Egyedüli gyerek voltam, soha nem volt testvérem. Anyu szerint lehetett volna egy bátyám, de végül nem született meg. Apu elment, mikor még kicsi voltam, és nekem csak egy fényképem volt róla. De azon a fényképen még ő is gyerek volt. Nem hasonlítok rá egyáltalán. Anyunak nagyon sokat kellett dolgoznia, és mindig fáradt volt, és kiabált, nem szerette, ha állandóan kérdezősködök. Így aztán azt sem tudtam, mihez kezdjek a világban. Nem voltak barátaim sem, akiktől meg tudtam volna kérdezni bármit is. Az iskolából rögtön a házmester nénihez kellett mennem; ő vigyázott rám, amíg anyu meg nem jött a munkahelyéről. Tudom, hogy a házmester néni nem szeretett engem. Mindig csinált ugyan madártejet, de nem nekem csinálta, hanem csak azért, mert el kellett foglalnia magát, és ehhez értett a legjobban. A madártej csináláshoz. Pedig tőle is akartam mindig kérdezni, de általában azt mondta, hogy ne törődjek vele, nem az én dolgom, meg azt, hogy inkább a leckémmel foglalkozzak, ha nem akarom, hogy anyu megint kiabáljon.

És akkor egyszercsak kaptam egy naplót a házmester néni nagyobbik lányától, aki meglátogatta a házmester nénit. Pedig nem is volt karácsony. Lehet, hogy pont azért. Mert karácsonyra nem szoktam soha semmit kapni. Nagyon megörültem a naplónak, mert tele volt üres, vakítóan fehér lapokkal. Beleragasztottam az apukám gyerekkori fényképét. Szerintem a bátyám, aki végül mégsem született meg, ilyen lett volna. Neki írtam a naplót.

Leírtam, hogy mik történnek velem, és leírtam a kérdéseimet. És már volt, aki meghallgatott. Így valahogy könnyebb volt, hogy el tudtam mondani a meg nem született bátyámnak, hogy miket gondolok. De egy idő után még jobb dolog történt. Észrevettem, hogy ha a zseblámpával, amivel a paplan alatt szoktam olvasni apu nálunk maradt régi könyveit esténként, meg éjszakánként, ha hátulról világítom meg a lapokat, akkor a sorok között olyan macskakaparósan, de mégiscsak valamiféle írás jelenik meg. Mintha tejjel, vagy olajjal lenne odaírva. Az általam írt sorok közé. És ezek a sorok válaszok voltak! Válaszok voltak a kérdéseimre. Mintha a meg nem született bátyám válaszolt volna nekem. Ő már jobban tudta a dolgokat, hiszen idősebb volt nálam, tapasztaltabb. Az volt az érdekes, hogy ezeket a válaszokat csak ennek a zseblámpának a fényénél láttam. Hiába tartottam másféle fény felé, akkor nem látszott semmi. És szerintem más nem is láthatta semmilyen fénynél sem, de ezt nem mertem kipróbálni. Na, és ezek a tejjel vagy olajjal írt sorok olyan hasznosak voltak, hogy én már mindig tudtam, hogy mit kell tennem. Csak elolvastam, és ott volt a válasz. Volt persze, hogy nem volt teljesen egyértelmű, hanem gondolkodni kellett rajta, hogy hogy értsem, de az csak jó. Gondolkodni úgyis szerettem.

De aztán megint rosszra fordultak a dolgok. Az osztálytársaim elvették a naplómat, és hangosan felolvastak belőle mindenki előtt (de a sorok közé írtakat nem látták), és hiába kértem, hogy adják vissza, csak röhögött mindenki. Mindenki. Végül úgy adták vissza, hogy kitépték belőle a fényképet. És azt már soha nem kaptam vissza. És ahogy aznap este mindent megírtam, és megnéztem a zseblámpával, nem volt semmi a sorok között. Visszalapoztam, de ott sem volt semmi. Eltűnt minden, minden válasz, minden magyarázat. És soha nem is tértek vissza.

Illetve… Tehát ezek a tejjel írt sorok, a meg nem született bátyámtól, ezek nem tértek vissza. De egyszercsak újra megjelentek válaszok. Nem is válaszok voltak, hanem inkább amolyan kinyilatkoztatások. Utasítások. Visszalapoztam, és ott volt az első, ahol arról írtam, hogy az osztálytársaim elvették a naplómat. Előtte semmi. Ide viszont az volt írva, a sorok közé, hogy ők tulajdonképpen megölték a meg nem született bátyámat. Megijedtem ettől, de aztán sokat gondolkodtam rajta, és sajnos igazat kellett, hogy adjak a soroknak. Aztán mindent máshogy kezdtem el látni. Nem csak az osztálytársaimat, az anyukámat, meg a házmester nénit, hanem mindenkit. Minden embert. Az új és egyre újabb sorok, az én soraim között, más megvilágításba helyeztek mindent. És megtettem azt… azt, ami miatt most itt vagyok.

Dani derekánál, hátul – nem túlzok – 20 cm-es szőrszálak nőttek. Öt vagy hat szál. Az ember azt hinné, hogy semmi különös az egész, de higgyék el, volt benne valami hátborzongató, valami vészjósló. Olyan érzést kelt az emberben, mint egy egyébként szokványosnak tűnő, de hátrafelé hajló térd, vagy mint egy, a ráfésült haj mögül kikandikáló hibátlan, de mégiscsak harmadik szem. Szóval az a körvonalazatlan érzésem alakult ki, hogy itt valami nem stimmel, ez nem jó jel. Nem tudom tételesen megindokolni, hogy pontosan miért is, de szinte éreztem a Sátán fullasztó közelségét.

Szerencsére ez a probléma megszűnt, amikor Dani farokcsontjáról műtétileg eltávolították azt a kis kinövést vagy nyúlványt – ha úgy tetszik: Ehhez le kellett borotválni a környékét, és azóta nem nőttek vissza azok a lidérces szőrszálak.

Hazafelé szokatlanul, sőt valahogy furcsán üres volt a Rét utca. Teremtett lelket sem láttam a teljes hosszában, mintha vákuum lett volna a máskor sétáló párokkal, bicikliző gyerekekkel és beszélgető öregekkel tarkított fás utcácskában. A Sas közhöz érve kiderült, hogy miért. Az egyik régi, de takaros ház előtt kisebb csődület támadt: egy idős hölgyet hoztak ki a kapun.

Nem akartam közelebb menni, de ha egyszer arra vezetett az utam… A néni egy hordágyon feküdt letakarva. Egy pillanatra félrecsúszott a pokróc a fejéről, ami szintén le volt takarva egész testéhez hasonlóan. Halott volt. Utolsó, szoborrá kövült arckifejezése ijedtséget, tehetetlenségre kárhoztatott tenni akarást őrzött. Mellette egy hasonló korú asszony lépdelt kezeit tördelve, egyelőre könnyek nélkül: még nem fogta fel, hogy mi történt.

Egy pillanat! Én ismerem… ismertem a halott asszonyt. Tudom már. Nem több, mint egy órája láttam a boltban. Mögötte álltam a sorban a pénztárnál. Reszketegen rakosgatta a három narancsot, az olcsó kávét, a negyed kiló kenyeret és a fél liter tejet a pultra. Ahogy a pénztárcáját elővette, a narancsok elkezdtek gurulni, ő pedig utánuk kapott, de mozdulatával leverte a kenyeret is, és a pénztárca is kiesett a kezéből. Ekkor vettem észre, hogy fillérre pont annyi pénzt készített elő, amennyit vásárolt. Előre kiporciózta. Volt még pár kis boríték a tárcában, de nem tudtam elolvasni, hogy mi volt rájuk írva.

Miközben segítettem felvenni a földről a narancsokat és a kenyeret, az egyik gyümölcsöt – egy szinte ösztönös gondolattól vezérelve – rá hagytam, és az így nyert idő alatt észrevétlenül egy ötezrest bújtattam a tárcájába. Soha nem csináltam még ilyet, de most valahogy kétségem sem volt, hogy ezt kell tennem. Megköszönte a segítséget, fizetett és elment. A turpisságot nem vette észre. Ez megkönnyebbülés volt számomra, mert ha jobban belegondolok, mégiscsak furcsa helyzet lett volna, ha rögtön megtalálja a bankót, vagy pláne ha rajtakap, hogy a tárcájával babrálok.

– Ne haragudjon, hogy megkérdezem – szólítottam meg a hordágy mellett araszoló hölgyet –, de mi történt? Tudja, ma délután még találkoztam a nénivel és… Persze nem tudtam befejezni a mondatot: és akkor mi van, ha találkoztam vele?

– Talált a tárcájában ötezer forintot… De azt mondta, hogy az nem az övé. Mire én mondtam neki, hogy most már az, örüljön neki! Vegye úgy, hogy ez Isten ujja! Hát bizony, hogy jó helyre került az a pénz! De ő azt mondta, hogy ez nem az övé, nem tudja, hogy került hozzá, és más kárára neki nem kell semmi, szűkösen él, de becsületben. Két háborút élt végig, de soha nem vette el a másét… Meg akartam nyugtatni, de egyre jobban belelovalta magát, hogy érdemtelenül került hozzá, és most biztos nagyon hiányzik valakinek, és először elkezdte kapkodni a levegőt, aztán fulladni kezdett, tudja a szíve… Én kihívtam a mentőket… Én kihívtam őket, de… – és ezzel elsírta magát. Zokogni kezdett, és már csak annyit tudtam kivenni a szavaiból, hogy jobb lett volna, ha ott marad az az ötezres, ahol eredetileg volt.

A lány mindegyikünkre rámosolygott. Egyikünk tudta, hogy azért, mert tud valamit, amit mi nem. A másikunk tudta, hogy azért, mert mindannyian tudunk valamit, amit más kívülállók nem. A harmadik közülünk pedig tudta, hogy ez a mosoly felkérés keringőre.

21:43 – Az épület elhagyása közben elszakadtunk egymástól: a főbejáratnál már csak öten maradtunk. Felhívtuk a másik csapatot, hogy a helyzetükről tájékozódjunk, és jelezzük, Bence nincs velünk. Kértük, hogy erősítsék meg, velük van. Megerősítették. Hogy minden rendben menjen, a biztonság kedvéért, arra is megkértük őket, hogy győződjenek meg róla, hogy Aurél viszont nincs velük – hiszen ő itt lépdel mellettünk.

21:45 – Azt hiszem, nem kell magyaráznunk, miért lepődtünk meg a kapott válaszon annyira, hogy meg is álltunk pár pillanatra: Azt mondták, hogy Aurél velük van. Egymásra néztünk mi mindannyian, illetve Aurélre, ő meg ránk. Megismételtettük a választ, de annak tartalma nem változott, illetve jól értettük az első alkalommal is. Abban maradtunk, hogy a továbbiakban egyik csapat tagjai se szakadjanak el egymástól, a Magyar Jakobinusok terén egyesüljünk újra, és nézzünk szembe a kialakult helyzettel.

22:17 – Megérkeztünk a célterületre, és hosszasan álltunk egymással szemben. A két csapat, mindegyikben Auréllel. Annyira meg voltunk lepődve, zavarunk olyan erős volt, hogy Aurél sem lehetett döbbentebb nálunk, pedig róla volt szó, az ő bőrére ment a játék. Tudom, hogy nem hiszik, de mindkettő Aurél volt. Ezen nem volt vita. Valahogy tudtuk, éreztük. És ők is. Azonos módon reagáltak az egészre, még abban is egyeztek, hogy próbálták megérteni a helyzetet (ez egyébként nem sikerült), nem vádaskodtak, nem kerestek felelőst. Pontosan értették egymást, egymás mondatait fejezték be, egymás szájából vették ki a kérdéseket és a válaszokat.

22:31 – Hogy a további feltűnést elkerüljük – látván, hogy közvetlen veszély nem áll fenn –, feloszlottunk, és mindenki a saját lakására ment. Aurélék is.

06:23 – Egész éjjel nem aludtam, csak ez a különös eset járt a fejemben. Hogy fog ez kinézni a gyakorlatban? Hogyan tudjuk a legoptimálisabban kihasználni, hogy Aurél egy időben két különböző helyen tud lenni? Persze, rengeteg lehetőség van, kell, hogy legyen, de azt hiszem, nem róható fel nekünk, hogy ezen eddig nem gondolkodtunk.

07:12 – Aurél telefonált, hogy este volt egy kis polémia közöttük, hogy ki hol aludjon (mindenki a hátsó hálószobára gondolt), de nem tudtak mindkettőjük számára megnyugtató megoldást találni, ezért pénzt dobtak fel. Aurélnek a kanapé jutott, de reggel mégis a hátsó hálószobában ébredt, Aurél pedig nyomtalanul eltűnt.

08:01 – Úgy döntöttünk, hogy az eseménysorozatot nem vesszük jegyzőkönyvbe, de kidolgozzuk az egy időben több helyszínen tartózkodás lehetőségének kihasználására vonatkozó kódexünket. Viszont azt sem vesszük jegyzőkönyvbe.

Én vagyok az az ember, aki a járdán mindig kitér az útból. Aki miatt nem kell lépést váltanod, akivel nem fogsz összeütközni. Biztos találkoztunk már. Vannak hozzám hasonlók. Velük öröm együtt közlekedni, mert messziről megértjük egymás elkezdett mozdulatait, látjuk, mit tervez a másik.

Vannak viszont azok, akikkel egybe esik, együtt mozog a világ középpontja. Ők nem lassítanak, nem térnek ki. Ők is eljutnak a céljukhoz, pedig ezért nem ők tették a legtöbbet. Tudtukon kívül mások előzékenységének köszönhetik gördülékeny hétköznapjaikat.

Elhatároztam, hogy – magam előtt – kísérletnek álcázott megtorlást fogok végrehajtani: Mi van, ha én sem térek ki? Egy zsúfolt zebránál mély levegőt vettem, és eltökéltem, hogy nyílegyenesen fogok átmenni rajta, nem fogok kitérni senki útjából. Amikor az autók megálltak, de még a zöld jelzés előtt, tekintetemet a szemközti oldalon lévő ház falára szegeztem, és határozott léptekkel elindultam. Ketten rögtön kitértek az utamból, egy harmadikkal súroltuk egymást. Ezután az emberfolyam kezdett szétnyílni előttem, de a negyedik ellenféllel végre(!) összeütköztünk. Jobb vállunk egymásnak csattant. Mivel én számítottam, sőt vártam az ütközésre, ő pedig nem, kettőnk közül ő esett hanyatt. Arca eltorzult a fájdalomtól, vállához kapott, és kurtán, élesen felordított. Pillanatnyi diadalt éreztem, a „naugye, én megmondtam, hogy ez lesz, a ti akartátok” édes íze áradt szét a számban, és szinte megrészegülve vártam a következő utamba kerülő vádlottat.

De a férfi nem mozdult az aszfaltról. Rossz érzés fogott el, valahogy elromlott a játékom. Megálltam, és rövid tétovázás után visszaléptem hozzá. Az arca nem azé a bunkóé volt, aki soha nem tágít elhatározott irányától. Egy, a fájdalomtól könnybe lábadt szemű embert láttam a földön, aki nem tudott felülni, szemeit ijedten forgatta, de nem nézett semmire, csak a bizonytalan magasságba, az ég felé.

– Kérem, segítene? – szólalt meg, ahogy lehajoltam hozzá – El van törve a kulcscsontom, és nincs rajtam a rögzítő. Nyúljon kérem a hátam alá, és háromra segítsen felülni. Segítettem neki. Felállt, és folytatta:

– Pont ma nem vettem fel azt az izét. Mert csak akkor kell, ha valami hirtelen baj történne. De én vagyok a hülye! Hogy csőlátó létemre így kijövök az utcára.

– Ne haragudjon, igazán nem akartam, az én hibám – mondtam. Én sem vettem észre magát – toldottam meg egy hazugsággal.

Ez óta az eset óta újra ugyanúgy kitérek az útból, ahogy mindig, és csak gyűlik bennem a düh, hogy mások a hozzám hasonlók előzékenységéből jutnak el a céljukhoz.

Már nagyon régen történt, de az esemény minden kockája élénken él a fejemben, mintha egy megállítható, visszapörgethető, újraindítható film lenne. Egy zajos összejövetelen megláttam egy harmincas férfit. Nem tudom, kivel jött, valahogy körülvette a magánynak egy láthatatlan burka. Nem lépett kontaktusba senkivel, és a többiek sem vették észre. Talán nem is ismerte senki.

Még akkor sem figyeltek fel rá, amikor egy trombitát vett a kezébe. Azt hiszem, a házigazda nagyapjáé volt valamikor. A kezébe vette, és nyugodtan vizsgálgatni kezdte. Végigsimította a csillogó rezet, lassan, egyesével benyomta és kiengedte a billentyűket. Közben szemével, tapintásával, de még talán valami csak rá jellemző érzékkel is figyelte, hogy mit csinál, és az mit eredményez. Az arca koncentrációról árulkodott, és néha mintha izgalom futott volna át rajta egy-egy rövid pillanatra.

Pár perc vizsgálódás után a szájához illesztette a trombitát, és belefújt. Nem történt semmi. Belefújt még egyszer, mire egy utolsó erővel kipréselt fingásra emlékeztető hang hagyta el a hangszert. Erre többen odafordultak. Volt, aki mosolygott, volt, aki fel volt háborodva. A férfi rájuk se hederített, hanem egy pillanatra sem változó arckifejezéssel tovább folytatta a kísérletezést. Csakhamar épkézlábnak mondható hang került elő a tölcsérből, de híján minden dallamnak, sőt minden olyan hangnak, amit az ember füle kellemesnek érez. Erre már többen felfigyeltek, páran összesúgtak, de a férfi teljesen belemerült vizsgálódása tárgyába, és már a billentyűket próbálgatta. Közben persze folyamatosan fújta a hangszert.

Innentől elég kellemetlen pár perc következett, mert egyrészt egyre hangosabban „játszott”, másrészt továbbra is végetlenül hamisan. Egy idő után kaotikus hajlítások és elkülönülő hangok törtek elő a trombitából, egyre gyorsabban, aminek egyenes folyományaként egyre nagyobb nyugtalanság és türelmetlenség támadt a teremben, már nem volt senki, aki ne a „rézfúvóst” figyelte volna. Rajtam kívül csak kétféle ember volt ott: aki kinevette, és akit idegesített. Én azonban csak az arcát figyeltem. Olyan nyugalom áradt belőle, és olyan megzavarhatatlan összpontosítás, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.

Egyszercsak – véletlenül(?)– két tiszta hang keveredett egymás mellé, aztán pár ütemmel később még néhány. Ezt tapssal üdvözölték a jelenlévők, de amikor egy tagadhatatlan, de általam egyébként nem ismert dallam kezdett el szólni, mindenki elhallgatott. A férfi arcán olyan kifejezés futott át, mint amikor valaki megsejt valamit, de nem tudja biztosan, hogy jó nyomon jár-e. Egy olyan „aha”, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy kérdezték vagy mondták.

A megtalált dallamot megtartotta és eljátszotta dagályosan, aztán halkan, majd katonásan, végül szomorúan. Ekkorra döbbent csönd vette körül, mindenki rá figyelt, egy kört alkottak körülötte. Ő letette a trombitát, mint aki nagyjából kiismerte azon a szinten, ami ennyi idő alatt és ilyen körülmények között lehetséges, azaz hogy eszik-e vagy isszák. A hangszert visszatette oda, ahonnan elvette, és elsétált.

Nem tudom, hány év telt el, mire újra láttam. Egy plakáton. Egy trombitát fújt. Ugyanazzal az arckifejezéssel, mint azon az estén. Azóta mindig elmegyek a koncertjeire, ha hozzánk látogat. Általában, hogy szabadon megelevenedhessen előttem, csukott szemmel szoktam zenét hallgatni – amit a hozzá nem értők alvásnak hisznek –, de ha ő játszik, nem tehetek róla, mindig az arcát kell figyelnem. Nem szeretnék lemaradni róla, amikor megint rájön valamire, még ha nem is biztos benne, hogy kérdezi vagy mondja.

– Képzeld, azt vettem észre, hogy egy csomószor úgy követek el helyesírási hibát, hogy nem azt a betűt kettőzöm meg, amelyiket kellene, hanem valamelyik korábbit. Azt írom például, hogy jooban – ahelyett, hogy jobban.

– Persze. Nincs ebben semmi meglepő. Te előre gondolkodó típus vagy, sőt – ha nem haragszol – aggódó típus. Tudod, hogy meg kell kettőznöd az adott szóban egy betűt, és attól tartasz, hogy el fogod felejteni, így végső soron hibázni fogsz, ezért kissé kapkodni kezdesz, túl akarsz lenni a kritikus részen, és hopp, már meg is kettőztél valamit, csak korábban, mint kellett volna.

– Vagy várjál… Nem is. Nézd, itt azt írtam, hogy jobaan.

– Te hogyhogy gyerekeknek való rágót veszel magadnak?

– Egy haverom a gyártó cégnél területi képviselő. Na és ő mondta, hogy a februári szériába véletlenül belekerült az örök fiatalság szérumából valamennyi. Nem olyan sok, úgyhogy nem hívták vissza a szériát, ami már kiment, csak nem küldtek ki többet a boltokba. Na és ez ugyanúgy csak kétszer annyiba kerül, mint a sima mentolos, úgyhogy a hülyének is megéri.

Régóta látogatom már az elmegyógyintézet lakóit. Megismertem őket. Megismertem őket személyesen, és megismertem őket általában; hogy milyenek az úgynevezett elmebetegek. Aki nincs köztük, nem is gondolná. Sokat beszélgettem jó néhányukkal, és nyugodtan mondhatom, hogy noha az életüknek és a gondolataiknak semmi köze ahhoz, amit mi normálisnak vagy szokásosnak nevezünk, de igenis kerek világképük van, zárt rendszerük a világról és az életről. Ahogy beszélgetni kezdtem velük, először furcsa volt, amiket mondtak, de aztán kapiskálni kezdtem, és már tudtam kérdezni. Volt olyan, hogy bosszúsan válaszoltak, de olyan is volt (nem is egyszer!), hogy megértették a kérdésből, hogy már megvan bennem a képesség, a nyitottság, hogy lássam a lényeget, lássam a világot, ahogy ők, már csak segíteni kell nekem, hogy minden a helyére kerüljön a kirakós játékban. Innentől kezdve hevesen cseréltük ki a gondolatainkat, olyan izgatottak voltunk, mint amikor az ember végre kikeveredik a labirintusból: Először megérzi a huzatot, aztán fényt lát derengeni, végül futni kezd, hogy a kijárat előtt felszabadultan fellélegezzen. Ezeket persze mind elmondtam a főorvos úrnak is. Elmagyaráztam neki, hogy mekkora lehetőség van ebben, hogy nem kell tovább elfogadnunk a megosztottságot, hogy beszélhetünk egy nyelvet, hogy minden meg fog oldódni. A főorvos úr megértette, megértett engem, és azt mondta, hogy legyek szíves és folytassam a munkámat. Megengedte, hogy addig maradjak, ameddig csak akarok.