– És mikor kell kijönni a legelőre?

– Hát alapvetően két turnus van. A csapat egyik fele hatra jön ki, és este hatkor megy haza, a másik meg héttől hétig van.

– Értem. Tehát a tizenkét óra legyen meg, az a lényeg…

– Ja, hát nem ilyen szigorúan nézzük. Nem áll ott a Fickó meg a Cézár blokkolóórával. A lényeg, hogy lelegeld a normádat. Ez számít alapvetően, nem az időn lovagolunk.

– Tehát adott esetben haza lehet menni korábban is?

– Hát, haza… Namost ez úgy néz ki, hogy ha itt hét után körbenézel, azért azt látod, hogy többségében itt vagyunk egy kicsit tovább is.

– ?

Megkérem a 12. A, B és C osztályos ballagókat, hogy a kijelölt útvonalat futva tegyék meg, a D osztályosok pedig – ezúttal – tekintsenek el a ballagástól.

Károly, a vállalati újság Társadalmi felelősségvállalás rovatának alkalmi cikkírója arra lett figyelmes, hogy István, a környezettudatos vállalatirányítási stratégia és gyakorlat kialakításáért felelős osztály kiemelt főmunkatársa – miután egyik kollégájának felolvasott néhány elszomorító adatot a hazai környezetvédelem állásáról – csíkokra szaggatott papírokat ejtett közvetlenül a papírhulladék gyűjtésére szolgáló kosár mellé, az almacsutkákat és műanyag palackokat tartalmazó szemetesbe.

Károly azonnal, felháborodott stílusban írta meg a visszás esetet, majd hátradőlt, és elégedetten gondolta, hogy az eheti társadalmi felelősségvállalás témájú írása is elkészült, pedig már napok óta nem jutott eszébe semmi. A jövő hétre összejön a tíz pontja a Te is tehetsz valamit akcióban.

Clark Stephenson csak vidám, vagy legalábbis kedvező végkimenetelű, pozitív üzenettel töltött írásokat adott ki keze alól. Ha pontosak akarunk lenni, akkor azt kell inkább mondanunk, hogy általában ilyen írások születtek a keze alatt. Nagyjából minden hetedik évben ugyanis megjelent egy-egy könyve. Ezek a könyvek – szemben a tőle általánosnak tekinthető kis elbeszélésekkel és novellákkal – regények voltak. De ami ennél is fontosabb, hogy szó sem esett bennük pozitív üzenetről, vagy kedvező végkimenetelről. Ellenkezőleg. Ezekben a regényekben sötét jóslatok váltak valóra úgy, hogy az eredeti várakozásokhoz képest egy kicsit még több szenvedés jutott a fő- és mellékszereplőknek, nagyobb bajba került az emberiség; a gonosz tort ült.

Közeli barátai szerint Stephenson ezeket a regényeket az elsőtől az utolsó betűig hétfői napokon írta.

Nem most húsvétkor, hanem még tavaly történt, hogy egy kékesszürke nyulat megtartottak. Nem vágták le, nem rakták ki az út szélére, de még csak a kisállat-kereskedésbe sem vitték vissza. Nem esett bántódása. Olyannyira nem, hogy a folyóhoz jártak vele szombatonként, a vasárnapi úticélról pedig saját maga határozhatott. Ilyenkor általában a parkba szeretett menni.

Lassan elfogadott részévé vált a hétvégi forgatagnak, majd a média is felfigyelt rá. Írtak róla az újságok, szerepelt a TV-ben. Gazdájával, akit egy ideje már szívesebben hívott menedzserének, úgy döntöttek, hogy termőre fordítják ezeket a közszerepléseket. A riportok során – egyre növekvő vehemenciával – az állatvédelem (mint olyan) fontosságáról kezdett nyilatkozgatni.

Augusztusban felkérést kapott a Környezetvédelmi és Fenntarthatósági Minisztériumtól, hogy az állatvédelmi törvény módosításának előkészítésével foglalkozó munkacsoportban szakértőként működjön közre. Az ötlet – az igazat megvallva – csak részben működött. Kívülről jövőként számos új aspektussal gazdagította ugyan a bizottsági munkát, de egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy – különösen a nyúltenyésztésről alkotott – egyes sommás ítéletei a radikalizmus vállalhatatlan szintjét képviselték a minisztérium számára. A közvélemény egyre lanyhuló támogatása miatt korábban már megszellőztetett osztályvezető-helyettesi kinevezéséből nem lett semmi.

Pályafutását egy internetes életmód-magazinnál folytatta egy, a globális felmelegedés és a húsevés összefüggéseit kutató sorozat szerkesztőjeként. Folyamatosan erősödő radikalizmusa azonban egyre nyilvánvalóbban hajtotta a tudományos gondolkodás elfogadott határain kívülre, és viszonylag rövid időn belül hiteltelenné vált. Eddigre összeveszett menedzserével, és a portál munkatársaival is megromlott a kapcsolata. Az elérhetetlenül ambiciózus célok hajhászása, az állandó súrlódás környezetével, és a hírnév először a magasba kúszó, majd a mélybe zuhanó hullámvasútja összességében annyira megviselte idegrendszerét, hogy egyszercsak az egyik szerkesztőségi értekezletre teátrálisan összevérzett bundával, részegen érkezett, majd szóváltásba keveredett a munkacsoport tagjaival, és elrohant. Másnap nem küldte be az ígért anyagot, és semmilyen módon nem volt elérhető. Soha többet nem látták (állítólag a kertvárosban bérelt villájába sem érkezett meg soha).

Umberto kilépett a fényárban úszó gangra. Lazán, lendületes, de nem sietős léptekkel ment a lépcsőházig, befordult és azonnal a villanykapcsolóért nyúlt, megnyomta, de az engedelmes izzó nem sokat segített. Elmosolyodott, és feltolta napszemüvegét erős, csillogó fekete hajára.

Ferdinand Knöchke, a kiugrás gondolatával játszó pap, álnéven résztvett egy, az élet keletkezésének körülményeit firtató esszépályázaton. Elmélete szerint Isten eredetileg csak néhány, az ujjai között forgatni megunt követ ejtett a háta mögé, majd elvétette felismerni azt a pillanatot, amikor a szervetlenből szerves keletkezett. Az esszé toronymagasan megnyerte a pályázatot.

Persze a szerző személye nyilvánosságra került. Knöchke először tagadta, hogy ő lenne az, majd azt állította, hogy ezt a históriát egy térben és időben gyengén orientált pueblo indián súgta a fülébe álmában, aztán azt mondta, hogy az egészet csak írói munkássága részének tekinti (noha nem is írt), végül – és emellett már konokul kitartott – biztosított róla mindenkit, hogy csak viccelt.

Minden csoda három napig tart, gondolta Isten, és kezdeti ijedtsége lassan elpárolgott.

– Én csak mostanában döbbentem rá, hogy Dömdödöm is afáziás volt. Neked ez eszedbe jutott már?

– Bingó.

– Jó, nyilván… Hülye kérdés volt.

– Bingó.

– Jól van már, mondtam, hogy bocs.

– Bingó!… Bingó.

– Hanem?

– Bingó, bingó-bingó… bingó! Bingó?

– Nana! Őt is csak Mikkamakka értette meg. Te azért ennél jobban állsz.

– Bingóbingó, bin-gó.

– A polgármesteri hivatalban soha nem kérdezgették. Te is csak emiatt a legutóbbi eset miatt vagy így kiakadva.

– Bingó, bingó bingó.

– Ebben igazad van. De az hülye is volt.

– Bingó.

– Nalátod. Akkor ebben maradjunk. Kérsz még mártást?

Százhetven fényévnyire innen van egy bolygó. Gömb alakú, mint a miénk, de az egész nem áll másból, mint óceánból. Ráadásul ennek a mérhetetlen nagy tengernek az alján sincs egyetlen hegy, völgy, domb vagy hasadék sem. Csak jég.

A mi Földünktől eltérően, öt olyan intelligens faj is él ezen az égitesten, amely képes és kész a létezés különböző aspektusairól elmélkedni. Egyesek szerint van egy hatodik ilyen faj is. De róluk nagyon keveset lehet tudni. Zárt csoportokban élnek, és idejük nagy részében heves vitát folytatnak egymással, de amint közeledik valaki, semleges témára váltanak, vagy egyszerűen elhallgatnak.

Hogy hogy néznek ki ezek a lények, vagy a másik öt faj képviselői, vagy akárki ezen a bolygón, arról nem szeretnék beszélni, mert biztos vagyok benne, hogy kétkedéssel fogadnák szavaimat. Egy dolgot azonban – ami miatt ezeket a sorokat egyáltalán papírra vetem – nem hallgathatok el. De előbb tisztázzunk valamit.

A szóban forgó planéta az űrben kószáló, fagyott anyagból verődött össze, a központi csillag körül elliptikus pályára állt, gömbbé formálódott, majd felszíne felolvadt, és vékony légkör fedte be. Pár milliárd évvel később kialakult rajta az élet, aztán imponáló gyorsasággal megjelent az intelligencia is. (Az öt említett faj egyébként állandó vitában áll egymással, hogy melyikük keletkezett előbb, illetve később, és hogy ez a javukra írandó, vagy éppen szégyellniük kellene). Ezen a vízgolyón tehát ismeretlen a szárazföld fogalma. Soha, az élet kialakulása óta nem volt ott ilyesmi, és semmilyen jel nem utal arra, hogy várható lenne a kialakulása.

Most már eleget tudunk ahhoz, hogy fel tudjuk mérni a lungárkok nagy rejtélyének jelentőségét. Az ugyanis a helyzet, hogy ezek a lények olyan légzőszervvel rendelkeznek, melynek csak a víz felszíne fölé emelkedve veszik hasznát, azaz a víz alatt nem működik. Mintha tüdejük lenne kopoltyú helyett. Könnyű kitalálni, hogy mely három kérdés foglalkoztatja őket minden másnál kínzóbb intenzitással: 1.) Miért van nekik tüdejük (nevezzük így az egyszerűség kedvéért), ha nincs más közel s távol, csak víz? 2.) Miért van nekik tüdejük, ha közel s távol soha nem is volt más, csak víz? 3.) Miért van nekik tüdejük, ha közel s távol soha nem is lesz más, csak víz?

Mondanom sem kell, hogy a teremtés kontra evolúció vita előttük sem ismeretlen: oktatásuk gerincét képezi, a legtöbb ösztöndíjat ezzel kapcsolatban írják ki, a gyerekek ennek megoldásáról álmodoznak, stb. A legszélesebb körben elfogadott teória szerint minden más faj evolúció során jött létre, őket azonban egy morálisan alulműködő tudós teremtette egy kiégett humorista utolsó kívánsága szerint.