Címke: #fikció

Értesítés

Amikor a gondok kezdődtek a szemétszállítással, már mindenki tudta, hogy ez nem elszigetelt eset, hanem a rendszer működéséből fakad, de amivé a többi aggasztó tendenciával összevegyülve ez az egész vált, azt ilyen mélységében nem sokan látták előre.

Először bevezették a szingapúri mértékű bírságokat a szemetelésre, aztán meglepő gyorsasággal megjelentek fejvadászok, akik a bírságolást intézik. Ezt a nevet ők maguk használják, az utcán nem így hívják őket, de most – látva pár rosszul elsült „szubjektíve negatív véleményes” ítéletet nemrég – fölösleges kockázat lenne leírni, hogy hogyan. Az egész valahogy nem teljesen hivatalos, ez nem egy állami szerv, hanem gondosan kontrollált számú magánvállalkozók köre. Bekerülni úgy lehet, hogy már eleve negyedik körös vagy, azaz a harmadik körösök után jössz, akiknek a húsz százalékot vissza kell osztanod.

Kismester G-vel előző nap ünnepeltük, hogy a sintértelepről való kiváltásának az utolsó részletét is befizettük. Már régóta fizetni kell azért, ha egy kutyát ki akarsz hozni az elaltatás elől. Persze iszonyúan visszaesett az „örökbefogadás”, és megugrott az altatások száma, viszont valamennyi pénz így is befolyik, aminek a visszaosztás utáni része úgy-ahogy eltart egy nagyon szűk réteget.

A lényeg, hogy Kismester G többet evett a szokottnál, így mikor átment rajta az ünnepi menü, a mások oldalon is többlet jelentkezett. Csakhogy nem egyszerre, hanem két részletben. Én hülye mindig több zacskót hozok, de most csak egy volt nálam. Átkutattam minden zsebemet, de még egy használt zsebkendőt se találtam.

Eleve nem szívesen csinálok ilyesmit nyilvánvaló higiénés és kulturális okokból sem, de nem tagadom, hogy legjobban a fejvadászok aggasztottak. Történetesen pont tudom valakitől, aki a Nemzeti Terror-Védelmi Hálózatnál dolgozik, hogy gond van a „tetthelyre” rálátó kamera meg a Központi Állampolgári Adatbázis adatkapcsolatával, tehát reális esélyem van megúszni a dolgot, ha nem kapnak konkrétan rajta – gondoltam.

Hazamentem. Az úton csak egyvalakivel találkoztunk, de már jóval a balra fordulás után. Megdicsérte Kismester G-t, hogy milyen aranyos, megsimogatta, beszélt hozzá, stb., már túlzásba is vitte. Megintcsak hülye voltam. Úgy örültem a hibás kamera által kapott egérútnak, hogy az teljesen elaltatta a veszélyérzetemet. El kellett volna húznom, ahogy megláttam azt az embert.

Másnap hajnalban csipogott a telefonom. Ezeket mindig hajnalban küldik, és ugye hiába némítom le a telefont, ennek a hangja nem letiltható. Rögtön tudtam, hogy az előző napi esettel lesz kapcsolatos az értesítés.

Úgy is volt. A férfi, aki megsimogatta Kismester G-t, fejvadász volt. DNS mintát vett a szőrből, amit profi mozdulatokkal, feltűnés nélkül sodort le, majd mintát vett a produktumból is. Szerintem amúgy nem tudta eleve, hogy mi voltunk, hanem csak adatot gyűjtött, és a minták összefuttatásánál találata volt.

Ennyit erről. Mínusz négyszázezer forint, mínusz százhúsz pont meg az értesítés a munkahelyemnek. Most fejből nem tudom, hogy utazás-engedélyezés, meg igénybe vehető szolgáltatások köre szempontjából a mínusz százhúsz az egyenlegemből az most melyik sávot jelenti, de mindegy is, mert a mínusz négyszázezerről tudom: nem lesz pénzem semmire.

Lehet, hogy furcsa, minél többet gondolkodom rajta, annál kevésbé tudom eldönteni, hogy az-e, de a legjobban az zavar, hogy valami célhoz kötöttségre hivatkozva a munkahellyel nem közlik, hogy miért kaptam a büntetést, de a mértéke meg olyasmi, mint amit például a feleségem félholtra veréséért kapnék (mármint elvileg, mert ezt pont nem annyira használják). Így, hogy én nem tudhatom, hogy ki vagy kik a cégnél az ilyen adatok kezelői (akiknek a foglalkoztatója az állam, de a fizetésüket a cég állja), de ők a központi rendszeren keresztül beállíthatnak nekem korlátokat béremelésre, meg előmenetelre is, így eléggé eszköztelen vagyok…

De nem is ez zavar. Az én korlátaim már régebbről, még tulajdonképpen az átmenet előttről adottak, már a nyitóegyenlegem eleve sok mindent eldöntött. Engem az zavar, hogy ezek akár rosszabb embernek is gondolhatnak, mint amilyen vagyok.  Nekem számít, hogy mit gondolnak rólam… Valami szánalmas, perverz oknál fogva azt akarom, hogy szeressenek?

Vagy igazából mindenki azt szeretné, hogy szeressék, és akkor ebben nincs is semmi igazán különös? Ebben az átmeneti korszakban valahogy nem tiszta, hogy mi számít normálisnak és mi nem. Jó, végülis ettől átmeneti, nem? Illetve tulajdonképpen nem is tudom, hogy ez még az átmenet, vagy most már ez van, amiben élünk. Várjál, ha így teszem fel a kérdést…

Sík

Ma reggel, nem sokkal műszakkezdés után bilincsben, döbbent munkatársai sorfala mellett kísérték ki a rendőrök K. Sándort a Salgótarjáni Síküveggyár kapuján. K-ról kiderült, hogy felettesei megkérdezését elmulasztva hónapok óta térüvegeket gyártott és halmozott fel egy rejtett ajtóval lezárt helyiségben.

Mószertani javaslat

Korunk egyik legnagyobb kihívása az egyes ember számára, hogy a szinte korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló információóceánból okosan kiválogassa az adott probléma szempontjából releváns tényezőket, és döntését megbízható tudásra alapozza.

A kihívás maga azonban nem új. Például az előző század közepe felé az USA-ban sokat bajlódtak azzal, hogy meghatározzák, ki számít középosztálybelinek. A világnézetek és birtokolt javak komplex, súlyozott mátrixát vázolták fel, hogy segítségével meg tudják ragadni a kérdés esszenciáját, míg egyszer csak ki nem világlott egyetlen tényező, ami szinte 100%-osan korrelált a középosztálybeli léttel: az ingás falióra. Akinek volt ilyen, az minden más szempontból is stimmelt, mint középosztálybeli, akinek nem, az más változók mentén sem tűnt annak. Az ilyesmit indikátor-változónak nevezzük, és a házakhoz kimenő kérdezőbiztosoknak innentől kezdve a középosztálybeliség meghatározásához nem volt szükségük másra, mint körbenézni, hogy lóg-e a nappaliban egy ingás falióra. Módszertanilag rendkívül elegáns megoldás.

Egy másik, korokon átívelő probléma a macskák és gazdáik egymáshoz fűződő viszonyának pontos megragadása. A hamar kimondott alapvetés az, hogy az ember a macska gazdája, de ahogy a részletekbe egyre mélyebbre megyünk, gyakran azzal szembesülünk, hogy tucatjával gyűlnek az érvek ennek ellenkezője mellett is. A macska nem ad fel semmit az igényeiből, tulajdonképpen kénye-kedve szerint cselekszik, teljes ellátást kap úgy, hogy nem dolgozik, vagy ha igen, akkor azt jókedvéből, szenvedélyből teszi, a gazdája lesi minden gondolatát, míg ő pont leszarja, hogy amaz mit gondol vagy mit szeretne, stb.

adventures-of-business-cat-comics-tom-fonder-9_880.jpg

Mindezek miatt széles körben elterjedt az a nézet, hogy tulajdonképpen a macska az ember gazdája, és nem fordítva. Jelen írásomban arra teszek kísérletet, hogy megragadjak egyetlen indikátor-változót (definíciót lásd fent), ami alapján teljes bizonyossággal el tudjuk dönteni a gazda – kiskedvenc viszonyrendszer irányát:

Gazda az, aki heréltetni / miskároltatni viszi kedvencét, és kedvenc az, akit herélni / miskároltatni visznek.

Lassie hazatér

Amikor kiderült, hogy a kutyánk, Kismester G tud olvasni, az amúgy szintén könyvfaló nő arca valósággal felragyogott. Aztán megkérdezte, hogy van-e Kismester G-nek kedvenc könyve. Ekkor már bántam az egészet, mert innentől általában hasonlóan szoktak alakulni ezek a beszélgetések. Most is. Mondtam, hogy van, a Lassie hazatér. Erre a nő arcára kiült a csalódottság.

De hát mégis mit várt? Hogy a Mester és Margarita lesz a kedvence? Hát könyörgöm, azért mégiscsak egy kutyáról beszélünk, mekkora csoda lenne az, ami már nem derogál a nőnek? Megjegyzem, olvasta a Mester és Margaritát is, de a bibliai részeket unta, és a kérdés nem is úgy szólt, hogy mi mindent olvasott. – Gyerünk innen! – mondtam Kismester G-nek, és – talán udvariatlanul – köszönés nélkül elsétáltunk.

Kokárda

Reggel a munkahelyem bejáratánál látom, hogy egy figura fennakadt a kokárdájával a kapun. Hiába fordult oldalra, a kokárda nem csak szélesebb, hanem magasabb is volt, mint a rendelkezésre álló hely. Így persze hiába is szíjazta volna le magáról, akkor se tudja bevinni, kint meg megint csak nem akarta hagyni – gondolom. – Szerencsétlen idióta – mormogtam a bajszom alá, és kissé haránt fordulva, minimális térd rogyasztással úgy léptem el mellette, hogy a kokárdám gyakorlatilag hozzá se ért a kapu tokjához.

Iskola

– Ajjaj… – szólal meg mögöttem a vékony hangú fiú. Hanglejtése olyan életidegen, mintha egy színdarabból mondaná fel rá osztott sort. Még meg sem szólalt, de már érzem a feszültséget, ami az anyjában ébred. – Mi az?! – kérdezi élesen. – Nem írtam fel az angol leckét. – mondja a fiú tompa, de másvilágin éneklő hangon, és röviden megköszörüli a torkát. – Nem igaz! Már megint! – szisszen fel az anyja. – Most akkor fekete pontot fogsz kapni! Vagy egyest?! – teszi hozzá, és a végén levegő után kap. – Nem tudom, hányast fogok kapni. – válaszolja a fiú réveteg hangján, és újra köszörül egyet a torkán. Innentől jó darabig egyetlen szó sem hangzik el, csak a pár másodpercenkénti erőtlen torokköszörülés hangja jut előre. – Gyere, szálljunk le itt, sétáljunk egy kicsit. – mondja lemondó szomorúsággal az anyja. – Jó. – válaszolja a fiú tompán. Látom, ahogy a troli mellett baktatnak az utcai lámpák fakó fényénél. Az anya csinos, de kemények a vonásai. A fiú nagyon vékony, iskolatáskája lehúzza keszeg vállát, az arca kifejezéstelen, végtelenül fáradt, a bőre hártyavékony, ólmos szürkeségét ványadt kék erek ütik át itt-ott. Nem néz sehova, csak nyitva van a szeme. Nincs is itt.

Munkahelyi baleset

Ervin összeszorult gyomorral, zakatoló aggyal lépett ki a liftből. A főosztályvezetővel volt megbeszélése reggel hétkor. Tudta, hogy hibát fog találni a munkájában, valami újat ahhoz képest, amit múltkor mondott. Azt is tudta, hogy majd az alkalmasságát firtatja, és hogy neki megint csak a megbeszélés után fog eszébe jutni, hogy mit kellett volna mondania. Már a hetes találkozó is egy odaszúrás: mutatja, hogy a főosztályvezető korábban kezd bárkinél, és aki vele akarja felvenni a tempót, annak fel kell kötnie a gatyáját.

Ahogy próbálta összeszedni a lehetséges támadási pontokat, hogy melyikre mi az érve, kétszer jobbra fordult, és lehajtott fejjel indult a folyosó derengő vége felé, ahol a főosztályvezető szobája volt. A főosztályvezető irodája három oldalról kapott verőfényt egész nap, csak a folyosó felől volt fallal elzárva; oda ezért nem jutott fény. Ervin egyszer csak hideget érzett végigfutni a hátán. A padlószőnyegre boruló álmos reggeli fényen a főosztályvezető nyúlt árnyéka futott végig. Ott állt az irodája ajtajában, az egyik szemét résnyire húzva szegezte Ervinre, a másik, a mindig opálos, kicsit félre és felfelé álló pedig megint úgy tűnt, mintha a következő vádpontot keresné a főosztályvezető gondolataiban.

Ervin erőt vett magán és köszönt. Rögtön rosszul indul az egész – gondolta. Ő akart bekopogni, erőt akart gyűjteni a találkozás pillanatára, és nem megint kész tények előtt állni. Azonnal meg is bánta, hogy köszönt: a főosztályvezető nem viszonozta a gesztust, hanem tüntetőleg a folyosó homálytűrő növényeivel kezdett babrálni, de ahogy a guggolásból felállt, történt valami.

Az egyik lába nem működött. Visszazökkent guggolásba, majd újra megpróbált felállni, de csak oldalra, a nem működő lába felé billent. Tekintete dühös volt és értetlen. Talán leginkább fel volt háborodva: a hirtelen jött tehetetlenség a büszkesége elleni támadás volt. Ervin földbe gyökerezett lábbal figyelte az eseményeket. A főosztályvezető veszettül erőlködni kezdett, tekintetével mintha Ervint kereste volna, de a szemével is gond volt, mintha nem tudott volna fókuszálni, csak az opálos szem látta el továbbra is ördögi funkcióját. Ekkor teljesen eldőlt. Úgy tűnt, hogy az egyik fele lebénult. A karját sem tudta mozgatni, az arca is lefittyedt, majd kisvártatva csak tónustalanul, mozdulatlanul feküdt a földön.

Ervin szinte pánikba esett. A gondolatai olyan sebességgel záporoztak, hogy nem tudta beazonosítani őket, szinte ledöntötték a lábáról. Stroke. Elsősegély. Hogy is kell? Úristen! Nem tudom. Akkor is kell segíteni, ha nem tudom, hogy kell? És ha pánikolok? A kamera! Lát! Látja, hogy itt állok és nem csinálok semmit. Nem, nem lát! Alatta állok. Mi van, ha még nem értem ide? De a kamera a liftnél… A rohadt életbe!

Ervin még el sem jutott a következtetésig, de először tétova, majd siető mozdulatokkal elindult a főosztályvezető felé. Hanyatt fordította, és hallotta, ahogy valami roppan a térdénél, ahogy a lebénult lába alá fordul. Ösztönösen oda nyúlt, de aztán megállt a mozdulattal. Hátra nézett, mintha segítséget remélne, majd a főosztályvezető fölé hajolt úgy, hogy a kamera csak a hátát lássa, és azt, hogy újraéleszt.

Nagy levegőt vett, és egyik tenyerével megtámasztva a másikat, ahogy a tévében is mutatták, a Stayin’ Alive ritmusára ütemesen, erős mozdulatokkal pumpálni kezdte a főosztályvezetőt valahol a lengőborda és a gyomor között. Az ütemes mozgástól kicsit megnyugodott és kitisztult a feje. OK – gondolta magában – menni fog. Egyre erősebben, egyre dühödtebben pumpált, kezdte egészen beszippantani a felkorbácsolódott gyűlölet, de akkor hirtelen eszébe jutott, hogy az újraélesztés lélegeztetésből is áll. Peremet formált a hüvelyk- és mutatóujjából, majd nagy, eltúlzott levegőt vett, a főosztályvezető szájához hajolt, és szándékos ügyetlenséggel belefújt.

Ekkor megérkezett a titkárnő. Dobogva rohant a két férfihoz, kezét az arcához kapta, és sikoltozni kezdett. Ervin ráordított, és széles mozdulattal intett az addigra pánikban reszkető nőnek, hogy vegye át a helyét, ő pedig berohant az irodába és hívta a mentőket. Ekkor egy pár pillanatra csökkent rajta a nyomás. Szépen megvárta, amíg felveszik és unottan, hosszadalmasan kérdezgetik a részleteket többek között róla, a bejelentőről is. Azért mindenre gyorsan válaszolt, és azt is elmondta rögtön a legelején, hogy stroke-ról van szó. Közben hallotta, ahogy a titkárnő csak jajveszékel, nem folytatja se a szívmasszázst, se a lélegeztetést.

Ervin várt egy kicsit, aztán kiment, és félretaszajtotta a főosztályvezetőt ölelgető nőt, és ráordított, hogy akkor legalább menjen le a mentők elé, ő pedig folytatta, amit abbahagyott. Ervinnek hirtelen eszébe jutott, hogy mi van, ha látszani fog, hogy nem a szívnél adta a szívmasszázst. Ha kék meg sárgás lila foltok lesznek gyomortájékon. Jó pár perc eltelhetett, talán hat vagy nyolc is, szóval elég sok… oxigén nélkül – gondolta. Újra „lélegeztetett” egyet, majd a masszázshoz visszatérve most már a szív környékét célozta óriási erővel. Látják majd, hogy ő megpróbálta, hogy jól is csinálta, de hát pánikban volt, sose csinált még ilyet, hát nem tökéletes, na. De hasonlítsuk csak össze a teljesítményemet a pánikoló hülye picsáéval, aki istenként imádja a főosztályvezetőt, aki egyszerűen nem hiszi el, hogy milyen egy velejéig rohadt szemétláda, pedig ott zajlik minden a szeme előtt – gondolta Ervin, amikor – meglepő gyorsasággal – megérkeztek a mentők.

Ervin hátra lépett, és hagyta, hogy csinálják, amit ilyenkor szoktak. A sürgés-forgásból és a kapkodásból úgy tűnt, hogy eredménytelenül dolgoznak. Végül pár újraélesztési kísérlet után, valami lélegeztető ketyerével az arcán hordágyra tették, és elindultak vele. Ervin megkérdezte az orvost, hogy jobban lesz-e a főosztályvezető, de az csak annyit mondott, hogy mindent megtesznek. Ervin tekintete összetalálkozott a hordágy végénél lévő betegszállítóéval, aki mintha hülye kérdésen méltatlankodna, flegmán intett nemet a fejével.

A haza minden előtt

– Figyelj csak, akkor ma lenne a fotózás, tudod, amikor odaállsz és akkor melléd van írva, hogy „A haza minden előtt”.

– Öö… Hát gondolkodtam a dolgon, és szerintem nem fog menni. Nincs pof… Szóval egyszerűen nem megy…

– Ja, várjál. Értem, mire gondolsz, de az nem gond. Nem kell effektíve ott állnod a konkrét felirat mellett, hanem ez csak ilyen green box, odaállsz a zöld fal elé, a feliratot csak később tesszük rá.

– Ja, ok. Azt meg tudom csinálni.

haza.jpg

Jelentés

Mindig is éreztem, hogy valami nincs rendben a szomszédommal. Ha az ablak előtt látom eljönni, a tekintete hideg és könyörtelen, katonás lépteinek koppanására vibráció fut végig a gangon, de felnyírt, ősz haja meg se rezdül. Ha viszont összefut valakivel, egy szempillantás alatt túláradóan kedves és beszédes lesz, hogy aztán a találkozást követően visszaváltson a rideg kőarcára.

A múlt héten a barátnőmmel váltott pár szót. A foglalkozása felől érdeklődött. Barátnőmtől tudtam meg, hogy kérdésre ő is elmondta magáról, hogy évtizedeken át külföldieket tanított magyarul. Ekkor hasított belém a felismerés: ez a nő elhárító volt. Az ki van zárva, hogy a nyolcvanas években külföldi cégek és követségek dolgozóit tanítva ne lett volna feladata, hogy információkat gyűjtsön róluk.

Ahogy ezt végiggondoltam, újabb részlet került egészen más megvilágításba. Mindig is furcsálltam, hogy egy ennyire szigorú, már-már kegyetlen tekintetű nőhöz hogy járhat ekkora társaság (ekkor a kedves, beszédes oldaláról még nem ismertem), ráadásul humán-értelmiségi ellenzékiek, ha értik, mire gondolok. Kérem, tájékoztassanak, hogy – a leírtak tükrében – folytassam-e a megfigyelését.

A rács

A kurva életbe! – ordította a tűzoltó – Hogy az istenbe’ rakták fel ezt a rácsot?! Rohadt mélyen be van építve végig a falba! Nem hiszem el! Nem viszi az erővágó se! Miből van ez, bazmeg?! – hallotta Imre bácsi a gang végén lévő lakásának ajtajából. Az utolsó érzés az alkotása felett érzett büszkeség volt, mielőtt a tomboló tűz rárontott.