– Be akarunk vonni egy projektbe.

– Ti? Ez hatáskör túllépés! Miről van szó egyébként?

– Majd holnap elmondom.

– Küldj valamit róla írásban, hogy lássam, nagyjából miről van szó, mihez kapcsolódik, vagy valami.

– Nincs még leírva semmi.

– Micsoda? Ha nálatok erről nincs egy prezentáció, akkor a dolog nem is létezik.

– Jó, hát egy slide van…

A házunkban van egy nagyobbacska, sarkában még vizesblokkal is rendelkező tárolóhelyiség. Néhány hónapja elromlott valahogy a zára, és senki nem tud bemenni. Illetve Fruchtsam néni nem tudott bemenni. Ugyanis csak ő próbálta meg.

Sopánkodott, említette sok mindenkinek, és azt is hozzátette, hogy bentről zajokat hallott, és ezért rossz előérzete van ezzel a pincehelyiséggel kapcsolatban. Nem akarom elhallgatni: nekem is szólt. Nem lenne elegáns, ha magyarázni próbálnám, hogy én miért nem tettem valamit. Elég annyi, hogy nem tettem, és kész.

Egyedül Fedele úr volt az, aki meghallgatta Fruchtsam nénit (vagy Úrasszonyt, ahogy ő nevezte). Bólintott, és arra kérte az idős hölgyet, hogy nyugodjon meg, a legjobb tudása szerint fog eljárni az ügyben.

Lement a pincébe, és bekopogott. Nem jött válasz. Kopogott még egyszer, de arra sem reagált senki. Ekkor – anélkül, hogy hallgatózni próbált volna – fennhangon elmondta az ajtó előtt, hogy őt úgy tájékoztatták, hogy valaki rendszeresen ebben a helyiségben tartózkodik – alighanem jogtalanul. Mindezek következtében pedig meg fogja próbálni kideríteni, hogy mi történik itt.

Várt egy kicsit, hátha válasz érkezik. Nem érkezett. Kiment a ház kert felőli frontjára, és megállapította, hogy a bukóablak határoló rudazata sérült, az ablak maga pedig félig nyitott állapotban van. Benézett, és körüljáratta szemét.

Ezután felment a lakásába, ingét magán hagyta, de pantallóját alul pántos melegítőnadrágra cserélte, néhány A4-es lapot, egy tollat, valamint egy nagyobb kartondobozt vett magához, és visszament a pinceablakhoz. Kiakasztotta a sérült zárszerkezetet, és leereszkedett. (Egész életében kitartóan sportolt, ezért előrehaladott kora nem akadályozta meg abban, hogy bejusson).

Kisvártatva néhány ruhát, egy kis gázfőzőt, egy zacskónyi pipere felszerelést, két pár cipőt, és még pár ingóságot rakott ki az ablakon, majd maga is kimászott. A felhozott holmit gondos rendbe szedte, és elhelyezte a kartondobozban ott, ahol a pince felé kell fordulni. Miután ezzel végzett, a doboz tetején tételes jegyzéket írt az egyik lapra az általa talált tárgyakról, és egy nyilatkozatot illesztett az aljára arról, hogy azokon kívül más nem volt a helyiségben.

Innentől kezdve csak várnia kellett. Alig fél óra múlva meg is érkezett egy középkorú férfi. Rögtön sejtett valamit, de azért – mintha az a legtermészetesebb volna – lement a lépcsőn, majd persze hamarosan visszajött, és bizonytalan kérdően nézett Fedele úrra.

– Jó napot kívánok, Fedele Péter vagyok – szólt az úriember. Amennyiben nem tévedek, Ön a házunk pincéjében lakik, noha erre – legjobb tudomásom szerint – nincs hivatalos felhatalmazása. Amennyiben nincs igazam, kérem, mutassa meg az okiratot. Az önkényes lakásfoglaló természetesen semmilyen irattal nem tudott szolgálni. Ezt csak onnan tudhatjuk, hogy nem mutatott semmiféle papírt, illetve hogy meglepetten ingatta fejét. Fedele úr folytatta: – Felhoztam a lent talált ingóságait, kérem, nézze meg őket a dobozban, és vesse össze a listán szereplő tételekkel. Amennyiben a lajstromot korrektnek és hiánytalannak találja, kérem, itt írja alá.

Én éppen ekkor érkeztem haza. A pincelakó még mindig nem jutott szóhoz, a doboz tartalmát babrálta újra és újra, mintha az időt akarná húzni, de aztán be kellett látnia, hogy abból nem hiányzik semmi és a lista is teljes. Némán elfogadta a feléje nyújtott tollat, és aláírta a nyilatkozatot. Fruchtsam néni és én voltunk a tanúk.

Fedele úr megköszönte az együttműködését (és a miénket persze), a férfi pedig – motyogva – szintén köszönetét fejezte ki, bár hangsúlyából hiányzott az igazi meggyőzőerő, inkább szinte kérdő bizonytalanság bujkált benne. Fogta a dobozt, és lassú léptekkel elment.

– Öregem, amiket te most olvasol, azokat nekünk már gimnazista korunkban mind tanították, mind el kellett olvasnunk. Nagy a különbség műveltségben a generációink között.

– Hát igen, mázlisták vagytok. A ti generációtoknak még átadta a tudását az előző. De a mi generációnknak már nem volt ilyen szerencséje… veletek.

– Tegyük fel, hogy mindig este érsz haza, olyan későn, hogy villanyt kell gyújtanod. Ahogy felgyújtod, rémült döbbenettel látod, hogy összenőtt, fekete szemöldökei alól egy kerekfejű, nehézcsontú, barna köpenyes férfi mered rád közönyösen, óriási, szőrös kezei ökölbe szorítva nyugszanak combjai mellett. Erre te – mintegy struccpolitikát folytatva – ösztönös ijedtségedben leoltod a lámpát, de aztán hirtelen visszakapcsolod: mégsem maradhatsz vakon egy számodra valószínűleg fenyegetést jelentő idegennel a saját lakásodban! De a fénynél hiába mereszted a szemed, a férfi eltűnt. Másnap ugyanez történik: ott van, leoltod a villanyt, felkapcsolod, és látod, hogy eltűnt. Hány nap múlva válik természetessé számodra a dolog, és válik magától értetődő rutinoddá, hogy csak fel, le és megint fel kell oltanod a villanyt, hogy az idegentől megszabadulj?

– Négy.

– Na jó, akkor hagyjuk a francba az egészet. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit.

– Hét.

– Hét? Aha… Nekem négy is elég lenne.

– Van olyan ötleted, amit meg akartál írni, de elfelejtetted, hogy mi volt az?

– Van.

– És mi az?

– Öö…

Jack Wire, a szegénysorban, nehéz körülmények között nevelkedett, de később híressé vált, kivételesen tehetséges zenész 1980. január 7-én meghalt. De pár órával később, ugyanazon a napon újjászületett egy szegénysorban, nehéz körülmények között élő családban. A környezet azonban, melyből jött – korábbi életétől eltérően, de tulajdonképpen magától értetődően – nem tette lehetővé, hogy tehetsége kibontakozzon – noha életében többször megmutatkozott, csak senki nem vette észre, beleértve őt magát is. Jack Wire reinkarnációja (a nevét sajnos nem tudom) tegnap meghalt.