Nekem minden elsőre sikerül

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

/* Style Definitions */
table.MsoNormalTable
{mso-style-name:”Normál táblázat”;
mso-tstyle-rowband-size:0;
mso-tstyle-colband-size:0;
mso-style-noshow:yes;
mso-style-parent:””;
mso-padding-alt:0cm 5.4pt 0cm 5.4pt;
mso-para-margin:0cm;
mso-para-margin-bottom:.0001pt;
mso-pagination:widow-orphan;
font-size:10.0pt;
font-family:”Times New Roman”;
mso-ansi-language:#0400;
mso-fareast-language:#0400;
mso-bidi-language:#0400;}

Az első benyomás mindent eldönt. Tudom, mert ennek köszönhetek mindent, amit elértem. Úgy ismernek, mint akinek minden sikerül, amibe csak belefog.

Ha váratlanul egy labda száll felém, és mindenki azt hiszi, hogy egyszerűen el fog találni mondjuk a fejemen, leveszem mellkassal, hagyom egyet pattanni, miközben felnézek, hogy hova lőjem, aztán egy határozott, de elegáns mozdulattal valamelyik pipába vágom az elképedt kapus kinyújtott kezétől pár centire. Ha egy soha nem látott problémával szembesülök, rövid gondolkodás után – a lehetőségekhez képest – a legjobb megoldást találom meg. Az állásinterjúkon magabiztos, de rokonszenves szakember benyomását keltem, mindenre tudom a választ, ráadásul újabb szempontokat hozok interjúvolóim tudomására. És így tovább…

Ugyanakkor, amennyire csak lehet, azon vagyok, hogy mindent csak egyszer kelljen megtennem. Ha ugyanis a focicsapatba invitálnak, az első (azaz a második) adandó alkalommal luftot rúgok, kimegy a bokám, vagy öngólt szerzek. Ha a megoldott probléma egy másodikat szül, vagy csak egyszerűen a következő akadály kerül sorra, fatális hibát vétek, mely elrothasztja korábbi, helyes döntésem minden gyümölcsét. Ha dolgozni kezdek az új munkahelyemen, szétszórttá válok, például figyelmen kívül hagyom a legfontosabb, mindenki más számára evidens körülményt. És így tovább…

Mégis. Azok is, akik százszor láttak elbukni, meg vannak győződve róla, hogy kivételes képességekkel rendelkezem, és gyakorlatilag bármihez jobban értek, bármiben jobb vagyok, mint ők. Száz százalékos biztonsággal bekövetkező hibáimra ötvenedszerre is elnézően legyintenek, hiszen tudják, hogy az az egy alkalom, a siker pillanata vagyok én, és a másik több száz kínos perchez jóformán nincs is közöm, ha pedig megint valami új dolog kerül elő, amit hibátlanul oldok meg, nevetve gratulálnak, hogy tudták, hogy rám számíthatnak, hogy nekem ez menni fog, hiszen nekem mindig minden elsőre sikerül.

A madárcsontú fiatalember

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

A férfi elbóbiskolhatott pár pillanatra, mert hirtelen azt vette észre, hogy egy kisebb, körülbelül hat-hétfős társaságban ücsörög, pedig amikor a fotelba ereszkedett, úgy tűnt, hogy a többiek is ugyanolyan idegenek, mint ő. Egyelőre nem zavartatta magát, maradt a helyén, a kompánia meg csak beszélgessen. Hátradőlt, bambult, megdörzsölte a szemét, és élvezte, hogy nem kell semmire gondolnia, csak úgy létezhet.

De pár pillanat múlva észrevette, hogy mindenki rá néz. Nyilván kérdeztek valamit. Vagy csak róla beszéltek? Most, hogy belegondolt, rájött, hogy fogalma sincs semmiről, nem figyelt oda, a körülötte folyó párbeszéd csak valami furcsa, ütemes háttérzajként jutott el hozzá. Elmosolyogta magát, és inkább kinézett a körből, hogy jelezze, ő nincs is itt, nem is idevalósi.

Erre egy kis csend volt a válasz, aztán a többiek folytatták a beszélgetést, de már egy kicsit halkabban. Részben ezért meg volt győződve róla, hogy most már egészen biztosan róla folyik a szó. A szeme sarkából lopva rájuk pillantott, és sejtését beigazolódni látta. Miről beszélnek? Pontosabban: mit mondanak róla? – merült fel benne a természetes kérdés.

Újra a társaság felé fordult, de csak óvatosan, nemtörődömséget tettetve, nehogy azt gondolják, hogy be akar kapcsolódni a beszélgetésbe. Hegyezni kezdte a fülét. Meglepve konstatálta, hogy nem ért egy szót sem. Ez furcsa, mert beszél elég nyelvet ahhoz, hogy szinte bármelyikből (ami egy ilyen helyzetben felbukkanhat) legalább egy foszlányt, egy hangot, egy hangsúlyt el kellene tudnia csípni. De nem.

Most már leplezetlen érdeklődéssel fordult a társalgók felé, előre is hajolt, sőt, mohón próbálta inni az épp megszólaló szavait, de egyszerűen nem értette. Ekkor az egyik, egy madárcsontú, szürkés arcú, hollófekete hajú fiatalember felé fordult, és egyenesen nekiszegezte a kérdést… Hogy mi volt a kérdés, azt persze nem értette. De nem ez volt a legnagyobb baj. A beteges külsejű ember – legalábbis ő így hallotta, és máshogy mondani sem lehet – kotkodácsolt.

Kotkodácsolt! Ezért nem értett semmit, ezért kutatott hiába az általa ismert nyelvek környékén. Nyirkos, hideg bizsergés futott le az arcától az ujjai begyéig. Önkéntelenül széttárta a karjait, elmosolyodott, hogy jelezze, ez így nem fog menni, találjanak ki valami mást, valamit… De azok csak mereven, várokozással teli tekintettel meredtek rá.

Mosolya az arcára fagyott, így fordította ki tekintetét a sokadalom felé. Nem is tudta, hogy mit vár tőlük, de nem kapta meg, annyi bizonyos. Azt remélte, hogy amint visszanéz, az egész kínos helyzet valahogy elmúlik magától, de csalatkoznia kellett. Feszült arcok, szúrós tekintetek meredtek rá. Egészen elenyészett, ami a mosolyából maradt.

Ekkor a szürkearcú fiatalember, hitetlenkedve, kissé türelmetlenül előrehajolt, és szinte sértően tagolva, mintha egy idiótának magyarázna valami mindenki más számára egyértelműt, megismételte kérdését. De már az első szótagnál… Nem. Már az első hangnál egyértelmű volt, hogy ezt megint csak kotkodácsolásnak hallja. Dühösen felnevetett. Elég ebből! Nem vagyok tréfás kedvemben, gondolta egyre növekvő indulattal. De az őrület fokozódott. A többiek egészen elképedtek, felváltva néztek egymásra, aztán a kérdezőre, majd megint mindenki őrá. A sustorgásból, a tekintetekből egyértelmű volt, hogy a helyzetet – ha ez egyáltalán lehetséges – még furcsábbnak ítélik meg, mint ő.

A nyomás elérte az elviselhetetlen szintet. Újra, mint aki az utolsó esélyt akarja megragadni a menekülésre, kinézett, de nem jött segítség. Elhatározta, hogy véget vet ennek a komédiának, és határozott hangon így szólt: – Sajnálom, de egyetlen szavát sem értem. Kérem, ismételje meg a kérdést, vagy segítsen valaki, ha lehet.

A madárcsontú fiatalember, mielőtt megszólalt volna, hosszasan a férfi szemébe nézett, és szemmel láthatóan gondolkodott, mérlegelt magában. Aztán döntésre jutott, és a többiek fesztült, néma figyelmétől kísérve megszólalt. A férfi azonban a jól ismert első hangokat meghallva elvesztette a türelmét. – Elég! Kuss! Ne szórakozz velem, beszélj rendesen, ha akarsz valamit, az istenit! – ordította. – Te kotkodácsolsz! – tárta szét teátrálisan a kezét, és mintegy segélykérően, visszaigazolást várva a többiekre nézett, akik azonban nem szóltak egyetlen szót sem. – Kotkodácsol! – ordította nekik, és mindkét kezével, sőt, mindkét karjával rámutatott, de még fel is állt, és egész törzsével a feketehajú fiatalember felé fordult, szinte ráhajolt, mélyen belenézett a szemébe, és metsző élesen, fenyegető hangon, tagolva ismételte meg: – Kot-ko-dá-csolsz!!!

Mire utolsó szavait kimondta, siket, vákuumszerű, fájdalmasan üres csend nehezedett a teremre, csak az ő hangja vert rövid visszhangot. A döbbent elnémulás közepette elképedt, hitetlenkedő, megbotránkozott, sajnálkozó és kétségbeesett arcok villantak mindenfelé, majd a mindenki mást összekötő döbbenet fojtott morajlása töltötte meg a helyiséget. A férfi valami nagyon nagy bajt csinált…

Szinte halálra rémült szavai, viselkedése hatásától, a körös-körül lévők reakciójától, és képtelenség, de most éppen a fiatalemberhez fordult segítségért, rá pillantott, hogy oldozza fel, hogy mondja már, hogy igaza van, vagy hogy legalább nem haragszik! De a fiatalemberre alig lehetett ráismerni. Szinte valós méretének felére zsugorodva ült a pamlagon, fejét lehajtotta. Ahogy újra csend lett, amelyet itt-ott azért egy-egy pisszenés, köhintés zavart meg, a fiatalember kezeit térdére tette, és mintha tonnányi tömeget kellene megmozdítania, lassan, nehezen felegyenesedett. Utoljára a fejét, majd a tekintetét emelte fel. Szemei könnyel teltek meg, a férfi szemébe nézett, és valami megfoghatatlan, de kétségkívül jelenlévő bölcsességgel, ugyanakkor lemondással és végtelen szomorúsággal a hangjában halkan csak ennyit mondott: – Kotkodács. És lassan, lehajtott fejjel, a többiek óvó figyelmétől kísérve kitántorgott a teremből.

Karácsonyi vásárlási láz

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

Újabb halálos áldozata van a karácsonyi vásárlási láznak. Ezúttal egy, az ünnepek idejére hibernálással kecsegtető készülék feltalálóját és forgalmazóját taposták halálra üzletének megnyitásakor.

Ja, ez az ítélet

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

– Figyelj csak, én gyakorlatilag alig tudok valamit az iszlámról, te meg eléggé képben vagy. Szóval tudnál nekem ajánlani egy könyvet, ami az iszlámról szól? Ki akarom mutatni, hogy a kereszténység magasabb rendű, vagy hogy igazibb… vagy mi. Érted, nem?

Ólomlábak

Normal
0
21

false
false
false

MicrosoftInternetExplorer4

A mi családunk – amennyire tudom, generációkra visszamenőleg – ügyetlenül bukdácsolt a hétköznapokban. Nem tudtunk mit kezdeni egymással (még magunkkal is csak üggyel-bajjal). Együttélésünk folytonos konfliktusok forrása, és régről, újra és újra felserkenő sérelmek láncolata volt. Egészen addig, amíg valami baj nem történt.

Ilyenkor – mint a kókadozó növény, ha vizet kap, mint a régi gép, amiről letörlik az évtizedes koszt, és áram alá helyezik – felocsúdtunk, és egyszerre tudtuk, hogy mihez kezdjünk magunkkal és egymással.

Anélkül, hogy valaha beszéltünk volna az ilyen vészforgatókönyvekről, mindenki hiba nélkül, azonnal és hatékonyan tette a dolgát. Nyúltunk a garázs plafonján várakozó mankóért (volt többféle méretben, hónalj és könyök változatban), hívtuk az adott esetben releváns specialistát, megszereztük és kivonatoltuk a vonatkozó jogszabályokat, megszerveztük az elkövetkezendő időszak teendőit, idő- és munkamegosztást alakítottunk ki, stb. Senki nem esett pánikba, senki nem téblábolt tehetetlenül. Azt kell, hogy mondjam, még valami furcsa módon vidámak is voltunk. És ez megnyugtatott minket.

Éppen ezért nem mondhatom, hogy az ilyen esetek különlegesek lettek volna, hiszen nálunk pontosan ezek a helyzetek voltak az alapértelmezés szerintiek, a normálisak. Ha azonban azt nézzük, hogy életünkből mennyi időt töltöttünk a hétköznapi élettel, és mennyit kármentéssel, az jön ki, hogy az előbbiből volt sokkal több. Azaz sokszor évek teltek el úgy, hogy semmi baj nem történt. Ezek az évek voltak a legkeservesebbek, ezek vánszorogtak ólomlábakon.

Ursula

Aznap este – a szokásostól eltérő módon – csak Ursulával ketten mentünk sétálni. Amúgy semmi különös nem volt, ugyanazt az útvonalat jártuk be, mint amit mindig szoktunk; Ursula, mint minden kutya, szereti az ilyenfajta kiszámíthatóságot.

Sokat szaglászott, kifejezetten vidám volt, de azért most is mindig lemaradt. Hiába, tizennégy éves már, persze, hogy nem fürge. Most is, ahogy az már megszokott, én mentem elöl, és mindig a következő sarkon vártam be. Nem türelmetlenkedtem: tudom jól, hogy én is megöregszem egyszer. Különben is szívesen bámészkodom, minek mindig rohanni…

Már majdnem megtettük a teljes körünket, azaz az utolsó olyan kis utcához értünk, ahol át kell menni. Ursula megint lemaradt, de én úgy döntöttem, hogy átmegyek, és majd megvárom a kapu előtt. Ahogy átértem, jött is már. De hirtelen bőgő motorhangot hallottam, és a nagyobb útról, amit reggel és koradélután iskolás gyerekek szoktak ellepni, egy autó fordult be irdatlan sebességgel, csikorgó kerekekkel. Ursula egyre közelebb ért, és láttam, hogy mi fog történni, láttam, hogy az a suhanc a kocsiban nem figyel, nem látja Ursulát! Felkiáltottam, hogy állj!, hogy álljon meg legalább valamelyikük, de mire a hang elhagyta a számat, már csak artikulálatlan ordításnak hangzott. Egy pillanattal később az autó a jobb elejével elgázolta Ursulát. Szegénynek meglepődni, de még megijedni sem volt ideje, egy nagy nyekkenéssel messze előre repült, és csonthangú puffanással csapódott az aszfalthoz.

Iszonyúan megijedtem. Szinte megbénulva álltam pár pillanatig, érezem az adrenalin ízét a számban. Ahogy elindultam, kiszállt a sofőr is, és rögtön a földön fekvő, hangosan, kétségbeesetten sivító Ursula felé indult – ahogy én is. De először az autóját nézte, hogy mekkora a kára. (Szinte semmi nem látszott rajta egyébként, de ez mindegy is). Látható haraggal indult Ursula felé, és még mielőtt én odaértem volna, belerúgott egyet!

A kurva istenit! Ez azért nálam is kicsapta a biztosítékot! Még ő rúg bele? Mennyivel jött? Nem tudja, hogy egy kutyánál számítani kell arra, hogy le fog lépni az útra? Egyáltalán, milyen ember ez?! Közben Ursula sivítása kicsit halkabb lett, és habos bugyborékolásba fordult.

Élesen, röviden ráordítottam a fickóra. Meglepettségéből láttam, hogy eddig engem észre sem vett. Feléje indultam, és minden lépesemmel egyre jobban éreztem, hogy elönt a düh. A férfi visszafordult, és az autóból egy baseballütőt vett elő. Egyenesen rám nézett, és elindult felém.

Nem gondolkodtam többé, csak az érzékeimre hagyatkoztam. Kitértem előle, majd kis távolságot tartva mögötte visszafordultam, elkezdtem körbe járni körülötte, egyre szűkülő körökben. Jóval fürgébb voltam nála. A külvilág már nem létezett számomra, csak azt konstatáltam, hogy Ursula elhallgatott, nem is nyüszít már. Egyre gyorsabban köröztem az ember körül, aki igyekezett mindig szembe fordulni velem. Láttam az aggodalmat a szemében, és éreztem, ahogy fárad, ahogy mozdulatai bizonytalanná válnak. Megbotlott, és én azonnal, gondolkodás, és tétovázás nélkül nekimentem. Elkaptam a karját, amelyikben a baseballütőt szorongatta, és teljes erőmből rászorítottam. Azonnal elengedte, és fájdalmasan felordított. A mellkasának ugrottam, és feldöntöttem. Megéreztem a rettegését, de ez csak fokozta a dühömet, szemeim befordultak, és marcangolni kezdtem. Semmit nem ért azzal, hogy a pofámat megmarkolta, és próbált eltaszítani. Kapálózott, ordított, de én csak haraptam, téptem, ömlött a vér, én pedig nem tudtam abbahagyni. Aztán egyszer csak nem szorította a pofámat, nem kapálózott és nem adott ki hangot már.

Jókora csődület jött össze, vagy húszan álltak körbe, és földbegyökerezett lábbal bámultak rám. Az egyik felém lépett, én pedig egyenesen felé. Az utolsó pillanatban félreállt, én pedig, rohanni kezdtem, vágtázni, és éreztem, ahogy a nyál és a vér a pofámról és a bundámról fröcsköl a földre, aztán már dermedni kezd, de én csak rohantam, rohantam…

Karaoke

– Na figyelj. Az egész onnan jön, hogy a kara azt jelenti, hogy üres, a te pedig azt, hogy kéz. A kara-te tehát szó szerint üres kéz, de érdemesebb talán úgy fordítani, hogy puszta kézzel. Namost. Ennek alapján a kara-oke az… tehát amikor… mindent eljátszanak, de neked kell énekelned…

Mozart

Leültek a sarokgarnitúrára. A nő – csak úgy ültében hátrafordulva – egy Mozart lemezt tett fel. A férfi kissé zavarban volt: meg tudta ugyan különböztetni egymástól a híres zeneszerzőket, de mindent összevetve alig értett a komolyzenéhez. A felcsendülő muzsika olyan hangos volt, hogy beszélgetésről vagy meghittségről szó sem lehetett. A férfi azt tervezte, hogy közelebb húzódik a nőhöz, de mielőtt megmozdulhatott volna, az asszony lehunyta szemeit, és mintha vendége ott sem lenne, teljesen átadta magát a hangok hullámainak.

Lassan, mélyen lélegzett, arca a zene hatására hol elérzékenyült, hol fájdalmas, hol csodaváró kifejezést öltött. Ajkai lassan szétnyíltak, gyöngy fogai tiszta fénnyel csillantak meg. A férfi zavara fokozódott. Alig váltottak pár szót, és a nő rögtön feltette ezt a zenét, ami még egy perce sem szólt, de máris teljesen magával ragadta. Talán, mert nem értett igazán a zenéhez, de furcsállta a nő viselkedését. Túlzónak és bizarrnak érezte a viselkedését. Ettől függetlenül nem tudta nem mohón falni a látványát, ugyanakkor attól tartott, hogy vendéglátója egyszer csak kinyitja a szemét, és rajtakapja, hogy leplezetlenül bámulja őt.

Az asszony, miközben újból, de az előbbinél még intenzívebben csodavárást fejezett ki arcjátékával, ujjait görcsösen a bársonykarfába mélyesztette, aztán mintha fájdalom futott volna át rajta, de épp csak egy múló pillanatig, majd hirtelen nagyra tátotta a száját, mint aki kiáltani készül, és ezzel egy időben szemei tágra nyíltak, de valahova a messzi távolba révedtek. A zene minden eddiginél katartikusabb ütemeinek felcsendülésére a nő háta íjként feszült meg, elemelkedett a pamlagról, és ahogy szembogara reszkető szemhéja alá úszott, sikertelenül próbált elfojtani egy sikítást. Mélyből feltörő, minden porcikáját átjáró orgazmusa teljesen hatalma alá hajtotta, és csak hosszú-hosszú, örökkévalóságnak tűnő másodpercek után bocsátotta el újra. Ahogy elernyedt, nyelt egyet, megnedvesítette ajkait, és halkan, szinte suttogva csak ennyit mondott: – Úristen… Puccini csodálatos.

A kiállítás

Én már egy ideje a leghátsó teremben voltam, amikor megjelentek. Elöl jött a férfi, kezeit dereka mögött összekulcsolva peckesen lépdelt, és minden képnél megállt egy pillanatra – de tényleg csak egyre. Némelyiknél mintha bólintott is volna egy alig észrevehetőt.

Felesége (feltételezem, hogy az volt) kissé ziláltnak tűnt. Rögtön balra az első képbe belefeledkezett, majd mint aki tiltott álomból riad fel, egyre távolodó férje után pillantott, és tekintetét sóvárgón az első képen tartva a következőhöz lépett, hogy ott megismételje az előbbieket.

A férfi közben körbeért, azaz minden képet kipipált. – Na! – szólt elégedetten, de olyan sürgető, katonás keménységgel a hangjában, hogy az szinte tömör gumilabdaként pattant felesége dobhártyáján. Az asszony összerezzent, a férj pedig ugyanebben a pillanatban hosszú, határozott léptekkel, nyílegyenesen a kijárat felé indult.

A feleség az összes, még nem látott képnek szóló, többszörösen fájdalmas tekintettel nézett körbe a teremben, mint aki tudja, hogy soha többé nem láthatja ezeket a festményeket. Pár pillanatig állt így, aztán fejét először jobbra-balra kapkodva, majd csak szomorúan, ernyedten lehajtva lépegetett férje után.

Első nap

– Bazmeg, nem hiszem el! Az első napom, és erre mi történik?

– Mi?

– Egy öltönyös csóka csak úgy sétálgat a kordonon kívül, mint akit semmi nem érdekel, aztán egyszer csak átugrik, odarohan a hidegtálakhoz, és eszelősen elkezdi pakolni a zsebeibe a húsokat, a pástétomokat, amit ér bazmeg! De kurva gyorsan ám! Először majdnem lefagytam, de aztán elkezdtem rohanni. Ő meg csak tömte, tömte, amíg már eléggé közel nem értem, és akkor az utolsó pillanatban nekiiramodott, és elfutott a lépcsőház felé. Esélyem nem volt utolérni, bazmeg! Nem is értem, hogy abban a cipőben…

– Ja, értem. Ne törődj vele. Ez Dr. Kálnoky Árpád. Mindig ezt csinálja. Mi is úgy szoktuk, hogy üldözzük egy kicsit, mert különben tényleg sok kaját elrak, de így még belefér. De arra vigyázz, hogy utol ne érd! Elég magas beosztásban van, és korábban volt már gondja itt valakinek egy ilyen ügyből…

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás:

Megosztás: