– Na figyelj. Az egész onnan jön, hogy a kara azt jelenti, hogy üres, a te pedig azt, hogy kéz. A kara-te tehát szó szerint üres kéz, de érdemesebb talán úgy fordítani, hogy puszta kézzel. Namost. Ennek alapján a kara-oke az… tehát amikor… mindent eljátszanak, de neked kell énekelned…

Leültek a sarokgarnitúrára. A nő – csak úgy ültében hátrafordulva – egy Mozart lemezt tett fel. A férfi kissé zavarban volt: meg tudta ugyan különböztetni egymástól a híres zeneszerzőket, de mindent összevetve alig értett a komolyzenéhez. A felcsendülő muzsika olyan hangos volt, hogy beszélgetésről vagy meghittségről szó sem lehetett. A férfi azt tervezte, hogy közelebb húzódik a nőhöz, de mielőtt megmozdulhatott volna, az asszony lehunyta szemeit, és mintha vendége ott sem lenne, teljesen átadta magát a hangok hullámainak.

Lassan, mélyen lélegzett, arca a zene hatására hol elérzékenyült, hol fájdalmas, hol csodaváró kifejezést öltött. Ajkai lassan szétnyíltak, gyöngy fogai tiszta fénnyel csillantak meg. A férfi zavara fokozódott. Alig váltottak pár szót, és a nő rögtön feltette ezt a zenét, ami még egy perce sem szólt, de máris teljesen magával ragadta. Talán, mert nem értett igazán a zenéhez, de furcsállta a nő viselkedését. Túlzónak és bizarrnak érezte a viselkedését. Ettől függetlenül nem tudta nem mohón falni a látványát, ugyanakkor attól tartott, hogy vendéglátója egyszer csak kinyitja a szemét, és rajtakapja, hogy leplezetlenül bámulja őt.

Az asszony, miközben újból, de az előbbinél még intenzívebben csodavárást fejezett ki arcjátékával, ujjait görcsösen a bársonykarfába mélyesztette, aztán mintha fájdalom futott volna át rajta, de épp csak egy múló pillanatig, majd hirtelen nagyra tátotta a száját, mint aki kiáltani készül, és ezzel egy időben szemei tágra nyíltak, de valahova a messzi távolba révedtek. A zene minden eddiginél katartikusabb ütemeinek felcsendülésére a nő háta íjként feszült meg, elemelkedett a pamlagról, és ahogy szembogara reszkető szemhéja alá úszott, sikertelenül próbált elfojtani egy sikítást. Mélyből feltörő, minden porcikáját átjáró orgazmusa teljesen hatalma alá hajtotta, és csak hosszú-hosszú, örökkévalóságnak tűnő másodpercek után bocsátotta el újra. Ahogy elernyedt, nyelt egyet, megnedvesítette ajkait, és halkan, szinte suttogva csak ennyit mondott: – Úristen… Puccini csodálatos.

Én már egy ideje a leghátsó teremben voltam, amikor megjelentek. Elöl jött a férfi, kezeit dereka mögött összekulcsolva peckesen lépdelt, és minden képnél megállt egy pillanatra – de tényleg csak egyre. Némelyiknél mintha bólintott is volna egy alig észrevehetőt.

Felesége (feltételezem, hogy az volt) kissé ziláltnak tűnt. Rögtön balra az első képbe belefeledkezett, majd mint aki tiltott álomból riad fel, egyre távolodó férje után pillantott, és tekintetét sóvárgón az első képen tartva a következőhöz lépett, hogy ott megismételje az előbbieket.

A férfi közben körbeért, azaz minden képet kipipált. – Na! – szólt elégedetten, de olyan sürgető, katonás keménységgel a hangjában, hogy az szinte tömör gumilabdaként pattant felesége dobhártyáján. Az asszony összerezzent, a férj pedig ugyanebben a pillanatban hosszú, határozott léptekkel, nyílegyenesen a kijárat felé indult.

A feleség az összes, még nem látott képnek szóló, többszörösen fájdalmas tekintettel nézett körbe a teremben, mint aki tudja, hogy soha többé nem láthatja ezeket a festményeket. Pár pillanatig állt így, aztán fejét először jobbra-balra kapkodva, majd csak szomorúan, ernyedten lehajtva lépegetett férje után.

– Bazmeg, nem hiszem el! Az első napom, és erre mi történik?

– Mi?

– Egy öltönyös csóka csak úgy sétálgat a kordonon kívül, mint akit semmi nem érdekel, aztán egyszer csak átugrik, odarohan a hidegtálakhoz, és eszelősen elkezdi pakolni a zsebeibe a húsokat, a pástétomokat, amit ér bazmeg! De kurva gyorsan ám! Először majdnem lefagytam, de aztán elkezdtem rohanni. Ő meg csak tömte, tömte, amíg már eléggé közel nem értem, és akkor az utolsó pillanatban nekiiramodott, és elfutott a lépcsőház felé. Esélyem nem volt utolérni, bazmeg! Nem is értem, hogy abban a cipőben…

– Ja, értem. Ne törődj vele. Ez Dr. Kálnoky Árpád. Mindig ezt csinálja. Mi is úgy szoktuk, hogy üldözzük egy kicsit, mert különben tényleg sok kaját elrak, de így még belefér. De arra vigyázz, hogy utol ne érd! Elég magas beosztásban van, és korábban volt már gondja itt valakinek egy ilyen ügyből…

A beosztott tétován előrébb lépett, és egy tízoldalas szöveget tett le az asztalra. Az igazgató a papírokra meredt, majd a beosztottra nézett. Mély levegőt vett, és a kezébe fogta az anyagot, belelapozott, de csak úgy nagyjából. – Ejj! – fújta ki ingerülten a levegőt, és az asztalra csapta a vékonyka paksamétát. Érezte, ahogy elönti a düh, keze ökölbe szorult az asztal alatt, és amíg behunyt szemmel tízig számolt, felidéződött benne az a négy évvel korábbi, rettenetes csütörtök reggel.

Egy átmulatott éjszaka után kis késéssel ért be a munkahelyére, ahol – mielőtt szokásos reggeli rutinjába kezdett volna – először is egy bögre kávét töltött magának. Bekapcsolta a számítógépet, oda se nézve begépelte a jelszavát, szürcsölgetett a kávéból, aztán sorra kattintotta az alkalmazások ikonjait, amiket minden nap használnia kellett.

Ezután kicsit megpihent, majd a levelezőre kattintott. Szerencsére csak két új üzenet várta. Rákattintott az elsőre, az ki is nyílott, de valami nem stimmelt vele. Hiába nézte, valahogy nem tudott mit kezdeni vele. Újabb kávét töltött magának, és a mosdóban megnedvesítette az arcát, aztán visszaült a géphez.

De akárhogy is meresztette a szemét, csak megmagyarázhatatlan rémületet érzett. Mintha valami megakadályozta volna, hogy a levél mélyére hatoljon, hogy egy levegőre elolvassa. Látta, hogy – a jelzés szerint – fontos, sürgős levélről van szó. Azt is látta, hogy az írás jól tagolt, itt-ott pontokba szedett, hogy vastaggal ki vannak emelve a fő pontok. De ez volt minden. Összeráncolta a homlokát, előredőlt, és úgy kezdte betűzni az első sort.

Rögtön az első szónál megakadt. Újra és újra megpróbálta, de nem ment. Ismerős volt minden, de egyúttal ismeretlen is. Mintha egy unásig ismert dolognak a másik oldalára került volna, vagy belülről nézné… Érthetetlen. Pedig élesen lát mindent – gondolta. És ekkor, ahogy ezt magában kimondta, egyszerre teljes súlyával nehezedett rá a megdöbbentő felismerés: azért nem tudja elolvasni a szöveget, mert nem tud olvasni. Úristen! Ez azért nem tűnt fel a jelszó begépelésénél, mert az csak egy automatizmus, nem kell hozzá tudni semmit! Megint a képernyőre meredt, és szemügyre vette a betűket. Felismerte, hogy valóban betűk. Olyanok, mint amilyeneket már milliárd szám látott, olvasott és írt. De nem tudta, hogy melyik melyik, nem tudta, hogy milyen hang tartozik hozzájuk, hogy hogy kell összeolvasni őket, hogy mit jelentenek külön-külön és együtt. Nem tudott olvasni többé!

Hideg veríték ütközött ki az arcán, szívét mintha belülről kitörni akaró robbanások ostromolták volna. Vigasztalhatatlan kétségbeesést érzett, és a tehetetlenség, a megfosztottság dühét. Felpattant, és vörösen, a homloka közepén egy pulzáló, girbegurba érrel ordítani kezdett. – Hányszor mondtam magának, hogy nekem ne regényeket hozzon ide?! Nem érti, hogy nekem erre nincs időm?! Hülye maga, hogy nem tudja egy beszédes ábrán bemutatni, hogy miről van szó?! Idióta!! Vagy túl sok az ideje?! Takarodjon innen, és fél órán belül legyen itt az a beszédes egy oldal, amit pár rövid mondatban, szóban összefoglal nekem! Ha nem megy, az azt jelenti, hogy maga képtelen megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől, tehát nincs helye közöttünk! Kifelé! És soha többet elő ne forduljon ilyesmi, mert akkor tönkreteszem magát, aljas gazember!! – ordította egyetlen levegővel, hogy a végére egészen elkékült, visszarogyott a székére.

Tegnap találkoztam Alpárral. Nem ismert meg. Pedig – még az első munkahelyemen – ő volt az, aki minden nap úgy futott a busz után, hogy karjait szorosan a törzse mellé simította, negyvenöt fokban előredőlt, (nyelvét kissé kidugva koncentrált mozdulataira), és minden harmadik lépésnél ugratott egyet, ahogy a mentális fejlődésben késést felhalomzó kisiskolások teszik. Aztán a buszvezető becsukta az ajtót előtte, és a gázpedál határozott lenyomásával kövér, fekete füstgomolyagot okádott az arcába. Ez így ment minden nap. Én voltam az egyetlen, aki nem röhögött rajta. És én vagyok az egyetlen, akit nem ismer meg.

A sarokgarnitúrán ültek. Ilona szörnyű rémálmát mesélte Ádámnak. Az álom szerint a férfi nagyszabású összejövetelt rendezett, melyre mindenkit meghívott, aki csak szóba jöhetett; a jelenlegi haverokat és ismerősöket éppúgy, mint rég nem látott barátokat. Ilonát kellemes, megnyugtató öröm járta át, mert valami olyan közösségi élmény, olyan szavak és tettek nélkül is szinte tapintható kapocs tartotta össze a résztvevőket, amire a mai világban talán nincs is példa.

Ekkor azonban – egy kisebb szobába pillantva – észrevette, hogy egy óriási asztalon egy megsütött ember fekszik felszegett fejjel, a hasára fordítva. A sok csevegő vendég kis színes villájával emberhúst evett! Ilona – miközben iszonyatát próbálta leplezni – hátrálni kezdett az előszoba felé, de valamiben megbotlott, vagy csak lábai mondták fel a szolgálatot, mindenesetre Ádám karjai között találta magát. – Hát te meg hová indultál? – kérdezte a vendéglátó hideg fénnyel a szemében! Ilona ekkor felébredt.

Ádám a történetet kétkedéssel vegyes megértéssel fogadta. Furcsállta a dolgot, de – talán túl modorosan is – igyekezett megnyugtatni az álom felidézése miatt újra felzaklatott Ilonát. Mielőtt apáskodva átölelte volna, a lány számára észrevétlenül, nagyon lassan egy félig kikandikáló, piros kis villát csúsztatott vissza a zsebébe.

– Á, ne is folytasd inkább; én nem hiszek az ilyen csodamódszerekben.

– De épp ez az, hogy ez nem csodamódszer, hanem…

– Márpedig itt pont csodára lenne szükség.

– Ó, és még neked nincs szerencséd? Én pont ezért adtam ki két katolikus egyetemista lánynak a lakást, hogy nehogy ilyen problémák legyenek, mint nálad a srácokkal – akiktől, már ne is haragudj, de szinte várható az ilyesmi. Én viszont okkal lepődtem meg, amikor megláttam a lakásomat három hónap után. Mocsok, bezúzott falak, karmolás nyomok a politúron, alvadt vér! Keddenként ördögöt űztek…

Gyakran látom őket. Az anya tekintete eszelős. Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, de láthatóan űzi valami, menekül valami elől, de nem tudhatja, hogy mindeközben merre tart. A lánya örökölte a vonásait. De ahogy anyja egzaltált tekintete elűzi a szépségét, a lány állandó, nyugodt mosolya hagyja kibontakozni a sajátját. Lehetnének ugyanolyanok is.

A kapunál szöszmötöltek, amikor odaértem. A nő vállához értem, hogy húzódjon egy kicsit félre, hogy a kulcslyukhoz férjek. Rajtakapott, kisstílű gonosztevő módjára, riadtan kapta el a kezét a kaputól, egy papírt gyűrt a tenyerébe, és rám sem nézett, úgy hátrált vissza a járdára. A lány is ellépett a kaputól, de híján volt minden ijedtségnek, szokásos mosolya fénylett az arcán, nyugodtan a szemembe nézett.

Az anya kisimította a tenyerébe rejtett papírt, és a várakozni tilos tábla oszlopára szorította. A lány celluxot húzott rá. A papíron ez állt: „Elveszett négyhetes, vörös-fehér kiscicánk. Kérem, aki megtalálja…”