A telefonból mindketten egy kattanást, majd a lehallgatójuk hangját hallották: – Barnell helyett Varnellt írok, azzal is nyertek egy kis időt, de még jobb lenne, ha kicsivel több eszetek lenne, és az ilyesmi el sem hangozna – mondta egy, még a rossz tanulóit is kedvelő irodalomtanár mérsékelt ingerültségével a hangjában. Ugyanis mindig, a legsötétebb években is, amikor mások már rég beletörődtek, már rég felőrlődtek, talált valami módot, ha csak egy vékonyka szalmaszálat is, hogy ember maradjon.

– Jaj Vili! De jó, hogy megérkeztem. Képzeld el, megint mi történt. Alig tudtam leszállni! Megyek ki a kabinból, ahogy a vonat fékezni kezd. Az egyik ajtó csukva, a másik tárva-nyitva, és ott ül a földön egy lány. Tudod milyen. Napszemüveg, a fülében dugasz és ordít belőle a zene (már ha azt annak lehet hívni; Vili, el se tudod képzelni micsoda zaj volt az), meg kinn volt az egész csupasz combja. És öregem, meg se mozdul! Mintha ott se lennénk. Mert volt ott egy hölgy is, még egymásra is néztünk. Úgy csinált ez a suhanc kisasszony, mintha ő lenne a világ közepe, mindenki zsugorodjon össze, tűnjön el, mert övé a világ, azt hiszi, azt csinálhat, amit akar! Végül, ahogy megállt a vonat, ez a szegény asszony kopogtatta meg a vállát, hogy ugyanmár, legyen szíves leengedni minket. Érted, még nekünk kell könyörögni, hogy méltóztasson félrehúzódni. Na erre nagynehezen feltápászkodott, mi még éppen le tudtunk szállni. Előtte azért megkérdeztem tőle, hogy: csak a testén keresztül?! Háhá! Erre persze nem tudott mit mondani, csak hogy „dehogy, már állok félre”, vagy mit. Persze. Hogy szóltunk neki. Még az tenné be a kiskertajtót, ha még erre se reagálna! Na, leszállás után aztán szépen megköszöntem neki, hátha tanul valami becsületet, tartást, ha már az anyja nem tanította meg neki, hogyan kell viselkedni. Erre már tényleg nem tudott mit szólni, pedig már vártam, hogy azt mondja, hogy „szívesen” vagy ilyesmit, de akkor esküszöm neked Vili, hogy visszamásztam volna arra a vonatra és felképelem azt a csitrit!

– Az igen! Látom, vagánynak érzed magad a napszemüvegedben…

– ? Csak a nap ellen védekezem vele. De köszönöm. Bóknak veszem, hogy vagánynak látsz.

Értesítjük Tisztelt Ügyfeleinket, hogy a háztartásukban / irodájukban található elektronikus, illetve számítástechnikai hulladékok felhasználásával vállaljuk olyan robotok építését, melyek alkalmasak arra, hogy az éhséglázadókat annyi időre megtévesszék, ami alatt Tisztelt Ügyfeleink – még használatban lévő informatikai eszközeiket magukhoz véve – elmenekülhetnek a helyszínről.

A művészvilágban magától értetődő, hogy ha egy fiatal költő vagy festő neve már „foglalt”, azaz ugyanezen a néven már valaki más is alkot, az újonnan érkezőnek más nevet kell választania. Ez nem kompromisszumok nélküli, de mindenképpen hasznos módszer. Erre igen jó példa a csak igen-igen kevesek által ismert, szegénységben és mellőzöttségben elhunyt Mark Rwain szomorú esete. Rwain – makacs ember lévén – nem volt hajlandó művésznevet felvenni, minek következtében nem elég, hogy világ életében Mark Twainnel keverték össze, hanem vitathatatlanul legjobban sikerült novellájáról is azt gondolja a széles közönség (mind a mai napig), hogy az híressé vált kortársának alkotása.

– Tégy igazságot! A feleségem állandóan azzal baszogat, hogy nem hajtom le a WC ülőkéjét. Na de én is mondhatnám, hogy ő meg mindig lehajtja, aztán nekem kell felhajtani, amikor hugyozni megyek.

– Szerintem ez a probléma nem érdemel említést.

– De mégis. Mit tanácsolsz?

– Tudod mit? Akkor csináljátok azt, hogy ha te végeztél, hajtsd le, ha meg ő végzett, hajtsa fel. Így mindkettőtöknek csak egy mozdulat, és legalább tettetek valamit a másikért.

– Aha. Illetve várj csak… Nem jó. Ha magam után legközelebb is én megyek, akkor hiába hajtottam le, sőt megint fel kell hajtanom.

– Szerintem ez a probléma nem érdemel említést.

Hogy Henson kapitány nem tudott teljesen megbocsátani nekünk azért, amit tettünk, az rögtön kiderült: az első adódó alkalommal el kellett hagynunk a hajót. De hogy milyen mélyen is bántódott meg valójában, azt csak akkor értettük meg, amikor láttuk, hogy az értünk küldött csónakban egy jegesmedve evez hátra-hátrafordulva, hogy szem elől ne tévesszen minket.