– Nem tetszik nekem ez az ember.

– Mi bajod vele?

– Dühít ez a seb az orrán.

Márton olyan becsületes volt, hogy amikor egyszer elhatározta, hogy hasmenésre hivatkozva fog plusz egy nap szabadsághoz jutni, tényleg elkezdett menni a hasa.

Egy fárasztó, borongós kedd estéjén Bódry László kislánya, fia és felesége szeme láttára, egy kb. húsz másodpercig tartó, szemmel láthatóan erős fájdalommal járó folyamat során kutyává változott. A dolognak nem volt semmilyen előzménye; a férfi nem rajongott a kutyákért, igazából tudomást sem vett róluk soha. Nem voltak az átalakulásnak előjelei sem: nem finomodott a szaglása vagy a hallása, nem érzett különös vonzalmat a lejárt felvágottak iránt, nem kezdett el szőrösödni.

Az egész a nappaliban történt. Pár perce végeztek szokásos kedd esti makaó partijukkal, amikor az apa hirtelen felugrott az asztaltól, és felkiáltott. Először úgy hangzott, mintha mondani akarna valamit, de végül csak egy értelem nélküli, artikulálatlan vonyítás lett belőle. Rögtön ezt követően erősen verejtékezni kezdett, majd, mint akit egy nálánál sokszorta erősebb akarat kényszerít cselekvésre, fájdalmas nyüszítéssel összerogyott, meggörbült a háta, végtagjai ijesztő formát öltöttek, és a melegítő alól kilátszó részeken szemmel láthatóan szőrösödni kezdett. Az imént említett húsz másodperc alatt a teljes folyamat lejátszódott, és László helyén egy német juhászkutyára hasonlító eb ült.

Az átváltozás a testméret tekintetében is tökéletes volt, így a ruha formátlanul lógott a kutyán, aki azt kissé bosszúsan, határozott és gyors mozdulatokkal lerázta magáról, illetve ahol arra volt szükség, egyszerűen kibújt belőle. A család többi tagja mindeközben szoborrá merevedve bámulta a lehetetlen helyzetbe került családfőt . A kislány arca elé kapott kézzel ült, a fiú földbe gyökerezett lábbal állt az asztal másik oldalán, a feleség pedig azt a pillanatot őrizte mozdulatlanságával, amikor segíteni indult a feljajduló férfinak, de rájött, hogy erre nincsenek megfelelő eszközei.

Higgyék el, az ilyesmit nem könnyű feldolgozni. Bódryék még sokáig bámultak némán, majd a pánik jelei kezdtek el mutatkozni a feleségen és a kislányon. Végül a fiú kiabált rájuk, hogy nyugodjanak meg. Mikor az első sokkon túlestek, kicsit tartva a tulajdonképpen idegen kutyától, szólongatni kezdték, hogy “Laci, ne hülyéskedj! Te vagy az? Mi történt?”. De Laci nem válaszolt, csak ült egy helyben egy darabig, figyelte a családot, majd kisvártatva ásított egyet és kisétált az előszobába. A többiek rögtön követték. Azt gondolták, hogy mutatni akar valamit, vagy szüksége van valamire, hogy kommunikálhasson, vagy jelt adhasson, de hamarosan kiderült, hogy a kutya egyszerűen csak körbejárja – ezek szerint számára is új – környezetét. Igaz is. Egy jelet mégis adott, amennyiben felágaskodott a csaphoz és nyalogatni kezdte. Elég lassan, de megértették, hogy mit akar, és egy tálkába vizet töltöttek neki.

Az éjszaka – a körülményekhez képest – nyugalomban telt, bár mindenki ébren virrasztott – kivéve a kutyát, akinek sikerült maradéktalanul ellazulnia és hajnalig aludnia.

***

Reggel mindig együtt vitték sétálni Lustit. Így nevezték el, mert Lacinak mégsem hívhatták; azt valahogy sértőnek, méltatlannak találták. Ugyanakkor ez a név illett a nyugodt habitusú, legszívesebben mindig csak szunyókáló, komótos négylábúra.

Az első napokban felváltva virrasztottak mellette, hátha jelt ad, vagy talán visszaváltozik, vagy valami olyasmit cselekszik, amiből egyértelművé válik, hogy érti, hogy mit beszélnek neki.

Az első hetekben még együtt vitték sétálni naponta négyszer, teljes szabadságot hagytak neki (még nyakörve és póráza sem volt), és sokat játszottak vele; elsősorban labda eldobós-visszahozósat, mert minden igyekezetük és ötletük ellenére be kellett látniuk, hogy végülis ez az egyetlen játék érdekli Lustit.

Másfél hónap múlva ugyan még nem adták fel a reményt, de úgy döntöttek, hogy fel kell arra is készülni, ha most már tartósan kutyaként kívánja élni az életét. Ez jónéhány praktikus dolgot jelent: nyakörvet, pórázt, bolhariasztót, vitamint és kutyatálat kell venni. A póráz csak azért kellett, hogy nehogy baj legyen abból, hogy szabadon jár a kutya, és egy rosszindulatú vagy akár csak a kutyáktól tartó ember feljelenti őket a vonatkozó önkormányzati rendelet megsértése miatt.

***

Tavaszra a kutyás család egy teljes egészében, illetve minden részletében bejáratott életet mondhatott magáénak. De rá kellett jönniük, hogy nincs értelme tovább arra várni, hogy Lusti visszaváltozik Lacivá, hanem most már hosszútávon arra kell berendezkedni, hogy egy egyszerű kutyával kell együtt élniük.

Ahogy ebből a szemszögből kezdték szemlélni a dolgot, be kellett, hogy lássák, Lusti tulajdonképpen egy öntörvényű, szófogadatlan kutya. Most már hibának érezték, hogy az elején hagyták, hogy minden szobába bemehessen és az ágyra is felugorhasson. A közben beszerzett kutyás könyvekben is egyértelműen leírták, hogy ha ilyen bűnösen engedékeny az ember, akkor kutyája menthetetlenül elszemtelenedik, és „szerzett jogai” mellé újabbakat és újabbakat fog követelni magának egészen addig, amíg már egyenesen a falkavezérségig akar jutni!

Egyszóval új időszámítás kezdődött; Lustit meg kellett nevelni – a saját érdekében. Már csak háromszor sétáltatták meg, az esti alkalom pedig inkább csak amolyan egészségügyi kitérő volt. A játékok fokozatosan teljesen elmaradtak, és arra sem kellett már sokat várni, hogy a sétákról hosszas egyezkedések folyjanak, hogy ki miért nem ér rá, ki hányszor vitte már le a héten, ki van soron, stb.

Száz szónak is egy a vége: a nevelési kísérletek rendre kudarcot vallottak. Lusti megátalkodottan rossz kutya volt, nem az a kedves, bújós, hűséges, szófogadó fajta, amit szeretni lehet. Egyre gyakrabban kellett kiabálni vele, egyre szorosabban kellett fogni. Külön gondot jelentettek a macskák, amiknek az üldözése valóságos szenvedélyévé vált, és ennek nem lehetett máshogy – és úgy is csak többé-kevésbé – gátat szabni, mint egy-egy pofonnal.

***

Laci Lustivá változásának első évfordulóján senkinek nem jutott eszébe megemlékezni arról a mindent megváltoztató estéről, vagy Laciról, vagy visszatekinteni az elmúlt esztendőre. Bosszantó, unalmas egyhangúsággal teltek a napok, Lusti már csak két rövidet sétált egy nap, és a viselkedése egyáltalán semmit nem javult.

Egyik nap, amikor a gyerekek nem jöttek haza, és nem is aludtak otthon, a feleség arra ért haza, hogy Lusti alaposan összerondította az előszobát, és nem kímélte a nappali Szíriából származó szőnyegét sem. A nőben elpattant valami. Ordítva zokogott, leakasztotta a pórázt és agyba főbe verte a kutyát, majd amikor már szinte jártányi ereje sem maradt, kitárta a bejárati ajtót és gyűlölettel a szomorú, megrettent Lusti szemébe nézett és azt sziszegte: – Takarodj! Takarodj innen, te mocskos dög, meg ne lássalak többet!

Lusti behúzott farokkal kiinalt a lakásból, de a lépcsőház nyitott kapujánál megállt, és visszanézett. Takarodj! – hangzott az ítélet, mire lehajtotta a fejét és kikullogott a kapun.

***

Egy héttel később a feleség, a fiú és a kislány együtt mentek el a rendőrségre, és bejelentették, hogy eltűnt Bódry László. Soha nem került elő. Ahogy Lusti sem.

Az átlagember gyakran csak úgy odaveti, hogy ennek vagy annak nincs lelkiismerete, vagy hogy legalábbis nem ébred fel, amikor pedig lenne dolga. Tévedés. Mindenkinek van lelkiismerete. A mosolygó gyilkos néven elhíresült Vadalek Károlynak is megszólalt minden egyes elkövetett emberölése előtt és után (illetve szórványosan egyéb alkalmakkor is), de ő a jelenséget – talán a benne lakozó gonosz ravasz beavatkozása folytán – csak úgy érzékelte, hogy a füle cseng. El is ment vele orvoshoz, aki nem talált semmi szervi okot a panaszára, de nem volt elég lelkiismeretes ahhoz, hogy – akár további szakértők bevonásával – a végére járjon a dolognak.

Amikor Fekonya fejét kissé csóválva rámosolygott az egyik beosztottjára, mintha azt üzenné neki, hogy te csibész, tudom, mi jár a fejedben, de nagyvonalúbb vagyok annál, semhogy elkapjalak, ugyanaz volt a célja, mint amikor egy másiktól háromnegyed egykor kért legkésőbb fél háromra két (nem azonos), XVI. Benedeket ábrázoló matricát és egy európai légitársaság logójával ellátott kiskanalat. Ő maga csodálkozott a legjobban, hogy senki nem jött rá valódi indítékára. Pedig már vágyott rá, hogy végre megállítsa valaki, hogy végre kiszállhasson.

– Szóval… szerintem elég különös a problémám. Doktor úr! Belevágok, ha megengedi, mert annyira furcsa a dolog a magam számára is, hogy nincs mit kertelni, kerülgetni, felvezetni. Engem egyáltalán nem érdekel a futball. Ha kapcsolgatom a TV-t, és éppen rálövik a labdát, vagy valami komoly helyzet látszik éppen, engem az sem érdekel, ugyanúgy kapcsolok tovább. Meg sem várom, hogy gól lesz-e. Nem ismerem a szabályokat sem, nem ismerem a leghíresebb játékosokat, nem tudom, hogy milyen bajnokságok, meg ligák, meg csoportok vannak. És nem is érdekel. De pár hónapja egy afrikai újság került a kezembe, és abban… én nem is tudom, hogy mi miatt, de elkezdtem olvasni egy cikket, pedig egy futball csapatról szólt. Illetve csak egy bizonyos meccsükről. És én végigolvastam a cikket! Az utolsó betűig. És csak amikor meglepődtem, hogy miért olvasom egyáltalán a sport rovatot, akkor döbbentem rá, hogy én azért olvastam végig a cikket, mert érdekelt az a meccs! Hogy hogy volt, mi lett a vége… Dehát azt sem tudom, kik ezek! Na és utána csak a meccsre, meg a csapatra tudtam gondolni. Nem hagyott nyugodni a dolog. Mindenhol csak a Mtamba csapat után kutattam. De alig írnak róluk. Egy internetes újságban szoktak említést tenni róluk, meg úgy-ahogy leírni a mérkőzéseiket, de ez nagyon kevés. Kénytelen vagyok például Afrikába utazóknak könyörögni, hogy ha már ott járnak, menjenek el a meccsre, és vegyék fel, aztán küldjék el nekem. Még ha nem is látom, de – helyi idő szerint – a meccs ideje alatt velem nem lehet bírni. Csak ülök pattanásig feszült idegekkel, és várom, hogy vége legyen. Higgye el, hogy a legrosszabb a bizonytalanság. Ha vége a meccsnek, akkor kicsit könnyebb: nincs már mit tenni ugyanis. De ha kiderül, hogy vesztettek, azt szinte nem bírom elviselni. Maga talán nem tudja, de arrafelé elég gyakori az úgynevezett bunda. Ha viszont nyernek! Barátom… Az a földi mennyország nekem! Meg akarom ölelni az egész világot! És ami azt illeti, akihez hozzáférek – akár az utcán –, azt meg is ölelem. És ezek az emberek engem hülyének néznek. Amúgy a feleségem kért meg, hogy jöjjek el magához. Először nem értettem, hogy miért kerít ekkora feneket a dolognak, de végülis belátom, hogy furcsa ez a rajongásom. Megjegyzem, ha normálisan, érdemi információhoz lehetne jutni, akkor nem lenne ilyen kiélezett ez az egész helyzet… De kérdezem magától: Ki tesz a világon érdemben bármit is azért, hogy Afrikát bekapcsolják a világ vérkeringésébe?!

– Most látom csak, hogy neked alapvető társadalmi mechanizmusokról nincs fogalmad. Nem baj, annyival is beljebb vagyunk, hogy ez kiderült. Tehát. Első lecke. A pénisztok mérete nem a pénisz méretétől függ, hanem a rangtól.

– Na akkor, Varga bácsi, megcsináljuk ezt a fantomképet, jó? Tessék elmondani, hogy milyen volt az az ember, én meg lerajzolom. Maga megnézi, kijavítjuk, ahol kell, és kész is vagyunk. Kezdhetjük?

Az idős mérnök elhelyezkedett a fotelban, ahogy az a teljes koncentrációt igénylő, komoly dolgok megtárgyalásához szükséges. Sárgás-őszes haját hátrasimította, megköszörülte a torkát, és komótosan beszélni kezdett. – Kérem, először is egy hengert rajzoljon le. Ne szabályos hengert, hanem lefelé, esetünkben tehát az áll felé, nem intenzíven, de szűkülő, egyre keskenyedő hengert. Várjon, ne rajzolja még! Hengert mondtam, de ne szabályos hengert képzeljen el. Lapítottat, de oldalról, ha érti, mire gondolok. Mondhatnám, hogy olyat, mint egy laposüveg, de annyira ne lapítsa meg, nagyon kérem.

A rajzoló meglepődött a térgeometriai hasonlatokon, de követte az öregúr minden utasítását. Amaz folytatta.

– Namost. A hajat egyszerűen megrajzolhatja, mert nem kell mást tennie, mint alapul vennie egy az ábrázolni kívánt embert teljes magasságában befogó kört. Majd a kör ívének megfelelő mértékben hajlított vonalakat kell rajzolnia a fej kétharmadától balra. Nem baj, ha nem mind párhuzamos, bár jó lenne, ha sikerülne. Jobbra pedig egyenes vonalakat rajzoljon, mintha egy nyeregtető elölnézeti jobb oldalát rajzolná meg. Várjon, ne rajzolja még. Ezeknek okvetlenül párhuzamosnak kell viszont lenniük. Kész? Akkor mondom a füleket. Egyszerű vonalként ábrázolja őket, mert teljesen a fejhez simulnak. Az orrnak is hengert vegyen alapul, de ebben az esetben lefelé, tehát a száj felé szélesedőt. Szintén lapítsa, kérem, de ezúttal széltében. Namost. A szemei nem voltak egyformák. Az egyik, mondhatjuk, hogy teljesen kerek volt. Szerintem üvegszem. A másikat – ezzel szemben – a legkönnyebben úgy ábrázolhatjuk, ha alulra egy körívet húz, majd felülről, az elölnézeti bal oldalról megközelítőleg 12 fokos szögben az orrnyereg felé húz egy vastag, határozott vonalat. Akkor eddig megvan. Mondom a szájat. Az alsó ajak egy hosszú, a fej szélességét négyszeres mértékben meghaladó átmérőjű kör ívének az orr szélességét másfélszeres mértékben felülmúló hosszúságú szakasza. A felső ajak egy szokványos távoli madár-ábrázolás, azaz két kis ívecske. Ha szokványosan akarnánk kifejezni magunkat, azt mondhatnánk, hogy ennek az embernek vastag szája volt. A nyak megvan egy pillanat alatt: egy, az alsó egynegyedénél levágott kúp az egész.

– Álljunk meg itt egy pillanatra – szólt közbe a rajzoló. – Nézze meg legyen szíves, hogy eddig jó lesz-e nagy vonalakban. Az idős úr hátrasimította haját, megköszörülte a torkát. – Egy pillanat türelmet kérek – mondta – és zsebéből egy szemüvegtokot, abból pedig egy csontkeretes, robusztus, vaskos üvegű szemüveget húzott elő. Feltette az orrára, kezébe vette a feléje nyújtott papírt, és az orrával szinte a lapot csiklandozva, valósággal végigpásztázta az eddig elkészült fantomképet.

– Hát… Nem is tudom… Elég rosszak voltak a látási viszonyok. Egy csak 70%-ban fényáteresztő hideg-szürke fóliát képzeljen el…

Jókora csődület támadt a holttest körül. Három egyenruhás tartotta távol az embereket, hogy egyáltalán dolgozni lehessen. A rendőrök rögtön nekiláttak kérdezősködni, hogy van-e valaki, aki látott valamit. Természetesen volt. Ilyenkor mindig akadnak szemtanúk. A legérdekesebb az, hogy sokszor olyanok is, akik valójában egyáltalán semmit nem láttak, de valami furcsa oknál fogva leküzdhetetlen vágyat éreznek, hogy tanúskodjanak, hogy segítsék a rendőrség munkáját, hogy fontosak lehessenek.

Egy idős hölgy két mosdatlan suhancot látott elrohanni, egy szűkszavú mérnök egy vöröses hajú idegent vett észre a közelben, néhányan erős testalkatú, mások madárcsontú férfiként írták le az általuk látott elkövetőt, de még olyan is volt, aki megesküdött rá, hogy egy nőt látott a gyilkosságot közvetlenül megelőzően a későbbi áldozat körül ólálkodni.

Sőt. Volt három szemtanú, aki magát a gyilkosságot is látta. Egyikük azt mondta, hogy a gyilkos háromszor sújtott le óriási öklével, a másik egy a közeli kocsmából származó hamutartót látott megvillanni a tettes kezében, a harmadik pedig úgy vélte, hogy egy Churchillt ábrázoló miniatűr mellszobor volt, amivel bezúzták a földön fekvő ember koponyáját.

A nyomozók – persze önhibájukon kívül – nem tudhatták, hogy minden amit hallottak, puszta kitaláció. Az előbb felsorolt hölgyek és urak semmit nem láttak. Többen közülük kevéssel a rendőrség után érkeztek. Olyan emberek ők, akik tiszta szívvel, őszinte jószándékkal ajánlják barátaiknak azt a mesterembert, aki alig két hete okozott helyrehozhatatlan károkat a lakásukban.

A nyomozók – persze önhibájukon kívül – nem tudhatták, hogy az egész tömegben egyetlen ember került elő végül, aki igazat mondott. Ő azt állította, hogy nem látott semmit, csak a holttestet. A többieket megkérték, hogy maradjanak még egy kicsit, Gernont pedig elkezdték faggatni, hogy mit csinált aznap, milyen irányból jött, hogy lehet, hogy semmit nem látott, amikor mindenki más konkrét részletekkel tud szolgálni. Egyáltalán: van-e valami különös oka a makacs hallgatásának? – Mutassa csak az öklét! Mondja csak, szereti maga a szobrocskákat, kis barátom?

– A rendszer felhasználóbarátságát sikeresen teszteltük cerkófokon. Erre most kiderül, hogy a célcsoportunk mégsem tudja használni. Hirtelen nincs új ötletem, hogy mit lehetne még csinálni…