– Ez a legolcsóbb, amit adni tudok, de ár-érték arányban talán a legjobb. Sokkal többet tud, mint amit az ára alapján gondolna. A többi készülék egyszerűen sípolni kezd. Namost az ember, ha erre ébred, fogalma sincs, hogy mi történik, csak ül bambán, vagy épp kapkodni kezd, ami ugye – lássuk be – csak tetézi a bajt. Ezzel szemben ez a készülék nyugodt, emberi hangon szól a felhasználóhoz. Itt be lehet adni, hogy hogy hívják a tulajdonost. Szabad a keresztnevét?

– László.

– Tehát. Ha úgynevezett esemény következik be, a készülék nyugodt, de határozott, jól hallható hangon azt mondja: Kedves László, Ön szén-monoxid mérgezést szenvedett. Kedves László, hall engem? László! Lászlóó!!

– Értem. Akkor ezt a készüléket kérem.

– Természetesen.

Miután az ikrek kicsit nagyobbak lettek, a Tánczos házaspár átköltözött a cselédszobába. Az apró helyiségben épp csak a franciaágy fért el, még arra sem volt hely, hogy oldalt szálljanak le róla; előre kellett kimászni belőle. Ehhez képest – első pillantásra – fellengzősnek tűnhetett, hogy a parányi szobának két ajtaja volt közvetlenül egymás mellett. Ráadásul mindkettő a konyhára nyílott. (Eredetileg kamra lehetett a sarokban, de hogy ez tényleg így lett volna, arra Böbe dédmama sem elékezett).

Alig pár hetet töltöttek új (ne túlozzunk) hálófülkéjükben, és István furcsán kezdett viselkedni. Hangulatemberré vált. Egyik nap nevetett, és pár centivel a föld fölött járt, mindenkihez volt egy kedves szava, álmodozott, közös programokat szervezett – és kissé szétszórt volt. Másik nap alig beszélt, ha mégis megszólalt, épp rendre utasított valakit, hidegen elmagyarázta neki, hogyan kell viselkedni, minek hol a helye, mi helyes, és mi nem az.

Ezek a napok kiszámíthatatlanul követték egymást, soha nem lehetett tudni, hogy egy vidám után egy szigorú következik-e, vagy hogy bármelyik kitart-e egy hétig, vagy hamarabb az ellenkezőjébe fordul. Mindegyik variációra volt példa.

Mondanom sem kell, hogy a családnak jobban esett István feldobott állapota, és szenvedtek a rigorózus napokon. De a férfi munkahelyén éppen fordított volt a helyzet. A vidám kollégát gyanakvással méregették, szúrósabb szemmel vizsgálták munkáját, és ami azt illeti, találtak is hibát benne bőven. A borús napokon oly precíz, kitartó és lelkiismeretes szakember nemtörődöm, pontatlan álmodozó volt a vidám napokon.

Ez így ment majd’ egy évig. Aztán feltűnt Erikának, hogy a kutya minden reggel feszülten várja, hogy gazdája felkeljen és kilépjen a szobából. Azaz nem is várt a kilépésig, már a kilincs lenyomásakor tudta, hogy milyen nap következik: Vagy örömmel csóválta a farkát, vagy rögtön elkullogott az előszoba felé. Soha, egyetlen egyszer sem tévedett, mindig eltalálta gazdája aznapi hangulatát.

A feleség módszeresen figyelni kezdte, hogy mi történik (ő már mindig fent volt, és a gyerekekkel foglalkozott, és kávét főzött, mikor férje kikecmergett a szobából), és észrevette, hogy minden attól függ, hogy István melyik ajtón jön ki. A volt kamraajtó volt a vidám, a szobaajtó a borús nap okozója.

A dolgot megbeszélték, és elhatározták, hogy ezentúl István oda fog figyelni, hogy hol jön ki, nem csak úgy kitámolyog, ahogy mindig is szokott, szinte begyógyult szemekkel tapogatva egy kilincs után, bármelyik után, ami a keze ügyébe akad.

Úgy döntöttek, hogy a hétköznapokon a szigorú, hétvégeken és ünnepnapokon pedig a vidám ajtón fog kijönni. Így a munkahelyén (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) helyt állhat, otthon pedig (ahol eddigre jelentősen romlott a megítélése) örömet és boldogságot hinthet szét szerettei között. De nem ez történt. A borús napokon szinte dühöngővé változott, a várva várt hétvégékre pedig kezelhetetlenné, szinte veszélyesen eufórikussá.

Dönteni kellett, és ebben a káoszban nem látszott más út, mint a rendet, a kiszámíthatóságot választani. A kamraajtó elé polcot állítottak.

István komolyan odafigyelt arra, hogyan viselkedik, és valamelyest magára is talált. A munkahelyén újra javult a megítélése, otthon pedig legalábbis jobb volt, mint amilyen a sötét hétköznapokon lenni szokott. De a megnyugodni látszó felszín alatt István lelke nyugtalan volt. Éjszakánként – anélkül, hogy felébredt volna – a vidám ajtó kilincsét kereste a polc mögött, körmeit a könyvek alatt a fába vájta, és zokogott. Felesége ilyenkor gyengéden felébresztette, és visszakísérte az ágyba (azaz leültette a szélére, és együtt beljebb másztak).

Júliusban aztán a vidám ajtót befalazták, és egy bohócokat ábrázoló képet akasztottak a helyére. István alvajárásai abbamaradtak, megnyugodott, a munkahelyén teljesen rendeződött a helyzete, csak a családra ereszkedett valami szomorkás hangulat annak ellenére is, hogy – István odafigyelésének hála – megint sok programot szerveztek maguknak, és annyi időt töltöttek együtt tartalmasan, amennyit csak lehetett.

Szeptemberben elhatározták, hogy elköltöznek egy másik, tágasabb lakásba. Lehetőleg olyanba, ahol a hálószobának két külön ajtaja van.

Régóta figyelem az új értékesítő kollégát, és a legkevesebb, amit elmondhatok róla, hogy van benne valami furcsa. Nem tudhatom, hogyan viselkedik az ügyfelekkel, de az értékesítési mutatók őt igazolják, ezt nem vitathatom.

Nekem a legelejétől fogva az volt a benyomásom, hogy a határozottsága, a rámenőssége valahogy több, valahogy más, mint ami a „még megszokottnak mondható” kategóriába beleférne. Én olyan hideg, szinte könyörtelen céltudatosságot láttam a szemében, hogy beleborzongtam. Ennek az embernek van empátiája, de nem valami szentimentális értelemben. Nem. Ő tudja, hogy mit gondol a másik, de ezt „csak” mint kiinduló pontot használja, hogy rákényszeríthesse az akaratát.

Tegnap együtt ebédeltünk (érdekes, hogy az érkezése óta eltelt négy hónapban ez még nem fordult elő). Amit láttam, csak megerősíti a megérzéseimet, de nem lettem okosabb, nem tudom, hogy végső soron mivel állok szemben.

Négyen ültünk az asztalnál. Ő úgy ült le, hogy az egész termet szemmel tarthassa. A széket nem húzta maga alá, inkább csak úgy félig nehézkedett rá. Látszott a combjain, hogy izmai megfeszülnek, bármelyik pillanatban kész felpattanni, vagy nem is tudom mit csinálni. Vastag karjait messze kitolta oldalra, és a tányérja köré fonta, mintha támadástól akarná megvédeni. Evés közben szinte feszengett, időnként alig láthatóan megemelkedett, és a vállát mozdította. Közben ujjai elindultak, hogy az evőeszközt marokra szorítsák (ilyenkor ajka az ínyéről alig észrevehetően felhúzódott), de aztán nem fejezte be egyik mozdulatot sem.

Megfigyeltem még, hogy mindent megevett. Ezt sokan így csinálják – én is. De míg az emberek többsége aszerint halad, hogy mit szeret jobban, hogy a végére maradjon-e a legjobb falat, vagy kell-e neki az összes krumpli, addig ez az ember megint csak úgy tért el a szokásostól, amitől ismét megborzongtam egy kicsit: a tápérték csökkenő sorrendjében fogyasztatta el a húst, a rizst, a szaftot és a savanyúságot. Utána öblös kortyokban megitta a vizeskancsó tartalmának kétharmadát. Ekkor kicsit elernyedt, ránehezedett a székére, hátradőlt, és már csak a szemei nem pihentek; lassan, de fehér foltot nem hagyva pásztázták a termet. Illetve mintha az én még háromnegyed részben sértetlen húsomra is rásandított volna egyszer. De ebben nem vagyok biztos.

Tudta, hogy nem győzheti le, amíg nem lát a fejébe, nem érzi az érzéseit, nem gondolja a gondolatait, nem cselekszi a cselekedeteit. Hacsak le nem lövi…

Kálmán és Ede egymás mellett lépkedtek felfelé a lépcsőn. Kálmánnak eszébe jutott, hogy ezúttal ő lesz az udvariasabb, és majd az ajtóban előreengedi Edét. Ezért kicsit szaporázni is kezdte lépteit, hiszen előbb kellett az ajtóhoz érnie, hogy kinyithassa kollégája előtt.

Ede mindeközben azt gondolta, hogy jó lenne, ha most ő lehetne kettejük közül az előzékenyebb, úgyhogy kicsit gyorsított, hogy épp csak annyival előbb érjen az ajtóhoz, hogy ő nyithassa ki kollégájának, és ne megint fordítva történjen.

Így mindketten csak egy lépéssel akarták megelőzni a másikat, de azt a lépést egyre lehetetlenebbnek tűnt a másiké elé helyezni, míg végül az eleinte szinte észrevehetetlen gyorsulást egyre fokozva szabályosan futni kezdtek, aztán már rohanni, vágtatni, és a lépcsőfordulókban már a test-test elleni küzdelemtől sem riadtak vissza, hogy a szűkebb íven fordulhassanak.

A tárgyaló ajtajához végül izzadtan, haragos, eltorzult arccal érkeztek, és ahogy egyszerre kaptak a kilincs felé, egyikük még a másik kézfejébe is belekapott – talán csak véletlenül.

A szobában lévők csak a feltépett ajtó hangjára, és a sérült kézfej tulajdonosának jajdulására kapták fel a fejüket, aztán meglátták a zilált kollégákat is, ahogy – mintegy eszméletre térve – megtorpantak a küszöbnél. Még két ekkora, törtető bunkót életemben nem láttam – gondolta magában mindenki.

A mai napig sem vagyok meggyőződve róla, hogy a kémiatanárom kedvelt engem. Szignifikánsan többször feleltem, mint bárki más az osztályból, és mindig ugyanazzal a felütéssel kezdődött a számonkérés: – Zukowszky, előlem nem bújsz el a névsor végére! Gyere csak ki…

Nyolc-tíz éves lehettem, amikor egy le nem pecsételt levelezőlapon látott bélyegtől megihletve elhatároztam, gyűjteni fogom a különleges kis papírdarabkákat. Rögtön munkához is láttam: felkutattam minden levelet és képeslapot, leáztattam róluk a bélyeget, és szépen megszárítottam őket.

Kiderült, hogy a bátyám is foglalkozott ilyesmivel jóval korábban, így megörököltem kis gyűjteményét, ami inkább csak indulócsomagnak illett be, de óriási előnye volt, hogy – mivel bátyám jóval idősebb volt nálam – régebbi darabokat tartalmazott. Ez a tényező már az első pillanatokban kiemelte gyűjteményemet osztálytársaiméi közül.

De nem ültem a babérjaimon. Minden lehetőséget megragadtam, hogy újabb darabokhoz jussak, még igen szerény zsebpénzemből is hajlandó voltam arányaiban tetemes összegeket áldozni azért, hogy fejlesszem a gyűjteményemet. Amiből csak tudtam, többre is szert tettem, hogy cserealapot képezhessek belőle. Nem csak a névértéküket, hanem az elérhetőségüket is számításba vettem.

Megtanultam koncentrálni, megtanultam, hogy milyen az, amikor egyre jobban elkezdek érteni valamihez, egyre kevésbé lehet újat mutatni nekem. Aztán épp ellenkezőleg: rájöttem, hogy minél többet tudok, annál világosabb számomra, hogy a még fel nem fedezett világ sokkal tágasabb, mint amit valaha is gondoltam volna.

Erre akkor jöttem rá, amikor először jutottam hozzá távoli országok bélyegeihez. Varázslatos volt az idegen tájak arcait, állatait és tájait az itthoniaktól megszokotthoz képest drámaian eltérő színekben, méretekben és formákban látni.

Két vaskos albumot töltöttem meg kincseimmel, rendezgettem őket, babráltam a köztük lévő távolsággal, újra- és újraszerveztem a mögöttes logikát, ami alapján megtaláltam a helyüket a többihez képest, és mindeközben lassanként, de annál nagyobb örömmel szereztem egy-egy új darabot. Ha külföldit sikerült, annak nagyon örültem, de a cserealap újabb darabjait is nagy szeretettel gondoztam.

Egy péntek este aztán jelentős dolog történt. Az apám valami üzemlátogatás félén volt a posta központjában, és ott egy nagy, vörös, bőrkötéses albumot ajándékoztak neki, telis-tele hatalmas, művészien kidolgozott bélyegekkel, tematikus sorozatokkal és valószínűtlenül nagy, ötven, sőt, százforintos névértékekkel. És én ezt az egészet megkaptam egyszerre.

Soha többet nem szereztem egyetlen bélyeget sem, két albumomat lassan belepte a por, egyre mélyebbre keveredtek a polcomon, a szekrényemben, míg végül nyomuk sem maradt. A nagy, vörös, bőrkötésesnek sem.

– És akkor láttam, hogy már a könyvszerinti érték alá ment le a részvény, úgyhogy elkezdtem venni…

– Ne pofázz, hanem pakold a krumplit bazmeg, és húzzunk innen, mielőtt visszaérnek!

Az utcán lépkedve még mindig a hontalanok sorstragédiájáról szóló, döbbenetesen megrázó film hatása alatt álltam. Azon gondolkodtam, hogy én mit tehetnék, hogy segíthetnék. Az előtörni készülő sírás hideg marokkal szorította a torkomat. Még akkor sem jött ki hang rajta, amikor hazaérve a kapualjban lebzselő, gyanús hajléktalanra akartam rákiáltani, hogy hordja el magát.

– Miért nem hívod ide azt az informatikust?

– Á, inkább megoldom, vagy ha nem megy, hagyom a francba. Nem akarom, hogy kioktasson.

– Miért? Tartasz tőle amiatt, hogy olyan bűnöző feje van? A széttört orra miatt?

– Hát amiatt is, meg azok zsugorított fejek az övén…