Címke: #fikció

Előrébb jutni

Nem tudom, mi lesz. Semmilyen tervem nincs, nem tudom, hol kéne tartanom, vagy hová kéne eljutnom. Ezzel együtt, valami furcsa módon, azt mégis tudom, hogy praktikusan mit kéne tennem ahhoz, hogy előrébb jussak. De képtelen vagyok megtenni. Hová jutnék úgy?

Ezért van az, hogy egyszerre vetem meg és irigylem Márkot, aki mivel egy olyan cégnél dolgozik, ahol sokat adnak az élettapasztalatból táplálkozó bölcsességre, halántékát őszesre festeti, és még arra is odafigyel, hogy egyébként fényes fekete haja le ne nőjön. Ma hívott, hogy kinevezték osztályvezetőnek.

Bassza meg, hát nekem magamtól is őszes a halántékom, sőt mindenhol őszülök! Igaz, osztályvezető se akar lenni egyetlen porcikám se.

A kétszázegyedik növény

Barnabás élt-halt a növényeiért, és ez meg is látszott rajtuk. Az ismerősei a csodájára jártak, el sem akarták hinni, hogy ezek az élőlények ilyen boldog egészségben élhetnek. Vagy kétszázat gondozott: az egyes fajták számára a nekik speciálisan legmegfelelőbb fényviszonyokat biztosította, rendszeresen öntözte őket, cserélte a földjüket (mindegyik gyökerei személyre szóló összetételű talajba mélyedtek), letörölgette a leveleiket, és egyáltalán: mindent megtett értük.

A kétszázegyedik növény más volt. Szemre nem volt semmi különös rajta. Zöld volt ugyan, mint a többiek, és kétségkívül pompásan fejlődött, de szépnek mégsem nevezném, illata pedig inkább szag volt. De ennél sokkal érdekesebb, hogy Barnabás egy kissé átalakított páncélszekrényben tartotta a kamrában, minden kíváncsi szem elől elzárva.

A nap huszonnégy órájában zárva tartott, vaskos acélszekrény alsó részében a Föld három legjobb fekete földjéből sajátos arány szerint kevert talaj helyezkedett el. A belső falakat (beleértve a plafont is) tükör borította, az alul elenyészni szándékozó fénynyalábokat pedig csillámló kőzetszilánkok szórták vissza a fotoszintézist végző sejtek felé. A napi tizennyolc órányi fényt egy különleges lámpa szolgáltatta, melynek színhőmérséklete éppen annyira tért el a Napétól, amennyire az a növény számára teljesen eszményi összetétel elnyeréséhez volt szükséges. Automatikus öntözőberendezés gondoskodott a vízellátásról, és – egy erre szolgáló segédberendezés közbeiktatásával – ugyanennek a részegységnek volt a feladata a megfelelő páratartalom biztosítása is. Természetesen a hőmérséklet is állandó értéket vett fel, és a széndioxid befúvó is folyamatosan működött.

A Wertheimen az előbb említetteken kívül még egy fontos részlet volt: a kémlelőnyílás. Ez egy körülbelül tenyérnyi golyóálló páncélüvegből, és egy rá illeszkedő, elhúzható fedlapból állt. Ezen egyrészt úgy lehetett benézni, hogy a tökély törékeny egyensúlya egy pillanatra se inogjon meg az otromba ajtónyitás miatt, másrészt Barnabás minden nap az itt kiszüremlő fénynél olvasta fel a növénynek kedvenc verseit, mielőtt a napi hatórányi sötét, csendes pihenő ideje elkövetkezett.

 

Egészen mások voltak

Marci nagyon irigyelte azokat az óvodástársait, akiket nem csak, hogy egyedül nevelt az édesanyjuk, de apjukat soha, vagy csak nagyon kis korukban látták. Ezek az apák ugyanis egészen mások voltak, mint Marcié. Az érintett gyerekek elbeszélései alapján – egytől egyig bokszbajnokok, az ország első és sokáig egyetlen NSU-jának tulajdonosai, vagy titkosügynökök.

A költő és az aprósütemény

A két idős úriasszony, Melitta és Hildegárd kávéztak, és a feketéhez aprósüteményt eszegettek. A parányokból szinte túlzóan apró falatkákat haraptak le, és közben az irodalomról általában, és valamivel konkrétabban rég halott költőkről beszélgettek. Úgy belemelegedtek a diskurzusba, hogy a keserédes italból többször is töltöttek, és a süteményekből is több fogyott, mint rendesen.

Mire ahhoz az „alacsony sorból” származó költőhöz értek, akit arisztokrata gyökereik miatt távolságtartással kezeltek, de költészetében olyan tüzet éreztek, melytől viszont képtelenek voltak távol tartani magukat, már alaposan kiszáradt a szájuk.

Melitta kért is egy pohár vizet; annál is inkább, mert gyomra is égni kezdett: a diós süteményből csak nagyon keveset tudott (volna) megenni bántódás nélkül, és most elszabadult szenvedélyében jócskán elvetette a sulykot. Hildegárd azonban nem hallotta a szelíd, csendes kérést, így tovább beszélt. Ráadásul olyanokat, amiket Melitta sem hagyhatott szó nélkül, így az izgalom (és a szomj) csak tovább fokozódott.

Melitta még kétszer próbált vizet kérni, de harmadjára már száraz ajkaira fagyasztotta a kimondani vágyott szót (vizet!), mert nem akarta Hildegárdot pont akkor félbeszakítani, amikor a költő egyik legmagasztosabb, a szerelemért odavetett életről szóló versét olvasta fel.

Gyengének érezte magát, ujjai kihűltek, tenyere nyirkos lett. Minden erejével próbált a versre figyelni, ami csodálatos módon sikerült is neki: egy idő után a költemény szárnyára vette, és csak repítette anélkül, hogy állapotáról tudomást venni engedte volna. Látása elhomályosult, már nem hallotta Hildegárd hangját, a költemény valami égi csatornán át jutott egyenesen a lelkébe, és mire az utolsó szavak elhangzottak, már halott volt.

– Jaj, Istenem! – kiáltotta Hildegárd, mikor a felolvasást befejezte, és a kötelező hatásszünetet megtartotta. Észrevette, hogy baj van.

– Hozok neked gyorsan egy kis vizet – tette hozzá sietve, aggódón, és elkésve.

A szomorú eset óta még nagyobb csodálattal néz a költőre, és végleg megadta magát neki, átlépett kisszerű távolságtartásán, mert példázatként tapasztalhatta meg a művész és művészete mindent elsöprő, a mennyországban fogant, lenyűgöző erejét.

Már tényleg elkerülhetetlen

A férfiak köztudottan csak akkor fordulnak orvoshoz, amikor az már tényleg elkerülhetetlen. Ervin – az aranyerével – például akkor, amikor zsinórban a negyedik éjszaka álmodta – komoly fájdalmak között –, hogy titkosügynökök egy különösen elszánt csoportja három darab Micimackó formájú, irreálisan nagyméretű pendrive-ot helyezett fel a végbelébe, és felkényszerítette őt az ötvenhárom órás Isztambul-Teherán buszjáratra.

A leggyakorlottabb utazó

Bálint a leggyakorlottabb, legnagyobb tudású utazó, akivel valaha találkoztam. Szívesen elkísérném a világ bármelyik pontjára, egyrészt mert rendkívül szép helyeken jár, másrészt mert sajátos szempontjaival egész biztosan tovább gazdagítaná az utazás tényéből  már eleve is következő szép élményeimet. De erre eddig nem került sor, ugyanis a dolog megszervezése meglehetősen nehéz lenne. Elmondom, hogy miért.Még a nyolcvanas években történt, hogy Bálint egy amúgy átlagos nyári napon minden átmenet vagy előjel nélkül, egyszer csak Békésszentandráson találta magát. Értsék úgy, ahogy mondom. Nem akart odamenni, nem vett jegyet a vonatra, nem utazott, nem csinált egyáltalán semmit, hanem „csak” ott találta magát. Persze ez sem magától derült ki: neki kellett megnéznie vagy megkérdeznie (nem emlékszem már pontosan, hogy mesélte), hogy hova került.

Az első alkalommal nem is időzött sokat hirtelen érkezése színhelyén, hanem szinte azonnal intézkedett a hazajutásáról. Persze rengeteget gondolkodott rajta, hogy hogyan történhetett vele mindez, de – eléggé el nem ítélhető módon – nem jött rá.

Még ugyanazon a nyáron, hasonló körülmények között került Pécsre. Később Sopronba, majd Debrecenbe is. Idővel, még ha furcsa is kimondani, de mégiscsak valamiféle rutint szerzett különös sorsának kezelésében, és kezdte úgy felfogni rejtélyes „utazásait”, mint lehetőséget, mint ajándékot: Ha már ott volt, körül is nézett, nem sietett rögtön haza.

Ez így ment hosszú éveken át. Az első komolyabb fordulópont már a kilencvenes években következett be, amikor legnagyobb meglepetésére Brüsszel mellett találta magát. Ez a helyzet szervezési szempontból lényegesen komolyabb kihívás volt, mint a belföldiek. Nem volt útlevele és helyi pénze, ezen kívül jóval távolabbról kellett hazajutnia.

Szigorúan véve innentől kezdve fogadta el sorsát abban az értelemben, hogy élete megkerülhetetlen részeként tekintett rá, és szinte bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy újra valami idegen helyen találja magát: Útlevelét állandóan magánál tartotta, és kézitáskát kezdett el hordani, benne pár váltás fehérneművel, néhány melegebb ruhával, és alapvető tisztálkodási eszközökkel.

Jól tette, mert sorsa hamarosan emelte a tétet, és más földrészekre került, egészen idegen kultúrákba, Indiától kezdve az Amazonas vidékén keresztül Óceánián át a Tűzföldig mindenfelé. Ehhez már egészen másfajta felkészültség kell. Gondoljanak csak bele: hiába van útlevél, ha nincs vízum, hiába beszél Bálint angolul, az kevés egy ilyen hiba elsimítására, és még sorolhatnám.

Bálint így elkezdett nyelveket tanulni, tanulmányozta más kultúrák szokásait, komolyan elmélyedt a földrajz tudományában, és egyáltalán: tényleg odafigyelt arra, hogy mi folyik a világban, hiszen számára minden, másnak jelentéktelennek vagy érdektelennek tűnő információ sorsdöntővé léphetett elő, bármelyik pillanatban.

Ma már várja az utazásokat, és a helyszínek döntő többségére úgy érkezik, hogy van fogalma az őt körülvevő világról. Ezért aztán nem is siet pánikszerűen hazajutni, hanem addig csak elméleti ismereteit a gyakorlatban mélyíti el. A bő két, utazással töltött évtized alatt akkora tapasztalatra tett szert, hogy vetítéseket tart egész Európában. Azok a legsikeresebb előadásai, melyekről egyszer csak, minden átmenet vagy előjel nélkül eltűnik.

Bálint a leggyakorlottabb, legnagyobb tudású utazó, akivel valaha találkoztam. Szívesen elkísérném a világ bármelyik pontjára, egyrészt mert rendkívül szép helyeken jár, másrészt mert sajátos szempontjaival egész biztosan tovább gazdagítaná az utazás tényéből  már eleve is következő szép élményeimet. De erre eddig nem került sor, ugyanis a dolog megszervezése meglehetősen nehéz lenne. Elmondom, hogy miért.

Még a nyolcvanas években történt, hogy Bálint egy amúgy átlagos nyári napon minden átmenet vagy előjel nélkül, egyszer csak Békésszentandráson találta magát. Értsék úgy, ahogy mondom. Nem akart odamenni, nem vett jegyet a vonatra, nem utazott, nem csinált egyáltalán semmit, hanem „csak” ott találta magát. Persze ez sem magától derült ki: neki kellett megnéznie vagy megkérdeznie (nem emlékszem már pontosan, hogy mesélte), hogy hova került.

Az első alkalommal nem is időzött sokat hirtelen érkezése színhelyén, hanem szinte azonnal intézkedett a hazajutásáról. Persze rengeteget gondolkodott rajta, hogy hogyan történhetett vele mindez, de – eléggé el nem ítélhető módon – nem jött rá.

Még ugyanazon a nyáron, hasonló körülmények között került Pécsre. Később Sopronba, majd Debrecenbe is. Idővel, még ha furcsa is kimondani, de mégiscsak valamiféle rutint szerzett különös sorsának kezelésében, és kezdte úgy felfogni rejtélyes „utazásait”, mint lehetőséget, mint ajándékot: Ha már ott volt, körül is nézett, nem sietett rögtön haza.

Ez így ment hosszú éveken át. Az első komolyabb fordulópont már a kilencvenes években következett be, amikor legnagyobb meglepetésére Brüsszel mellett találta magát. Ez a helyzet szervezési szempontból lényegesen komolyabb kihívás volt, mint a belföldiek. Nem volt útlevele és helyi pénze, ezen kívül jóval távolabbról kellett hazajutnia.

Szigorúan véve innentől kezdve fogadta el sorsát abban az értelemben, hogy élete megkerülhetetlen részeként tekintett rá, és szinte bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy újra valami idegen helyen találja magát: Útlevelét állandóan magánál tartotta, és kézitáskát kezdett el hordani, benne pár váltás fehérneművel, néhány melegebb ruhával, és alapvető tisztálkodási eszközökkel.

Jól tette, mert sorsa hamarosan emelte a tétet, és más földrészekre került, egészen idegen kultúrákba, Indiától kezdve az Amazonas vidékén keresztül Óceánián át a Tűzföldig mindenfelé. Ehhez már egészen másfajta felkészültség kell. Gondoljanak csak bele: hiába van útlevél, ha nincs vízum, hiába beszél Bálint angolul, az kevés egy ilyen hiba elsimítására, és még sorolhatnám.

Bálint így elkezdett nyelveket tanulni, tanulmányozta más kultúrák szokásait, komolyan elmélyedt a földrajz tudományában, és egyáltalán: tényleg odafigyelt arra, hogy mi folyik a világban, hiszen számára minden, másnak jelentéktelennek vagy érdektelennek tűnő információ sorsdöntővé léphetett elő, bármelyik pillanatban.

Ma már várja az utazásokat, és a helyszínek döntő többségére úgy érkezik, hogy van fogalma az őt körülvevő világról. Ezért aztán nem is siet pánikszerűen hazajutni, hanem addig csak elméleti ismereteit a gyakorlatban mélyíti el. A bő két, utazással töltött évtized alatt akkora tapasztalatra tett szert, hogy vetítéseket tart egész Európában. Azok a legsikeresebb előadásai, melyekről egyszer csak, minden átmenet vagy előjel nélkül eltűnik.

Download manager

J. Szabolcs sorrendben a negyedik alkalommal lépte túl a számára megszabott letöltési korlátot munkahelyén. A Biztonsági Kockázatkezelő és Üzletmenet Folytonossági Igazgatóság egy mindenki számára elérhető, de soha senki által nem olvasott belső direktívájának VII/12/a pontja alapján egy gyors reagálású csoport lépett akcióba, és rajtaütött a harminchárom éves munkatárson. Döbbent, de szótlan kollégái közül hátracsavart kézzel, a „Gyere csak, te kis download manager!” szavakat sziszegve hurcolták a külső parkolóba, ahol minden további írásos vagy szóbeli tájékoztatás nélkül fejbe lőtték.

Egy ember lóg

A dombtetőn, a magányos fa legvastagabb ágán egy ember lóg. Felakasztották. Közvetlenül mellette himbálózik egy másik is. Hasonlít az elsőre, csak talán zordabb az ábrázata, keményebbek a vonásai – amennyire azt az eltelt nyári napok után meg lehet állapítani. Mindegy. Amúgy sem látja senki. Soha nem is látták, pedig egész életében, sülve-főve ezzel az egyikkel volt. Mindenhova követte, mindig saját szája íze szerinti megoldásokat sugdosott a fülébe: elvenni, kényszeríteni, megbosszulni, elpusztítani. De emez soha nem hallgatott rá. Nem is csoda, hogy csak őt látták.

A zord tekintetű, mintha igazából nem is lógna, mintha rá nem is hatna a nehézkedés, lassan, puhán, hangtalanul leugrik. A hurokkal nem törődik: a nyakán marad. A kötél súlyosan puffan a földön. Ahogy kiegyenesedik, végigsimítja kabátját, tekintetét a falu irányába döfi, és elindul a házak felé. Lépteit nem, csak a surrogást lehet hallani, ahogy a kötél árkot vág a domboldalba.

Robotpilóta

Philip aznap, amikor felesége végül végérvényesen kiadta az útját, éppen három éve volt nős, és éppen harmadszor ment el otthonról, hogy összejöjjön a házassága előtti időkben még naponta látott barátaival.

Az este jól sikerült: rettenetesen berúgott. Annyira, hogy ahhoz az egyébként minden emberben meglévő képességéhez kellett folyamodnia, amely a még épp mozgóképes részeget csodával határos, de részleteiben ismeretlen módon hazajuttatja.

Csakhogy – a gyakorlatilag öntudatlan – Philipet robotpilótája azon az ominózus hajnalon nem haza, hanem egyenesen anyja házához vitte, ahol aztán mély álomba merítette.