Napirend

Reggel soha nem kelek túl korán – bár tudom, relatív, ki mit ért korai kelés alatt. Én mindenesetre nem is használok órát. Nekem mindegy, hogy pontosan mennyi az idő, mégis le merném fogadni, hogy adott esetben akár hozzám is lehetne igazítani azokat a ketyegőket.

 

Ébredés után egy kicsit ejtőzöm, iszom valamit, aztán elindulok Urbánnéhoz, hogy megreggelizzek. Mindig invitál, hogy menjünk be a nappaliba, de én szívesebben maradok a konyhában. A sparhelt közelébe húzódom, miközben a falatokat forgatom a számban, és élvezem a sugárzó hőt. (Ha jobban belegondolok, én nem ismerem a túl meleg fogalmát). Közben folyamatosan beszélgetünk, illetve ha őszinte akarok lenni, Urbánné beszél hozzám, én nem nagyon szólok. Amikor végeztem, fogom magam, és odébbállok.

 

Korábban ilyenkor Takácsékhoz jártam, de mióta megnőttek a gyerekek, kerülöm őket. Idegesítenek a rohangálásukkal, hogy állandóan jönnek felém a nyálas ujjaikkal, hogy mindig készülnek valamire, és ezért folyamatosan résen kell lennem. Meg az is igaz, hogy Magdi férje sem igazán kedvelt engem, de hamar átláttam, hogy ez nem sokat számít, úgyis mindig az van, amit a felesége akar. És végül is csak egy vendég vagyok. Mi van abban?

 

A reggeli után a saját dolgaimat intézem. Erről nem akarok sokkal bővebben nyilatkozni, csak annyit mondok, hogy lényegében nők után járok. Az emberek döntő többsége számára ez valami kihívásokkal teli, bonyolult, kudarcokkal fenyegető tevékenység. Na, ez baromság. A világon nincs ennél egyszerűbb dolog; a nők és mi ugyanazt akarjuk (egymást), és a felhozatal is pazar: nők mindenhol vannak, és mindenütt egyformák. (Ezt nem kritikaként mondom, sőt).

 

Dél körül újra megéhezem, úgyhogy irány Noémi, az egyetemista lány. Vele nem sokat szoktunk beszélgetni, inkább csak elvagyunk egymással. Megnyugtatjuk egymást. Máshol sem szoktam feszengeni, de itt különösen könnyen engedem el magam. Van, hogy órákat töltök ott, de olyakor-olykor még aludni is szoktam nála. Innen csak késő délután megyek tovább, még bóklászom egy kicsit a környéken, megnézem, mi újság a „birodalmamban”, aztán hazaballagok.

 

Otthon jöhet a vacsora, aztán egy kis pihenés. Pontosan tudják már, hogy ilyenkor azt szeretem, ha békén hagynak, maximum csak meghallgatom, hogy kivel mi volt napközben, de magamról nem beszélek. Tudom, hogy önzőnek tartanak, meg azt gondolják, hogy mégiscsak túlzás, hogy úgy járok haza, mint valami szállodába, de végül mégiscsak elfogadják.

 

Már javában sötét van, amikor újra nekivágok a városnak. Ha azt mondtam, hogy napközben a nőket hajtom, nem tudom, mit mondhatnék az éjszakára. Ez az a napszak, amit a legkomolyabban veszek, ilyenkor vagyok a legjobb formában, és szükségem is van rá, mert ilyenkor komoly játékosok vannak a pályán, akikkel – ha értik mire gondolok – alaposan meg kell mérkőznöm időnként. Na, ezek nem a korábban említett élhetetlenek, hanem olyan társaság, ahol mindenki mindenki ellen van, ahol csak minden és semmi között választhatsz, ahol vagy császár, vagy halálraítélt vagy.

 

Az sem ritka, hogy csúnya összetűzésbe keveredek a konkurenciával. Mondjuk úgy, hogy vannak páran, akikkel már nem lesz gondom, de nálam is rezgett a léc párszor. Ez benne van a játékban, és ez rendben is van, ha tudod, hogy mit vársz az élettől, és mit vagy hajlandó adni cserébe. Márpedig mi, macskák, pontosan tudjuk.

Schöngeist úr pokla

Közismert tény, hogy a pokol nem homogén világ, hanem mindenkinek személyre szabottan állítják össze, és működtetik. Van, akinek kelbimbót kell falnia, másnak gyulladt bőrű patkányokkal kell megosztania apró szobáját.

 

Schöngeist tanár úr a saját poklában minden áldott nap éber nyúlálmából még hajnalban, de máris elkésve ébred, majd berohan az iskolába, ahol egész nap érettségizik. A sorban utolsó matematika érettségit útközben hazafelé teszi le, de megbukik belőle, majd a bizottság tagjainak szemrehányó tekintetétől sújtva éber nyúlálomba sírja magát, hogy másnap még hajnalban, de máris elkésve ébredjen.

A kedves álmodozó utolsó mosolya

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Annak idején idealista voltam. Egy kedves álmodozó. A szüleim arra neveltek, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártok magamnak – helyesen cselekedjek, higgyem el, amit a szívem mond, és tudni fogom, mi jó és mi rossz, mivel használok, és mivel ártok. Megfogadtam a tanácsukat, és elmondhatom, hogy boldog, gondtalan gyerekkorom volt.

 

Szívesen és jól tanultam, soha nem puskáztam, de segítettem az osztálytársaimnak, nem voltam irigy a tudásomra, szeretettel osztottam belőle, és boldoggá tett, ha az én segítségemmel értek el – olykor az enyémnél is szebb – eredményeket. Mindenki azt jósolta, hogy sokra fogom vinni.

 

Amikor dolgozni kezdtem, látszólag nem változott semmi. Az ügyfeleim elégedettek voltak velem, tisztességes nyereségem volt, és a környezetem, az ismerőseim is megbecsültek. De valami mégis megváltozott. Annak ellenére, hogy mindig a legjobb, a számukra leghasznosabb megoldásokat kínáltam a megrendelőimnek, és okkal hittem benne, hogy valódi értéket teremtek, a jóslat, miszerint egyszer sokra viszem, csak nem látszott beigazolódni.

 

Egyre keményebben dolgoztam, egyre szerényebb haszonnal. Ahogy a jóslat által festett kép színei halványodtak, úgy nőtt bennem az elégedetlenség, és az az egyre élesebb körvonalú érzés, hogy kimaradok valamiből, hogy megfosztanak attól, amit nekem ígértek, ami jár nekem. Baleknak éreztem magam. Az évek alatt elvesztett tenderek, és megrendelések, a sikeres svihákok keserű látványa után már nem tudtam többé nem észrevenni, hogy a becsület nem hálálja meg magát, a becstelenség, a korrupció, a nyomásgyakorlás, és a hazugság ellenben azonnal fizetnek.

 

Sokáig nem akartam látni, hogy a világ nem olyan, mint amilyet a szüleim nekem álmodtak, mint amilyet én álmodtam magamnak. Többször a határán voltam, hogy levonom a következtetést, de mielőtt ítéletté, többé már letagadhatatlan ténnyé formálódhatott volna, elűztem a baljós gondolatot. Minden ilyen alkalom nagyon felzaklatott. Gyávának éreztem magam, és növekedni kezdett bennem a gyűlölet. Az elkeseredettségem egyre csak fokozódott, és éreztem, hogy nincs már messze az idő, amikor a gyűlölet már nem fog elférni bennem, amikor már ki kell engednem.

 

Rettegtem ettől a pillanattól, mert tudtam, hogy az, akit magamnak ismerek, nem lesz többé, hanem feltartóztathatatlanul jön helyette valaki, aki… aki addigra már bennem is volt. Talán ott volt mindig is. Ez a valaki hidegen számít, és eltiporja a gyengébbet. Ha mégsem a világ ilyen, akkor nem tudom, hogy ez a valaki miből táplálkozik. De hogy lelketlen ragadozó lesz, azt egészen biztosan tudtam.

 

A dolog egyszerűbben történt meg, mint ahogy számítottam rá. Nem volt benne semmi patetikus, vagy tragikus. Egy vasárnap reggel felkeltem, és tudtam, hogy ez új életem első napja. Tetterőt, éleslátást, ravaszságot és kíméletlenséget fedeztem fel magamban úgy, mintha csak az új lényemről szóló használati útmutatóban olvastam volna. Vasárnap éppen nem volt mire fordítanom új tulajdonságaimat, de tudtam, hittem, hogy velem vannak. Elmentem sétálni, megnéztem magamnak az új világomat, és alig vártam, hogy másnap munkához láthassak.

 

Továbbra is lelkiismeretesen dolgoztam, az ügyfeleim fejével gondolkodtam, ahogy megszokták tőlem. De elkezdtem figyelni mindenre, ami fölött addig szemérmesen elsiklottam. Mindenkiről kiderítettem valamit. Tudtam, hogy mi történik körülöttem és a szektorban, ki kivel van, ki kinek a kapcsolata, és mik a módszereik. Tudtam, hogy kezdő vagyok még, ezért nagyon sok időt töltöttem megfigyeléssel, és – mások hibáiból okulva – felállítottam a saját szabályaimat.

 

Pontosan kell tudni, hogy mit akarok, és pontosan azt kell elérni; nem többet, nem kevesebbet, nem mást, vagy akár csak valami hasonlót. Nem szabad mohónak lenni. Nem szabad türelmetlennek lenni. Minden részletet ki kell tervelni alaposan, számba kell venni minden alapfeltételt, és ha csak egy is hiányzik, nem szabad belevágni. Senkinek nem szabad beszélni róla. A becstelenséget nem szabad életformaként űzni, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon rajtam, hanem úgy kell használnom, mint egy szerszámot: ha szükség van rá, elő kell vennem, dolgoztatnom kell, aztán vissza kell tennem a helyére, hogy amikor legközelebb szükségem lesz rá, fényes, makulátlan legyen.

 

Rövidesen – egy minisztériumi pályázat képében – eljött az alkalom, ami minden feltételnek megfelelt. A bizottság elnökét a lépcsőházban vártam, amikor kijött a prostitól, akihez minden kedden járt. Nagyon röviden, tényszerűen, de minden támadó metakommunikáció nélkül elmondtam neki, hogy én akarom megnyerni a pályázatot. Ha ez nem sikerül, vége a karrierének. Csak annyit kértem még, hogy a többiek ajánlatát hadd ismerjem meg. Cserébe vállaltam, hogy valóban az én ajánlatom lesz a legkedvezőbb, és a munkát is a legjobb tudásom szerint fogom elvégezni.

 

Nyertem. Ahogy az várható volt, az eredetileg nyertesnek szánt cég vizsgálatot indíttatott ellenem, és a sajtó is nagy érdeklődéssel fordult felém. A szükséges egyeztetések után az ajánlatot és a szerződést nyilvánosságra hoztam. Nem találtak rajta fogást. Az engem korrupcióval vádoló cég egyedül maradt azokkal a megszólalókkal szemben, akik egytől egyig úgy nyilatkoztak, hogy engem minden körülmények között korrekt, becsületes embernek ismertek meg. A botrány elcsendesedett, én pedig azt nyilatkoztam, hogy mindent összevetve örülök a vizsgálatnak, és köszönöm a sajtó közreműködését, mert ez a biztosítéka annak, hogy az ország egészségesen fejlődjön.

 

Pár hét múlva, amikor a konkrét ügy elült, de még benne volt a fejekben, hogy egy emberről kiderült, hogy talpig becsületes, gondoskodtam róla, hogy a többiek ajánlatai is eljussanak az újságokhoz. A szemérmetlenül alacsony szakmai színvonalú, és arcátlanul túlárazott ajánlatok elvégezték a munka maradék részét.

 

De nem álltam meg itt. A szerződésben vállaltakat maximálisan betartottam, és olyan munkát tettem le az asztalra, amire ma is büszke vagyok. Ezután kezdeményeztem a minisztériumnál és pár vezető gazdasági folyóiratnál és napilapnál, hogy csináljunk rendszert abból, hogy az állami megrendelések sorsát azok minden fázisában követjük, beleértve az elvégzett munkát is. A dologból persze – ahogy arra számítottam is – a kormány ódzkodása miatt nem lett általános gyakorlat, de az én esetemre mégis alkalmazhatónak találták.

 

Visszavonhatatlanul beégett a köztudatba, hogy feddhetetlen vagyok. Interjúk százai készültek velem, egy sor korrupció-ellenes mozgalom ihletőjévé váltam, meghívtak az egyetemre gazdasági etikát oktatni, stb.

 

A nagy hírverés önmagában is jó reklám volt, az üzlet határozottan fellendült. Mivel a figyelem középpontjába kerültem, várnom kellett, amíg minden egyes körülmény és feltétel megfelelően áll együtt ahhoz, hogy újra használhassam makulátlanul fényes eszközömet.

 

De ez csak az érem egyik oldala. Győztem, és gazdagabb lettem, de nem lettem boldogabb. Talán azt reméltem titkon, hogy nem fog sikerülni, és előző énem kap visszaigazolást, hogy ez nem helyes? Talán. Mindenesetre ez a siker furcsamód nem boldogabbá, hanem éhesebbé, bosszúvágyóbbá tett, a bennem lévő, világ iránti gyűlölet még magasabbra csapott, és már úgy vártam a következő alkalmat, mint valami keresztes hadjáratot.

 

Ennek sok éve. Negyven év alatt összesen nyolcszor nyitottam ki a kis szerszámos-ládikómat, és a szerszám mindig búsás hasznot hozott. De mindig meg is kérte az árát. Amikor csak használtam, rengeteg pénzt és rengeteg gyűlöletet hozott. Gyűlöltem a szüleimet, akik illúziókba ringattak, gyűlöltem a világot, hogy így működik, hogy a becstelenség nem nyeri el a büntetését, gyűlöltem azokat a férgeket, akiknek a bűneit kihasználtam, gyűlöltem magamban a balek álmodozót, és az érzéketlen szörnyeteget, akivé váltam, aki egyetlen egyszer sem mosolygott azóta a vasárnap óta.

 

A gyerekeimnek, akiknek az itt leírtakról fogalma sincs, azt tanítottam, hogy mindig – akkor is, ha ezzel ártanak maguknak – helyesen cselekedjenek, higgyék el, amit a szívük mond, és tudni fogják, mi jó és mi rossz, mivel használnak, és mivel ártanak.

A gyorsan távolodó éjszakai busz

Egy blokkal odébb ült velem szemben, és csak akkor láthattam rendesen, ha tekintetemmel kikerültem a közöttünk ülőket. De nem néztem rá, és ő sem rám. Az ablak felé fordítottam a fejemet, és miközben az elvonuló éjszakai várost néztem színlelt tompán, lopva rá-rápillantottam a tükérképére, aztán egyre hosszabban és hosszabban pihentettem rajta a szememet.

 

Ha csak megmozdult a szeme bogara, rögtön elkaptam a tekintetemet. Éreztem, hogy rám néz az ablak tükrében. Ha visszanéztem, ő fordította el a fejét, aztán a piros lámpánál ugyanazt a lovas szobrot bámultuk, és végül, végre találkozott a tekintetünk. Mintha megérkeztünk volna abba a világba, ahova mindig is tartoznunk kellett volna. Mélyen egymás szemébe néztünk, mosolyogtunk egymásra, és tudtuk, hogy ezután már nem lesz ugyanolyan az életünk, mint eddig volt.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A megállók csak az utazás ritmusát adták, az üveg mögött az éjszakai város elmosódott, mi pedig csak egymást néztük, csak egymást láttuk.

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Hirtelen – mintha az újra létezni kezdő idő adna jelet – értünk a Hetvenesek terére, ahova eredetileg igyekeztem. Mintha túlzó, lehetetlen álomból ébredtem volna, megráztam magam, kapkodva, lesütött tekintettel a nyíló ajtóhoz léptem, és leszálltam a hidegbe anélkül, hogy ránéztem volna.

 

Ahogy a busz elindult, láttam még, ahogy üléséből szomorúan kipillant rám, de a tükörképeink csak mosolyogtak tovább egymásra, aztán felálltak, talán hogy együtt szálljanak le a végállomáson.

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Bénultan bámultam a gyorsan távolodó éjszakai busz után, és tudtam, hogy már soha nem érhetem utol.

Nekem minden elsőre sikerül

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az első benyomás mindent eldönt. Tudom, mert ennek köszönhetek mindent, amit elértem. Úgy ismernek, mint akinek minden sikerül, amibe csak belefog.

 

Ha váratlanul egy labda száll felém, és mindenki azt hiszi, hogy egyszerűen el fog találni mondjuk a fejemen, leveszem mellkassal, hagyom egyet pattanni, miközben felnézek, hogy hova lőjem, aztán egy határozott, de elegáns mozdulattal valamelyik pipába vágom az elképedt kapus kinyújtott kezétől pár centire. Ha egy soha nem látott problémával szembesülök, rövid gondolkodás után – a lehetőségekhez képest – a legjobb megoldást találom meg. Az állásinterjúkon magabiztos, de rokonszenves szakember benyomását keltem, mindenre tudom a választ, ráadásul újabb szempontokat hozok interjúvolóim tudomására. És így tovább…

 

Ugyanakkor, amennyire csak lehet, azon vagyok, hogy mindent csak egyszer kelljen megtennem. Ha ugyanis a focicsapatba invitálnak, az első (azaz a második) adandó alkalommal luftot rúgok, kimegy a bokám, vagy öngólt szerzek. Ha a megoldott probléma egy másodikat szül, vagy csak egyszerűen a következő akadály kerül sorra, fatális hibát vétek, mely elrothasztja korábbi, helyes döntésem minden gyümölcsét. Ha dolgozni kezdek az új munkahelyemen, szétszórttá válok, például figyelmen kívül hagyom a legfontosabb, mindenki más számára evidens körülményt. És így tovább…

 

Mégis. Azok is, akik százszor láttak elbukni, meg vannak győződve róla, hogy kivételes képességekkel rendelkezem, és gyakorlatilag bármihez jobban értek, bármiben jobb vagyok, mint ők. Száz százalékos biztonsággal bekövetkező hibáimra ötvenedszerre is elnézően legyintenek, hiszen tudják, hogy az az egy alkalom, a siker pillanata vagyok én, és a másik több száz kínos perchez jóformán nincs is közöm, ha pedig megint valami új dolog kerül elő, amit hibátlanul oldok meg, nevetve gratulálnak, hogy tudták, hogy rám számíthatnak, hogy nekem ez menni fog, hiszen nekem mindig minden elsőre sikerül.

A madárcsontú fiatalember

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A férfi elbóbiskolhatott pár pillanatra, mert hirtelen azt vette észre, hogy egy kisebb, körülbelül hat-hétfős társaságban ücsörög, pedig amikor a fotelba ereszkedett, úgy tűnt, hogy a többiek is ugyanolyan idegenek, mint ő. Egyelőre nem zavartatta magát, maradt a helyén, a kompánia meg csak beszélgessen. Hátradőlt, bambult, megdörzsölte a szemét, és élvezte, hogy nem kell semmire gondolnia, csak úgy létezhet.

 

De pár pillanat múlva észrevette, hogy mindenki rá néz. Nyilván kérdeztek valamit. Vagy csak róla beszéltek? Most, hogy belegondolt, rájött, hogy fogalma sincs semmiről, nem figyelt oda, a körülötte folyó párbeszéd csak valami furcsa, ütemes háttérzajként jutott el hozzá. Elmosolyogta magát, és inkább kinézett a körből, hogy jelezze, ő nincs is itt, nem is idevalósi.

 

Erre egy kis csend volt a válasz, aztán a többiek folytatták a beszélgetést, de már egy kicsit halkabban. Részben ezért meg volt győződve róla, hogy most már egészen biztosan róla folyik a szó. A szeme sarkából lopva rájuk pillantott, és sejtését beigazolódni látta. Miről beszélnek? Pontosabban: mit mondanak róla? – merült fel benne a természetes kérdés.

 

Újra a társaság felé fordult, de csak óvatosan, nemtörődömséget tettetve, nehogy azt gondolják, hogy be akar kapcsolódni a beszélgetésbe. Hegyezni kezdte a fülét. Meglepve konstatálta, hogy nem ért egy szót sem. Ez furcsa, mert beszél elég nyelvet ahhoz, hogy szinte bármelyikből (ami egy ilyen helyzetben felbukkanhat) legalább egy foszlányt, egy hangot, egy hangsúlyt el kellene tudnia csípni. De nem.

 

Most már leplezetlen érdeklődéssel fordult a társalgók felé, előre is hajolt, sőt, mohón próbálta inni az épp megszólaló szavait, de egyszerűen nem értette. Ekkor az egyik, egy madárcsontú, szürkés arcú, hollófekete hajú fiatalember felé fordult, és egyenesen nekiszegezte a kérdést… Hogy mi volt a kérdés, azt persze nem értette. De nem ez volt a legnagyobb baj. A beteges külsejű ember – legalábbis ő így hallotta, és máshogy mondani sem lehet – kotkodácsolt.

 

Kotkodácsolt! Ezért nem értett semmit, ezért kutatott hiába az általa ismert nyelvek környékén. Nyirkos, hideg bizsergés futott le az arcától az ujjai begyéig. Önkéntelenül széttárta a karjait, elmosolyodott, hogy jelezze, ez így nem fog menni, találjanak ki valami mást, valamit… De azok csak mereven, várokozással teli tekintettel meredtek rá.

 

Mosolya az arcára fagyott, így fordította ki tekintetét a sokadalom felé. Nem is tudta, hogy mit vár tőlük, de nem kapta meg, annyi bizonyos. Azt remélte, hogy amint visszanéz, az egész kínos helyzet valahogy elmúlik magától, de csalatkoznia kellett. Feszült arcok, szúrós tekintetek meredtek rá. Egészen elenyészett, ami a mosolyából maradt.

 

Ekkor a szürkearcú fiatalember, hitetlenkedve, kissé türelmetlenül előrehajolt, és szinte sértően tagolva, mintha egy idiótának magyarázna valami mindenki más számára egyértelműt, megismételte kérdését. De már az első szótagnál… Nem. Már az első hangnál egyértelmű volt, hogy ezt megint csak kotkodácsolásnak hallja. Dühösen felnevetett. Elég ebből! Nem vagyok tréfás kedvemben, gondolta egyre növekvő indulattal. De az őrület fokozódott. A többiek egészen elképedtek, felváltva néztek egymásra, aztán a kérdezőre, majd megint mindenki őrá. A sustorgásból, a tekintetekből egyértelmű volt, hogy a helyzetet – ha ez egyáltalán lehetséges – még furcsábbnak ítélik meg, mint ő.

 

A nyomás elérte az elviselhetetlen szintet. Újra, mint aki az utolsó esélyt akarja megragadni a menekülésre, kinézett, de nem jött segítség. Elhatározta, hogy véget vet ennek a komédiának, és határozott hangon így szólt: – Sajnálom, de egyetlen szavát sem értem. Kérem, ismételje meg a kérdést, vagy segítsen valaki, ha lehet.

 

A madárcsontú fiatalember, mielőtt megszólalt volna, hosszasan a férfi szemébe nézett, és szemmel láthatóan gondolkodott, mérlegelt magában. Aztán döntésre jutott, és a többiek fesztült, néma figyelmétől kísérve megszólalt. A férfi azonban a jól ismert első hangokat meghallva elvesztette a türelmét. – Elég! Kuss! Ne szórakozz velem, beszélj rendesen, ha akarsz valamit, az istenit! – ordította. – Te kotkodácsolsz! – tárta szét teátrálisan a kezét, és mintegy segélykérően, visszaigazolást várva a többiekre nézett, akik azonban nem szóltak egyetlen szót sem. – Kotkodácsol! – ordította nekik, és mindkét kezével, sőt, mindkét karjával rámutatott, de még fel is állt, és egész törzsével a feketehajú fiatalember felé fordult, szinte ráhajolt, mélyen belenézett a szemébe, és metsző élesen, fenyegető hangon, tagolva ismételte meg: – Kot-ko-dá-csolsz!!!

 

Mire utolsó szavait kimondta, siket, vákuumszerű, fájdalmasan üres csend nehezedett a teremre, csak az ő hangja vert rövid visszhangot. A döbbent elnémulás közepette elképedt, hitetlenkedő, megbotránkozott, sajnálkozó és kétségbeesett arcok villantak mindenfelé, majd a mindenki mást összekötő döbbenet fojtott morajlása töltötte meg a helyiséget. A férfi valami nagyon nagy bajt csinált…

 

Szinte halálra rémült szavai, viselkedése hatásától, a körös-körül lévők reakciójától, és képtelenség, de most éppen a fiatalemberhez fordult segítségért, rá pillantott, hogy oldozza fel, hogy mondja már, hogy igaza van, vagy hogy legalább nem haragszik! De a fiatalemberre alig lehetett ráismerni. Szinte valós méretének felére zsugorodva ült a pamlagon, fejét lehajtotta. Ahogy újra csend lett, amelyet itt-ott azért egy-egy pisszenés, köhintés zavart meg, a fiatalember kezeit térdére tette, és mintha tonnányi tömeget kellene megmozdítania, lassan, nehezen felegyenesedett. Utoljára a fejét, majd a tekintetét emelte fel. Szemei könnyel teltek meg, a férfi szemébe nézett, és valami megfoghatatlan, de kétségkívül jelenlévő bölcsességgel, ugyanakkor lemondással és végtelen szomorúsággal a hangjában halkan csak ennyit mondott: Kotkodács. És lassan, lehajtott fejjel, a többiek óvó figyelmétől kísérve kitántorgott a teremből.

Karácsonyi vásárlási láz

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Újabb halálos áldozata van a karácsonyi vásárlási láznak. Ezúttal egy, az ünnepek idejére hibernálással kecsegtető készülék feltalálóját és forgalmazóját taposták halálra üzletének megnyitásakor.

Ja, ez az ítélet

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

– Figyelj csak, én gyakorlatilag alig tudok valamit az iszlámról, te meg eléggé képben vagy. Szóval tudnál nekem ajánlani egy könyvet, ami az iszlámról szól? Ki akarom mutatni, hogy a kereszténység magasabb rendű, vagy hogy igazibb… vagy mi. Érted, nem?

Ólomlábak

 

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

A mi családunk – amennyire tudom, generációkra visszamenőleg – ügyetlenül bukdácsolt a hétköznapokban. Nem tudtunk mit kezdeni egymással (még magunkkal is csak üggyel-bajjal). Együttélésünk folytonos konfliktusok forrása, és régről, újra és újra felserkenő sérelmek láncolata volt. Egészen addig, amíg valami baj nem történt.

 

Ilyenkor – mint a kókadozó növény, ha vizet kap, mint a régi gép, amiről letörlik az évtizedes koszt, és áram alá helyezik – felocsúdtunk, és egyszerre tudtuk, hogy mihez kezdjünk magunkkal és egymással.

 

Anélkül, hogy valaha beszéltünk volna az ilyen vészforgatókönyvekről, mindenki hiba nélkül, azonnal és hatékonyan tette a dolgát. Nyúltunk a garázs plafonján várakozó mankóért (volt többféle méretben, hónalj és könyök változatban), hívtuk az adott esetben releváns specialistát, megszereztük és kivonatoltuk a vonatkozó jogszabályokat, megszerveztük az elkövetkezendő időszak teendőit, idő- és munkamegosztást alakítottunk ki, stb. Senki nem esett pánikba, senki nem téblábolt tehetetlenül. Azt kell, hogy mondjam, még valami furcsa módon vidámak is voltunk. És ez megnyugtatott minket.

 

Éppen ezért nem mondhatom, hogy az ilyen esetek különlegesek lettek volna, hiszen nálunk pontosan ezek a helyzetek voltak az alapértelmezés szerintiek, a normálisak. Ha azonban azt nézzük, hogy életünkből mennyi időt töltöttünk a hétköznapi élettel, és mennyit kármentéssel, az jön ki, hogy az előbbiből volt sokkal több. Azaz sokszor évek teltek el úgy, hogy semmi baj nem történt. Ezek az évek voltak a legkeservesebbek, ezek vánszorogtak ólomlábakon.

Ursula

Aznap este – a szokásostól eltérő módon – csak Ursulával ketten mentünk sétálni. Amúgy semmi különös nem volt, ugyanazt az útvonalat jártuk be, mint amit mindig szoktunk; Ursula, mint minden kutya, szereti az ilyenfajta kiszámíthatóságot.

Sokat szaglászott, kifejezetten vidám volt, de azért most is mindig lemaradt. Hiába, tizennégy éves már, persze, hogy nem fürge. Most is, ahogy az már megszokott, én mentem elöl, és mindig a következő sarkon vártam be. Nem türelmetlenkedtem: tudom jól, hogy én is megöregszem egyszer. Különben is szívesen bámészkodom, minek mindig rohanni…

Már majdnem megtettük a teljes körünket, azaz az utolsó olyan kis utcához értünk, ahol át kell menni. Ursula megint lemaradt, de én úgy döntöttem, hogy átmegyek, és majd megvárom a kapu előtt. Ahogy átértem, jött is már. De hirtelen bőgő motorhangot hallottam, és a nagyobb útról, amit reggel és koradélután iskolás gyerekek szoktak ellepni, egy autó fordult be irdatlan sebességgel, csikorgó kerekekkel. Ursula egyre közelebb ért, és láttam, hogy mi fog történni, láttam, hogy az a suhanc a kocsiban nem figyel, nem látja Ursulát! Felkiáltottam, hogy állj!, hogy álljon meg legalább valamelyikük, de mire a hang elhagyta a számat, már csak artikulálatlan ordításnak hangzott. Egy pillanattal később az autó a jobb elejével elgázolta Ursulát. Szegénynek meglepődni, de még megijedni sem volt ideje, egy nagy nyekkenéssel messze előre repült, és csonthangú puffanással csapódott az aszfalthoz.

Iszonyúan megijedtem. Szinte megbénulva álltam pár pillanatig, érezem az adrenalin ízét a számban. Ahogy elindultam, kiszállt a sofőr is, és rögtön a földön fekvő, hangosan, kétségbeesetten sivító Ursula felé indult – ahogy én is. De először az autóját nézte, hogy mekkora a kára. (Szinte semmi nem látszott rajta egyébként, de ez mindegy is). Látható haraggal indult Ursula felé, és még mielőtt én odaértem volna, belerúgott egyet!

A kurva istenit! Ez azért nálam is kicsapta a biztosítékot! Még ő rúg bele? Mennyivel jött? Nem tudja, hogy egy kutyánál számítani kell arra, hogy le fog lépni az útra? Egyáltalán, milyen ember ez?! Közben Ursula sivítása kicsit halkabb lett, és habos bugyborékolásba fordult.

Élesen, röviden ráordítottam a fickóra. Meglepettségéből láttam, hogy eddig engem észre sem vett. Feléje indultam, és minden lépesemmel egyre jobban éreztem, hogy elönt a düh. A férfi visszafordult, és az autóból egy baseballütőt vett elő. Egyenesen rám nézett, és elindult felém.

Nem gondolkodtam többé, csak az érzékeimre hagyatkoztam. Kitértem előle, majd kis távolságot tartva mögötte visszafordultam, elkezdtem körbe járni körülötte, egyre szűkülő körökben. Jóval fürgébb voltam nála. A külvilág már nem létezett számomra, csak azt konstatáltam, hogy Ursula elhallgatott, nem is nyüszít már. Egyre gyorsabban köröztem az ember körül, aki igyekezett mindig szembe fordulni velem. Láttam az aggodalmat a szemében, és éreztem, ahogy fárad, ahogy mozdulatai bizonytalanná válnak. Megbotlott, és én azonnal, gondolkodás, és tétovázás nélkül nekimentem. Elkaptam a karját, amelyikben a baseballütőt szorongatta, és teljes erőmből rászorítottam. Azonnal elengedte, és fájdalmasan felordított. A mellkasának ugrottam, és feldöntöttem. Megéreztem a rettegését, de ez csak fokozta a dühömet, szemeim befordultak, és marcangolni kezdtem. Semmit nem ért azzal, hogy a pofámat megmarkolta, és próbált eltaszítani. Kapálózott, ordított, de én csak haraptam, téptem, ömlött a vér, én pedig nem tudtam abbahagyni. Aztán egyszer csak nem szorította a pofámat, nem kapálózott és nem adott ki hangot már.

Jókora csődület jött össze, vagy húszan álltak körbe, és földbegyökerezett lábbal bámultak rám. Az egyik felém lépett, én pedig egyenesen felé. Az utolsó pillanatban félreállt, én pedig, rohanni kezdtem, vágtázni, és éreztem, ahogy a nyál és a vér a pofámról és a bundámról fröcsköl a földre, aztán már dermedni kezd, de én csak rohantam, rohantam…