Hajnali hajsza

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Hajnalban gyalogoltam hazafelé a főutcán. Egyszer csak, anélkül, hogy hátrafordultam volna, megéreztem, hogy valaki figyel, valaki jön mögöttem. Hátranéztem. Egy férfi volt az. Engem nézett. Arca kifejezéstelen volt, de a tekintetében volt valami a ragadozók kíméletlenségéből. Úristen – gondoltam. Mióta jöhet mögöttem észrevétlenül? Ideges lettem. Nem akartam többet hátranézni, csak hallgattam a lépéseit. Súlyos, szinte rengő léptei voltak. A távolság – úgy hallottam – elkezdett csökkenni közöttünk. Megköszörülte a torkát, és egyszerre meghallottam, hogy még közelebb van, mint az előbb volt, amikor észrevettem. Úgy tűnt, talán mondani akar valamit. Meg akar szólítani. Biztos ezért krákogott. Mit akarhat? Nem jó ember, nem akarom, hogy hozzám szóljon, nem akarom, hogy a közelembe érjen! Félni kezdtem. Meggyorsítottam a lépteimet, amennyire csak tudtam, de futni nem akartam, mert tudtam, hogy ha futni kezdek, az a vég kezdete, akkor biztosan üldözőbe vesz, és gyorsabb nálam, erősebb is, és az a tekintet… Éreztem a hátamon. A levegőm fogytán volt, a szíven ki akart ugrani a torkomon át, az az ember pedig egyre közelebb ért! A pánik kerülgetett, de erősnek kellett lennem. Befordultam a sarkon, fogalmam sincs, hogy hová, csak be, el innen, hátha továbbmegy egyenesen. De nem! Ő is befordult. Futni kezdtem, de két lépés után megembereltem magam, és csak mentem tovább, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve az egyik kaput belöktem, és egy lendülettel bementem rajta. Ha zárva lett volna a kapu, biztos, hogy elvesztem a fejem, és a rémület maga alá gyűr. Átloholtam a kapuszínen, ki az udvarra, és a fal mellett megálltam. Kapkodtam a levegőt, sikítani szerettem volna, de nem mertem, nem jött ki hang a torkomon. Hallanom kellett, hogy utánam jött-e. Nem hallottam semmit. Továbbment. Összeroskadtam a fal mellett, és zokogni kezdtem.

 

***

 

Hajnalban gyalogoltam hazafelé a főutcán. Egyszer csak minden előzmény nélkül egy nőt vettem észre magam előtt. Hol lehetett eddig? Itt kellett lennie előttem, de csak most vettem észre. Ő is hasonlóképpen lehetett, mert hátranézett, de csak egy futó pillanatra, aztán többször nem is. Valahogy furcsa volt. Én elég gyorsan gyalogolok (főleg ilyen időben, amikor a mozgással fűteni is kell magamat), de ez a nő majdhogynem tartani tudta a tempót. Feltűnt, mert alig tudtam a közelébe érni. Néha már azt hittem, hogy elkezd futni. Pár méterre lehettem, amikor befordult a sarkon, pont a mi utcánkba. Itt megint az az érzésem volt, hogy szinte rohanni kezd. Biztos túl akart lenni ezen a kellemetlen hajnali megpróbáltatáson… Olyan erővel lökte be a négyes számú ház kapuját, hogy azt hittem, kiszakad. Megálltam a kapu előtt. A halovány izzófénynél alig láttam, így inkább csak a cipője kopogását hallottam, aztán az is elnémult. Megráztam magam. Miért is állok meg egyáltalán? – kérdeztem magamtól, és gyorsan hazasiettem a nyolcas számba, és csak ledobáltam a ruháimat, és máris bebújtam a takaró alá. Talán valami új szomszéd… Majd legközelebb, ha úgy jön ki a lépés, mondjuk egy ilyen hajnali hazaséta alkalmával, megszólítom… Ezzel a kellemes gondolttal aludtam el.

Ön a kilencedik telefonáló!

– István, van fogalma róla, hogy hányadiknak sikerült telefonálnia? Elárulom magának! Ön a kilencedik!! István! Ön nyert! Nyeert!!

– Köszönöm.

– Nahát… Nem tűnik valami boldognak, István. Mások ujjongani, sőt sikoltozni szoktak! Próbálja csak meg!

– Kedves öö… Nézze. Most két koncertjegyről beszélünk, ugye?

Kafkával

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Álmomban felolvastam pár tragikusan végződő írásomat Kafkának. Rengeteget röhögtünk, de aztán ő görcsösen köhögni kezdett, majd egészen elhalkult a hangja, és zavartan megfulladt. Erre aztán nekem is rossz kedvem lett.

A háztömb másik oldalán

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Egy kiábrándult, céltalan férfi négy, fetrengéssel töltött nap után egyszer csak felkelt az ágyából. Kitárta az ablakokat, és mélyen beszívta a friss levegőt. Lezuhanyozott, felöltözött, és lazán, hátra se nézve becsapta maga mögött az ajtót.

 

Ugyanekkor, a háztömb másik oldalával szemben egy ötéves forma kisfiú a kezében szorongatott csavarkulcsot az éppen leszerelt segédkerekek mellé dobta a fűbe, és elszántan megmarkolta kis biciklije kormányát.

 

A férfi napok óta nem evett, ezért könnyűnek érezte magát, és súlytalanul lépdelt az utcán. Nem tudta, hova megy pontosan, de a sarkon tétovázás nélkül balra fordult.

 

A kisfiú először az egyik lábát tette a pedálra, aztán rálépett, és felemelte a másikat. Majdnem sikerült megtennie egy teljes fordulatot, aztán az első kerék jobbra fordult, és a bicikli hirtelen megtorpant. Rögtön újra próbálkozott; kicsit nagyobb sikerrel. Ötödszörre már egészen jól ment. Rájött, hogy ha gyorsít, biztosabban tartja az irányt.

 

A férfit megnyugtatta a friss levegő, a könnyű léptei. Hónapok óta nem érzett harmónia költözött a szívébe. Eddig nem nézett semmire igazán, de most észrevette a kisfiút az út másik oldalán. Elszorult a torka. Mintha évtizedekkel ezelőtti magát látta volna. Ugyanaz a sima, barna haj, a pamut rövidnadrág, a szandál, az elszánt, tettre kész tekintet.

 

A kisfiú szorgosan pedálozott, arcán a koncentráció komoly kis nyomai. Meg-megremegő kézzel, de folyamatosan haladt. Egy óvatos mosolyt is engedélyezett magának.

 

A férfi – megint csak anélkül, hogy tétovázott, vagy lassított volna – lelépett az útra, és a kisfiú felé indult, akiről le sem vette a szemét. A kisfiú csak magára figyelt, és – már szélesebben – elmosolyodott. Tud biciklizni! A férfi pár lépésre volt tőle. A kisfiú nagy örömében nem figyelt eléggé, és hirtelen megbillent, azaz élesen balra kanyarodott, le a járdáról, le az útra. A furgon blokkoló kerekei kánonban vonyítottak. A férfi olyan nyugodtan, mintha ráérne, lehajolt, és a kis kormányt irányba állítva nagyot lendített a kisfiú hátán, aki ijedt igyekezetében ó-t formált a szájával, és a járdaszegélynek ütközve a bicikliről a fűre esett. A férfi alig láthatóan elmosolyodott, és lehunyta a szemét. A csattanást nem is hallotta, csak hogy iszonyú súly nehezedik rá, aztán minden könnyebb, mint valaha.

A pincér

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A magas pincér kitűnik a többi közül. Nem a magasságával. És nem csak a jelenlévő pincérek közül. Most látom először, de tudom, hogy soha nem hibázik. Tudja, hogy melyik étel hogy készül. Azt is tudja, hogy a vendégnek ízleni fog-e. Elmondja, hogy mire érdemes figyelni, mit lehet leginkább szeretni az adott fogásban. Mindenkinek azt ajánlja, ami éppen neki való. Amit élvezni fog. Amit élvezni tud.

 

Emlékszik minden rendelésre. A tízfős társaságban mindenki, külön kérdés nélkül, szépen sorban megkapja a jég nélküli facsart narancslevet, a kevés jéggel készültet, a kétszer módosított pohár barna sört, a korsó világost, a buborékos vizet és a csapból folyót.

 

Parancsoljon. Óhajtja, hogy…? Szabad még valamit…? Milyennek találta a…? Jól bánik a szavakkal. Választékosan beszél. Nekem kicsit modorosnak tűnik, aztán mégsem. Aztán megint. Nem tudom eldönteni. A hangja kedves, nyugodt, meleg, megnyugtató. Mosolygós.

 

Az arcán is szelíd, nyugodt mosoly ül. Kisimult homlokától, a száján át, le az álla csúcsáig. Bárkihez szól, bárkinek kínál, a szemei közé néz. Aki rápillant, láthatja, hogy a szeme is mosolyog. Aki belenéz, láthatja, hogy nem.

 

Minden porcikája, minden mozdulata, minden hangja zárva van, csak a szemén át lehet belelátni. Belül régi sértettség, önjelölt kiskirályok emléke. Harag. Megvetés. Kívül tökéletesség. És lesajnált bábuk az asztalok körül.

Napirend

Reggel soha nem kelek túl korán – bár tudom, relatív, ki mit ért korai kelés alatt. Én mindenesetre nem is használok órát. Nekem mindegy, hogy pontosan mennyi az idő, mégis le merném fogadni, hogy adott esetben akár hozzám is lehetne igazítani azokat a ketyegőket.

 

Ébredés után egy kicsit ejtőzöm, iszom valamit, aztán elindulok Urbánnéhoz, hogy megreggelizzek. Mindig invitál, hogy menjünk be a nappaliba, de én szívesebben maradok a konyhában. A sparhelt közelébe húzódom, miközben a falatokat forgatom a számban, és élvezem a sugárzó hőt. (Ha jobban belegondolok, én nem ismerem a túl meleg fogalmát). Közben folyamatosan beszélgetünk, illetve ha őszinte akarok lenni, Urbánné beszél hozzám, én nem nagyon szólok. Amikor végeztem, fogom magam, és odébbállok.

 

Korábban ilyenkor Takácsékhoz jártam, de mióta megnőttek a gyerekek, kerülöm őket. Idegesítenek a rohangálásukkal, hogy állandóan jönnek felém a nyálas ujjaikkal, hogy mindig készülnek valamire, és ezért folyamatosan résen kell lennem. Meg az is igaz, hogy Magdi férje sem igazán kedvelt engem, de hamar átláttam, hogy ez nem sokat számít, úgyis mindig az van, amit a felesége akar. És végül is csak egy vendég vagyok. Mi van abban?

 

A reggeli után a saját dolgaimat intézem. Erről nem akarok sokkal bővebben nyilatkozni, csak annyit mondok, hogy lényegében nők után járok. Az emberek döntő többsége számára ez valami kihívásokkal teli, bonyolult, kudarcokkal fenyegető tevékenység. Na, ez baromság. A világon nincs ennél egyszerűbb dolog; a nők és mi ugyanazt akarjuk (egymást), és a felhozatal is pazar: nők mindenhol vannak, és mindenütt egyformák. (Ezt nem kritikaként mondom, sőt).

 

Dél körül újra megéhezem, úgyhogy irány Noémi, az egyetemista lány. Vele nem sokat szoktunk beszélgetni, inkább csak elvagyunk egymással. Megnyugtatjuk egymást. Máshol sem szoktam feszengeni, de itt különösen könnyen engedem el magam. Van, hogy órákat töltök ott, de olyakor-olykor még aludni is szoktam nála. Innen csak késő délután megyek tovább, még bóklászom egy kicsit a környéken, megnézem, mi újság a „birodalmamban”, aztán hazaballagok.

 

Otthon jöhet a vacsora, aztán egy kis pihenés. Pontosan tudják már, hogy ilyenkor azt szeretem, ha békén hagynak, maximum csak meghallgatom, hogy kivel mi volt napközben, de magamról nem beszélek. Tudom, hogy önzőnek tartanak, meg azt gondolják, hogy mégiscsak túlzás, hogy úgy járok haza, mint valami szállodába, de végül mégiscsak elfogadják.

 

Már javában sötét van, amikor újra nekivágok a városnak. Ha azt mondtam, hogy napközben a nőket hajtom, nem tudom, mit mondhatnék az éjszakára. Ez az a napszak, amit a legkomolyabban veszek, ilyenkor vagyok a legjobb formában, és szükségem is van rá, mert ilyenkor komoly játékosok vannak a pályán, akikkel – ha értik mire gondolok – alaposan meg kell mérkőznöm időnként. Na, ezek nem a korábban említett élhetetlenek, hanem olyan társaság, ahol mindenki mindenki ellen van, ahol csak minden és semmi között választhatsz, ahol vagy császár, vagy halálraítélt vagy.

 

Az sem ritka, hogy csúnya összetűzésbe keveredek a konkurenciával. Mondjuk úgy, hogy vannak páran, akikkel már nem lesz gondom, de nálam is rezgett a léc párszor. Ez benne van a játékban, és ez rendben is van, ha tudod, hogy mit vársz az élettől, és mit vagy hajlandó adni cserébe. Márpedig mi, macskák, pontosan tudjuk.

Schöngeist úr pokla

Közismert tény, hogy a pokol nem homogén világ, hanem mindenkinek személyre szabottan állítják össze, és működtetik. Van, akinek kelbimbót kell falnia, másnak gyulladt bőrű patkányokkal kell megosztania apró szobáját.

 

Schöngeist tanár úr a saját poklában minden áldott nap éber nyúlálmából még hajnalban, de máris elkésve ébred, majd berohan az iskolába, ahol egész nap érettségizik. A sorban utolsó matematika érettségit útközben hazafelé teszi le, de megbukik belőle, majd a bizottság tagjainak szemrehányó tekintetétől sújtva éber nyúlálomba sírja magát, hogy másnap még hajnalban, de máris elkésve ébredjen.

A kedves álmodozó utolsó mosolya

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Annak idején idealista voltam. Egy kedves álmodozó. A szüleim arra neveltek, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártok magamnak – helyesen cselekedjek, higgyem el, amit a szívem mond, és tudni fogom, mi jó és mi rossz, mivel használok, és mivel ártok. Megfogadtam a tanácsukat, és elmondhatom, hogy boldog, gondtalan gyerekkorom volt.

 

Szívesen és jól tanultam, soha nem puskáztam, de segítettem az osztálytársaimnak, nem voltam irigy a tudásomra, szeretettel osztottam belőle, és boldoggá tett, ha az én segítségemmel értek el – olykor az enyémnél is szebb – eredményeket. Mindenki azt jósolta, hogy sokra fogom vinni.

 

Amikor dolgozni kezdtem, látszólag nem változott semmi. Az ügyfeleim elégedettek voltak velem, tisztességes nyereségem volt, és a környezetem, az ismerőseim is megbecsültek. De valami mégis megváltozott. Annak ellenére, hogy mindig a legjobb, a számukra leghasznosabb megoldásokat kínáltam a megrendelőimnek, és okkal hittem benne, hogy valódi értéket teremtek, a jóslat, miszerint egyszer sokra viszem, csak nem látszott beigazolódni.

 

Egyre keményebben dolgoztam, egyre szerényebb haszonnal. Ahogy a jóslat által festett kép színei halványodtak, úgy nőtt bennem az elégedetlenség, és az az egyre élesebb körvonalú érzés, hogy kimaradok valamiből, hogy megfosztanak attól, amit nekem ígértek, ami jár nekem. Baleknak éreztem magam. Az évek alatt elvesztett tenderek, és megrendelések, a sikeres svihákok keserű látványa után már nem tudtam többé nem észrevenni, hogy a becsület nem hálálja meg magát, a becstelenség, a korrupció, a nyomásgyakorlás, és a hazugság ellenben azonnal fizetnek.

 

Sokáig nem akartam látni, hogy a világ nem olyan, mint amilyet a szüleim nekem álmodtak, mint amilyet én álmodtam magamnak. Többször a határán voltam, hogy levonom a következtetést, de mielőtt ítéletté, többé már letagadhatatlan ténnyé formálódhatott volna, elűztem a baljós gondolatot. Minden ilyen alkalom nagyon felzaklatott. Gyávának éreztem magam, és növekedni kezdett bennem a gyűlölet. Az elkeseredettségem egyre csak fokozódott, és éreztem, hogy nincs már messze az idő, amikor a gyűlölet már nem fog elférni bennem, amikor már ki kell engednem.

 

Rettegtem ettől a pillanattól, mert tudtam, hogy az, akit magamnak ismerek, nem lesz többé, hanem feltartóztathatatlanul jön helyette valaki, aki… aki addigra már bennem is volt. Talán ott volt mindig is. Ez a valaki hidegen számít, és eltiporja a gyengébbet. Ha mégsem a világ ilyen, akkor nem tudom, hogy ez a valaki miből táplálkozik. De hogy lelketlen ragadozó lesz, azt egészen biztosan tudtam.

 

A dolog egyszerűbben történt meg, mint ahogy számítottam rá. Nem volt benne semmi patetikus, vagy tragikus. Egy vasárnap reggel felkeltem, és tudtam, hogy ez új életem első napja. Tetterőt, éleslátást, ravaszságot és kíméletlenséget fedeztem fel magamban úgy, mintha csak az új lényemről szóló használati útmutatóban olvastam volna. Vasárnap éppen nem volt mire fordítanom új tulajdonságaimat, de tudtam, hittem, hogy velem vannak. Elmentem sétálni, megnéztem magamnak az új világomat, és alig vártam, hogy másnap munkához láthassak.

 

Továbbra is lelkiismeretesen dolgoztam, az ügyfeleim fejével gondolkodtam, ahogy megszokták tőlem. De elkezdtem figyelni mindenre, ami fölött addig szemérmesen elsiklottam. Mindenkiről kiderítettem valamit. Tudtam, hogy mi történik körülöttem és a szektorban, ki kivel van, ki kinek a kapcsolata, és mik a módszereik. Tudtam, hogy kezdő vagyok még, ezért nagyon sok időt töltöttem megfigyeléssel, és – mások hibáiból okulva – felállítottam a saját szabályaimat.

 

Pontosan kell tudni, hogy mit akarok, és pontosan azt kell elérni; nem többet, nem kevesebbet, nem mást, vagy akár csak valami hasonlót. Nem szabad mohónak lenni. Nem szabad türelmetlennek lenni. Minden részletet ki kell tervelni alaposan, számba kell venni minden alapfeltételt, és ha csak egy is hiányzik, nem szabad belevágni. Senkinek nem szabad beszélni róla. A becstelenséget nem szabad életformaként űzni, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtam, hanem úgy kell használnom, mint egy szerszámot: ha szükség van rá, elő kell vennem, dolgoztatnom kell, aztán vissza kell tennem a helyére, hogy amikor legközelebb szükségem lesz rá, fényes, makulátlan legyen.

 

Rövidesen – egy minisztériumi pályázat képében – eljött az alkalom, ami minden feltételnek megfelelt. A bizottság elnökét a lépcsőházban vártam, amikor kijött a prostitól, akihez minden kedden járt. Nagyon röviden, tényszerűen, de minden támadó metakommunikáció nélkül elmondtam neki, hogy én akarom megnyerni a pályázatot. Ha ez nem sikerül, vége a karrierének. Csak annyit kértem még, hogy a többiek ajánlatát hadd ismerjem meg. Cserébe vállaltam, hogy valóban az én ajánlatom lesz a legkedvezőbb, és a munkát is a legjobb tudásom szerint fogom elvégezni.

 

Nyertem. Ahogy az várható volt, az eredetileg nyertesnek szánt cég vizsgálatot indíttatott ellenem, és a sajtó is nagy érdeklődéssel fordult felém. A szükséges egyeztetések után az ajánlatot és a szerződést nyilvánosságra hoztam. Nem találtak rajta fogást. Az engem korrupcióval vádoló cég egyedül maradt azokkal a megszólalókkal szemben, akik egytől egyig úgy nyilatkoztak, hogy engem minden körülmények között korrekt, becsületes embernek ismertek meg. A botrány elcsendesedett, én pedig azt nyilatkoztam, hogy mindent összevetve örülök a vizsgálatnak, és köszönöm a sajtó közreműködését, mert ez a biztosítéka annak, hogy az ország egészségesen fejlődjön.

 

Pár hét múlva, amikor a konkrét ügy elült, de még benne volt a fejekben, hogy egy emberről kiderült, hogy talpig becsületes, gondoskodtam róla, hogy a többiek ajánlatai is eljussanak az újságokhoz. A szemérmetlenül alacsony szakmai színvonalú, és arcátlanul túlárazott ajánlatok elvégezték a munka maradék részét.

 

De nem álltam meg itt. A szerződésben vállaltakat maximálisan betartottam, és olyan munkát tettem le az asztalra, amire ma is büszke vagyok. Ezután kezdeményeztem a minisztériumnál és pár vezető gazdasági folyóiratnál és napilapnál, hogy csináljunk rendszert abból, hogy az állami megrendelések sorsát azok minden fázisában követjük, beleértve az elvégzett munkát is. A dologból persze – ahogy arra számítottam is – a kormány ódzkodása miatt nem lett általános gyakorlat, de az én esetemre mégis alkalmazhatónak találták.

 

Visszavonhatatlanul beégett a köztudatba, hogy feddhetetlen vagyok. Interjúk százai készültek velem, egy sor korrupció-ellenes mozgalom ihletőjévé váltam, meghívtak az egyetemre gazdasági etikát oktatni, stb.

 

A nagy hírverés önmagában is jó reklám volt, az üzlet határozottan fellendült. Mivel a figyelem középpontjába kerültem, várnom kellett, amíg minden egyes körülmény és feltétel megfelelően áll együtt ahhoz, hogy újra használhassam makulátlanul fényes eszközömet.

 

De ez csak az érem egyik oldala. Győztem, és gazdagabb lettem, de nem lettem boldogabb. Talán azt reméltem titkon, hogy nem fog sikerülni, és előző énem kap visszaigazolást, hogy ez nem helyes? Talán. Mindenesetre ez a siker furcsamód nem boldogabbá, hanem éhesebbé, bosszúvágyóbbá tett, a bennem lévő, világ iránti gyűlölet még magasabbra csapott, és már úgy vártam a következő alkalmat, mint valami keresztes hadjáratot.

 

Ennek sok éve. Negyven év alatt összesen nyolcszor nyitottam ki a kis szerszámos-ládikómat, és a szerszám mindig búsás hasznot hozott. De mindig meg is kérte az árát. Amikor csak használtam, rengeteg pénzt és rengeteg gyűlöletet hozott. Gyűlöltem a szüleimet, akik illúziókba ringattak, gyűlöltem a világot, hogy így működik, hogy a becstelenség nem nyeri el a büntetését, gyűlöltem azokat a férgeket, akiknek a bűneit kihasználtam, gyűlöltem magamban a balek álmodozót, és az érzéketlen szörnyeteget, akivé váltam, aki egyetlen egyszer sem mosolygott azóta a vasárnap óta.

 

A gyerekeimnek, akiknek az itt leírtakról fogalma sincs, azt tanítottam, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártanak maguknak – helyesen cselekedjenek, higgyék el, amit a szívük mond, és tudni fogják, mi jó és mi rossz, mivel használnak, és mivel ártanak.

A gyorsan távolodó éjszakai busz

Egy blokkal odébb ült velem szemben, és csak akkor láthattam rendesen, ha tekintetemmel kikerültem a közöttünk ülőket. De nem néztem rá, és ő sem rám. Az ablak felé fordítottam a fejemet, és miközben az elvonuló éjszakai várost néztem színlelt tompán, lopva rá-rápillantottam a tükérképére, aztán egyre hosszabban és hosszabban pihentettem rajta a szememet.

 

Ha csak megmozdult a szeme bogara, rögtön elkaptam a tekintetemet. Éreztem, hogy rám néz az ablak tükrében. Ha visszanéztem, ő fordította el a fejét, aztán a piros lámpánál ugyanazt a lovas szobrot bámultuk, és végül, végre találkozott a tekintetünk. Mintha megérkeztünk volna abba a világba, ahova mindig is tartoznunk kellett volna. Mélyen egymás szemébe néztünk, mosolyogtunk egymásra, és tudtuk, hogy ezután már nem lesz ugyanolyan az életünk, mint eddig volt.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A megállók csak az utazás ritmusát adták, az üveg mögött az éjszakai város elmosódott, mi pedig csak egymást néztük, csak egymást láttuk.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Hirtelen – mintha az újra létezni kezdő idő adna jelet – értünk a Hetvenesek terére, ahova eredetileg igyekeztem. Mintha túlzó, lehetetlen álomból ébredtem volna, megráztam magam, kapkodva, lesütött tekintettel a nyíló ajtóhoz léptem, és leszálltam a hidegbe anélkül, hogy ránéztem volna.

 

Ahogy a busz elindult, láttam még, ahogy üléséből szomorúan kipillant rám, de a tükörképeink csak mosolyogtak tovább egymásra, aztán felálltak, talán hogy együtt szálljanak le a végállomáson.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Bénultan bámultam a gyorsan távolodó éjszakai busz után, és tudtam, hogy már soha nem érhetem utol.