Tisztelt Szakértő Úr!

Azért írok a rovatba, mert van egy munkatársam, a Sanyi. Egy csoportban dolgozunk, de nem mondanám, hogy egyformán vesszük ki a részünket! Úgyhogy az ügy az igazságtalanságok közé tartozik, annyi biztos. Mert a Sanyi nem dolgozik annyit. Pedig jóval fiatalabb nálam. És erősebb is. Mégis az van, hogy ő sokszor pihen, amíg én végigkeccsölöm az egész napot. Ott vannak példának azok az ötven kilós zsákok. Ha a Sanyi jár gyúrni, mert jár, akkor miért én cipelem azokat a zsákokat, és miért nem ő?! Várom válaszát.

Köszönettel:

Beleneki Ottó

 

Tisztelt Beleneki úr!

A testépítőknek edzéstervük kialakítása és következetes megvalósítása során számos szempontot kell figyelembe venniük. Engedje meg, hogy válaszomban csak azokra térjek ki, amelyek a konkrét ügy szempontjából relevanciával bírnak.

A testépítőknek, hogy fáradságos munkájuk meghozza gyümölcsét, rengeteg pihenésre van szükségük. Napi 9-10 óra alvás javasolt számukra, és az, hogy a nap nagyobb részében az aznapi edzésre tartalékolják energiáikat. (Higgye el, hogy az edzőteremben jóval nagyobb súlyokat is megmozgatnak, mint az ön által említett 50 kg-os (500 N súlyú) zsáké).

Ennél is fontosabb azonban, hogy a testépítés során az egyes izmokat izoláltan késztetik erőfeszítésre, azaz nagyon kell figyelniük arra, hogy pl. a bicepsz erősítésekor csak a bicepsz dolgozzon; és ne „segítsen be” a gyakorlatba a váll, vagy – Isten őrizzen – akár a hát. Ilyen esetben ugyanis az ellenőrzés kicsúszik a sportoló kezéből, és edzésterve a továbbiakban fabatkát sem ér. Az 50 kg-os zsákoknak már csak a megemelése esetén is (és az azokkal való haladásról nem is beszélek) egyszerre dolgozik az alkar, a bicepsz, a váll, a hát, a vádli és a comb!

Fentiek alapján könnyen belátható, hogy Sanyitól életszerűen nem várható el olyan mértékű erőfeszítés a munkahelyen, mint öntől, akitől ezúton kérem, hogy békéljen meg sorsával.

 

Üdvözlettel:

Szakértő Károly

Átok ül a kisebb rendezvényeken, és nagyobb szórakozóhelyeken rendszeresen fellépő Az átkozott vidám fiúk zenekaron. Mindig ugyanaz történik. A szöveget kívülről tudó, velük éneklő tömegből szinte természetfeletti erővel válik ki az egyik mulatozó hangja, és kisvártatva éktelen rikácsolásba fordul – teljesen tönkretéve a koncertet. Ha – minden vendég legnagyobb egyetértésétől kísérve – kivezetik az illetőt a teremből, perceken belül akad követője. Sokszor olyasvalaki, aki az imént még a rendbontó kidobását követelte.

Mindezidáig nem sikerült elfogadható magyarázatot találni arra, hogy miért hívják az összes, egymást nem ismerő rendbontót Pálnak, és hogy fordulhat elő, hogy egy este ennek az egyébként viszonylag ritka névnek – szélsőséges esetben – akár hét-nyolc viselője is megjelenik ugyanazon a helyen. Az is furcsa körülmény, hogy az elmúlt négy évben nem volt rá példa, hogy ugyanaz a Pál nevet viselő rendbontó kétszer került volna a biztonságiak látókörébe.

Pedig már tegnapelőtt láttam, hogy az utolsó morzsákat kaparom össze. Akartam is venni, de valahogy kiment a fejemből. Egy kicsit még azt is gondoltam, hogy nem olyan fontos az egész. De mára végleg, teljesen elfogyott. Nem volt már reggel sem. Nem baj, gondoltam, nehogy már tragédia legyen, nincs és kész. Így mentem el otthonról. Odafelé menet zenét hallgattam, és annyira megnyugodtam, hogy mire beértem, egészen ki is ment a fejemből. Lett is volna pedig alkalmam hozzájutni – na, nem azt mondom, hogy hosszabb távra is elég mennyiséghez, de annyihoz feltétlenül, ami hirtelen kisegít. És nem éltem a lehetőséggel. Hiba volt, most már belátom. Délben már csak erre tudtam gondolni. Hogy keríteni kell valahonnan. Mikor tudok már eljönni?! A hazafelé útra nem is emlékszem szinte. Csak az ismerős megállók, sarkok képét tudom felidézni, de nem tudom, meddig tartott az út. Rögtön hazajöttem, és először is feltekertem a fűtést, aztán átöltöztem kényelmes ruhába. Tudniillik meg akartam adni a módját, és azt hiszem, magamnak is bizonyítani akartam, hogy meg tudom őrizni a méltóságomat, nem fog mozgatni, mint egy marionettbábut. Úgyhogy komótosan mentem oda. De csak a hűlt helyét találtam. Persze! Hiszen elfogyott, pontosan erről van szó! De ostoba vagyok. Szétszórt. Ez már a hiányának a jele kell, hogy legyen. A rohadt életbe. Nem baj. Úgy döntöttem, hogy megkeményítem a szívem, és nem szerzek. Ma legalábbis nem. Persze volt ebben egy kis csalás, kint ugyanis ocsmány idő volt. Ólmos, szürke nyák mindenfelé, alattomosan csontig kúszó párás hideggel. Én pedig, ha egyszer hazaértem, nem szívesen mozdulok ki még egyszer, pláne ilyen időben. Ledőltem inkább olvasgatni. De mindig azon kaptam magam, hogy elkalandozom, nem tudom, mit olvasok, nem is nézem már a betűket, csak azt a jellegzetes, aromás illatot akarom erőnek erejével felidézni magamban, ami ráadásul nem is lényeges, hiába is érezném, az kevés lenne, nagyon kevés, csak a közelségét jelezné, de nekem ő maga kell. Nyugtalan lettem. Nem akartam bevallani magamnak, de éreztem, hogy nem fog menni. Nem fogom tudni megcsinálni. Kell! Magamra rángattam az utcai ruhámat, és miközben a cipőmet kötöttem be türelmetlen, kapkodó mozdulatokkal, arra gondoltam, hogy szerencse, hogy könnyen be lehet szerezni, manapság olyan könnyen hozzá lehet jutni, hogy van több forrásom is, ráadásul telefonálnom sem kell. Futottam lefelé a lépcsőn, ki a kapun, és felfelé az utcán. A tócsák vize fröcskölt szét hosszú lépteim nyomán, nyitott szájjal faltam a levegőt. Csak az utca végéig kellett eljutnom. Simán ment minden: kértem, megkaptam és fizettem. Hazafelé – ugyanúgy, mint az előbb – rohantam. A lakásajtónál már kijött rajtam minden feszültség. Nem találtam bele elsőre a zárba, a kulcs leesett, én pedig kissé magamat is meglepve hangosan, és csúnyán káromkodtam. Amint végre bejutottam, le se vetkőztem, csak siettem be, csak úgy cipőben a konyhába az ollóért, és rögtön felvágtam a zacskót, aztán csak úgy, minden porciózás, vagy finomkodás nélkül egyszerűen beleöntöttem a szűrőbe, vizet engedtem alá, és felraktam a tűzhelyre. A következő hat perc pokoli volt, de az első korty kávé megnyugvást hozva áradt szét a testemben.

A hatáskörét jelentősen túllépő erdész, mielőtt lelőtte volna a szigorúan védett fenyőrigót majszoló férfit, eloszlatta azt a széles körben elterjedt tévhitet, miszerint a madár csak egy bizonyos fenyőfajta magját eszi egész életében, ezért is nincs szükség rá, hogy elkészítés előtt kibelezzék. A valóságban a fenyőrigó szokásos étrendjét legszívesebben bagolyköpettel egészíti ki.

– Ez a legolcsóbb, amit adni tudok, de ár-érték arányban talán a legjobb. Sokkal többet tud, mint amit az ára alapján gondolna. A többi készülék egyszerűen sípolni kezd. Namost az ember, ha erre ébred, fogalma sincs, hogy mi történik, csak ül bambán, vagy épp kapkodni kezd, ami ugye – lássuk be – csak tetézi a bajt. Ezzel szemben ez a készülék nyugodt, emberi hangon szól a felhasználóhoz. Itt be lehet adni, hogy hogy hívják a tulajdonost. Szabad a keresztnevét?

– László.

– Tehát. Ha úgynevezett esemény következik be, a készülék nyugodt, de határozott, jól hallható hangon azt mondja: Kedves László, Ön szén-monoxid mérgezést szenvedett. Kedves László, hall engem? László! Lászlóó!!

– Értem. Akkor ezt a készüléket kérem.

– Természetesen.

Miután az ikrek kicsit nagyobbak lettek, a Tánczos házaspár átköltözött a cselédszobába. Az apró helyiségben épp csak a franciaágy fért el, még arra sem volt hely, hogy oldalt szálljanak le róla; előre kellett kimászni belőle. Ehhez képest – első pillantásra – fellengzősnek tűnhetett, hogy a parányi szobának két ajtaja volt közvetlenül egymás mellett. Ráadásul mindkettő a konyhára nyílott. (Eredetileg kamra lehetett a sarokban, de hogy ez tényleg így lett volna, arra Böbe dédmama sem elékezett).

Alig pár hetet töltöttek új (ne túlozzunk) hálófülkéjükben, és István furcsán kezdett viselkedni. Hangulatemberré vált. Egyik nap nevetett, és pár centivel a föld fölött járt, mindenkihez volt egy kedves szava, álmodozott, közös programokat szervezett – és kissé szétszórt volt. Másik nap alig beszélt, ha mégis megszólalt, épp rendre utasított valakit, hidegen elmagyarázta neki, hogyan kell viselkedni, minek hol a helye, mi helyes, és mi nem az.

Ezek a napok kiszámíthatatlanul követték egymást, soha nem lehetett tudni, hogy egy vidám után egy szigorú következik-e, vagy hogy bármelyik kitart-e egy hétig, vagy hamarabb az ellenkezőjébe fordul. Mindegyik variációra volt példa.

Mondanom sem kell, hogy a családnak jobban esett István feldobott állapota, és szenvedtek a rigorózus napokon. De a férfi munkahelyén éppen fordított volt a helyzet. A vidám kollégát gyanakvással méregették, szúrósabb szemmel vizsgálták munkáját, és ami azt illeti, találtak is hibát benne bőven. A borús napokon oly precíz, kitartó és lelkiismeretes szakember nemtörődöm, pontatlan álmodozó volt a vidám napokon.

Ez így ment majd’ egy évig. Aztán feltűnt Erikának, hogy a kutya minden reggel feszülten várja, hogy gazdája felkeljen és kilépjen a szobából. Azaz nem is várt a kilépésig, már a kilincs lenyomásakor tudta, hogy milyen nap következik: Vagy örömmel csóválta a farkát, vagy rögtön elkullogott az előszoba felé. Soha, egyetlen egyszer sem tévedett, mindig eltalálta gazdája aznapi hangulatát.

A feleség módszeresen figyelni kezdte, hogy mi történik (ő már mindig fent volt, és a gyerekekkel foglalkozott, és kávét főzött, mikor férje kikecmergett a szobából), és észrevette, hogy minden attól függ, hogy István melyik ajtón jön ki. A volt kamraajtó volt a vidám, a szobaajtó a borús nap okozója.

A dolgot megbeszélték, és elhatározták, hogy ezentúl István oda fog figyelni, hogy hol jön ki, nem csak úgy kitámolyog, ahogy mindig is szokott, szinte begyógyult szemekkel tapogatva egy kilincs után, bármelyik után, ami a keze ügyébe akad.

Úgy döntöttek, hogy a hétköznapokon a szigorú, hétvégeken és ünnepnapokon pedig a vidám ajtón fog kijönni. Így a munkahelyén (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) helyt állhat, otthon pedig (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) örömet és boldogságot hinthet szét szerettei között. De nem ez történt. A borús napokon szinte dühöngővé változott, a várva várt hétvégékre pedig kezelhetetlenné, szinte veszélyesen eufórikussá.

Dönteni kellett, és ebben a káoszban nem látszott más út, mint a rendet, a kiszámíthatóságot választani. A kamraajtó elé polcot állítottak.

István komolyan odafigyelt arra, hogyan viselkedik, és valamelyest magára is talált. A munkahelyén újra javult a megítélése, otthon pedig legalábbis jobb volt, mint amilyen a sötét hétköznapokon lenni szokott. De a megnyugodni látszó felszín alatt István lelke nyugtalan volt. Éjszakánként – anélkül, hogy felébredt volna – a vidám ajtó kilincsét kereste a polc mögött, körmeit a könyvek alatt a fába vájta, és zokogott. Felesége ilyenkor gyengéden felébresztette, és visszakísérte az ágyba (azaz leültette a szélére, és együtt beljebb másztak).

Júliusban aztán a vidám ajtót befalazták, és egy bohócokat ábrázoló képet akasztottak a helyére. István alvajárásai abbamaradtak, megnyugodott, a munkahelyén teljesen rendeződött a helyzete, csak a családra ereszkedett valami szomorkás hangulat annak ellenére is, hogy – István odafigyelésének hála – megint sok programot szerveztek maguknak, és annyi időt töltöttek együtt tartalmasan, amennyit csak lehetett.

Szeptemberben elhatározták, hogy elköltöznek egy másik, tágasabb lakásba. Lehetőleg olyanba, ahol a hálószobának két külön ajtaja van.

Régóta figyelem az új értékesítő kollégát, és a legkevesebb, amit elmondhatok róla, hogy van benne valami furcsa. Nem tudhatom, hogyan viselkedik az ügyfelekkel, de az értékesítési mutatók őt igazolják, ezt nem vitathatom.

Nekem a legelejétől fogva az volt a benyomásom, hogy a határozottsága, a rámenőssége valahogy több, valahogy más, mint ami a „még megszokottnak mondható” kategóriába beleférne. Én olyan hideg, szinte könyörtelen céltudatosságot láttam a szemében, hogy beleborzongtam. Ennek az embernek van empátiája, de nem valami szentimentális értelemben. Nem. Ő tudja, hogy mit gondol a másik, de ezt „csak” mint kiinduló pontot használja, hogy rákényszeríthesse az akaratát.

Tegnap együtt ebédeltünk (érdekes, hogy az érkezése óta eltelt négy hónapban ez még nem fordult elő). Amit láttam, csak megerősíti a megérzéseimet, de nem lettem okosabb, nem tudom, hogy végső soron mivel állok szemben.

Négyen ültünk az asztalnál. Ő úgy ült le, hogy az egész termet szemmel tarthassa. A széket nem húzta maga alá, inkább csak úgy félig nehézkedett rá. Látszott a combjain, hogy izmai megfeszülnek, bármelyik pillanatban kész felpattanni, vagy nem is tudom mit csinálni. Vastag karjait messze kitolta oldalra, és a tányérja köré fonta, mintha támadástól akarná megvédeni. Evés közben szinte feszengett, időnként alig láthatóan megemelkedett, és a vállát mozdította. Közben ujjai elindultak, hogy az evőeszközt marokra szorítsák (ilyenkor ajka az ínyéről alig észrevehetően felhúzódott), de aztán nem fejezte be egyik mozdulatot sem.

Megfigyeltem még, hogy mindent megevett. Ezt sokan így csinálják – én is. De míg az emberek többsége aszerint halad, hogy mit szeret jobban, hogy a végére maradjon-e a legjobb falat, vagy kell-e neki az összes krumpli, addig ez az ember megint csak úgy tért el a szokásostól, amitől ismét megborzongtam egy kicsit: a tápérték csökkenő sorrendjében fogyasztatta el a húst, a rizst, a szaftot és a savanyúságot. Utána öblös kortyokban megitta a vizeskancsó tartalmának kétharmadát. Ekkor kicsit elernyedt, ránehezedett a székére, hátradőlt, és már csak a szemei nem pihentek; lassan, de fehér foltot nem hagyva pásztázták a termet. Illetve mintha az én még háromnegyed részben sértetlen húsomra is rásandított volna egyszer. De ebben nem vagyok biztos.

Tudta, hogy nem győzheti le, amíg nem lát a fejébe, nem érzi az érzéseit, nem gondolja a gondolatait, nem cselekszi a cselekedeteit. Hacsak le nem lövi…

Kálmán és Ede egymás mellett lépkedtek felfelé a lépcsőn. Kálmánnak eszébe jutott, hogy ezúttal ő lesz az udvariasabb, és majd az ajtóban előreengedi Edét. Ezért kicsit szaporázni is kezdte lépteit, hiszen előbb kellett az ajtóhoz érnie, hogy kinyithassa kollégája előtt.

Ede mindeközben azt gondolta, hogy jó lenne, ha most ő lehetne kettejük közül az előzékenyebb, úgyhogy kicsit gyorsított, hogy épp csak annyival előbb érjen az ajtóhoz, hogy ő nyithassa ki kollégájának, és ne megint fordítva történjen.

Így mindketten csak egy lépéssel akarták megelőzni a másikat, de azt a lépést egyre lehetetlenebbnek tűnt a másiké elé helyezni, míg végül az eleinte szinte észrevehetetlen gyorsulást egyre fokozva szabályosan futni kezdtek, aztán már rohanni, vágtatni, és a lépcsőfordulókban már a test-test elleni küzdelemtől sem riadtak vissza, hogy a szűkebb íven fordulhassanak.

A tárgyaló ajtajához végül izzadtan, haragos, eltorzult arccal érkeztek, és ahogy egyszerre kaptak a kilincs felé, egyikük még a másik kézfejébe is belekapott – talán csak véletlenül.

A szobában lévők csak a feltépett ajtó hangjára, és a sérült kézfej tulajdonosának jajdulására kapták fel a fejüket, aztán meglátták a zilált kollégákat is, ahogy – mintegy eszméletre térve – megtorpantak a küszöbnél. Még két ekkora, törtető bunkót életemben nem láttam – gondolta magában mindenki.

A mai napig sem vagyok meggyőződve róla, hogy a kémiatanárom kedvelt engem. Szignifikánsan többször feleltem, mint bárki más az osztályból, és mindig ugyanazzal a felütéssel kezdődött a számonkérés: – Zukowszky, előlem nem bújsz el a névsor végére! Gyere csak ki…