A beosztott tétován előrébb lépett, és egy tízoldalas szöveget tett le az asztalra. Az igazgató a papírokra meredt, majd a beosztottra nézett. Mély levegőt vett, és a kezébe fogta az anyagot, belelapozott, de csak úgy nagyjából. – Ejj! – fújta ki ingerülten a levegőt, és az asztalra csapta a vékonyka paksamétát. Érezte, ahogy elönti a düh, keze ökölbe szorult az asztal alatt, és amíg behunyt szemmel tízig számolt, felidéződött benne az a négy évvel korábbi, rettenetes csütörtök reggel.

Egy átmulatott éjszaka után kis késéssel ért be a munkahelyére, ahol – mielőtt szokásos reggeli rutinjába kezdett volna – először is egy bögre kávét töltött magának. Bekapcsolta a számítógépet, oda se nézve begépelte a jelszavát, szürcsölgetett a kávéból, aztán sorra kattintotta az alkalmazások ikonjait, amiket minden nap használnia kellett.

Ezután kicsit megpihent, majd a levelezőre kattintott. Szerencsére csak két új üzenet várta. Rákattintott az elsőre, az ki is nyílott, de valami nem stimmelt vele. Hiába nézte, valahogy nem tudott mit kezdeni vele. Újabb kávét töltött magának, és a mosdóban megnedvesítette az arcát, aztán visszaült a géphez.

De akárhogy is meresztette a szemét, csak megmagyarázhatatlan rémületet érzett. Mintha valami megakadályozta volna, hogy a levél mélyére hatoljon, hogy egy levegőre elolvassa. Látta, hogy – a jelzés szerint – fontos, sürgős levélről van szó. Azt is látta, hogy az írás jól tagolt, itt-ott pontokba szedett, hogy vastaggal ki vannak emelve a fő pontok. De ez volt minden. Összeráncolta a homlokát, előredőlt, és úgy kezdte betűzni az első sort.

Rögtön az első szónál megakadt. Újra és újra megpróbálta, de nem ment. Ismerős volt minden, de egyúttal ismeretlen is. Mintha egy unásig ismert dolognak a másik oldalára került volna, vagy belülről nézné… Érthetetlen. Pedig élesen lát mindent – gondolta. És ekkor, ahogy ezt magában kimondta, egyszerre teljes súlyával nehezedett rá a megdöbbentő felismerés: azért nem tudja elolvasni a szöveget, mert nem tud olvasni. Úristen! Ez azért nem tűnt fel a jelszó begépelésénél, mert az csak egy automatizmus, nem kell hozzá tudni semmit! Megint a képernyőre meredt, és szemügyre vette a betűket. Felismerte, hogy valóban betűk. Olyanok, mint amilyeneket már milliárd szám látott, olvasott és írt. De nem tudta, hogy melyik melyik, nem tudta, hogy milyen hang tartozik hozzájuk, hogy hogy kell összeolvasni őket, hogy mit jelentenek külön-külön és együtt. Nem tudott olvasni többé!

Hideg veríték ütközött ki az arcán, szívét mintha belülről kitörni akaró robbanások ostromolták volna. Vigasztalhatatlan kétségbeesést érzett, és a tehetetlenség, a megfosztottság dühét. Felpattant, és vörösen, a homloka közepén egy pulzáló, girbegurba érrel ordítani kezdett. – Hányszor mondtam magának, hogy nekem ne regényeket hozzon ide?! Nem érti, hogy nekem erre nincs időm?! Hülye maga, hogy nem tudja egy beszédes ábrán bemutatni, hogy miről van szó?! Idióta!! Vagy túl sok az ideje?! Takarodjon innen, és fél órán belül legyen itt az a beszédes egy oldal, amit pár rövid mondatban, szóban összefoglal nekem! Ha nem megy, az azt jelenti, hogy maga képtelen megkülönböztetni a fontosat a lényegtelentől, tehát nincs helye közöttünk! Kifelé! És soha többet elő ne forduljon ilyesmi, mert akkor tönkreteszem magát, aljas gazember!! – ordította egyetlen levegővel, hogy a végére egészen elkékült, visszarogyott a székére.

Tegnap találkoztam Alpárral. Nem ismert meg. Pedig – még az első munkahelyemen – ő volt az, aki minden nap úgy futott a busz után, hogy karjait szorosan a törzse mellé simította, negyvenöt fokban előredőlt, (nyelvét kissé kidugva koncentrált mozdulataira), és minden harmadik lépésnél ugratott egyet, ahogy a mentális fejlődésben késést felhalomzó kisiskolások teszik. Aztán a buszvezető becsukta az ajtót előtte, és a gázpedál határozott lenyomásával kövér, fekete füstgomolyagot okádott az arcába. Ez így ment minden nap. Én voltam az egyetlen, aki nem röhögött rajta. És én vagyok az egyetlen, akit nem ismer meg.

A sarokgarnitúrán ültek. Ilona szörnyű rémálmát mesélte Ádámnak. Az álom szerint a férfi nagyszabású összejövetelt rendezett, melyre mindenkit meghívott, aki csak szóba jöhetett; a jelenlegi haverokat és ismerősöket éppúgy, mint rég nem látott barátokat. Ilonát kellemes, megnyugtató öröm járta át, mert valami olyan közösségi élmény, olyan szavak és tettek nélkül is szinte tapintható kapocs tartotta össze a résztvevőket, amire a mai világban talán nincs is példa.

Ekkor azonban – egy kisebb szobába pillantva – észrevette, hogy egy óriási asztalon egy megsütött ember fekszik felszegett fejjel, a hasára fordítva. A sok csevegő vendég kis színes villájával emberhúst evett! Ilona – miközben iszonyatát próbálta leplezni – hátrálni kezdett az előszoba felé, de valamiben megbotlott, vagy csak lábai mondták fel a szolgálatot, mindenesetre Ádám karjai között találta magát. – Hát te meg hová indultál? – kérdezte a vendéglátó hideg fénnyel a szemében! Ilona ekkor felébredt.

Ádám a történetet kétkedéssel vegyes megértéssel fogadta. Furcsállta a dolgot, de – talán túl modorosan is – igyekezett megnyugtatni az álom felidézése miatt újra felzaklatott Ilonát. Mielőtt apáskodva átölelte volna, a lány számára észrevétlenül, nagyon lassan egy félig kikandikáló, piros kis villát csúsztatott vissza a zsebébe.

– Á, ne is folytasd inkább; én nem hiszek az ilyen csodamódszerekben.

– De épp ez az, hogy ez nem csodamódszer, hanem…

– Márpedig itt pont csodára lenne szükség.

– Ó, és még neked nincs szerencséd? Én pont ezért adtam ki két katolikus egyetemista lánynak a lakást, hogy nehogy ilyen problémák legyenek, mint nálad a srácokkal – akiktől, már ne is haragudj, de szinte várható az ilyesmi. Én viszont okkal lepődtem meg, amikor megláttam a lakásomat három hónap után. Mocsok, bezúzott falak, karmolás nyomok a politúron, alvadt vér! Keddenként ördögöt űztek…

Gyakran látom őket. Az anya tekintete eszelős. Egyáltalán nem tűnik veszélyesnek, de láthatóan űzi valami, menekül valami elől, de nem tudhatja, hogy mindeközben merre tart. A lánya örökölte a vonásait. De ahogy anyja egzaltált tekintete elűzi a szépségét, a lány állandó, nyugodt mosolya hagyja kibontakozni a sajátját. Lehetnének ugyanolyanok is.

A kapunál szöszmötöltek, amikor odaértem. A nő vállához értem, hogy húzódjon egy kicsit félre, hogy a kulcslyukhoz férjek. Rajtakapott, kisstílű gonosztevő módjára, riadtan kapta el a kezét a kaputól, egy papírt gyűrt a tenyerébe, és rám sem nézett, úgy hátrált vissza a járdára. A lány is ellépett a kaputól, de híján volt minden ijedtségnek, szokásos mosolya fénylett az arcán, nyugodtan a szemembe nézett.

Az anya kisimította a tenyerébe rejtett papírt, és a várakozni tilos tábla oszlopára szorította. A lány celluxot húzott rá. A papíron ez állt: „Elveszett négyhetes, vörös-fehér kiscicánk. Kérem, aki megtalálja…”

Tisztelt Szakértő Úr!

Azért írok a rovatba, mert van egy munkatársam, a Sanyi. Egy csoportban dolgozunk, de nem mondanám, hogy egyformán vesszük ki a részünket! Úgyhogy az ügy az igazságtalanságok közé tartozik, annyi biztos. Mert a Sanyi nem dolgozik annyit. Pedig jóval fiatalabb nálam. És erősebb is. Mégis az van, hogy ő sokszor pihen, amíg én végigkeccsölöm az egész napot. Ott vannak példának azok az ötven kilós zsákok. Ha a Sanyi jár gyúrni, mert jár, akkor miért én cipelem azokat a zsákokat, és miért nem ő?! Várom válaszát.

Köszönettel:

Beleneki Ottó

 

Tisztelt Beleneki úr!

A testépítőknek edzéstervük kialakítása és következetes megvalósítása során számos szempontot kell figyelembe venniük. Engedje meg, hogy válaszomban csak azokra térjek ki, amelyek a konkrét ügy szempontjából relevanciával bírnak.

A testépítőknek, hogy fáradságos munkájuk meghozza gyümölcsét, rengeteg pihenésre van szükségük. Napi 9-10 óra alvás javasolt számukra, és az, hogy a nap nagyobb részében az aznapi edzésre tartalékolják energiáikat. (Higgye el, hogy az edzőteremben jóval nagyobb súlyokat is megmozgatnak, mint az ön által említett 50 kg-os (500 N súlyú) zsáké).

Ennél is fontosabb azonban, hogy a testépítés során az egyes izmokat izoláltan késztetik erőfeszítésre, azaz nagyon kell figyelniük arra, hogy pl. a bicepsz erősítésekor csak a bicepsz dolgozzon; és ne „segítsen be” a gyakorlatba a váll, vagy – Isten őrizzen – akár a hát. Ilyen esetben ugyanis az ellenőrzés kicsúszik a sportoló kezéből, és edzésterve a továbbiakban fabatkát sem ér. Az 50 kg-os zsákoknak már csak a megemelése esetén is (és az azokkal való haladásról nem is beszélek) egyszerre dolgozik az alkar, a bicepsz, a váll, a hát, a vádli és a comb!

Fentiek alapján könnyen belátható, hogy Sanyitól életszerűen nem várható el olyan mértékű erőfeszítés a munkahelyen, mint öntől, akitől ezúton kérem, hogy békéljen meg sorsával.

 

Üdvözlettel:

Szakértő Károly

Átok ül a kisebb rendezvényeken, és nagyobb szórakozóhelyeken rendszeresen fellépő Az átkozott vidám fiúk zenekaron. Mindig ugyanaz történik. A szöveget kívülről tudó, velük éneklő tömegből szinte természetfeletti erővel válik ki az egyik mulatozó hangja, és kisvártatva éktelen rikácsolásba fordul – teljesen tönkretéve a koncertet. Ha – minden vendég legnagyobb egyetértésétől kísérve – kivezetik az illetőt a teremből, perceken belül akad követője. Sokszor olyasvalaki, aki az imént még a rendbontó kidobását követelte.

Mindezidáig nem sikerült elfogadható magyarázatot találni arra, hogy miért hívják az összes, egymást nem ismerő rendbontót Pálnak, és hogy fordulhat elő, hogy egy este ennek az egyébként viszonylag ritka névnek – szélsőséges esetben – akár hét-nyolc viselője is megjelenik ugyanazon a helyen. Az is furcsa körülmény, hogy az elmúlt négy évben nem volt rá példa, hogy ugyanaz a Pál nevet viselő rendbontó kétszer került volna a biztonságiak látókörébe.

Pedig már tegnapelőtt láttam, hogy az utolsó morzsákat kaparom össze. Akartam is venni, de valahogy kiment a fejemből. Egy kicsit még azt is gondoltam, hogy nem olyan fontos az egész. De mára végleg, teljesen elfogyott. Nem volt már reggel sem. Nem baj, gondoltam, nehogy már tragédia legyen, nincs és kész. Így mentem el otthonról. Odafelé menet zenét hallgattam, és annyira megnyugodtam, hogy mire beértem, egészen ki is ment a fejemből. Lett is volna pedig alkalmam hozzájutni – na, nem azt mondom, hogy hosszabb távra is elég mennyiséghez, de annyihoz feltétlenül, ami hirtelen kisegít. És nem éltem a lehetőséggel. Hiba volt, most már belátom. Délben már csak erre tudtam gondolni. Hogy keríteni kell valahonnan. Mikor tudok már eljönni?! A hazafelé útra nem is emlékszem szinte. Csak az ismerős megállók, sarkok képét tudom felidézni, de nem tudom, meddig tartott az út. Rögtön hazajöttem, és először is feltekertem a fűtést, aztán átöltöztem kényelmes ruhába. Tudniillik meg akartam adni a módját, és azt hiszem, magamnak is bizonyítani akartam, hogy meg tudom őrizni a méltóságomat, nem fog mozgatni, mint egy marionettbábut. Úgyhogy komótosan mentem oda. De csak a hűlt helyét találtam. Persze! Hiszen elfogyott, pontosan erről van szó! De ostoba vagyok. Szétszórt. Ez már a hiányának a jele kell, hogy legyen. A rohadt életbe. Nem baj. Úgy döntöttem, hogy megkeményítem a szívem, és nem szerzek. Ma legalábbis nem. Persze volt ebben egy kis csalás, kint ugyanis ocsmány idő volt. Ólmos, szürke nyák mindenfelé, alattomosan csontig kúszó párás hideggel. Én pedig, ha egyszer hazaértem, nem szívesen mozdulok ki még egyszer, pláne ilyen időben. Ledőltem inkább olvasgatni. De mindig azon kaptam magam, hogy elkalandozom, nem tudom, mit olvasok, nem is nézem már a betűket, csak azt a jellegzetes, aromás illatot akarom erőnek erejével felidézni magamban, ami ráadásul nem is lényeges, hiába is érezném, az kevés lenne, nagyon kevés, csak a közelségét jelezné, de nekem ő maga kell. Nyugtalan lettem. Nem akartam bevallani magamnak, de éreztem, hogy nem fog menni. Nem fogom tudni megcsinálni. Kell! Magamra rángattam az utcai ruhámat, és miközben a cipőmet kötöttem be türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal, arra gondoltam, hogy szerencse, hogy könnyen be lehet szerezni, manapság olyan könnyen hozzá lehet jutni, hogy van több forrásom is, ráadásul telefonálnom sem kell. Futottam lefelé a lépcsőn, ki a kapun, és felfelé az utcán. A tócsák vize fröcskölt szét hosszú lépteim nyomán, nyitott szájjal faltam a levegőt. Csak az utca végéig kellett eljutnom. Simán ment minden: kértem, megkaptam és fizettem. Hazafelé – ugyanúgy, mint az előbb – rohantam. A lakásajtónál már kijött rajtam minden feszültség. Nem találtam bele elsőre a zárba, a kulcs leesett, én pedig kissé magamat is meglepve hangosan, és csúnyán káromkodtam. Amint végre bejutottam, le se vetkőztem, csak siettem be, csak úgy cipőben a konyhába az ollóért, és rögtön felvágtam a zacskót, aztán csak úgy, minden porciózás, vagy finomkodás nélkül egyszerűen beleöntöttem a szűrőbe, vizet engedtem alá, és felraktam a tűzhelyre. A következő hat perc pokoli volt, de az első korty kávé megnyugvást hozva áradt szét a testemben.

A hatáskörét jelentősen túllépő erdész, mielőtt lelőtte volna a szigorúan védett fenyőrigót majszoló férfit, eloszlatta azt a széles körben elterjedt tévhitet, miszerint a madár csak egy bizonyos fenyőfajta magját eszi egész életében, ezért is nincs szükség rá, hogy elkészítés előtt kibelezzék. A valóságban a fenyőrigó szokásos étrendjét legszívesebben bagolyköpettel egészíti ki.