Egész korábbi életemben megalapozottan vetették a szememre, hogy nem tudom átengedni magamon, nem hagyom kifejezésre jutni az érzelmeimet. Ezért elhatároztam, hogy ezen változtatok. A sok igyekezetnek és az állhatatosságnak az eltelt évek alatt meg is lett az eredménye. Amikor azonban egy esős délutánon a Perfect Day című dal szövegén meghatódva hangosan felzokogtam a buszon, egyszerre rájöttem, hogy újfajta problémákkal kell szembesülnöm.

– Te haragtartó embernek tartod magad?

– Nem.

– Nem? És mások haragtartónak tartanak téged?

– Csak néhány szemétláda, még régről.

A másik oldalon, két üléssel odébb, velem szemben ül egy ember. Folyton engem néz. Érzem. Persze, amikor feléje fordítom a tekintetemet, ő rögtön elkapja a sajátját. Az a típus, aki mindjárt átlát az emberen. Nincs értelme előtte alakoskodni, szerepet játszani. Neki minden tekintet, minden mozdulat egy beismerés, egy vallomás. Amikor rájön valamire, egészen halványan elmosolyodik, és érzem, hogy dölyfös büszkeségéhez újabb adagot mér hozzá, majd onnantól kezdve még lenézőbben mustrál, mintha tudná, hogy hibáztam, vagy hibázni fogok, de nem szólna semmi esetre sem, aztán megint talál bennem valamit, és erre már szinte bólint, hogy tudta előre azok alapján, amikre korábban bukkant bennem. Csakhogy én is meg tudok egyet s mást mondani az emberekről. Ez például – azon kívül, amit eddig elmondtam róla… Ó. Észrevette, hogy elkezdtem átlátni rajta! Erre most leszáll!

Amikor Kontrátot megkérdezték, hogy mi az utolsó kívánsága, vészjóslón a tiszt szemébe nézett, és azt mondta, hogy egy hirdetést akar feladni a Harsonában a következő szöveggel: Minden úgy alakul, ahogy terveztük: hajnalban elszakítják láncaikat a Pokol Kutyái.

Az egyenruhás a meglepettség legkisebb jele nélkül felírta a szöveget, és utasította egyik beosztottját, hogy haladéktalanul intézkedjen annak feladásáról. Kontrát ezt látva arra gondolt, hogy mégis egyszerűen harcsapaprikást kellett volna kérnie (sztrapacskával). Másnap hajnalban felakasztották.

– Értse meg, hogy nincs értelme tovább hallgatnia, Ivánkó! Mindent tudunk!

– Ha úgyis tudják, éppen hogy beszélnem nincs értelme.

Az egész Vili szépapjával kezdődött. Fogadásból nekilátott, hogy egy szekér dinnyét megegyen. Makacs ember volt, így lehetetlen vállalkozásáról barátai, családja sem tudta lebeszélni. Egyszerűen halálra ette magát. (A szekéren szinte nem is látszott, hogy fogyott róla dinnye).

Vilmos ükapja – a mai napig tisztázatlan módon – egy vaskos cikk, a torkán is alig leférő dinnye felét juttatta a tüdejébe, ahonnan azt a keserves haláltusa nagyjából egy perce alatt képtelenség volt visszahozni.

A dédapját a Dinnyéssy-birtok határától fél kilométerre találták holtan. Mellette egy kisebb, félig megevett dinnye hevert. Senki sem tudja, mi történt pontosan.

Az apja egy vasárnapi ebéd közben allergiás rohammal reagált a desszertként felkínált dinnyére. Az egész ember, minden külső és belső szervével együtt ijesztő méretűre dagadt, majd heves reszketés és sípoló légzéshangok közepette halt meg.

Szegény Vilit most temettük. Pedig ő már ismerte a család átkát, tudta, hogy nem ehet dinnyét. Még mondta is nekünk, hogy semmilyen körülmények között ne hagyjuk, soha az életben, hogy dinnyét akár csak a kezébe is vegyen. Sőt, azt is kérte, hogy a „semmilyen körülmények közöttet” komolyan vegyük. Lehet, hogy megpróbálja majd viccnek álcázni, vagy könyörögni fog, vagy utasítani minket, hogy hagyjuk a saját dolgával törődni, de nekünk akkor is ki kell tartanunk, minden áron meg kell akadályoznunk, hogy dinnyét egyen.

Először rendben is ment minden azon a szombat estén. Még csak azt sem furcsálltuk, hogy pont ő hozott dinnyét, hiszen mindig is jólelkű volt, illetve mindig hozott valamit. Viccelt is ezzel, fekete humora volt, melyet őszintén szólva mindannyian élveztünk. Aztán azt vettük észre, hogy egész este a dinnyére sandít, hogy gyümölcsökről, vitaminokról és víztartalomról beszél csak úgy általánosságban. Először olyan óvatosan nyúlt a dinnyéért, olyan ügyesen húzta vissza a kezét, hogy láttuk ugyan, hogy mit csinál, de egyszerűen nem hittük el, vagy nem jutott el az agyunkig. Nem tudom. Később a mozdulatot viccesen eltúlozva megismételte, melyre riadtan ugrottunk oda, aztán persze jót nevettünk a tréfán.

De végül – bosszantó módon – a létező „legócskább” trükknek ugrottunk be. Vili hirtelen, riadt szemekkel a falra mutatott, majd ahogy mindenki odakapta tekintetét, megfogta az asztalon lévő szeletet, és a szájához emelte. Nem harapott bele rögtön, így amikor visszafordultunk, még időben voltunk, hogy megakadályozzuk szörnyű tettét, és kitéptük a kezéből a dinnyét, Noémi ki is futott vele a WC-be, hogy azon nyomban lehúzza, Imre Vili és az asztal közé állt, hátha még van valahol a poharak, tányérok között egy a végzetes gyümölcsből. De Vili ekkor hirtelen megfordult, és démoni elszánással az arcán a fal tövében megbúvó szatyorra vetette magát, és belemarkolt a jó előre odakészített dinnyeszeletbe, amit érkezésekor taktikusan nem vett elő. A hátul lévők nem érhettek a kezéig, én pedig a kerevettől nem fértem hozzá elég gyorsan. Pedig ahogy óriásit harapott hússzínű végzetéből, még kinézett rám oldalra. Rettegő könyörgést láttam a szemében, de az óriási falat ugyanebben a pillanatban csúszott le a torkán. Ekkor mintha megállt volna az idő. A siket csendet csak a nyelés hangja törte meg, majd a következő pillanatban a suhogás, ahogy lecsúszott a kerevet szövetén, aztán az a tompa puffanás a parkettán.

 

M. Márton egy ködös reggelen arra lett figyelmes, hogy amint munkahelye felé tart, a busz utasai között egy mókus kapaszkodik fesztelenül, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. M. a többi embert fürkészte, hogy azok nem furcsállják-e az esetet, de úgy látta, hogy ügyet sem vetnek a bőrkabátos emlősre.

A busz végállomásán újabb mókusokat vett észre a távolban. Valószínűleg ők is munkába igyekeztek: táska, illetve A4-es formátumú mappa volt náluk. A jelenség a munkahelyén is megismétlődött. Négy további mókust vett észre.

Dél körül már nyugtalanítani kezdte a dolog, de mivel egyrészt az észlelt mókusok száma további növekedést nem mutatott, másrészt az eddigiekkel sem volt dolga – mert nem szólították meg, illetve mert olyan osztályokon dolgoztak, melyekkel nem volt közvetlen munkakapcsolata –, sikerült legyűrnie aggodalmát.

A hazafelé úton már teljesen megnyugodott, és mire az erdő szélén lévő óriási fában lévő odújához ért, el is felejtette az egész képtelen históriát.

Egy agykutatásról szóló konferencián bemutattak egy számítógépes módszert. A képernyőn rövid időre megjelenik pár szám, majd mind eltűnik. A kísérleti személynek meg kell jegyeznie azok nagyságát és elhelyezkedését. Kicsit később üres körök követik őket, melyekre a számok növekvő sorrendjében kell rákattintani. A módszer – a szoftver forgalmazója szerint – az agy, a test többi részéhez viszonyított életkorát méri; azaz megmondja, hogy gondolkodásunkért felelős szervünk fiatalabbnak vagy idősebbnek hat-e, mint mi magunk általában véve.

– Maga szerint megalapozott ez a módszer? – kérdezi a konferencia egyik résztvevője egy másiktól a szünetben.

– Ebben a formájában nem. Talán a fittséget mérheti valamelyes pontatlansággal, annak is inkább csak egy parányi dimenzióját. Ha már az életkorral akarjuk összefüggésbe hozni, maximum annyit mernék sejteni, hogy a fiatalok, de különösen a gyerekek jobban teljesítenek ebben a feladatban, mert az ő agyuk a felnőttekénél sokkal inkább nagy mennyiségű információ – akár szűrés nélküli – befogadására van kiélezve. A felnőttek kevésbé képesek az ilyen finom részleteket megfigyelni és elraktározni, sokkal inkább hagyatkoznak a szintetizálás, és a logikai összefüggések keresésének módszerére, semmint a statikus információk összefüggésrendszerbe nem ágyazott elraktározására.

– Hm. Érdekes, amit mond. Maga valamelyik gyártó cégtől van, vagy agykutató?

– Egy főleg birkaagy specialitásokat készítő étteremben vagyok segédszakács.