorsabban forgott, egyre sivítóbb hangot adott ki, egyre jobban eltakarta a két férfit egymás elől, ezért egyre hangosabban kellett beszélniük, egyre szélesebben kellett gesztikulálniuk, aztán már az ordítás sem volt elég, és egyszer csak hirtelen, éles váltással fémes hang lépett az eddigi helyébe, ahogy a cérna leszaladt az orsóról. Az egyik megpróbált utánakapni, de elkésett, és keze helyén egy keményre zárt öklöt talált.

A vizeszsömle

– Nocsak. Hát ez a csomag rágó meg honnan van?

– Ja, azt nem itt vettem. Láthatja, hogy meg is van bontva.

– Hát persze. Csak nem azt rágcsálja éppen, amit éppen ebből a csomagból vett ki?

– Micsoda? Mi ez az őrület? Ne öklendezzem fel a gyomortartalmamat?! Hátha felfaltam egy vizeszsömlét a sorok között!

– Felesleges gúnyolódnia, uram. Egy pillanat alatt megtükrözzük a gyomrát a biztonsági helyiségben. Jöjjön velem!

Már megtörtént?

Alapjában véve olyan voltam, mint bárki más. Átlagos. Nem magas, nem alacsony, nem kövér, nem sovány. Barna hajú, barna szemű. Egy nagyvállalatnál dolgoztam. Nem akarom e sorok olvasóját azzal terhelni, hogy pontosan mi volt a dolgom, de pár részletet meg kell említenem, mert szerintem a dolgok későbbi alakulásában szerepük volt.

 

Egy szinte hangárszerű, egy légterű irodában ültem egy kisebb asztalnál. Nem volt előttem más, csak a billentyűzet és a monitor; még a gép maga sem, mert minden adatot a hálózaton küldtünk és fogadtunk. (Ami azt illeti, nem is lehetett elöl semmi személyes tárgyunk).

 

Munkámra jellemző volt, hogy hús-vér emberekkel nem volt dolgom. Persze ott ültek körülöttem, a saját munkaállomásuknál, de jóformán nem is ismertem őket. Ők sem engem. Munkaidőm legnagyobb részében egy informatikai rendszer működését kellett felügyelnem. Követni, hogy az adatok a helyükre kerülnek, hogy egyetlen szereplőnél sem torlódnak fel feladatok, hogy a rendszer működésével kapcsolatos kérdések nem maradnak megválaszolatlanul. Ez utóbbiak kifejezetten rám tartoztak.

 

Minden, mindig ugyanúgy zajlott. Meghatározott ritmusa volt a napoknak, a heteknek, a hónapoknak, az éveknek. Mindig tudtam, hogy mi történik éppen, és hogy milyen időtávon belül mire számíthatok.

 

Aztán egyszer csak, nagyjából egy hét leforgása alatt, valami megváltozott. Arra lettem figyelmes, hogy a munkaterhelésem csökkent. Láttam, hogy az ügyek tovább folynak a maguk medrében, de hozzám határozottan kevesebb kérdés érkezett, aztán pénteken már egy sem. Akkor, rögtön nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget a dolognak, de a következő kedden rá kellett jönnöm, hogy valami komoly dolog történt.

 

Egy másolatban kapott e-mailben azt olvastam, hogy küldője valaki mástól kér segítséget, mert engem egy ideje nem láttak, mert szabadságon vagyok, és úgy tudják, nem is jövök vissza egyhamar. De hiszen én nem vagyok szabadságon! – kiáltottam fel. Egy kicsit meg is ijedtem a saját hangomtól, ami élesen hasított bele a billentyűzetek tompa pufogásába.

 

Különben nem reagált rá senki. Ettől – hogy nem kell kínos magyarázkodásba bocsátkoznom – kicsit megkönnyebbültem, de aztán mindjárt fel is bosszantott a dolog. Itt ülök egész nap, dolgozom, és ezek meg azt hiszik, hogy szabadságon vagyok?! Mit jelent ez? Valami csapda? Odaszóltam a velem szemben ülőnek: – Hallod ezt?! Valaki kitalálta, hogy én szabin vagyok, de még azt is hozzá, hogy nem is vagyok várható egyhamar! Hülyék ezek? Hát itt ülök. Itt írom az e-maileket!

 

A szemben ülő nem reagált. Tulajdonképpen ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy miért bosszantottam fel magam. Mert úgy érzem, hogy levegőnek néznek. Nem is csak egy gépezet apró, pótolható fogaskerekének, hanem semminek, mintha egyáltalán nem is lennék! – Hallod, amit mondok?! – kiáltottam a szemben ülőnek. – Figyelsz rám egyáltalán?! – csaptam az asztalra, de erre sem reagált. Körülnéztem. Mindenki nyugodtan folytatta a munkáját.

 

Ekkor dühbe gurultam. Egy artikulálatlant ordítottam, hogy mindenki rám figyeljen, majd hozzátettem még mindig kiabálva: – Egy kis figyelmet kérek, droidok! A hatás elképesztett. Illetve a hatás hiánya.

 

Odébb mentem két asztallal, és megszólítottam az ott ülőt. Semmi reakció. Még eggyel odébb. Semmi. A következőnek böfögtem, a negyediknek halandzsáztam, az ötödiknek az asztalát csapkodtam, a hatodik előtt letoltam a gatyámat, a hetedik és monitorja közé betoltam a seggemet, de semmi, semmi, semmi reakció!

 

Még utoljára körbenéztem, hátha valaki elröhögi magát; de nem történt semmi ilyesmi. Egy hirtelen ötlettől hajtva berohantam a főnököm szobájába, újra letoltam a gatyámat, és hangosan, jól érthetően megkérdeztem: – Uram, megengedi, hogy az asztalára vizeljek? Az előbbiek után már meg sem lepődtem, hogy provokatívnak szánt kérdésem ezúttal is válasz nélkül maradt, de ahogy felnéztem a főnököm mögött, a falon lógó csiszolt fém jelmondatos táblára, az ő tarkóját láttam csak tükröződni benne. Magamat nem.

 

Iszonyú felismerés hasított belém. Felrángattam a nadrágomat, és tiszta erőmből a mosdó felé futottam, felrántottam az ajtaját, és a tükörbe néztem. Amitől tartottam, bebizonyosodott: Láthatatlanná váltam.

 

Kirohantam az irodából, aztán ki az épületből, fel a buszra, de mindenhol észrevétlen maradt a létezésem, nem számít, mekkora ribilliót csaptam.

 

Tudom, hogy csak azok értik meg, akikkel már történt valami, amit korábban elképzelhetetlennek tartottak, de új állapotomat tulajdonképpen elég hamar megszoktam. Van benne valami megnyugtató, ami az itt és most típusú helyzeteket illeti. Nem kell figyelnem rá, hogy mit szólnak az emberek ahhoz, amit éppen csinálok, szabadon bámulhatok bármit és bárkit, bemehetek bárhová (bárhová! – gondolják csak végig!), nincs olyan helyzet, ahol fizetnem kellene, stb.

 

De mondanom sem kell, hogy mindent összevetve egyáltalán nem vagyok nyugodt. A bennem feltoluló kérdéseket nem tudom elhessegetni magamtól. Egyáltalán mikor váltam láthatatlanná? Meddig tart majd? Hogy tudok így állást keresni, ha innen kirúgnak, mert sosem látnak? Mikor fogok beleőrülni, hogy mindenki ignorál, hogy teljesen egyedül maradtam a világon, hogy nincs kihez szólnom, hogy nincs, aki szólna hozzám?! Olyan lesz az átmenet, mint az alkonyat? Vagy hirtelen, éles? Észre fogom venni? Vagy már megtörtént?!

Aranka

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Aranka mindig olyan volt nekem, mint a kishúgom. Három évvel voltam idősebb nála; kis túlzással mondhatom, hogy születésétől kezdve ismertem. Számomra érthetetlen okból én voltam az egyetlen, akire rá merték bízni. Egyedül – vagy rajtam kívül bárki mással – nem engedték el soha, sehova. Sokszor megsajnáltam, ahogy esdeklőn nézett rám, hogy ugye elviszem magammal, akárhová is megyek.

 

Azt hiszem, túlságosan féltették a világtól. Nem simogathatta meg a kutyákat, nem szaladhatott, nem mehetett természetes tóba, és a többi, és a többi. Amikor együtt voltunk, sokszor csábítottam, hogy tegye meg azokat a dolgokat, amiktől tiltják, de rá kellett jönnöm, hogy a szülei által elültetett félelme erősebb volt nála, képtelen volt kikapaszkodni rettegése olajos falain kívülre.

 

Minden furcsasága közül a legfurcsább a teherautó-sofőröktől való eszelős félelme volt. Édesanyja – talán korábban, mint bármilyen más, az életre szóló útravalót – az eszébe véste, hogy bármi áron tartsa magát távol ezektől az emberektől. Ezektől, akik kifüttyögnek szennyes pilótafülkéjükből, és mosdatlan szájukból árad a gyalázat, akik ha Aranka akár csak el félszeg pillantással reagál ocsmány ajánlataikra, bestiális erővel leteperik, és bemocskolják hamvas testét és ártatlan lelkét.

 

Az útravaló hatása rendkívüli volt. Ha teherautó ment el a közelünkben, Aranka szemébe rettegés költözött, vasmarokkal szorította a kezem, és olyan közel bújt hozzám, hogy igazán nem rajta múlott, hogy nem váltunk eggyé. Ha a vezető – mint ahogy az elő is fordult időnként – valóban kifüttyentett a fülkéből, páni félelem uralkodott el rajta; minden erőmre szükségem volt, hogy megakadályozzam, hogy kitépje magát a karjaim közül, és addig fusson végtelen rémületében, amíg el nem ütik, le nem esik valahol, vagy jártányi ereje sem marad.

 

Félelmei annyira uralták egész életét, hogy az így vagy úgy, de mindenhol, minden körülmények között megnyilvánult. Például az uszodában is. Úgy ereszkedett be a vízbe, mint aki mellben fog úszni, de karjait mintegy védekezőn maga előtt tartotta, anélkül, hogy egy kicsit is széttárta volna őket, kurtát húzott velük, aztán gyorsan visszakapta őket maga elé. Lábait nem a szokásos békatempó szerint mozgatta, hanem combjait szorosan összezárva, kicsit úgy, mintha pillangózna – azzal a különbséggel, hogy mindeközben fenekét igyekezett szinte maga alá húzni. Úszás közben idegesen pillantgatott körbe, fejét soha nem merítette a víz alá, mert ott rosszul látott, márpedig a látása az életét mentheti meg a medencében, ahol – értelemszerűen – nem rögtön látszik a férfiakon, hogy teherautó-sofőrök-e, vagy sem.

 

Őszintén mondom, hogy szerettem őt, de sajnos tény, hogy gyakran felidegesített ezzel a lehetetlen gyámoltalanságával. Amikor ezt észrevette rajtam, bocsánatkérőn nézett, és szemmel láthatóan lelkiismeret-furdalás, bűntudat mardosta. Ezzel csak még jobban feldühített. Legalább vitatkozott vagy kiabált volna!

 

Azon az estén is ez történt. Felidegesített, úgyhogy ott hagytam a francba a Kálnoky téren, és amikor riadt arccal utánam akart sompolyogni, ráordítottam, hogy hagyjon békén, hogy halálosan meguntam, hogy nem volt értelme a rá pocsékolt rengeteg energiának, hogy reménytelen. Csak állt ott szegény, és azt hiszem elpityeredett, de ezt nem tudhatom pontosan, mert szánt szándékkal nem néztem hátra, mert tudtam, hogy akkor elszégyellem magam, megsajnálom, és bocsánatot kérek tőle.

 

Később mégis visszamentem. A mentőket találtam ott, és rendőröket. Aranka kócos és izzadt volt, elkékült kezével eltakarta az arcát, de nem sírt. És ez borzasztóbb volt, mintha zokogott volna. Nem szólt semmit, nem nézett sehova, tágra nyitott szemei elvesztették a kapcsolatot a külvilággal, az emberekkel, már csak megtébolyodott lelkének félig élő, félig halott tükrei voltak.

 

Végül is a kórházban derült ki egyértelműen, hogy megtámadták, de hála Istennek meg nem erőszakolták. Talán megzavarta a támadót valami. Azóta sem beszél senkivel, sőt egyáltalán nem beszél, a szülei már tőlem is tiltják, már egyáltalán sehogy, senkivel nem mehet sehova, legfőképpen persze velem nem.

 

A nyomozás (nem a rendőrök hibájából, hanem mert nem volt szemtanú, mert Aranka nem mondott semmit, és mert alig volt valami nyom) érdemben nem jutott semmire. Egy rövid ideig volt valami gyanúsított, egy teherautó-sofőr, de végül bizonyíték hiányában megszüntették az eljárást.