A kívülről jövő hangok csak lassan, tompa morajként jutottak el a füléhez. Szívverését sokkal tisztábban hallotta, érezte. Mozdulni nem tudott. Csak hátizmait tudta összehúzni, ami óriási könnyebbség volt, de még mindig nagyon kevés. Ilyenkor a külvilág tompa zúgása elhallgatott, a belső hangok pedig valamiféle visszafogott sivítássá folytak össze. Mikor utoljára látta a napot, langyos, narancsos színű simogatás áradt belőle. De most, ahogy megpróbálta kinyitni a szemét, hideg tőrnek érezte a duzzadt szemhéjai között csillogó könnyön áttörő fehér fényt. A külvilág hangjai erősödni kezdtek, egyre tolakodóbbá váltak. Száraz ajkait hajszálnyit kinyitotta, és megnedvesítette őket. Lassú kínnal felemelt kezével az éles, hideg fény útját állta, és reszketegen résnyire nyitotta bal szemét. Kövér könnycsepp gurult le arcán, és már tisztán látta a vörös számjegyeket: 06:00 óra van.

Adrienn csak akkor zökkent ki örökkévalónak tűnő mosolygós szelídségéből, ha azt feltételezték róla, hogy belül dühöt érez. Ilyenkor mindig nagyon dühös lett.

Nem mondom, kellett egy kis rafinéria is az egészhez, de azért szerencsénk is volt a körülményekkel. A szakácsunk, Klára asszony, valami olyan emberfeletti tökéletességgel komponálta meg az ételeket, hogy… az a legegyszerűbb, ha azt mondjuk rá, az már művészet volt. Klára asszony igazi művész volt. Tisztességesen megfizettük ugyan, de őt ez nem különösebben érdekelte: az alkotásnak élt.

Igazi művész volt abban az értelemben is, hogy sokkal érzékenyebb volt, mint bárki, akit valaha ismertem. Ez rengeteg csoda forrása volt, sőt, ez tette őt különlegessé, ebből az érzékenységből táplálkozott a művészete, de volt ezzel egy probléma is. Klára asszony nem bírta elviselni a kritikát. Egyébként igaza volt. Tényleg nem volt kompetens, nem volt normális, nem volt ép értelmű, tisztességes ember, aki bírálta a főztjét. De – ahogy azt nyilván önök is ezerszer hallották már –, a vendégnek mindig igaza van. Magyarul meg kell hallgatni, el kell fogadni, ha nem tart valamit megfelelőnek – akkor is, ha istenkáromlás, amit így elkövet.

Biztos tudják, előfordul olyasmi, hogy egy vendég az asztalához kéri a szakácsot. Ez nálunk sokkal gyakrabban fordul elő, mint más éttermekben. Nem ritka, hogy egy este többször is kihívatják Klára asszonyt, hogy megköszönjék neki azt a már-már vallásos élményt, amit ételkölteményével okozott. Ezeket a helyzeteket nagyon szeretem: örül a vendég, örülök én is, hogy így örülnek a vendégek az én éttermemben, de Klára asszony nem csak örül, hanem kivétel nélkül minden ilyen alkalommal ihletet kap, aminek rendre egy-egy új étel, vagy módszer a gyümölcse.

De mindez csak olyasmi, amit nem lett volna illendő elhallgatnom – sem Klára asszony miatt, sem a sok-sok meghatódott vendég miatt, akik vették a fáradtságot és kifejezték elragadtatottságukat. Nem is erről akartam beszélni. Hanem arról az egyébként kisszámú esetről, amikor valami (szigorúan csak magunk között) érdemtelen vendég azért kérette a szakácsot, hogy elégedetlenségét fejezze ki. Egyrészt nem tehetjük meg, hogy ne küldjük ki, másrészt nem tehetjük meg, hogy kiküldjük. Egyrészt tehát mindig igaza van a vendégnek, másrészt viszont pontosan tudtuk, hogy Klára asszony összeomlik a meg nem érdemelt, meg nem alapozott bírálat súlya alatt. (A megérdemelt alatt még inkább összeomlana, de ez ugye csak elméleti lehetőség). Ilyen esetekben nem rejtette véka alá mélységes megvetését a vendég iránt, akinek azt javasolta, hogy tápláltassa magát infúzióval, mert nem érdemel többet, illetve hogy vágassa ki a nyelvét és a helyére ültessen húsevő virágot. Miután ezeket elmondta, faképnél hagyta a se köpni, se nyelni nem tudó kuncsaftot, berohant a konyhába, és zokogni kezdett. Aznap már egészen biztosan nem lehetett számítani rá, és jó eséllyel a rákövetkező héten sem.

Ezért lehetünk mindannyian olyan hálásak a sorsnak, hogy ilyen szerencsénk van a körülményekkel. Ugyanis nálunk dolgozik Emma asszony is, Klára asszony egypetéjű ikertestvére. Ha valaki a szakácsot hívja, mert okoskodni, kioktatni vagy pocskondiázni akar, Emma asszony megy ki. Egyszerűen meghallgatja a vendég mondókáját, udvariasan megígéri, hogy az elhangzott tanácsokat nagy becsben fogjuk tartani, és haladéktalanul fel is használjuk az ételeink tökéletesítésére, majd visszamegy a konyhába, ahol egyébként Klára asszony irányítása alatt dolgozik másik négy kollégával együtt, és teszi a dolgát tovább anélkül, hogy bárkinek akár csak egyetlen szót is szólna a kint történtekről.

Persze Klára asszony nem tudhatja meg, hogy mi zajlik a háttérben, ezért minden ilyen esetben kitalálunk valamit, hogy kihívhassuk Emma asszonyt. Sőt, időnként csak úgy ki szoktuk hívni a többieket is, nehogy a szakácsunk gyanút fogjon.

De végülis ezt az egészet csak azért mondtam el, mert ugye itt van ez az ikerpár. Az egyikük egy érzékeny, ihletett, lobbanékony művész, egy zseni. A másikuk pedig egy mindig megbízhatóan, jól, de nem igazán kiemelkedően teljesítő szakmunkás (kérem, a szó jó értelmében értsék a szakmunkást), aki elvégzi a rá bízott feladatot, és nem izgatja magát azon, hogy mások mit gondolnak, soha nem zökken ki bensőséges nyugalmából. Szóval én mindig a hét perc különbséggel született Klára és Emma asszonyt hozom fel példának, amikor azt mondom, hogy szerintem nem lehet a horoszkópjuk alapján eldönteni az emberekről, hogy milyenek.

Sándor stabilan jól teljesítő, megbízható és innovatív munkatársból egy pillanat alatt gyanús és potenciálisan veszélyes emberré vált, csak mert kiderült, hogy tulajdonképpen nem is bajszos, mint ahogy azt a munkahelyén gondolták róla.

Egyedüli gyerek voltam, soha nem volt testvérem. Anyu szerint lehetett volna egy bátyám, de végül nem született meg. Apu elment, mikor még kicsi voltam, és nekem csak egy fényképem volt róla. De azon a fényképen még ő is gyerek volt. Nem hasonlítok rá egyáltalán. Anyunak nagyon sokat kellett dolgoznia, és mindig fáradt volt, és kiabált, nem szerette, ha állandóan kérdezősködök. Így aztán azt sem tudtam, mihez kezdjek a világban. Nem voltak barátaim sem, akiktől meg tudtam volna kérdezni bármit is. Az iskolából rögtön a házmester nénihez kellett mennem; ő vigyázott rám, amíg anyu meg nem jött a munkahelyéről. Tudom, hogy a házmester néni nem szeretett engem. Mindig csinált ugyan madártejet, de nem nekem csinálta, hanem csak azért, mert el kellett foglalnia magát, és ehhez értett a legjobban. A madártej csináláshoz. Pedig tőle is akartam mindig kérdezni, de általában azt mondta, hogy ne törődjek vele, nem az én dolgom, meg azt, hogy inkább a leckémmel foglalkozzak, ha nem akarom, hogy anyu megint kiabáljon.

És akkor egyszercsak kaptam egy naplót a házmester néni nagyobbik lányától, aki meglátogatta a házmester nénit. Pedig nem is volt karácsony. Lehet, hogy pont azért. Mert karácsonyra nem szoktam soha semmit kapni. Nagyon megörültem a naplónak, mert tele volt üres, vakítóan fehér lapokkal. Beleragasztottam az apukám gyerekkori fényképét. Szerintem a bátyám, aki végül mégsem született meg, ilyen lett volna. Neki írtam a naplót.

Leírtam, hogy mik történnek velem, és leírtam a kérdéseimet. És már volt, aki meghallgatott. Így valahogy könnyebb volt, hogy el tudtam mondani a meg nem született bátyámnak, hogy miket gondolok. De egy idő után még jobb dolog történt. Észrevettem, hogy ha a zseblámpával, amivel a paplan alatt szoktam olvasni apu nálunk maradt régi könyveit esténként, meg éjszakánként, ha hátulról világítom meg a lapokat, akkor a sorok között olyan macskakaparósan, de mégiscsak valamiféle írás jelenik meg. Mintha tejjel, vagy olajjal lenne odaírva. Az általam írt sorok közé. És ezek a sorok válaszok voltak! Válaszok voltak a kérdéseimre. Mintha a meg nem született bátyám válaszolt volna nekem. Ő már jobban tudta a dolgokat, hiszen idősebb volt nálam, tapasztaltabb. Az volt az érdekes, hogy ezeket a válaszokat csak ennek a zseblámpának a fényénél láttam. Hiába tartottam másféle fény felé, akkor nem látszott semmi. És szerintem más nem is láthatta semmilyen fénynél sem, de ezt nem mertem kipróbálni. Na, és ezek a tejjel vagy olajjal írt sorok olyan hasznosak voltak, hogy én már mindig tudtam, hogy mit kell tennem. Csak elolvastam, és ott volt a válasz. Volt persze, hogy nem volt teljesen egyértelmű, hanem gondolkodni kellett rajta, hogy hogy értsem, de az csak jó. Gondolkodni úgyis szerettem.

De aztán megint rosszra fordultak a dolgok. Az osztálytársaim elvették a naplómat, és hangosan felolvastak belőle mindenki előtt (de a sorok közé írtakat nem látták), és hiába kértem, hogy adják vissza, csak röhögött mindenki. Mindenki. Végül úgy adták vissza, hogy kitépték belőle a fényképet. És azt már soha nem kaptam vissza. És ahogy aznap este mindent megírtam, és megnéztem a zseblámpával, nem volt semmi a sorok között. Visszalapoztam, de ott sem volt semmi. Eltűnt minden, minden válasz, minden magyarázat. És soha nem is tértek vissza.

Illetve… Tehát ezek a tejjel írt sorok, a meg nem született bátyámtól, ezek nem tértek vissza. De egyszercsak újra megjelentek válaszok. Nem is válaszok voltak, hanem inkább amolyan kinyilatkoztatások. Utasítások. Visszalapoztam, és ott volt az első, ahol arról írtam, hogy az osztálytársaim elvették a naplómat. Előtte semmi. Ide viszont az volt írva, a sorok közé, hogy ők tulajdonképpen megölték a meg nem született bátyámat. Megijedtem ettől, de aztán sokat gondolkodtam rajta, és sajnos igazat kellett, hogy adjak a soroknak. Aztán mindent máshogy kezdtem el látni. Nem csak az osztálytársaimat, az anyukámat, meg a házmester nénit, hanem mindenkit. Minden embert. Az új és egyre újabb sorok, az én soraim között, más megvilágításba helyeztek mindent. És megtettem azt… azt, ami miatt most itt vagyok.

Dani derekánál, hátul – nem túlzok – 20 cm-es szőrszálak nőttek. Öt vagy hat szál. Az ember azt hinné, hogy semmi különös az egész, de higgyék el, volt benne valami hátborzongató, valami vészjósló. Olyan érzést kelt az emberben, mint egy egyébként szokványosnak tűnő, de hátrafelé hajló térd, vagy mint egy, a ráfésült haj mögül kikandikáló hibátlan, de mégiscsak harmadik szem. Szóval az a körvonalazatlan érzésem alakult ki, hogy itt valami nem stimmel, ez nem jó jel. Nem tudom tételesen megindokolni, hogy pontosan miért is, de szinte éreztem a Sátán fullasztó közelségét.

Szerencsére ez a probléma megszűnt, amikor Dani farokcsontjáról műtétileg eltávolították azt a kis kinövést vagy nyúlványt – ha úgy tetszik: Ehhez le kellett borotválni a környékét, és azóta nem nőttek vissza azok a lidérces szőrszálak.

Hazafelé szokatlanul, sőt valahogy furcsán üres volt a Rét utca. Teremtett lelket sem láttam a teljes hosszában, mintha vákuum lett volna a máskor sétáló párokkal, bicikliző gyerekekkel és beszélgető öregekkel tarkított fás utcácskában. A Sas közhöz érve kiderült, hogy miért. Az egyik régi, de takaros ház előtt kisebb csődület támadt: egy idős hölgyet hoztak ki a kapun.

Nem akartam közelebb menni, de ha egyszer arra vezetett az utam… A néni egy hordágyon feküdt letakarva. Egy pillanatra félrecsúszott a pokróc a fejéről, ami szintén le volt takarva egész testéhez hasonlóan. Halott volt. Utolsó, szoborrá kövült arckifejezése ijedtséget, tehetetlenségre kárhoztatott tenni akarást őrzött. Mellette egy hasonló korú asszony lépdelt kezeit tördelve, egyelőre könnyek nélkül: még nem fogta fel, hogy mi történt.

Egy pillanat! Én ismerem… ismertem a halott asszonyt. Tudom már. Nem több, mint egy órája láttam a boltban. Mögötte álltam a sorban a pénztárnál. Reszketegen rakosgatta a három narancsot, az olcsó kávét, a negyed kiló kenyeret és a fél liter tejet a pultra. Ahogy a pénztárcáját elővette, a narancsok elkezdtek gurulni, ő pedig utánuk kapott, de mozdulatával leverte a kenyeret is, és a pénztárca is kiesett a kezéből. Ekkor vettem észre, hogy fillérre pont annyi pénzt készített elő, amennyit vásárolt. Előre kiporciózta. Volt még pár kis boríték a tárcában, de nem tudtam elolvasni, hogy mi volt rájuk írva.

Miközben segítettem felvenni a földről a narancsokat és a kenyeret, az egyik gyümölcsöt – egy szinte ösztönös gondolattól vezérelve – rá hagytam, és az így nyert idő alatt észrevétlenül egy ötezrest bújtattam a tárcájába. Soha nem csináltam még ilyet, de most valahogy kétségem sem volt, hogy ezt kell tennem. Megköszönte a segítséget, fizetett és elment. A turpisságot nem vette észre. Ez megkönnyebbülés volt számomra, mert ha jobban belegondolok, mégiscsak furcsa helyzet lett volna, ha rögtön megtalálja a bankót, vagy pláne ha rajtakap, hogy a tárcájával babrálok.

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem – szólítottam meg a hordágy mellett araszoló hölgyet –, de mi történt? Tudja, ma délután még találkoztam a nénivel és… Persze nem tudtam befejezni a mondatot: és akkor mi van, ha találkoztam vele?

– Talált a tárcájában ötezer forintot… De azt mondta, hogy az nem az övé. Mire én mondtam neki, hogy most már az, örüljön neki! Vegye úgy, hogy ez Isten ujja! Hát bizony, hogy jó helyre került az a pénz! De ő azt mondta, hogy ez nem az övé, nem tudja, hogy került hozzá, és más kárára neki nem kell semmi, szűkösen él, de becsületben. Két háborút élt végig, de soha nem vette el a másét… Meg akartam nyugtatni, de egyre jobban belelovalta magát, hogy érdemtelenül került hozzá, és most biztos nagyon hiányzik valakinek, és először elkezdte kapkodni a levegőt, aztán fulladni kezdett, tudja a szíve… Én kihívtam a mentőket… Én kihívtam őket, de… – és ezzel elsírta magát. Zokogni kezdett, és már csak annyit tudtam kivenni a szavaiból, hogy jobb lett volna, ha ott marad az az ötezres, ahol eredetileg volt.

A lány mindegyikünkre rámosolygott. Egyikünk tudta, hogy azért, mert tud valamit, amit mi nem. A másikunk tudta, hogy azért, mert mindannyian tudunk valamit, amit más kívülállók nem. A harmadik közülünk pedig tudta, hogy ez a mosoly felkérés keringőre.

21:43 – Az épület elhagyása közben elszakadtunk egymástól: a főbejáratnál már csak öten maradtunk. Felhívtuk a másik csapatot, hogy a helyzetükről tájékozódjunk, és jelezzük, Bence nincs velünk. Kértük, hogy erősítsék meg, velük van. Megerősítették. Hogy minden rendben menjen, a biztonság kedvéért, arra is megkértük őket, hogy győződjenek meg róla, hogy Aurél viszont nincs velük – hiszen ő itt lépdel mellettünk.

21:45 – Azt hiszem, nem kell magyaráznunk, miért lepődtünk meg a kapott válaszon annyira, hogy meg is álltunk pár pillanatra: Azt mondták, hogy Aurél velük van. Egymásra néztünk mi mindannyian, illetve Aurélre, ő meg ránk. Megismételtettük a választ, de annak tartalma nem változott, illetve jól értettük az első alkalommal is. Abban maradtunk, hogy a továbbiakban egyik csapat tagjai se szakadjanak el egymástól, a Magyar Jakobinusok terén egyesüljünk újra, és nézzünk szembe a kialakult helyzettel.

22:17 – Megérkeztünk a célterületre, és hosszasan álltunk egymással szemben. A két csapat, mindegyikben Auréllel. Annyira meg voltunk lepődve, zavarunk olyan erős volt, hogy Aurél sem lehetett döbbentebb nálunk, pedig róla volt szó, az ő bőrére ment a játék. Tudom, hogy nem hiszik, de mindkettő Aurél volt. Ezen nem volt vita. Valahogy tudtuk, éreztük. És ők is. Azonos módon reagáltak az egészre, még abban is egyeztek, hogy próbálták megérteni a helyzetet (ez egyébként nem sikerült), nem vádaskodtak, nem kerestek felelőst. Pontosan értették egymást, egymás mondatait fejezték be, egymás szájából vették ki a kérdéseket és a válaszokat.

22:31 – Hogy a további feltűnést elkerüljük – látván, hogy közvetlen veszély nem áll fenn –, feloszlottunk, és mindenki a saját lakására ment. Aurélék is.

06:23 – Egész éjjel nem aludtam, csak ez a különös eset járt a fejemben. Hogy fog ez kinézni a gyakorlatban? Hogyan tudjuk a legoptimálisabban kihasználni, hogy Aurél egy időben két különböző helyen tud lenni? Persze, rengeteg lehetőség van, kell, hogy legyen, de azt hiszem, nem róható fel nekünk, hogy ezen eddig nem gondolkodtunk.

07:12 – Aurél telefonált, hogy este volt egy kis polémia közöttük, hogy ki hol aludjon (mindenki a hátsó hálószobára gondolt), de nem tudtak mindkettőjük számára megnyugtató megoldást találni, ezért pénzt dobtak fel. Aurélnek a kanapé jutott, de reggel mégis a hátsó hálószobában ébredt, Aurél pedig nyomtalanul eltűnt.

08:01 – Úgy döntöttünk, hogy az eseménysorozatot nem vesszük jegyzőkönyvbe, de kidolgozzuk az egy időben több helyszínen tartózkodás lehetőségének kihasználására vonatkozó kódexünket. Viszont azt sem vesszük jegyzőkönyvbe.

Én vagyok az az ember, aki a járdán mindig kitér az útból. Aki miatt nem kell lépést váltanod, akivel nem fogsz összeütközni. Biztos találkoztunk már. Vannak hozzám hasonlók. Velük öröm együtt közlekedni, mert messziről megértjük egymás elkezdett mozdulatait, látjuk, mit tervez a másik.

Vannak viszont azok, akikkel egybe esik, együtt mozog a világ középpontja. Ők nem lassítanak, nem térnek ki. Ők is eljutnak a céljukhoz, pedig ezért nem ők tették a legtöbbet. Tudtukon kívül mások előzékenységének köszönhetik gördülékeny hétköznapjaikat.

Elhatároztam, hogy – magam előtt – kísérletnek álcázott megtorlást fogok végrehajtani: Mi van, ha én sem térek ki? Egy zsúfolt zebránál mély levegőt vettem, és eltökéltem, hogy nyílegyenesen fogok átmenni rajta, nem fogok kitérni senki útjából. Amikor az autók megálltak, de még a zöld jelzés előtt, tekintetemet a szemközti oldalon lévő ház falára szegeztem, és határozott léptekkel elindultam. Ketten rögtön kitértek az utamból, egy harmadikkal súroltuk egymást. Ezután az emberfolyam kezdett szétnyílni előttem, de a negyedik ellenféllel végre(!) összeütköztünk. Jobb vállunk egymásnak csattant. Mivel én számítottam, sőt vártam az ütközésre, ő pedig nem, kettőnk közül ő esett hanyatt. Arca eltorzult a fájdalomtól, vállához kapott, és kurtán, élesen felordított. Pillanatnyi diadalt éreztem, a „naugye, én megmondtam, hogy ez lesz, a ti akartátok” édes íze áradt szét a számban, és szinte megrészegülve vártam a következő utamba kerülő vádlottat.

De a férfi nem mozdult az aszfaltról. Rossz érzés fogott el, valahogy elromlott a játékom. Megálltam, és rövid tétovázás után visszaléptem hozzá. Az arca nem azé a bunkóé volt, aki soha nem tágít elhatározott irányától. Egy, a fájdalomtól könnybe lábadt szemű embert láttam a földön, aki nem tudott felülni, szemeit ijedten forgatta, de nem nézett semmire, csak a bizonytalan magasságba, az ég felé.

– Kérem, segítene? – szólalt meg, ahogy lehajoltam hozzá – El van törve a kulcscsontom, és nincs rajtam a rögzítő. Nyúljon kérem a hátam alá, és háromra segítsen felülni. Segítettem neki. Felállt, és folytatta:

– Pont ma nem vettem fel azt az izét. Mert csak akkor kell, ha valami hirtelen baj történne. De én vagyok a hülye! Hogy csőlátó létemre így kijövök az utcára.

– Ne haragudjon, igazán nem akartam, az én hibám – mondtam. Én sem vettem észre magát – toldottam meg egy hazugsággal.

Ez óta az eset óta újra ugyanúgy kitérek az útból, ahogy mindig, és csak gyűlik bennem a düh, hogy mások a hozzám hasonlók előzékenységéből jutnak el a céljukhoz.