Feszesen öltözött, magabiztos tartású koraötvenes férfi lép fel a buszra az első ajtónál. Megáll, és hideg tekintetével mindig ugrásra kész megvetésének tárgyát keresi. Mivel hirtelen senki különöset nem talál, leül a legközelebbi szabad ülésre, háttal a menetiránynak. Elővesz egy futtában reklámújságba bújtatott könyvet, és rezignáltságot színlelve falni kezdi. Ahogy a sorok közé mélyed, ébersége lankad, ő előre dől, a reklámújság lefittyed, és kivillan a könyv címe: Segítség, akaratos a gyerekem!

– Ennyi – csapott ingerülten a térdére Zsóka – Átmegyek – tette hozzá, és felállt. Ernő helyeslően bólintott. Próbált annyira bíztató arckifejezést ölteni, amennyi Zsókát megerősíti a szándékában, de nem annyira helyeslőt, ami a feleségét arra késztetheti, hogy azt mondja: – Vagy te is átmehetsz.

A másodperc tört részéig néztek csak egymásra, és Zsóka az ajtó felé indult. Ernő alig hallhatóan, lassan kiengedte a levegőt.

András csöngetést hallott. Helyet keresett a gitárjának valahol maga mellett, a szétdobált ruhák halmai közt, majd kiment ajtót nyitni. – Nézze András, hagyja ezt abba! Vasárnap délután van. Az emberek pihenni szeretnének. Maga nem játszik jól, hát miért csinálja? Menjen le a parkba pengetni, ha már…

András nem is gondolkozott, csak rávágta – Nekem nincs is gitárom – és hideg verejték futott végig egész felsőtestén, ahogy rájött, mit mondott. Zsóka döbbent arcára nézett, és pánikba esett. Zavarában beszélni kezdett, noha nem tudta mit fog mondani. – Mindig is szerettem volna egy gitárt. Szerettem volna tudni zenélni. Az ember tinédzser korában mindig erről álmodozik, nem? Sajnáltam, hogy soha nem tanultam meg. Már régóta azt gondoltam, hogy most már késő elkezdeni. Az ilyesmit gyerekkorban kell.

András egy mély lélegzetnyi szünetet tartott. Zsóka arcáról érdeklődést olvasott le, így valamelyest megnyugodott, és folytatta. – Aztán negyven éves lettem, azt mondtam magamnak: Az istenit! Miért ne kezdhetnék el zenélni tanulni? Miért ne vehetnék egy gitárt, ha egyszer ezt szeretném? Hát micsoda hülyeség nem megpróbálni. Nem hiszi el, de egy kő esett le a szívemről. Mázsás súlytól szabadultam meg. Pontosabban, mint ha a friss levegőre léptem volna a magam teremtette börtönből. Érti, mire gondolok? Szabad voltam!

Itt, ahol az eddig igaz történetnek fordulatot kellett vennie, András mély lélegzetet vett. Zsóka kíváncsian hallgatta. – Napokig lubickoltam a szabadság érzésében, aztán a napok hetekké nyúltak, és végül eltelt pár hónap, mire ráeszméltem, hogy egyáltalán nem vettem gitárt, nem kezdtem el zenélni tanulni. És ahogy megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, egyszerűen nem ment. Egy nagy sötétség volt az egész, ami a fejemben volt erről. Egy semmi. El se tudtam képzelni.

András egészen elszomorodott. Megijesztette, hogy a történet, amit éppen mesél, akár igaz is lehetne. Csak ő éppen megvette a gitárt. De nem rögtön! Tehát így is alakulhatott volna a történet. Van egy időablak, amíg egy ilyenfajta varázslat működhet. Ha az elmúlik, akkor minden marad szürke, mint előtte. Ahogy ezt végiggondolta, valósággal úgy érezte, hogy negyvenedig születésnapja óta valóban ezt a szomorú alternatív életet éli. Az érzés szinte tapinthatóan valóságos volt. András egészen elhalkult, és pár másodpercig csak meredt maga elé, majd felbátorodva folytatta. – Nem tudtam elképzelni se. Ha az ember már álmodozni sem tud, akkor mégis mit vár?! Végül nem vettem meg a gitárt. Elmentem odáig, ameddig tudtam. Ahol kiderült az igazság. Az ember egyszer tizenhét éves. A dolgoknak megvan a maguk ideje. Illúzió volt az egész. Mi lett volna, ha…

Zsóka szemmel láthatóan a történet hatása alá került. Egy darabig nem szólt semmit, aztán csak annyit mondott zavartan összevissza pillantgatva: – Nézze, én nem is tudom, mit mondjak, András… Mindenesetre akkor elnézést kérek – mondta, és visszament a hetes számba, a saját lakásába.

Ernő ránézett a feleségére, és rossz előérzete támadt. – Ez képtelenség… – kezdte Zsóka – Azt mondja, neki nincs is gitárja. Ezt mondta! Ezt mondta, és utána előadott egy komplett történetet, arról, hogy hogyan, meg miért nincs gitárja. Valami zagyvaságot. Oda se figyeltem, annyira meg voltam döbbenve. Köpni-nyelni nem tudtam. Belenéz a szemembe, és azt mondja, hogy nincs gitárja!

Ernőn nyugtalanság vett erőt. Ez alkalommal meglepően könnyű volt megúsznia, hogy át kelljen mennie. De a következő megúszás… Az egy teljesen más történet.

A klub belső termében ülő testes csöndet csak az újságolvasással járó halk neszek, és lusta fészkelődések zaja ellenpontozta valamelyest, amikor az egyik bőrfotel süppedős mélyéről egy gondatlan mozdulat nyomán ropogós fing hangja tört fel. A testes csönd egy szempillantás alatt vákuumszerű, siket ürességgé élesedett. Az újságokat tartó kezek szoborrá merevedtek, a lélegzetek bennragadtak.

Noha egyetlen szempár sem szegeződött a süppedős bőrfotel mélyén ülő illetőre, a rá irányuló osztatlan figyelmet szinte tapintani lehetett. Az érdeklődés középpontjába sodródott férfi néhány pillanatnyi kétségbeesett, bénult tehetetlenség után hanyag fészkelődést tettetett, hogy az iménti hang szakasztott mását előállítsa, és így tegye egyértelművé, hogy az előbb is mindössze a pantalló és a bivalybőr sajátos kölcsönhatása nyilvánult meg.

A próbálkozást siker koronázta. A megfigyelők – talán egyfajta csalódottsággal – újra újságjaikba merültek, az illető pedig egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve, mintha fészkelődése eleve, a kezdetektől fogva ezt a célt szolgálta volna, felállt és méltóságteljes lassúsággal elindult az ajtó felé, nehogy egy intenzív légörvénnyel szétterítse a fing szagát.

Macskaember (a hetediken) magából kifordulva tombol. Az őt meginterjúvoló bulvárújság a megjelent cikkében lecicafiúzta.

Áronba hirtelen belehasított az érzés, hogy nem bírja tovább. Mint valami lázas álomra emlékezett vissza a jóllakottság telt érzésére, amit jó félórája hessegethetett el magától. Azóta további három teljes csirkecombot és számtalan szelet kacsamellet nyelt le nem elhanyagolható mennyiségű salátával és petrezselymes burgonyával kísérve.

Hűvös verejtékpára ütközött ki a homlokán, és csakhamar ugyanezt érezte a tenyerén és a hátán is. Gyomra úgy feszült, mint ha robbanni készülne. Csuklott egyet, és szinte elemelkedett a székről, olyan éles fájdalom hasított a nyelőcsövébe. Behunyta a szemét, és halkat böffentett, ami a pillanatnyi megkönnyebbülés után égő érzést és hányingert korbácsolt fel maga után.

Csak most nézett körbe. A vendégek félbehagyott fogások romjai fölött cseverésztek, nevetgéltek, míg Áront egyre inkább hatalmába kerítette a hányinger. Nyelt egyet, hátratolta a székét, és felállt. A terasz körbefordult körülötte, ő pedig ijedten próbált megragadni valamit, ami végül saját székének támlája lett. Zsongó fejjel állt arccal kert felé, amikor újra ki tudta venni az elmosódott körvonalakból, hogy hol van.

Ahogy az izzadság patakzani kezdett minden tagjáról, letántorgott a pár lépcsőn a kertbe, és meg sem állt a kerítésig. Az álló levegő átszelése átmeneti könnyebbségnek érződött, de aztán mintha az egész világ egy, a gyomra körül összeroppanni és a végtelenbe tágulni készülő egyetlen pulzálássá vált volna. Ha megpróbálta behunyni a szemét, a szédülés elviselhetetlenné fokozódott, a nyitva tartáshoz viszont nem volt elég ereje. Csak kapaszkodott a kerítésbe, és zihált.

Aztán lassan, nagyon lassan, minden apró mozdulatrészletet gondosan megtervezve megfordult, és háttal dőlt a kerítésnek. Így kicsit kihúzhatta magát, és valamivel több hely jutott a gyomrának és a tüdejének is. A megkönnyebbülés első jelei halványan mutatkozni kezdtek.

Langyos szellő ébredt a kert aljában, az erdő nedves aljnövényzetének illatát hozva magával, és Áron végre be tudta hunyni a szemét. Pár pillanatra szinte álomba merült, amikor maga sem tudta miért, de nyugtalanság suhant át rajta. Kinyitotta a szemét, és a terasz párás levegőn átszórt vakító fényében meglátta a tortát.

Szíve heveset dobbant, kezei ökölbe szorultak, és egyetlen lendülettel lökte el magát a kerítéstől, hogy rövid imbolygás után kissé berogyasztott térdekkel és előretartott karokkal indulhasson a fény felé. A világ hullámzani és csavarodni kezdett, de Áron nem lassított, csak a célt figyelte, és időnkénti kilengéseit mint egy hajó kormányosa köszörülte ki: arra figyelt, hogy nagyjából mindig a torta felé tartson.

Az egész visszatérés egy időtlen rohanás volt a nedves füvön, vakondtúrásokon át a lépcső keménységén felbukdácsolva. Áron kimerültségében és akarata ellenére újra becsukta a szemét, de szerencsére ugyanebben a pillanatban saját elhagyott székének támláját érezte tenyerébe simulni. Leült, kihúzta magát, és egy patyolatfehér kistányért húzott maga elé.

A nyugdíjas mérnök álom és ébrenlét határán egyensúlyozott. Csukott szemei előtt lomha foltok úsztak, fülébe távoli, azonosíthatatlan zajok foszlányai szüremlettek be, de belül valami vibráló türelmetlenséget érzett.

Egyszer csak meghallotta, ahogy kint a lépcsőház ablaka megnyikordul, és egy pillanattal később kis csengettyű szól, hogy pár lélegzetnyi szünet után az egyszeri hang folyamatos csilingeléssé váljon. A félemeleti szomszéd macskája ért haza.

Az idős férfi arca megfeszült, szemháját erővel szorosabbra zárta, és egy indulatos mozdulattal felkapcsolta a kislámpát az éjjeli szekrényen. Szeméből szinte kicsordult a könny, ahogy a lomha foltok egyetlen égő, izzó fehér ragyogásnak adták át a képzeletbeli horizontot.

Amíg szeme lassan szokni kezdte a világosságot, kitapogatta és kézbe vette a tollat, majd résnyire nyitotta a szemét, feltámaszkodott, és szabad tenyerével eltakarta a villanykörte éles fényét.

Érzékei mintha egyszerre tértek volna magukhoz: amint le tudta olvasni a nagy falióra számlapját (fél kettőt mutatott), az óra monoton tik-takjának hangja is visszatért, ki tudja honnan. – Na kérem szépen – dörmögte maga elé a nyugdíjas mérnök, és az előtte fekvő lapon egy vonalzóval szerkesztett táblázat soron következő rubrikájába, az aznapi dátum mellé felírta a pontos időt.

Már messziről észrevettem a későötvenes férfit. Elnyúlt pamut pólója megereszkedett a felszívott patak verejtéktől, mozgása valami szinte bírhatatlan belső kín leképeződésének tűnt. Futott.

Minden lépés egy szúrás a térdben, egy újabb adag felhalmozott hiány a tüdőben, egy újabb lap a tizenkilencre a szívnek, a feladás édes, reményt adó gondolata. A járókelők kitértek előle: nem is tudta volna kikerülni őket, talán nem is látta őket.

Aztán jött az első pillanat. A török büfé előtt az elcsigázott arc életre kelt, a férfi lopva, fejét alig elfordítva, de mohón pillantott a nyárson forgó húsok felé, és nem csak orrán át, hanem száján keresztül is behabzsolt egy falásnyit a mámorító illatból, és egyszerre elhagyta a lendülete, mozgása szétesett, és ő majdnem megállt, de ekkor páni riadalom futott végig vonásain, és emberfeletti erőfeszítéssel, tetemes fizikai és pszichés veszteség árán, de mégis tovább futott.

Innen még borzasztóbb kínlódás volt minden lépés. Mindene égett, teste csak egyetlen forró fájdalom volt, nem tudta, hogy lehetséges egyáltalán, hogy még mindig mozgásban van. Ekkor jött el a második pillanat. Eszébe jutott, hogy otthon a hűtőben megvan még az a kis kebab.

Érezte, ahogy elönti a düh, és ökölbe szorul a keze. Próbálta türtőztetni magát, és arra gondolt, hogy édesanyja hasonló helyzetekben mindig azt mondta neki, gondoljon arra, hogy Jézus mit tenne.

Maga elé képzelte a jóságos arcot, de ahogy mindig, akadozott a kommunikáció: egyszerűen nem tudta elképzelni, ahogy Jézus válaszol neki, és magát is csak üggyel-bajjal tudta Jézus helyébe képzelni, hiszen évezredek, kulturális és térbeli távolság választotta el őket.

De ma valahogy mégis minden más volt. Korábban egy-egy ilyen sikertelen kísérlet csak még jobban feldühítette, de most – maga is meglepődött – szeretetet érzett. Gondolatban kitárta a karjait, behunyta a szemét, és elemi erővel érezte, ahogy Jézus belé költözik, ő pedig Jézusba.

Az évtizedeken át üresen kongó szavak, hogy „Jézust be kell engedni a szívünkbe”, egy szemvillanás alatt értelmet nyertek. Szinte fizikailag elviselhetetlen boldogság járta át testét és lelkét. Tudta, hogy ha most magába tekint, a helyes választ fogja ott találni.

Szinte vallásos megindultsággal tekintett hát magába. Egyúttal lassan sodró tekintette végig is nézett magán, mintha egy újjászületett embert látna, a tenyerét maga felé fordította, majd a válasszal a szívében nézett vitapartnerére, és tiszta erejéből megütötte.