A Bodies kiállításon olvastam egy magyarázó szövegben, hogy „a vakbél jelzi a vastagbél legelejét”. Stimmel. Én is úgy tudtam, hogy semmi dolga a szervezetben, és minden további nélkül el is tudom képzelni, hogy amint szikével közelítenek felé – nyilvánvaló szükségtelenségét leplezendő – felpattan, és már mondja is: „Jó napot kívánok, üdvözlöm Önöket abból az alkalomból, hogy a vastagbél kezdőpontjához érkeztek. Erre parancsoljanak továbbfáradni”.
Címke: #fikció
A ti generációtok
– Öregem, amiket te most olvasol, azokat nekünk már gimnazista korunkban mind tanították, mind el kellett olvasnunk. Nagy a különbség műveltségben a generációink között.
– Hát igen, mázlisták vagytok. A ti generációtoknak még átadta a tudását az előző. De a mi generációnknak már nem volt ilyen szerencséje… veletek.
Idegen a saját lakásodban
– Tegyük fel, hogy mindig este érsz haza, olyan későn, hogy villanyt kell gyújtanod. Ahogy felgyújtod, rémült döbbenettel látod, hogy összenőtt, fekete szemöldökei alól egy kerekfejű, nehézcsontú, barna köpenyes férfi mered rád közönyösen, óriási, szőrös kezei ökölbe szorítva nyugszanak combjai mellett. Erre te – mintegy struccpolitikát folytatva – ösztönös ijedtségedben leoltod a lámpát, de aztán hirtelen visszakapcsolod: mégsem maradhatsz vakon egy számodra valószínűleg fenyegetést jelentő idegennel a saját lakásodban! De a fénynél hiába mereszted a szemed, a férfi eltűnt. Másnap ugyanez történik: ott van, leoltod a villanyt, felkapcsolod, és látod, hogy eltűnt. Hány nap múlva válik természetessé számodra a dolog, és válik magától értetődő rutinoddá, hogy csak fel, le és megint fel kell oltanod a villanyt, hogy az idegentől megszabadulj?
– Négy.
– Na jó, akkor hagyjuk a francba az egészet. Vedd úgy, hogy nem kérdeztem semmit.
– Hét.
– Hét? Aha… Nekem négy is elég lenne.
Amit elfelejtettél
– Van olyan ötleted, amit meg akartál írni, de elfelejtetted, hogy mi volt az?
– Van.
– És mi az?
– Öö…
Reinkarnáció
Jack Wire, a szegénysorban, nehéz körülmények között nevelkedett, de később híressé vált, kivételesen tehetséges zenész 1980. január 7-én meghalt. De pár órával később, ugyanazon a napon újjászületett egy szegénysorban, nehéz körülmények között élő családban. A környezet azonban, melyből jött – korábbi életétől eltérően, de tulajdonképpen magától értetődően – nem tette lehetővé, hogy tehetsége kibontakozzon – noha életében többször megmutatkozott, csak senki nem vette észre, beleértve őt magát is. Jack Wire reinkarnációja (a nevét sajnos nem tudom) tegnap meghalt.
A lehallgató
A telefonból mindketten egy kattanást, majd a lehallgatójuk hangját hallották: – Barnell helyett Varnellt írok, azzal is nyertek egy kis időt, de még jobb lenne, ha kicsivel több eszetek lenne, és az ilyesmi el sem hangozna – mondta egy, még a rossz tanulóit is kedvelő irodalomtanár mérsékelt ingerültségével a hangjában. Ugyanis mindig, a legsötétebb években is, amikor mások már rég beletörődtek, már rég felőrlődtek, talált valami módot, ha csak egy vékonyka szalmaszálat is, hogy ember maradjon.
Csak a testén keresztül?! – B
– Jaj Vili! De jó, hogy megérkeztem. Képzeld el, megint mi történt. Alig tudtam leszállni! Megyek ki a kabinból, ahogy a vonat fékezni kezd. Az egyik ajtó csukva, a másik tárva-nyitva, és ott ül a földön egy lány. Tudod milyen. Napszemüveg, a fülében dugasz és ordít belőle a zene (már ha azt annak lehet hívni; Vili, el se tudod képzelni micsoda zaj volt az), meg kinn volt az egész csupasz combja. És öregem, meg se mozdul! Mintha ott se lennénk. Mert volt ott egy hölgy is, még egymásra is néztünk. Úgy csinált ez a suhanc kisasszony, mintha ő lenne a világ közepe, mindenki zsugorodjon össze, tűnjön el, mert övé a világ, azt hiszi, azt csinálhat, amit akar! Végül, ahogy megállt a vonat, ez a szegény asszony kopogtatta meg a vállát, hogy ugyanmár, legyen szíves leengedni minket. Érted, még nekünk kell könyörögni, hogy méltóztasson félrehúzódni. Na erre nagynehezen feltápászkodott, mi még éppen le tudtunk szállni. Előtte azért megkérdeztem tőle, hogy: csak a testén keresztül?! Háhá! Erre persze nem tudott mit mondani, csak hogy „dehogy, már állok félre”, vagy mit. Persze. Hogy szóltunk neki. Még az tenné be a kiskertajtót, ha még erre se reagálna! Na, leszállás után aztán szépen megköszöntem neki, hátha tanul valami becsületet, tartást, ha már az anyja nem tanította meg neki, hogyan kell viselkedni. Erre már tényleg nem tudott mit szólni, pedig már vártam, hogy azt mondja, hogy „szívesen” vagy ilyesmit, de akkor esküszöm neked Vili, hogy visszamásztam volna arra a vonatra és felképelem azt a csitrit!
Vagánynak…
– Az igen! Látom, vagánynak érzed magad a napszemüvegedben…
– ? Csak a nap ellen védekezem vele. De köszönöm. Bóknak veszem, hogy vagánynak látsz.
Robot
Értesítjük Tisztelt Ügyfeleinket, hogy a háztartásukban / irodájukban található elektronikus, illetve számítástechnikai hulladékok felhasználásával vállaljuk olyan robotok építését, melyek alkalmasak arra, hogy az éhséglázadókat annyi időre megtévesszék, ami alatt Tisztelt Ügyfeleink – még használatban lévő informatikai eszközeiket magukhoz véve – elmenekülhetnek a helyszínről.
Mark Rwain
A művészvilágban magától értetődő, hogy ha egy fiatal költő vagy festő neve már „foglalt”, azaz ugyanezen a néven már valaki más is alkot, az újonnan érkezőnek más nevet kell választania. Ez nem kompromisszumok nélküli, de mindenképpen hasznos módszer. Erre igen jó példa a csak igen-igen kevesek által ismert, szegénységben és mellőzöttségben elhunyt Mark Rwain szomorú esete. Rwain – makacs ember lévén – nem volt hajlandó művésznevet felvenni, minek következtében nem elég, hogy világ életében Mark Twainnel keverték össze, hanem vitathatatlanul legjobban sikerült novellájáról is azt gondolja a széles közönség (mind a mai napig), hogy az híressé vált kortársának alkotása.
