Két kilenc éves forma gyerek állt a sarkon, és egy plakátot figyeltek. A hirdetés egy, valami fülledt-erotikus élménytől hanyatt alélt, verejtékező nőt ábrázolt. Az egyik megkérdezte: – Ezt csinálják ezeken a wellness hétvégéken? A másik vállat vont.

Már pár perce egymás mellett ültek, amikor a fiú zsebéből egy, valószínűleg a földönkívüliek érkezését jelző hangsor csendült fel. A srác nem mozdult, hanem továbbra is a lányt nézte a szeme sarkából.

– Nem a te telefonod prüntyögött? – kérdezte a lány.

– Hát ez ennél kicsit bonyolultabb, mert tudni kell, hogy mindenki érzi valahol, ha…

– Hú, figyelj csak – szakította félbe a lány –, asszem nem leszek kíváncsi a dumádra, ne haragudj. Igazából még az is túlzás lett volna, ha csak a kérdésemre válaszolsz. Én kérek elnézést.

– Pedig csak azt próbáltam – válaszolt lemondón a fiú. – Szóval minden ember érzi a lelke mélyén, ha a nagy ővel találkozik, de a többségüknek mégsem jut el a dolog az agyáig. Pedig megvannak ennek az elektromos, meg a kémiai jelei, amiket lehet is mérni. Összeeszkábáltam egy kis ketyerét, ami ezeket a jeleket felismeri, aztán egyszerűen hangjelzést ad. De úgy látom, előfordul, hogy vakriasztást ad…

– Miért mindig nekem jut a sütemény széle?!

– Milyen sütemény?

– Te, ez hülye?

– Nem. Csak szeretetre vágyik.

Pont annyi telt el az utolsó tanítási nap óta, hogy már elhittük, hogy szabadok vagyunk, de tudtuk, hogy még nagyon sokáig fog tartani a nyár. Ferivel, miután a fáramászást meguntuk, a verőfényes napsütésben, egy lepkétől kísérve szaladtunk csak úgy a fejünk után. Egy kertvárosba értünk, és lelassítottunk, hogy alaposan szemügyre vehessük a házakat, a kerítéseket és a kutyákat. Ferit megugatták, de rajtam valahogy érezték, hogy én meglepődnék, ha nem kedvelnének. Nem tudtam, hogy mi ez a szimpátia közöttünk, és ők sem.

Az egyik saroktelken egy dísztelen, kockaforma, sátortetős ház állt. A kapu előtt néhány kimustrált, megkopott műbőr bőrönd, egy kiszolgált talicska, és egy gyönyörű váza. Majdnem akkora volt, mint mi magunk. Olyan szép volt, hogy azonnal odavonzotta a tekintetünket, és elhomályosította a többi kacatot.

A fasorral díszített utcán, a járda és az út között egy a sarok felé egyre mélyülő árok húzódott, és az utcatáblával egy vonalban már olyan mély volt, hogy szinte ijesztő volt lenézni belé. Ki volt betonozva az alja, és valami vastag cső, vagy alagút indult tovább belőle, át az út alatt. Ferivel egymásra néztünk, és mivel egész délutánokat is el tudtunk tölteni szavak nélkül, de teljes egyetértésben, rögtön tudtuk, hogy mit kell tennünk. Odacipeltük a vázát a csatornáig, ketten felemeltük az első korlátra, aztán én is felléptem oda, és Feri segítségével feltettük a második vasra. Ott megtartottam, Feri is fellépett az első korlátra, és kezét a vason is átfűzve átkarolta a mellkasomat, hogy le ne essek, én pedig betartottam a vázát olyan messzire, amennyire csak ki tudtam nyújtani a karjaimat. Megvártam, amíg Feri is kényelmesen elhelyezkedik, és a vázát figyeli. És akkor elengedtem.

Pár pillanatra megállt az idő, ahogy a porcelán némán zuhant a beton felé. Óriási csörömpöléssel ért földet, és ott összerogyott, a kisebb szilánkok elrepültek körbe, a még kisebbek pedig még a falról is visszapattantak, meg berepültek a csatorna sötét alagútjába. Csodálatos volt, ahogy az egész síri csenddel kezdődött, és úgy is ért véget. Mosolyogtam, és láttam, hogy Feri is mosolyog.

– A büdös kurva anyátokat!!! Most elkaplak titeket, rohadékok, és kaptok a pofátokra!! – ordította hirtelen valaki. Gyorsan leugrottunk a korlátról, és halálra váltan fordultunk a hang irányába. Egy őszes bácsit láttunk sántikálva felénk rohanni. Egy franciakulcsot lóbált a kezében, és az arca és a szemei telve voltak gyűlölettel. Az a fajta bácsi volt, akitől félnek a gyerekek, mert nem szereti őket, hanem állandóan csak arra vár, hogy végre rájuk bizonyíthasson valami rosszaságot.

Lélekszakadva rohantunk végig a kerítések mellett, a kutyák pedig mindkettőnkre csaholtak, sőt már a szomszéd utcában is rákezdték. A bácsi csak egy kicsit futott utánunk, aztán visszafordult, és még a nagy hangzavarban is hallottuk, ahogy a Dacia indítómotorja felpörög, és sivít, és minket csak hajtott a félelem, és nem győztük szedni a lábunkat. A kocsi szerencsére nem akart beindulni, mi pedig elértük a főutat, körülnézés nélkül átfutottunk rajta, és berohantunk a parkba, fel a domboldalon, és a másik oldalon be egy már korábban feltérképezett bokorba.

Ott – úgy éreztük – nagyon sokáig vártunk lélegzetünket visszafojtva, és csak mikor már kezdtük elhinni, hogy a bácsi elvesztette a nyomunkat, akkor jutott először eszünkbe azon gondolkodni, hogy vajon miért van ennyi gonoszság a világon.

Az idős úr kipirosodott arccal lépett be a fűtött előcsarnokba. Megállt kicsit, és ahogy vastag, barna kabátját kezdte dermedt ujjaival kigombolni, a pénztárak felé indult. Az egyiknél ketten álltak, a másiknál senki. Ijedt pillantást vetett a tétlenül várakozó pénztár felé, és lehajtott fejjel beállt a két sorbanálló mögé. Az legalább ismerős helyzet.

– Nem tetszik nekem ez az ember.

– Mi bajod vele?

– Dühít ez a seb az orrán.

Márton olyan becsületes volt, hogy amikor egyszer elhatározta, hogy hasmenésre hivatkozva fog plusz egy nap szabadsághoz jutni, tényleg elkezdett menni a hasa.

Egy fárasztó, borongós kedd estéjén Bódry László kislánya, fia és felesége szeme láttára, egy kb. húsz másodpercig tartó, szemmel láthatóan erős fájdalommal járó folyamat során kutyává változott. A dolognak nem volt semmilyen előzménye; a férfi nem rajongott a kutyákért, igazából tudomást sem vett róluk soha. Nem voltak az átalakulásnak előjelei sem: nem finomodott a szaglása vagy a hallása, nem érzett különös vonzalmat a lejárt felvágottak iránt, nem kezdett el szőrösödni.

Az egész a nappaliban történt. Pár perce végeztek szokásos kedd esti makaó partijukkal, amikor az apa hirtelen felugrott az asztaltól, és felkiáltott. Először úgy hangzott, mintha mondani akarna valamit, de végül csak egy értelem nélküli, artikulálatlan vonyítás lett belőle. Rögtön ezt követően erősen verejtékezni kezdett, majd, mint akit egy nálánál sokszorta erősebb akarat kényszerít cselekvésre, fájdalmas nyüszítéssel összerogyott, meggörbült a háta, végtagjai ijesztő formát öltöttek, és a melegítő alól kilátszó részeken szemmel láthatóan szőrösödni kezdett. Az imént említett húsz másodperc alatt a teljes folyamat lejátszódott, és László helyén egy német juhászkutyára hasonlító eb ült.

Az átváltozás a testméret tekintetében is tökéletes volt, így a ruha formátlanul lógott a kutyán, aki azt kissé bosszúsan, határozott és gyors mozdulatokkal lerázta magáról, illetve ahol arra volt szükség, egyszerűen kibújt belőle. A család többi tagja mindeközben szoborrá merevedve bámulta a lehetetlen helyzetbe került családfőt . A kislány arca elé kapott kézzel ült, a fiú földbe gyökerezett lábbal állt az asztal másik oldalán, a feleség pedig azt a pillanatot őrizte mozdulatlanságával, amikor segíteni indult a feljajduló férfinak, de rájött, hogy erre nincsenek megfelelő eszközei.

Higgyék el, az ilyesmit nem könnyű feldolgozni. Bódryék még sokáig bámultak némán, majd a pánik jelei kezdtek el mutatkozni a feleségen és a kislányon. Végül a fiú kiabált rájuk, hogy nyugodjanak meg. Mikor az első sokkon túlestek, kicsit tartva a tulajdonképpen idegen kutyától, szólongatni kezdték, hogy “Laci, ne hülyéskedj! Te vagy az? Mi történt?”. De Laci nem válaszolt, csak ült egy helyben egy darabig, figyelte a családot, majd kisvártatva ásított egyet és kisétált az előszobába. A többiek rögtön követték. Azt gondolták, hogy mutatni akar valamit, vagy szüksége van valamire, hogy kommunikálhasson, vagy jelt adhasson, de hamarosan kiderült, hogy a kutya egyszerűen csak körbejárja – ezek szerint számára is új – környezetét. Igaz is. Egy jelet mégis adott, amennyiben felágaskodott a csaphoz és nyalogatni kezdte. Elég lassan, de megértették, hogy mit akar, és egy tálkába vizet töltöttek neki.

Az éjszaka – a körülményekhez képest – nyugalomban telt, bár mindenki ébren virrasztott – kivéve a kutyát, akinek sikerült maradéktalanul ellazulnia és hajnalig aludnia.

***

Reggel mindig együtt vitték sétálni Lustit. Így nevezték el, mert Lacinak mégsem hívhatták; azt valahogy sértőnek, méltatlannak találták. Ugyanakkor ez a név illett a nyugodt habitusú, legszívesebben mindig csak szunyókáló, komótos négylábúra.

Az első napokban felváltva virrasztottak mellette, hátha jelt ad, vagy talán visszaváltozik, vagy valami olyasmit cselekszik, amiből egyértelművé válik, hogy érti, hogy mit beszélnek neki.

Az első hetekben még együtt vitték sétálni naponta négyszer, teljes szabadságot hagytak neki (még nyakörve és póráza sem volt), és sokat játszottak vele; elsősorban labda eldobós-visszahozósat, mert minden igyekezetük és ötletük ellenére be kellett látniuk, hogy végülis ez az egyetlen játék érdekli Lustit.

Másfél hónap múlva ugyan még nem adták fel a reményt, de úgy döntöttek, hogy fel kell arra is készülni, ha most már tartósan kutyaként kívánja élni az életét. Ez jónéhány praktikus dolgot jelent: nyakörvet, pórázt, bolhariasztót, vitamint és kutyatálat kell venni. A póráz csak azért kellett, hogy nehogy baj legyen abból, hogy szabadon jár a kutya, és egy rosszindulatú vagy akár csak a kutyáktól tartó ember feljelenti őket a vonatkozó önkormányzati rendelet megsértése miatt.

***

Tavaszra a kutyás család egy teljes egészében, illetve minden részletében bejáratott életet mondhatott magáénak. De rá kellett jönniük, hogy nincs értelme tovább arra várni, hogy Lusti visszaváltozik Lacivá, hanem most már hosszútávon arra kell berendezkedni, hogy egy egyszerű kutyával kell együtt élniük.

Ahogy ebből a szemszögből kezdték szemlélni a dolgot, be kellett, hogy lássák, Lusti tulajdonképpen egy öntörvényű, szófogadatlan kutya. Most már hibának érezték, hogy az elején hagyták, hogy minden szobába bemehessen és az ágyra is felugorhasson. A közben beszerzett kutyás könyvekben is egyértelműen leírták, hogy ha ilyen bűnösen engedékeny az ember, akkor kutyája menthetetlenül elszemtelenedik, és „szerzett jogai” mellé újabbakat és újabbakat fog követelni magának egészen addig, amíg már egyenesen a falkavezérségig akar jutni!

Egyszóval új időszámítás kezdődött; Lustit meg kellett nevelni – a saját érdekében. Már csak háromszor sétáltatták meg, az esti alkalom pedig inkább csak amolyan egészségügyi kitérő volt. A játékok fokozatosan teljesen elmaradtak, és arra sem kellett már sokat várni, hogy a sétákról hosszas egyezkedések folyjanak, hogy ki miért nem ér rá, ki hányszor vitte már le a héten, ki van soron, stb.

Száz szónak is egy a vége: a nevelési kísérletek rendre kudarcot vallottak. Lusti megátalkodottan rossz kutya volt, nem az a kedves, bújós, hűséges, szófogadó fajta, amit szeretni lehet. Egyre gyakrabban kellett kiabálni vele, egyre szorosabban kellett fogni. Külön gondot jelentettek a macskák, amiknek az üldözése valóságos szenvedélyévé vált, és ennek nem lehetett máshogy – és úgy is csak többé-kevésbé – gátat szabni, mint egy-egy pofonnal.

***

Laci Lustivá változásának első évfordulóján senkinek nem jutott eszébe megemlékezni arról a mindent megváltoztató estéről, vagy Laciról, vagy visszatekinteni az elmúlt esztendőre. Bosszantó, unalmas egyhangúsággal teltek a napok, Lusti már csak két rövidet sétált egy nap, és a viselkedése egyáltalán semmit nem javult.

Egyik nap, amikor a gyerekek nem jöttek haza, és nem is aludtak otthon, a feleség arra ért haza, hogy Lusti alaposan összerondította az előszobát, és nem kímélte a nappali Szíriából származó szőnyegét sem. A nőben elpattant valami. Ordítva zokogott, leakasztotta a pórázt és agyba főbe verte a kutyát, majd amikor már szinte jártányi ereje sem maradt, kitárta a bejárati ajtót és gyűlölettel a szomorú, megrettent Lusti szemébe nézett és azt sziszegte: – Takarodj! Takarodj innen, te mocskos dög, meg ne lássalak többet!

Lusti behúzott farokkal kiinalt a lakásból, de a lépcsőház nyitott kapujánál megállt, és visszanézett. Takarodj! – hangzott az ítélet, mire lehajtotta a fejét és kikullogott a kapun.

***

Egy héttel később a feleség, a fiú és a kislány együtt mentek el a rendőrségre, és bejelentették, hogy eltűnt Bódry László. Soha nem került elő. Ahogy Lusti sem.

Az átlagember gyakran csak úgy odaveti, hogy ennek vagy annak nincs lelkiismerete, vagy hogy legalábbis nem ébred fel, amikor pedig lenne dolga. Tévedés. Mindenkinek van lelkiismerete. A mosolygó gyilkos néven elhíresült Vadalek Károlynak is megszólalt minden egyes elkövetett emberölése előtt és után (illetve szórványosan egyéb alkalmakkor is), de ő a jelenséget – talán a benne lakozó gonosz ravasz beavatkozása folytán – csak úgy érzékelte, hogy a füle cseng. El is ment vele orvoshoz, aki nem talált semmi szervi okot a panaszára, de nem volt elég lelkiismeretes ahhoz, hogy – akár további szakértők bevonásával – a végére járjon a dolognak.