A kényszeres, az utolsó pillanatokra tartogatott köhögések lassan elhaltak, és a zongorista lágyan leütötte az első hangot, majd a következőt, és így tovább: tehát játszani kezdett. Rövidesen mindenkit elvarázsolt a zene, csak azoknak tartott egy kicsit tovább átadni magukat az érzésnek, akik azt szerették volna, hogy értő műélvezetük minél előbb látsszon rajtuk.

Kleinné a hetedik sorból csodálkozva látta, hogy a zongorista lassan feláll a székéről, majd az ujjait is elemeli a billentyűktől, de a zene tovább folytatódik. Sőt, valahogy még magával ragadóbb, mint előtte. A zongorista könnyed, lassú léptekkel elindult a nézőtér felé – miközben a zene egy pillanatra sem szakadt meg. Kleinné szemébe nézett, és egyenesen feléje tartott. Az asszony zavarában elpirult, és férjére pillantott, aki azonban szokása szerint elbóbiskolt.

A zongorista közben elérte az első sort, és tekintetét nem vette le Kleinnéről, hanem egy ideig csak állt ott, és nézte őt. Valami megmagyarázhatatlan nyugalom áradt belőle, mert az asszony valahogy biztonságban érezte magát. Mélyeket lélegzett. Talán még boldog is volt valami furcsa módon. De ami a legfurcsább: kezdeti zavara egy csapásra elmúlt, helyette nem is izgalmat, inkább rajongást érzett.

A férfi mintha lépni próbált volna feléje, de nem tudott az első sor miatt. Egy drámai, zengő mély hangnál aztán egyszercsak elemelkedett a földtől, az első hat sor feje fölött könnyeden Kleinnéhez szállt, és leült mellé. A nő becsukta a szemét, a férfi pedig valamit súgott a bal fülébe. (Kleinné bal füle valamilyen oknál fogva sokkal érzékenyebb volt, mint a jobb). Az asszony szeméből egy könnycsepp csordult ki, és hangosan felsóhajtott.

Talán saját, nem várt hangja hatására, hirtelen rádöbbent a helyzet tarthatatlanságára: mégicsak egy koncerten van több száz ember között! Minden eddig elaltatott zavara egyetlen óriási hullámként lepte el. Rémülten nézett férjére, akinek végig kellett néznie ezt a most már egyértelműen kínossá vált közjátékot. Ahogy ránézett, azt látta, hogy ő is éppen most fordította felé megriadt tekintetét. Pár pillanatig egymásra bámultak, aztán maguk köré. Körös körül elkerekedett szemeket láttak, a teremben pedig hirtelen csend lett.

Mindenki a fejét kapkodta, mintha keresne valakit, aztán szinte egyszerre néztek a színpad felé. A zongorista éppen lassan elemelte ujjait a billentyűktől.

– Jaj Kópé! De sok szomorúságot okozol nekem, mintha nem lenne elég bajom öreg koromra… – mondta Erzsi néni az őt körülugráló kutyájának, miközben gereblyéjével összehúzta a sok girbe-gurba ásásnyomot, amit a kertkapu felől úgy is lehetett olvasni, hogy: BUÉK, kedves gazdám!

A mi éttermünk egészen más, mint a többi. Egy kis faluban van, de egész messzi vidékekről is jönnek az emberek, pedig nem is hirdetjük magunkat sehol. Olyanok jönnek, akik már ettek nálunk, meg olyanok, akiknek ajánlottak minket azok, akik már voltak nálunk. Szeretek ott dolgozni. Úgy vagyunk ott, mint egy család. Összesen három asztal van, és összesen hárman dolgozunk. Nincs sok étel az étlapunkon, de a vendégeink nem is akarnak többet. Pontosabban nem akarnak mást. A tulajdonos nem is főnök, hanem egy kedves megszállott, aki mintha a nagybátyám lenne. Unokaöccsévé is fogadott egyébként. Szereti ezt az éttermünket, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy szereti az embereket, és szeret örömet okozni nekik. Ezért aztán nálunk nem is drágák az ételek. Persze így nem is lehetne megélni, de nekünk valahogy mégis sikerül. Mindig, amikor csődbe mennénk, történik valami, amit akár csodának is nevezhetnénk. Legalábbis a fogadott nagybátyám felesége mindig azt mondja, hogy ez kész csoda, hogy még nem haltunk éhen. A múlt évben például meghalt az egyik kedves törzsvendégünk, egy kilencvenhat éves úr. És ránk, a kedvenc éttermére hagyta az egész vagyonát. Na de erre persze eljött a fia, aki az egyetlen örököse lett volna, és mi megvendégeltük. Az az ember pedig hangosan zokogott, ahogy a gombás, füstöltsajtos oldalast ette rizsdombokkal. A fogadott nagybátyám pedig vissza akarta utasítani az örökséget, de akárhogy is erősködött, akkor már a kilencvenhat éves úr fia ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó fillérig minden a miénk legyen, mert megértette, hogy mi voltunk az apjának az igazi családja, amit nem lehet vérséggel elérni, hanem csak tiszta jószándékkal. Egyébként az máskor is elő szokott fordulni, hogy sírnak a vendégek. Mert a szakácsunk a legjobb szakács a világon. Úgy készíti el az ételeket, hogy nem csak megsüti, nem csak pont azokat a fűszereket használja, amiket éppen kell, hanem még valami megfoghatatlant tesz bele, de én azt nem tudom megmondani, hogy mi az. A fogadott nagybátyám szerint akármi is az, közvetlenül a Teremtőtől kapta. Szóval sokszor sírnak, vagy épp ellenkezőleg, nevetnek a vendégeink, ahogy megízlelik az ételeinket. Mert akkor beléjük áramlik egyszerre minden, amit a szakács adni tud, és amit ő is – ahogy a fogadott nagybátyám mondja – a Teremtőtől kapott. Ha zokog a vendég, akkor oda szoktam menni hozzá, és megveregetem a vállát, vagy átölelem, vagy csak bíztatón ránézek, mert azt tudni lehet, hogy melyik vendégnek mire van szüksége. Azt már lehet tudni, amikor belép a vendéglőbe. Amikor pedig nevetnek, akkor velük mosolygok én is, mert értem őket, és akkor együtt éljük át, hogy milyen csodálatos hely is a mi éttermünk. Ugyanazt éljük át, ugyanazt érezzük. De elmondani egyikünk sem tudja igazán. A kilencvenhat éves úr fia is a törzsvendégünk lett. Azt mondja, hogy része vagyunk az életének, és hogy mióta ide jár, jobb ember lett. A fogadott nagybátyám azt mondja, hogy én is különleges vagyok. Mert ha engem meglátnak a vendégek, rögtön úgy érzik, hogy már régóta ismernek, hogy előttem nem kell szégyenkezniük, ha sírnak, vagy ha nevetnek. Azt mondja a fogadott nagybátyám, hogy jó ember vagyok.

Két kilenc éves forma gyerek állt a sarkon, és egy plakátot figyeltek. A hirdetés egy, valami fülledt-erotikus élménytől hanyatt alélt, verejtékező nőt ábrázolt. Az egyik megkérdezte: – Ezt csinálják ezeken a wellness hétvégéken? A másik vállat vont.

Már pár perce egymás mellett ültek, amikor a fiú zsebéből egy, valószínűleg a földönkívüliek érkezését jelző hangsor csendült fel. A srác nem mozdult, hanem továbbra is a lányt nézte a szeme sarkából.

– Nem a te telefonod prüntyögött? – kérdezte a lány.

– Hát ez ennél kicsit bonyolultabb, mert tudni kell, hogy mindenki érzi valahol, ha…

– Hú, figyelj csak – szakította félbe a lány –, asszem nem leszek kíváncsi a dumádra, ne haragudj. Igazából még az is túlzás lett volna, ha csak a kérdésemre válaszolsz. Én kérek elnézést.

– Pedig csak azt próbáltam – válaszolt lemondón a fiú. – Szóval minden ember érzi a lelke mélyén, ha a nagy ővel találkozik, de a többségüknek mégsem jut el a dolog az agyáig. Pedig megvannak ennek az elektromos, meg a kémiai jelei, amiket lehet is mérni. Összeeszkábáltam egy kis ketyerét, ami ezeket a jeleket felismeri, aztán egyszerűen hangjelzést ad. De úgy látom, előfordul, hogy vakriasztást ad…

– Miért mindig nekem jut a sütemény széle?!

– Milyen sütemény?

– Te, ez hülye?

– Nem. Csak szeretetre vágyik.

Pont annyi telt el az utolsó tanítási nap óta, hogy már elhittük, hogy szabadok vagyunk, de tudtuk, hogy még nagyon sokáig fog tartani a nyár. Ferivel, miután a fáramászást meguntuk, a verőfényes napsütésben, egy lepkétől kísérve szaladtunk csak úgy a fejünk után. Egy kertvárosba értünk, és lelassítottunk, hogy alaposan szemügyre vehessük a házakat, a kerítéseket és a kutyákat. Ferit megugatták, de rajtam valahogy érezték, hogy én meglepődnék, ha nem kedvelnének. Nem tudtam, hogy mi ez a szimpátia közöttünk, és ők sem.

Az egyik saroktelken egy dísztelen, kockaforma, sátortetős ház állt. A kapu előtt néhány kimustrált, megkopott műbőr bőrönd, egy kiszolgált talicska, és egy gyönyörű váza. Majdnem akkora volt, mint mi magunk. Olyan szép volt, hogy azonnal odavonzotta a tekintetünket, és elhomályosította a többi kacatot.

A fasorral díszített utcán, a járda és az út között egy a sarok felé egyre mélyülő árok húzódott, és az utcatáblával egy vonalban már olyan mély volt, hogy szinte ijesztő volt lenézni belé. Ki volt betonozva az alja, és valami vastag cső, vagy alagút indult tovább belőle, át az út alatt. Ferivel egymásra néztünk, és mivel egész délutánokat is el tudtunk tölteni szavak nélkül, de teljes egyetértésben, rögtön tudtuk, hogy mit kell tennünk. Odacipeltük a vázát a csatornáig, ketten felemeltük az első korlátra, aztán én is felléptem oda, és Feri segítségével feltettük a második vasra. Ott megtartottam, Feri is fellépett az első korlátra, és kezét a vason is átfűzve átkarolta a mellkasomat, hogy le ne essek, én pedig betartottam a vázát olyan messzire, amennyire csak ki tudtam nyújtani a karjaimat. Megvártam, amíg Feri is kényelmesen elhelyezkedik, és a vázát figyeli. És akkor elengedtem.

Pár pillanatra megállt az idő, ahogy a porcelán némán zuhant a beton felé. Óriási csörömpöléssel ért földet, és ott összerogyott, a kisebb szilánkok elrepültek körbe, a még kisebbek pedig még a falról is visszapattantak, meg berepültek a csatorna sötét alagútjába. Csodálatos volt, ahogy az egész síri csenddel kezdődött, és úgy is ért véget. Mosolyogtam, és láttam, hogy Feri is mosolyog.

– A büdös kurva anyátokat!!! Most elkaplak titeket, rohadékok, és kaptok a pofátokra!! – ordította hirtelen valaki. Gyorsan leugrottunk a korlátról, és halálra váltan fordultunk a hang irányába. Egy őszes bácsit láttunk sántikálva felénk rohanni. Egy franciakulcsot lóbált a kezében, és az arca és a szemei telve voltak gyűlölettel. Az a fajta bácsi volt, akitől félnek a gyerekek, mert nem szereti őket, hanem állandóan csak arra vár, hogy végre rájuk bizonyíthasson valami rosszaságot.

Lélekszakadva rohantunk végig a kerítések mellett, a kutyák pedig mindkettőnkre csaholtak, sőt már a szomszéd utcában is rákezdték. A bácsi csak egy kicsit futott utánunk, aztán visszafordult, és még a nagy hangzavarban is hallottuk, ahogy a Dacia indítómotorja felpörög, és sivít, és minket csak hajtott a félelem, és nem győztük szedni a lábunkat. A kocsi szerencsére nem akart beindulni, mi pedig elértük a főutat, körülnézés nélkül átfutottunk rajta, és berohantunk a parkba, fel a domboldalon, és a másik oldalon be egy már korábban feltérképezett bokorba.

Ott – úgy éreztük – nagyon sokáig vártunk lélegzetünket visszafojtva, és csak mikor már kezdtük elhinni, hogy a bácsi elvesztette a nyomunkat, akkor jutott először eszünkbe azon gondolkodni, hogy vajon miért van ennyi gonoszság a világon.

Az idős úr kipirosodott arccal lépett be a fűtött előcsarnokba. Megállt kicsit, és ahogy vastag, barna kabátját kezdte dermedt ujjaival kigombolni, a pénztárak felé indult. Az egyiknél ketten álltak, a másiknál senki. Ijedt pillantást vetett a tétlenül várakozó pénztár felé, és lehajtott fejjel beállt a két sorbanálló mögé. Az legalább ismerős helyzet.