Kérem, jellemezze pár célratörő mondatban annak a pingvinnek a társadalmi helyzetét, aki első látásra nem különbözik több ezer társától, de ha jobban megnézzük, eredeti színösszeállítását pontosan követő frakkot visel.

Egy italpincérként dolgozó ember hosszú éveken át tűrte, hogy a vendégek semmibe vegyék, keresztülnézzenek rajta, vagy lesajnáló, megalázó módon bánjanak vele. Eleinte nem értette, hogy miért azok a legrosszindulatúbbak, akik maguk is hasonló élményekben részesülnek nap mint nap, mint alacsony beosztású alkalmazottak, bolti eladók vagy kereskedelmi ügynökök.

Amikor viszont rájött, hogy miért, rögtön tudta, mit kell tennie. Berendezett egy irodát – óriási főnöki bőrfotellel, vastag szőnyeggel, arany töltőtollal a robusztus íróasztalon, oklevelekkel a falakon. És nem tett mást, mint hogy egy elképzelt helyzetet árult. A megrendezett szituáció során ügyfelei az iroda jogos tulajdonosát, azaz egy nemzetközi mércével mérve is rendkívül magas beosztású vezetőt alakítottak, aki épp magához hívatja szintén elképesztően magas, de nála azért egy kicsivel mégiscsak alacsonyabb rangú beosztottját, és valami konkrét vagy éppen ellenkezőleg, egészen homályos hiba miatt felelősségre vonja őt.

Voltak, akik ordítottak elképzelt alárendeltjükkel, voltak, akik bocsánatkérésre kényszerítették, voltak, akik kirúgással vagy fegyelmivel fenyegetőztek, voltak akik többször is elmondatták vele, hogy pontosan mit csinált rosszul, voltak akik kegyeskedtek még egy utolsó esélyt adni neki, voltak akik kioktatták, stb. Szóval ezerféleképpen csinálták, de három dolog közös volt bennük. Először is: a kis színjáték elégedettséggel és megnyugvással töltötte el őket. Másodszor: éppen ezért erejükön felül is hajlandók voltak fizetni a szolgáltatásért. Harmadszor pedig: újra és újra visszatértek.

– Szóval… ne haragudj, hogy tegnap úgy rád kiabáltam.

– OK, de te nem egyszerűen kiabáltál, hanem egy kidagadó érrel a homlokodon, vérágas szemekkel ordítottál közvetlen közelről az arcomba, és mindennek tetejébe mindeközben nem mondtál semmit, hanem csak artikulálatlanul üvöltöttél! Félelmetes voltál.

– Na de így is értetted, hogy miért volt ez az egész, nem?

– Nem.

– Micsoda? Még te nem értetted?! ÁáááÁÁÁÁÁáááÁÁÁÁÁ!!!!!!

Azt mondták, furcsa, hogy soha nem kérdezek semmit, csak mintha a tőlem függetlenül elhangzó információkból raknék össze valamiféle képet. Így aztán kérdezni kezdtem. Erre gyanakvón néztek rám, és azt mondták: te olyan furcsákat kérdezel.

Hulla fáradtan nyitottam ki a kertkaput; nyikorgott mint mindig. (Meg kellene kennem, de megint elfelejtettem elhozni az olajat). A kutya épp csak megcsóválta a farkát, meg biccentett felém, de a függöny mögött anyámat láttam, ahogy kifelé néz. Szerintem biztos volt fél órája, hogy ott állt, lehet, hogy több is. Ahogy beléptem, a szokott módon megöleltük egymást. Úgy éreztem, hogy most egy kicsit elengedhetem magam, ezért letettem a fúrógépet: negyed órán már nem múlik semmi.

– Kérsz tyúkhúslevest? – kérdezte.

– Nem. Ettem a gyárban. Csak leülök egy kicsit, felfúrom ezt a szart, aztán mennem kell Erikáért – válaszoltam kissé ingerülten: tudja, hogy sosem eszem levest.

– Pedig már kitettem egy tányérba…

– Jó. Akkor eszem… – hagytam rá lemondón.

Leültem az asztalhoz, és elkezdtem kanalazni. Először csak egy kis levét, aztán krumplit is, majd húst, és így tovább, rendesen összerakott falatokat, amiben van minden, és mindenből annyi, amennyi éppen abba a falatba kell. Jó leves volt. Annyira jó, hogy egy jó időre bele is feledkeztem. Aztán meg akartam kérdezni anyámat, hogy az öcsém egyáltalán elhozta-e már a karnist, vagy lehet-e tudni, hogy milyen messze legyenek egymástól a furatok, de hirtelen nem láttam sehol. Abbahagytam az evést, megtöröltem a számat, és már épp fel akartam kelni, hogy megkeressem, amikor megláttam, hogy a konyha végében ül a félhomályban szótlanul, tördeli az ölében nyugtatott kezét, és figyeli, hogy ízlik-e a leves, és örül neki, hogy igen.

Rajta felejtettem a szemem, és úgy néztem rá, mintha először látnám. Ahogy ősz haját néztem, hirtelen rádöbbentem, hogy megöregedett. Megöregedett, amíg nem figyeltem. Újra a leves felé fordultam, és ahogy fölé hajoltam, megláttam saját magamat. Egy őszes halántékú, cserzett arcú fickó nézett vissza rám: már én is megöregedtem, mióta nem figyelek… Tényleg: mióta is…?

A kényszeres, az utolsó pillanatokra tartogatott köhögések lassan elhaltak, és a zongorista lágyan leütötte az első hangot, majd a következőt, és így tovább: tehát játszani kezdett. Rövidesen mindenkit elvarázsolt a zene, csak azoknak tartott egy kicsit tovább átadni magukat az érzésnek, akik azt szerették volna, hogy értő műélvezetük minél előbb látsszon rajtuk.

Kleinné a hetedik sorból csodálkozva látta, hogy a zongorista lassan feláll a székéről, majd az ujjait is elemeli a billentyűktől, de a zene tovább folytatódik. Sőt, valahogy még magával ragadóbb, mint előtte. A zongorista könnyed, lassú léptekkel elindult a nézőtér felé – miközben a zene egy pillanatra sem szakadt meg. Kleinné szemébe nézett, és egyenesen feléje tartott. Az asszony zavarában elpirult, és férjére pillantott, aki azonban szokása szerint elbóbiskolt.

A zongorista közben elérte az első sort, és tekintetét nem vette le Kleinnéről, hanem egy ideig csak állt ott, és nézte őt. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt belőle, mert az asszony valahogy biztonságban érezte magát. Mélyeket lélegzett. Talán még boldog is volt valami furcsa módon. De ami a legfurcsább: kezdeti zavara egy csapásra elmúlt, helyette nem is izgalmat, inkább rajongást érzett.

A férfi mintha lépni próbált volna feléje, de nem tudott az első sor miatt. Egy drámai, zengő mély hangnál aztán egyszercsak elemelkedett a földtől, az első hat sor feje fölött könnyeden Kleinnéhez szállt, és leült mellé. A nő becsukta a szemét, a férfi pedig valamit súgott a bal fülébe. (Kleinné bal füle valamilyen oknál fogva sokkal érzékenyebb volt, mint a jobb). Az asszony szeméből egy könnycsepp csordult ki, és hangosan felsóhajtott.

Talán saját, nem várt hangja hatására, hirtelen rádöbbent a helyzet tarthatatlanságára: mégicsak egy koncerten van több száz ember között! Minden eddig elaltatott zavara egyetlen óriási hullámként lepte el. Rémülten nézett férjére, akinek végig kellett néznie ezt a most már egyértelműen kínossá vált közjátékot. Ahogy ránézett, azt látta, hogy ő is éppen most fordította felé megriadt tekintetét. Pár pillanatig egymásra bámultak, aztán maguk köré. Körös körül elkerekedett szemeket láttak, a teremben pedig hirtelen csend lett.

Mindenki a fejét kapkodta, mintha keresne valakit, aztán szinte egyszerre néztek a színpad felé. A zongorista éppen lassan elemelte ujjait a billentyűktől.

– Jaj Kópé! De sok szomorúságot okozol nekem, mintha nem lenne elég bajom öreg koromra… – mondta Erzsi néni az őt körülugráló kutyájának, miközben gereblyéjével összehúzta a sok girbe-gurba ásásnyomot, amit a kertkapu felől úgy is lehetett olvasni, hogy: BUÉK, kedves gazdám!

A mi éttermünk egészen más, mint a többi. Egy kis faluban van, de egész messzi vidékekről is jönnek az emberek, pedig nem is hirdetjük magunkat sehol. Olyanok jönnek, akik már ettek nálunk, meg olyanok, akiknek ajánlottak minket azok, akik már voltak nálunk. Szeretek ott dolgozni. Úgy vagyunk ott, mint egy család. Összesen három asztal van, és összesen hárman dolgozunk. Nincs sok étel az étlapunkon, de a vendégeink nem is akarnak többet. Pontosabban nem akarnak mást. A tulajdonos nem is főnök, hanem egy kedves megszállott, aki mintha a nagybátyám lenne. Unokaöccsévé is fogadott egyébként. Szereti ezt az éttermünket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szereti az embereket, és szeret örömet okozni nekik. Ezért aztán nálunk nem is drágák az ételek. Persze így nem is lehetne megélni, de nekünk valahogy mégis sikerül. Mindig, amikor csődbe mennénk, történik valami, amit akár csodának is nevezhetnénk. Legalábbis a fogadott nagybátyám felesége mindig azt mondja, hogy ez kész csoda, hogy még nem haltunk éhen. A múlt évben például meghalt az egyik kedves törzsvendégünk, egy kilencvenhat éves úr. És ránk, a kedvenc éttermére hagyta az egész vagyonát. Na de erre persze eljött a fia, aki az egyetlen örököse lett volna, és mi megvendégeltük. Az az ember pedig hangosan zokogott, ahogy a gombás, füstöltsajtos oldalast ette rizsdombokkal. A fogadott nagybátyám pedig vissza akarta utasítani az örökséget, de akárhogy is erősködött, akkor már a kilencvenhat éves úr fia ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó fillérig minden a miénk legyen, mert megértette, hogy mi voltunk az apjának az igazi családja, amit nem lehet vérséggel elérni, hanem csak tiszta jószándékkal. Egyébként az máskor is elő szokott fordulni, hogy sírnak a vendégek. Mert a szakácsunk a legjobb szakács a világon. Úgy készíti el az ételeket, hogy nem csak megsüti, nem csak pont azokat a fűszereket használja, amiket éppen kell, hanem még valami megfoghatatlant tesz bele, de én azt nem tudom megmondani, hogy mi az. A fogadott nagybátyám szerint akármi is az, közvetlenül a Teremtőtől kapta. Szóval sokszor sírnak, vagy épp ellenkezőleg, nevetnek a vendégeink, ahogy megízlelik az ételeinket. Mert akkor beléjük áramlik egyszerre minden, amit a szakács adni tud, és amit ő is – ahogy a fogadott nagybátyám mondja – a Teremtőtől kapott. Ha zokog a vendég, akkor oda szoktam menni hozzá, és megveregetem a vállát, vagy átölelem, vagy csak bíztatón ránézek, mert azt tudni lehet, hogy melyik vendégnek mire van szüksége. Azt már lehet tudni, amikor belép a vendéglőbe. Amikor pedig nevetnek, akkor velük mosolygok én is, mert értem őket, és akkor együtt éljük át, hogy milyen csodálatos hely is a mi éttermünk. Ugyanazt éljük át, ugyanazt érezzük. De elmondani egyikünk sem tudja igazán. A kilencvenhat éves úr fia is a törzsvendégünk lett. Azt mondja, hogy része vagyunk az életének, és hogy mióta ide jár, jobb ember lett. A fogadott nagybátyám azt mondja, hogy én is különleges vagyok. Mert ha engem meglátnak a vendégek, rögtön úgy érzik, hogy már régóta ismernek, hogy előttem nem kell szégyenkezniük, ha sírnak, vagy ha nevetnek. Azt mondja a fogadott nagybátyám, hogy jó ember vagyok.