A két idős úriasszony, Melitta és Hildegárd kávéztak, és a feketéhez aprósüteményt eszegettek. A parányokból szinte túlzóan apró falatkákat haraptak le, és közben az irodalomról általában, és valamivel konkrétabban rég halott költőkről beszélgettek. Úgy belemelegedtek a diskurzusba, hogy a keserédes italból többször is töltöttek, és a süteményekből is több fogyott, mint rendesen.

Mire ahhoz az „alacsony sorból” származó költőhöz értek, akit arisztokrata gyökereik miatt távolságtartással kezeltek, de költészetében olyan tüzet éreztek, melytől viszont képtelenek voltak távol tartani magukat, már alaposan kiszáradt a szájuk.

Melitta kért is egy pohár vizet; annál is inkább, mert gyomra is égni kezdett: a diós süteményből csak nagyon keveset tudott (volna) megenni bántódás nélkül, és most elszabadult szenvedélyében jócskán elvetette a sulykot. Hildegárd azonban nem hallotta a szelíd, csendes kérést, így tovább beszélt. Ráadásul olyanokat, amiket Melitta sem hagyhatott szó nélkül, így az izgalom (és a szomj) csak tovább fokozódott.

Melitta még kétszer próbált vizet kérni, de harmadjára már száraz ajkaira fagyasztotta a kimondani vágyott szót (vizet!), mert nem akarta Hildegárdot pont akkor félbeszakítani, amikor a költő egyik legmagasztosabb, a szerelemért odavetett életről szóló versét olvasta fel.

Gyengének érezte magát, ujjai kihűltek, tenyere nyirkos lett. Minden erejével próbált a versre figyelni, ami csodálatos módon sikerült is neki: egy idő után a költemény szárnyára vette, és csak repítette anélkül, hogy állapotáról tudomást venni engedte volna. Látása elhomályosult, már nem hallotta Hildegárd hangját, a költemény valami égi csatornán át jutott egyenesen a lelkébe, és mire az utolsó szavak elhangzottak, már halott volt.

– Jaj, Istenem! – kiáltotta Hildegárd, mikor a felolvasást befejezte, és a kötelező hatásszünetet megtartotta. Észrevette, hogy baj van.

– Hozok neked gyorsan egy kis vizet – tette hozzá sietve, aggódón, és elkésve.

A szomorú eset óta még nagyobb csodálattal néz a költőre, és végleg megadta magát neki, átlépett kisszerű távolságtartásán, mert példázatként tapasztalhatta meg a művész és művészete mindent elsöprő, a mennyországban fogant, lenyűgöző erejét.

J. Szabolcs sorrendben a negyedik alkalommal lépte túl a számára megszabott letöltési korlátot munkahelyén. A Biztonsági Kockázatkezelő és Üzletmenet Folytonossági Igazgatóság egy mindenki számára elérhető, de soha senki által nem olvasott belső direktívájának VII/12/a pontja alapján egy gyors reagálású csoport lépett akcióba, és rajtaütött a harminchárom éves munkatárson. Döbbent, de szótlan kollégái közül hátracsavart kézzel, a „Gyere csak, te kis download manager!” szavakat sziszegve hurcolták a külső parkolóba, ahol minden további írásos vagy szóbeli tájékoztatás nélkül fejbe lőtték.

A dombtetőn, a magányos fa legvastagabb ágán egy ember lóg. Felakasztották. Közvetlenül mellette himbálózik egy másik is. Hasonlít az elsőre, csak talán zordabb az ábrázata, keményebbek a vonásai – amennyire azt az eltelt nyári napok után meg lehet állapítani. Mindegy. Amúgy sem látja senki. Soha nem is látták, pedig egész életében, sülve-főve ezzel az egyikkel volt. Mindenhova követte, mindig saját szája íze szerinti megoldásokat sugdosott a fülébe: elvenni, kényszeríteni, megbosszulni, elpusztítani. De emez soha nem hallgatott rá. Nem is csoda, hogy csak őt látták.

A zord tekintetű, mintha igazából nem is lógna, mintha rá nem is hatna a nehézkedés, lassan, puhán, hangtalanul leugrik. A hurokkal nem törődik: a nyakán marad. A kötél súlyosan puffan a földön. Ahogy kiegyenesedik, végigsimítja kabátját, tekintetét a falu irányába döfi, és elindul a házak felé. Lépteit nem, csak a surrogást lehet hallani, ahogy a kötél árkot vág a domboldalba.

Philip aznap, amikor felesége végül végérvényesen kiadta az útját, éppen három éve volt nős, és éppen harmadszor ment el otthonról, hogy összejöjjön a házassága előtti időkben még naponta látott barátaival.

Az este jól sikerült: rettenetesen berúgott. Annyira, hogy ahhoz az egyébként minden emberben meglévő képességéhez kellett folyamodnia, amely a még épp mozgóképes részeget csodával határos, de részleteiben ismeretlen módon hazajuttatja.

Csakhogy – a gyakorlatilag öntudatlan – Philipet robotpilótája azon az ominózus hajnalon nem haza, hanem egyenesen anyja házához vitte, ahol aztán mély álomba merítette.

– Be akarunk vonni egy projektbe.

– Ti? Ez hatáskör túllépés! Miről van szó egyébként?

– Majd holnap elmondom.

– Küldj valamit róla írásban, hogy lássam, nagyjából miről van szó, mihez kapcsolódik, vagy valami.

– Nincs még leírva semmi.

– Micsoda? Ha nálatok erről nincs egy prezentáció, akkor a dolog nem is létezik.

– Jó, hát egy slide van…

A házunkban van egy nagyobbacska, sarkában még vizesblokkal is rendelkező tárolóhelyiség. Néhány hónapja elromlott valahogy a zára, és senki nem tud bemenni. Illetve Fruchtsam néni nem tudott bemenni. Ugyanis csak ő próbálta meg.

Sopánkodott, említette sok mindenkinek, és azt is hozzátette, hogy bentről zajokat hallott, és ezért rossz előérzete van ezzel a pincehelyiséggel kapcsolatban. Nem akarom elhallgatni: nekem is szólt. Nem lenne elegáns, ha magyarázni próbálnám, hogy én miért nem tettem valamit. Elég annyi, hogy nem tettem, és kész.

Egyedül Fedele úr volt az, aki meghallgatta Fruchtsam nénit (vagy Úrasszonyt, ahogy ő nevezte). Bólintott, és arra kérte az idős hölgyet, hogy nyugodjon meg, a legjobb tudása szerint fog eljárni az ügyben.

Lement a pincébe, és bekopogott. Nem jött válasz. Kopogott még egyszer, de arra sem reagált senki. Ekkor – anélkül, hogy hallgatózni próbált volna – fennhangon elmondta az ajtó előtt, hogy őt úgy tájékoztatták, hogy valaki rendszeresen ebben a helyiségben tartózkodik – alighanem jogtalanul. Mindezek következtében pedig meg fogja próbálni kideríteni, hogy mi történik itt.

Várt egy kicsit, hátha válasz érkezik. Nem érkezett. Kiment a ház kert felőli frontjára, és megállapította, hogy a bukóablak határoló rudazata sérült, az ablak maga pedig félig nyitott állapotban van. Benézett, és körüljáratta szemét.

Ezután felment a lakásába, ingét magán hagyta, de pantallóját alul pántos melegítőnadrágra cserélte, néhány A4-es lapot, egy tollat, valamint egy nagyobb kartondobozt vett magához, és visszament a pinceablakhoz. Kiakasztotta a sérült zárszerkezetet, és leereszkedett. (Egész életében kitartóan sportolt, ezért előrehaladott kora nem akadályozta meg abban, hogy bejusson).

Kisvártatva néhány ruhát, egy kis gázfőzőt, egy zacskónyi pipere felszerelést, két pár cipőt, és még pár ingóságot rakott ki az ablakon, majd maga is kimászott. A felhozott holmit gondos rendbe szedte, és elhelyezte a kartondobozban ott, ahol a pince felé kell fordulni. Miután ezzel végzett, a doboz tetején tételes jegyzéket írt az egyik lapra az általa talált tárgyakról, és egy nyilatkozatot illesztett az aljára arról, hogy azokon kívül más nem volt a helyiségben.

Innentől kezdve csak várnia kellett. Alig fél óra múlva meg is érkezett egy középkorú férfi. Rögtön sejtett valamit, de azért – mintha az a legtermészetesebb volna – lement a lépcsőn, majd persze hamarosan visszajött, és bizonytalan kérdően nézett Fedele úrra.

– Jó napot kívánok, Fedele Péter vagyok – szólt az úriember. Amennyiben nem tévedek, Ön a házunk pincéjében lakik, noha erre – legjobb tudomásom szerint – nincs hivatalos felhatalmazása. Amennyiben nincs igazam, kérem, mutassa meg az okiratot. Az önkényes lakásfoglaló természetesen semmilyen irattal nem tudott szolgálni. Ezt csak onnan tudhatjuk, hogy nem mutatott semmiféle papírt, illetve hogy meglepetten ingatta fejét. Fedele úr folytatta: – Felhoztam a lent talált ingóságait, kérem, nézze meg őket a dobozban, és vesse össze a listán szereplő tételekkel. Amennyiben a lajstromot korrektnek és hiánytalannak találja, kérem, itt írja alá.

Én éppen ekkor érkeztem haza. A pincelakó még mindig nem jutott szóhoz, a doboz tartalmát babrálta újra és újra, mintha az időt akarná húzni, de aztán be kellett látnia, hogy abból nem hiányzik semmi és a lista is teljes. Némán elfogadta a feléje nyújtott tollat, és aláírta a nyilatkozatot. Fruchtsam néni és én voltunk a tanúk.

Fedele úr megköszönte az együttműködését (és a miénket persze), a férfi pedig – motyogva – szintén köszönetét fejezte ki, bár hangsúlyából hiányzott az igazi meggyőzőerő, inkább szinte kérdő bizonytalanság bujkált benne. Fogta a dobozt, és lassú léptekkel elment.

– Öregem, amiket te most olvasol, azokat nekünk már gimnazista korunkban mind tanították, mind el kellett olvasnunk. Nagy a különbség műveltségben a generációink között.

– Hát igen, mázlisták vagytok. A ti generációtoknak még átadta a tudását az előző. De a mi generációnknak már nem volt ilyen szerencséje… veletek.