Nyolc-tíz éves lehettem, amikor egy le nem pecsételt levelezőlapon látott bélyegtől megihletve elhatároztam, gyűjteni fogom a különleges kis papírdarabkákat. Rögtön munkához is láttam: felkutattam minden levelet és képeslapot, leáztattam róluk a bélyeget, és szépen megszárítottam őket.

Kiderült, hogy a bátyám is foglalkozott ilyesmivel jóval korábban, így megörököltem kis gyűjteményét, ami inkább csak indulócsomagnak illett be, de óriási előnye volt, hogy – mivel bátyám jóval idősebb volt nálam – régebbi darabokat tartalmazott. Ez a tényező már az első pillanatokban kiemelte gyűjteményemet osztálytársaiméi közül.

De nem ültem a babérjaimon. Minden lehetőséget megragadtam, hogy újabb darabokhoz jussak, még igen szerény zsebpénzemből is hajlandó voltam arányaiban tetemes összegeket áldozni azért, hogy fejlesszem a gyűjteményemet. Amiből csak tudtam, többre is szert tettem, hogy cserealapot képezhessek belőle. Nem csak a névértéküket, hanem az elérhetőségüket is számításba vettem.

Megtanultam koncentrálni, megtanultam, hogy milyen az, amikor egyre jobban elkezdek érteni valamihez, egyre kevésbé lehet újat mutatni nekem. Aztán épp ellenkezőleg: rájöttem, hogy minél többet tudok, annál világosabb számomra, hogy a még fel nem fedezett világ sokkal tágasabb, mint amit valaha is gondoltam volna.

Erre akkor jöttem rá, amikor először jutottam hozzá távoli országok bélyegeihez. Varázslatos volt az idegen tájak arcait, állatait és tájait az itthoniaktól megszokotthoz képest drámaian eltérő színekben, méretekben és formákban látni.

Két vaskos albumot töltöttem meg kincseimmel, rendezgettem őket, babráltam a köztük lévő távolsággal, újra- és újraszerveztem a mögöttes logikát, ami alapján megtaláltam a helyüket a többihez képest, és mindeközben lassanként, de annál nagyobb örömmel szereztem egy-egy új darabot. Ha külföldit sikerült, annak nagyon örültem, de a cserealap újabb darabjait is nagy szeretettel gondoztam.

Egy péntek este aztán jelentős dolog történt. Az apám valami üzemlátogatás félén volt a posta központjában, és ott egy nagy, vörös, bőrkötéses albumot ajándékoztak neki, telis-tele hatalmas, művészien kidolgozott bélyegekkel, tematikus sorozatokkal és valószínűtlenül nagy, ötven, sőt, százforintos névértékekkel. És én ezt az egészet megkaptam egyszerre.

Soha többet nem szereztem egyetlen bélyeget sem, két albumomat lassan belepte a por, egyre mélyebbre keveredtek a polcomon, a szekrényemben, míg végül nyomuk sem maradt. A nagy, vörös, bőrkötésesnek sem.

– És akkor láttam, hogy már a könyvszerinti érték alá ment le a részvény, úgyhogy elkezdtem venni…

– Ne pofázz, hanem pakold a krumplit bazmeg, és húzzunk innen, mielőtt visszaérnek!

Az utcán lépkedve még mindig a hontalanok sorstragédiájáról szóló, döbbenetesen megrázó film hatása alatt álltam. Azon gondolkodtam, hogy én mit tehetnék, hogy segíthetnék. Az előtörni készülő sírás hideg marokkal szorította a torkomat. Még akkor sem jött ki hang rajta, amikor hazaérve a kapualjban lebzselő, gyanús hajléktalanra akartam rákiáltani, hogy hordja el magát.

– Miért nem hívod ide azt az informatikust?

– Á, inkább megoldom, vagy ha nem megy, hagyom a francba. Nem akarom, hogy kioktasson.

– Miért? Tartasz tőle amiatt, hogy olyan bűnöző feje van? A széttört orra miatt?

– Hát amiatt is, meg azok zsugorított fejek az övén…

Ilosvai néni kilépett megbarnult kis lakásából, nehézkesen megfordult, és bezárta először a nagy, nyeles kulcsos zárat, aztán a hevederzárat, és végül a biztonságit. Csak ezután csoszogott a lépcső felé. Ott egy kicsit kifújta magát, és megkapaszkodott a korlátban. Fel kellett készülnie a lépcsőzésre. Nem várt sokáig, attól úgysem lesz jobb. A jobb lábával lépett egyet, a ballal pedig követte, majd megint a jobbal, a ballal pedig utána, és így tovább; kezét mindig eggyel lejjebb csúsztatta anélkül, hogy a korlát kifényesedett fáját egy pillanatra is elengedte volna.

Ahogy lefelé lépkedett összeszorított fogakkal koncentrálva, hogy meg ne csússzon, megint azon kezdett el gondolkodni, egy elzárta-e a gázt a fazék alatt. Ez gyakran eszébe szokott jutni. Megpróbált visszaemlékezni, hogy pontosan miket és milyen sorrendben csinált elindulása előtt. Nem rémlett a mozdulat, hogy elzárta volna a gázt. Megállt. Egy kicsit erősebben markolta meg a korlátot. Bal lábát az előnyben lévő jobb mellé zárta. Újra megpróbált visszagondolni, és most úgy emlékezett, mintha mégiscsak elzárta volna. Persze. Hiszen mindig el szokta zárni. Csakhogy, éppen ezért lehet, hogy most nem arra emlékszik, nem az a kép elevenedett meg emlékezetében, hogy most, az imént zárta el, hanem a gáz elzárásának egy általános emléke, a sok elzárás együtt.

Felsóhajtott. Felnézett a lépcsőforduló felé, de a törzsét nem mozdította, csak a fejét. – Laci fiam nagyon meg fog haragudni, ha valami bajt csinálok – gondolta. Mindig mondja, hogy annak a falvédőnek semmi keresnivalója a tűzhely mellett. Hát igaza is van – folytatta félhangosan az elmélkedést. Ahogy fia intő szavai eszébe jutottak, már szinte biztos volt benne, hogy vissza kell mennie. De hát mindig el szokta zárni; igaz, olyan is sokszor volt már, hogy visszament leellenőrizni, de még az ajtóból, nem pedig szinte a lépcsőfordulótól.

Egyszerre sírni lett volna kedve. Alig tud mozogni, cserbenhagyja az emlékezete, megöregedett. A másik kezével is megfogta hát a korlátot, apró mozdulatokkal megfordult, és elindult fölfelé. Két lépcsőfokot ment úgy, hogy a jobb lábát tette előre, majd a balt utána, aztán megpihent, és megismételte a mozdulatsort. Mire felért a lépcsőn, nagyon kimerült. Ennyi erővel, és ennyi idő alatt már lent szokott lenni az utcán, és talán már ki is fújta volna magát egy kicsit. Elővette a kulcscsomóját, és kinyitotta először a biztonsági, utána a hevederzárat, majd azt, amelyiket a nyeles kulcs nyitja. Bement, és rögtön a konyha felé kanyarodott. A falvédőt lebegtette a fazék tetejét emelgető gőz. Ilosvai néni gyorsan elzárta a gázt, és leült a konyhában. Nem volt már kedve elmenni otthonról. Majd megkéri Lacit, hogy hozzon két zsemlét.

Annamari – egy konkrét kérdés kapcsán – kifakadt az osztályértekezleten. Elege volt abból, hogy szinte elviselhetetlen munkaterhelése mellé még ostoba szabályokkal, értetlenséggel és egyes kollégái gáncsoskodásával is meg kell küzdenie. Kiabálni kezdett, és el is sírta magát, de nem szégyellte: hadd lássák a többiek is, hogy súlyos a helyzet, és hadd jöjjön ki belőle a feszültségnek legalább egy része.

Ildi ugyanígy érzett. Pontosan értette, hogy Annamari miről beszél. Mélyen átérezte kolléganője helyzetét, mert ő maga is ugyanebben a cipőben járt. A jelenetet látva azonban meg kellett keményítenie magát, mire ő következett a beszámolójával. Ugyanis úgy érezte, hogy másodikként valahogy furcsán venné ki magát, ha – ahogyan eredetileg tervezte – ő is elsírja magát.

Edgár egyszer csak eltűnt. Ezt nem rögtön vettük észre. Eleinte csak az tűnt fel, hogy nem láttuk egy ideje. Persze tudtunk róla, tudtuk, hogy úgy általában mi van vele, mert időnként beszéltünk vele internetes telefonon vagy üzenetküldőn keresztül, illetve a levelezési lista aktív használója volt.

Az egész úgy derült ki, hogy megunta, hogy annyit hívogatjuk kocsmába, és neki mindig külön kell szólnia, hogy nem tud jönni. Ezért most elmondta egyszer és mindenkorra, hogy mi a helyzet vele: Testi valójában megszűnt létezni; pontosabban fogalmazva felköltözött az internetre.

Persze meglepődtünk, sőt, nem is nagyon hittük, amit mondott. De ő azt mondta, hogy higgyük csak el, ő mindent az interneten intéz. Bankügyek, csekkfeladás, távmunka, levelezés az adóhivatallal, randi oldalak, stb.

Egyébként, aki nem ismeri Edgárt, azt hiheti róla, hogy él. Vagyis hogy a szó szokványos értelmében hús-vér ember. Ugyanis minden jel erre mutat – persze a személyes találkozás lehetetlenségén kívül. Webkamerán keresztül bármikor láthatjuk, a különböző hivatalokkal minden ügye mindig rendezve van, de még mobiltelefonja cellainformációi is azt a látszatot keltik, mintha még mindig a mi világunkban élne.

Azon kívül, hogy minden ügye sokkal gördülékenyebben megy, anyagi vonatkozásban is rengeteget profitált a váltásból. Lakását kiadta, rezsire, ételre, ruhára, utazásra nem kell költenie, értékpapírokat ad el, és vesz. Azt mondja, hogy boldog, és ha újra döntenie kellene, megint az internetre költözést választaná. Egyedüli problémája, hogy rendszertelen időközönként adatvesztéssel kapcsolatos rémálmok gyötrik.

Akármilyen furcsán is hangzik, Mr. Grammel nagyra becsült sofőrjének általában fogalma sem volt róla, hogy merre kell menni. Ez alól csak az iparmágnás háza és irodája közötti út volt kivétel. Minden, ettől akármilyen csekély mértékben is eltérő útvonal szinte lehetetlen feladat elé állította Sattert.

Ha kitérőt kellett tenni, vagy akár egy már százszor bejárt másik úton kellett haladni valamelyik szokványos célpont felé, nem volt kanyar, amit el ne vétett volna, nem volt olyan útjelzőként szolgáló jellegzetesség, amire emlékezett volna. Egyszóval képtelen volt megjegyezni bármilyen útvonalat.

Mr. Grammel mégis ragaszkodott a sofőrhöz, és mind anyagi, mind erkölcsi értelemben megbecsülte. Satter volt ugyanis a világon az egyetlen ember, aki úgy tudott vezetni, hogy nem idegesítette Grammelt. Mindent olyan harmonikus természetességgel, a géppel együtt lélegezve, együtt rezdülve tett, hogy abban semmi kivetnivalót nem lehetett találni. Észrevétlenné tette a dugókat, kisimította a forgalom hullámzását, varázsszőnyeget vont az úthibák fölé. Egyáltalán: olyan megnyugtatóan hatott Grammelre, hogy az üzletember a leghiábavalóbbnak tűnő, a legtöbb kudarcot hozó nap végén is el tudott lazulni, hogy még egyszer nyugodtan végiggondolja az előtte álló nehézségeket, és – mint sofőrje a forgalmi viszonyokon – felülemelkedjen fáradtságán, kishitűségén és indulatain, majd végül mindig eszébe jusson egy-egy újabb vakító fényű idea az őt legendássá tevő grammeli ötletek sorában.

A medencék mellől bementünk egy könnyűszerkezetes, nyitott oldalú épületbe, hogy a nap gyilkos sugaraitól mentesüljünk egy időre. Alig léptünk párat, és egy magányosan játszadozó csecsemőt vettünk észre.

Mindössze egy pelenkát viselt, de csodálatos módon ült, pedig – amennyire meg tudtam ítélni – olyan kicsi volt még, hogy az is nagy szó lett volna, ha fektében önerejéből meg tud fordulni. Valami furcsa tárgyat tartott a kezében, és egy felnőtt gondterhelt elmélyültségével vizsgálgatta. Akárhogy erőltetem az agyamat, nem tudok rájönni, mi lehetett ez a titokzatos tárgy.

Először Bence szólította meg. A szülei holléte felől érdeklődött, mire a srác kifogástalan, és persze korát meghazudtoló magyarsággal válaszolta, hogy sajnos egyáltalán nem beszél magyarul.

Erre én erőt vettem magamon, és rég nem használt német tudásomat elővéve kezdtem kérdezgetni a pelenkást, aki szemét vizsgálódása tárgyáról le nem véve, mintegy félvállról, de mégsem tiszteletlenül, és továbbra is igényes magyarsággal válaszolgatott.

Megint csak hiába erőltetem az emlékezetemet, nem emlékszem rá, hogy miről beszéltünk. De biztos vagyok benne, hogy meg kellett, hogy kérdezzem, hogy hol vannak tulajdonképpen a szülei. Szerintem azt is biztos megkérdeztem, hogy mi ez a tárgy, amit annyira vizslat.

De végül csak azt tudom felidézni, hogy miközben Bence észrevétlenül eltűnt, beszélgetésünk kínos csöndbe fulladt. Én úgy éreztem, hogy egyrészt fárasztom a gyereket, feltartom a nagy munkájában, másrészt tagadhatatlanul folyó diskurzusunk ellenére valahogy mégsem beszélünk egy nyelvet, nem vagyunk egy hullámhosszon. Hát igen. Soha nem értettem igazán szót a gyerekekkel.

Farkas, 27 éves debreceni lakos a délelőtti órákban a villamoson jegyének érvényességével kapcsolatban szóváltásba keveredett egy ellenőrrel. A vita tettlegességig fajult, melynek során a fiatal férfi nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozott a közlekedési vállalat alkalmazottjának. A rendőrségen tett, részletes beismerő vallomásában elmondta, hogy az eset előtt egy, az indiánokat a XVIII. században ért igazságtalanságokat feldolgozó novelláskötetet olvasott, mely úgy felzaklatta, hogy utólag azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy a villamoson kialakult helyzetet túlreagálta.