Már nagyon régen történt, de az esemény minden kockája élénken él a fejemben, mintha egy megállítható, visszapörgethető, újraindítható film lenne. Egy zajos összejövetelen megláttam egy harmincas férfit. Nem tudom, kivel jött, valahogy körülvette a magánynak egy láthatatlan burka. Nem lépett kontaktusba senkivel, és a többiek sem vették észre. Talán nem is ismerte senki.

Még akkor sem figyeltek fel rá, amikor egy trombitát vett a kezébe. Azt hiszem, a házigazda nagyapjáé volt valamikor. A kezébe vette, és nyugodtan vizsgálgatni kezdte. Végigsimította a csillogó rezet, lassan, egyesével benyomta és kiengedte a billentyűket. Közben szemével, tapintásával, de még talán valami csak rá jellemző érzékkel is figyelte, hogy mit csinál, és az mit eredményez. Az arca koncentrációról árulkodott, és néha mintha izgalom futott volna át rajta egy-egy rövid pillanatra.

Pár perc vizsgálódás után a szájához illesztette a trombitát, és belefújt. Nem történt semmi. Belefújt még egyszer, mire egy utolsó erővel kipréselt fingásra emlékeztető hang hagyta el a hangszert. Erre többen odafordultak. Volt, aki mosolygott, volt, aki fel volt háborodva. A férfi rájuk se hederített, hanem egy pillanatra sem változó arckifejezéssel tovább folytatta a kísérletezést. Csakhamar épkézlábnak mondható hang került elő a tölcsérből, de híján minden dallamnak, sőt minden olyan hangnak, amit az ember füle kellemesnek érez. Erre már többen felfigyeltek, páran összesúgtak, de a férfi teljesen belemerült vizsgálódása tárgyába, és már a billentyűket próbálgatta. Közben persze folyamatosan fújta a hangszert.

Innentől elég kellemetlen pár perc következett, mert egyrészt egyre hangosabban „játszott”, másrészt továbbra is végetlenül hamisan. Egy idő után kaotikus hajlítások és elkülönülő hangok törtek elő a trombitából, egyre gyorsabban, aminek egyenes folyományaként egyre nagyobb nyugtalanság és türelmetlenség támadt a teremben, már nem volt senki, aki ne a „rézfúvóst” figyelte volna. Rajtam kívül csak kétféle ember volt ott: aki kinevette, és akit idegesített. Én azonban csak az arcát figyeltem. Olyan nyugalom áradt belőle, és olyan megzavarhatatlan összpontosítás, hogy nem tudtam levenni róla a szemem.

Egyszercsak – véletlenül(?)– két tiszta hang keveredett egymás mellé, aztán pár ütemmel később még néhány. Ezt tapssal üdvözölték a jelenlévők, de amikor egy tagadhatatlan, de általam egyébként nem ismert dallam kezdett el szólni, mindenki elhallgatott. A férfi arcán olyan kifejezés futott át, mint amikor valaki megsejt valamit, de nem tudja biztosan, hogy jó nyomon jár-e. Egy olyan „aha”, amiről nem tudjuk eldönteni, hogy kérdezték vagy mondták.

A megtalált dallamot megtartotta és eljátszotta dagályosan, aztán halkan, majd katonásan, végül szomorúan. Ekkorra döbbent csönd vette körül, mindenki rá figyelt, egy kört alkottak körülötte. Ő letette a trombitát, mint aki nagyjából kiismerte azon a szinten, ami ennyi idő alatt és ilyen körülmények között lehetséges, azaz hogy eszik-e vagy isszák. A hangszert visszatette oda, ahonnan elvette, és elsétált.

Nem tudom, hány év telt el, mire újra láttam. Egy plakáton. Egy trombitát fújt. Ugyanazzal az arckifejezéssel, mint azon az estén. Azóta mindig elmegyek a koncertjeire, ha hozzánk látogat. Általában, hogy szabadon megelevenedhessen előttem, csukott szemmel szoktam zenét hallgatni – amit a hozzá nem értők alvásnak hisznek –, de ha ő játszik, nem tehetek róla, mindig az arcát kell figyelnem. Nem szeretnék lemaradni róla, amikor megint rájön valamire, még ha nem is biztos benne, hogy kérdezi vagy mondja.

– Képzeld, azt vettem észre, hogy egy csomószor úgy követek el helyesírási hibát, hogy nem azt a betűt kettőzöm meg, amelyiket kellene, hanem valamelyik korábbit. Azt írom például, hogy jooban – ahelyett, hogy jobban.

– Persze. Nincs ebben semmi meglepő. Te előre gondolkodó típus vagy, sőt – ha nem haragszol – aggódó típus. Tudod, hogy meg kell kettőznöd az adott szóban egy betűt, és attól tartasz, hogy el fogod felejteni, így végső soron hibázni fogsz, ezért kissé kapkodni kezdesz, túl akarsz lenni a kritikus részen, és hopp, már meg is kettőztél valamit, csak korábban, mint kellett volna.

– Vagy várjál… Nem is. Nézd, itt azt írtam, hogy jobaan.

– Te hogyhogy gyerekeknek való rágót veszel magadnak?

– Egy haverom a gyártó cégnél területi képviselő. Na és ő mondta, hogy a februári szériába véletlenül belekerült az örök fiatalság szérumából valamennyi. Nem olyan sok, úgyhogy nem hívták vissza a szériát, ami már kiment, csak nem küldtek ki többet a boltokba. Na és ez ugyanúgy csak kétszer annyiba kerül, mint a sima mentolos, úgyhogy a hülyének is megéri.

Régóta látogatom már az elmegyógyintézet lakóit. Megismertem őket. Megismertem őket személyesen, és megismertem őket általában; hogy milyenek az úgynevezett elmebetegek. Aki nincs köztük, nem is gondolná. Sokat beszélgettem jó néhányukkal, és nyugodtan mondhatom, hogy noha az életüknek és a gondolataiknak semmi köze ahhoz, amit mi normálisnak vagy szokásosnak nevezünk, de igenis kerek világképük van, zárt rendszerük a világról és az életről. Ahogy beszélgetni kezdtem velük, először furcsa volt, amiket mondtak, de aztán kapiskálni kezdtem, és már tudtam kérdezni. Volt olyan, hogy bosszúsan válaszoltak, de olyan is volt (nem is egyszer!), hogy megértették a kérdésből, hogy már megvan bennem a képesség, a nyitottság, hogy lássam a lényeget, lássam a világot, ahogy ők, már csak segíteni kell nekem, hogy minden a helyére kerüljön a kirakós játékban. Innentől kezdve hevesen cseréltük ki a gondolatainkat, olyan izgatottak voltunk, mint amikor az ember végre kikeveredik a labirintusból: Először megérzi a huzatot, aztán fényt lát derengeni, végül futni kezd, hogy a kijárat előtt felszabadultan fellélegezzen. Ezeket persze mind elmondtam a főorvos úrnak is. Elmagyaráztam neki, hogy mekkora lehetőség van ebben, hogy nem kell tovább elfogadnunk a megosztottságot, hogy beszélhetünk egy nyelvet, hogy minden meg fog oldódni. A főorvos úr megértette, megértett engem, és azt mondta, hogy legyek szíves és folytassam a munkámat. Megengedte, hogy addig maradjak, ameddig csak akarok.

Kérem, jellemezze pár célratörő mondatban annak a pingvinnek a társadalmi helyzetét, aki első látásra nem különbözik több ezer társától, de ha jobban megnézzük, eredeti színösszeállítását pontosan követő frakkot visel.

Egy italpincérként dolgozó ember hosszú éveken át tűrte, hogy a vendégek semmibe vegyék, keresztülnézzenek rajta, vagy lesajnáló, megalázó módon bánjanak vele. Eleinte nem értette, hogy miért azok a legrosszindulatúbbak, akik maguk is hasonló élményekben részesülnek nap mint nap, mint alacsony beosztású alkalmazottak, bolti eladók vagy kereskedelmi ügynökök.

Amikor viszont rájött, hogy miért, rögtön tudta, mit kell tennie. Berendezett egy irodát – óriási főnöki bőrfotellel, vastag szőnyeggel, arany töltőtollal a robusztus íróasztalon, oklevelekkel a falakon. És nem tett mást, mint hogy egy elképzelt helyzetet árult. A megrendezett szituáció során ügyfelei az iroda jogos tulajdonosát, azaz egy nemzetközi mércével mérve is rendkívül magas beosztású vezetőt alakítottak, aki épp magához hívatja szintén elképesztően magas, de nála azért egy kicsivel mégiscsak alacsonyabb rangú beosztottját, és valami konkrét vagy éppen ellenkezőleg, egészen homályos hiba miatt felelősségre vonja őt.

Voltak, akik ordítottak elképzelt alárendeltjükkel, voltak, akik bocsánatkérésre kényszerítették, voltak, akik kirúgással vagy fegyelmivel fenyegetőztek, voltak akik többször is elmondatták vele, hogy pontosan mit csinált rosszul, voltak akik kegyeskedtek még egy utolsó esélyt adni neki, voltak akik kioktatták, stb. Szóval ezerféleképpen csinálták, de három dolog közös volt bennük. Először is: a kis színjáték elégedettséggel és megnyugvással töltötte el őket. Másodszor: éppen ezért erejükön felül is hajlandók voltak fizetni a szolgáltatásért. Harmadszor pedig: újra és újra visszatértek.

– Szóval… ne haragudj, hogy tegnap úgy rád kiabáltam.

– OK, de te nem egyszerűen kiabáltál, hanem egy kidagadó érrel a homlokodon, vérágas szemekkel ordítottál közvetlen közelről az arcomba, és mindennek tetejébe mindeközben nem mondtál semmit, hanem csak artikulálatlanul üvöltöttél! Félelmetes voltál.

– Na de így is értetted, hogy miért volt ez az egész, nem?

– Nem.

– Micsoda? Még te nem értetted?! ÁáááÁÁÁÁÁáááÁÁÁÁÁ!!!!!!

Azt mondták, furcsa, hogy soha nem kérdezek semmit, csak mintha a tőlem függetlenül elhangzó információkból raknék össze valamiféle képet. Így aztán kérdezni kezdtem. Erre gyanakvón néztek rám, és azt mondták: te olyan furcsákat kérdezel.

Hulla fáradtan nyitottam ki a kertkaput; nyikorgott mint mindig. (Meg kellene kennem, de megint elfelejtettem elhozni az olajat). A kutya épp csak megcsóválta a farkát, meg biccentett felém, de a függöny mögött anyámat láttam, ahogy kifelé néz. Szerintem biztos volt fél órája, hogy ott állt, lehet, hogy több is. Ahogy beléptem, a szokott módon megöleltük egymást. Úgy éreztem, hogy most egy kicsit elengedhetem magam, ezért letettem a fúrógépet: negyed órán már nem múlik semmi.

– Kérsz tyúkhúslevest? – kérdezte.

– Nem. Ettem a gyárban. Csak leülök egy kicsit, felfúrom ezt a szart, aztán mennem kell Erikáért – válaszoltam kissé ingerülten: tudja, hogy sosem eszem levest.

– Pedig már kitettem egy tányérba…

– Jó. Akkor eszem… – hagytam rá lemondón.

Leültem az asztalhoz, és elkezdtem kanalazni. Először csak egy kis levét, aztán krumplit is, majd húst, és így tovább, rendesen összerakott falatokat, amiben van minden, és mindenből annyi, amennyi éppen abba a falatba kell. Jó leves volt. Annyira jó, hogy egy jó időre bele is feledkeztem. Aztán meg akartam kérdezni anyámat, hogy az öcsém egyáltalán elhozta-e már a karnist, vagy lehet-e tudni, hogy milyen messze legyenek egymástól a furatok, de hirtelen nem láttam sehol. Abbahagytam az evést, megtöröltem a számat, és már épp fel akartam kelni, hogy megkeressem, amikor megláttam, hogy a konyha végében ül a félhomályban szótlanul, tördeli az ölében nyugtatott kezét, és figyeli, hogy ízlik-e a leves, és örül neki, hogy igen.

Rajta felejtettem a szemem, és úgy néztem rá, mintha először látnám. Ahogy ősz haját néztem, hirtelen rádöbbentem, hogy megöregedett. Megöregedett, amíg nem figyeltem. Újra a leves felé fordultam, és ahogy fölé hajoltam, megláttam saját magamat. Egy őszes halántékú, cserzett arcú fickó nézett vissza rám: már én is megöregedtem, mióta nem figyelek… Tényleg: mióta is…?