Macskaember (a hetediken) magából kifordulva tombol. Az őt meginterjúvoló bulvárújság a megjelent cikkében lecicafiúzta.

Áronba hirtelen belehasított az érzés, hogy nem bírja tovább. Mint valami lázas álomra emlékezett vissza a jóllakottság telt érzésére, amit jó félórája hessegethetett el magától. Azóta további három teljes csirkecombot és számtalan szelet kacsamellet nyelt le nem elhanyagolható mennyiségű salátával és petrezselymes burgonyával kísérve.

Hűvös verejtékpára ütközött ki a homlokán, és csakhamar ugyanezt érezte a tenyerén és a hátán is. Gyomra úgy feszült, mint ha robbanni készülne. Csuklott egyet, és szinte elemelkedett a székről, olyan éles fájdalom hasított a nyelőcsövébe. Behunyta a szemét, és halkat böffentett, ami a pillanatnyi megkönnyebbülés után égő érzést és hányingert korbácsolt fel maga után.

Csak most nézett körbe. A vendégek félbehagyott fogások romjai fölött cseverésztek, nevetgéltek, míg Áront egyre inkább hatalmába kerítette a hányinger. Nyelt egyet, hátratolta a székét, és felállt. A terasz körbefordult körülötte, ő pedig ijedten próbált megragadni valamit, ami végül saját székének támlája lett. Zsongó fejjel állt arccal kert felé, amikor újra ki tudta venni az elmosódott körvonalakból, hogy hol van.

Ahogy az izzadság patakzani kezdett minden tagjáról, letántorgott a pár lépcsőn a kertbe, és meg sem állt a kerítésig. Az álló levegő átszelése átmeneti könnyebbségnek érződött, de aztán mintha az egész világ egy, a gyomra körül összeroppanni és a végtelenbe tágulni készülő egyetlen pulzálássá vált volna. Ha megpróbálta behunyni a szemét, a szédülés elviselhetetlenné fokozódott, a nyitva tartáshoz viszont nem volt elég ereje. Csak kapaszkodott a kerítésbe, és zihált.

Aztán lassan, nagyon lassan, minden apró mozdulatrészletet gondosan megtervezve megfordult, és háttal dőlt a kerítésnek. Így kicsit kihúzhatta magát, és valamivel több hely jutott a gyomrának és a tüdejének is. A megkönnyebbülés első jelei halványan mutatkozni kezdtek.

Langyos szellő ébredt a kert aljában, az erdő nedves aljnövényzetének illatát hozva magával, és Áron végre be tudta hunyni a szemét. Pár pillanatra szinte álomba merült, amikor maga sem tudta miért, de nyugtalanság suhant át rajta. Kinyitotta a szemét, és a terasz párás levegőn átszórt vakító fényében meglátta a tortát.

Szíve heveset dobbant, kezei ökölbe szorultak, és egyetlen lendülettel lökte el magát a kerítéstől, hogy rövid imbolygás után kissé berogyasztott térdekkel és előretartott karokkal indulhasson a fény felé. A világ hullámzani és csavarodni kezdett, de Áron nem lassított, csak a célt figyelte, és időnkénti kilengéseit mint egy hajó kormányosa köszörülte ki: arra figyelt, hogy nagyjából mindig a torta felé tartson.

Az egész visszatérés egy időtlen rohanás volt a nedves füvön, vakondtúrásokon át a lépcső keménységén felbukdácsolva. Áron kimerültségében és akarata ellenére újra becsukta a szemét, de szerencsére ugyanebben a pillanatban saját elhagyott székének támláját érezte tenyerébe simulni. Leült, kihúzta magát, és egy patyolatfehér kistányért húzott maga elé.

A nyugdíjas mérnök álom és ébrenlét határán egyensúlyozott. Csukott szemei előtt lomha foltok úsztak, fülébe távoli, azonosíthatatlan zajok foszlányai szüremlettek be, de belül valami vibráló türelmetlenséget érzett.

Egyszer csak meghallotta, ahogy kint a lépcsőház ablaka megnyikordul, és egy pillanattal később kis csengettyű szól, hogy pár lélegzetnyi szünet után az egyszeri hang folyamatos csilingeléssé váljon. A félemeleti szomszéd macskája ért haza.

Az idős férfi arca megfeszült, szemháját erővel szorosabbra zárta, és egy indulatos mozdulattal felkapcsolta a kislámpát az éjjeli szekrényen. Szeméből szinte kicsordult a könny, ahogy a lomha foltok egyetlen égő, izzó fehér ragyogásnak adták át a képzeletbeli horizontot.

Amíg szeme lassan szokni kezdte a világosságot, kitapogatta és kézbe vette a tollat, majd résnyire nyitotta a szemét, feltámaszkodott, és szabad tenyerével eltakarta a villanykörte éles fényét.

Érzékei mintha egyszerre tértek volna magukhoz: amint le tudta olvasni a nagy falióra számlapját (fél kettőt mutatott), az óra monoton tik-takjának hangja is visszatért, ki tudja honnan. – Na kérem szépen – dörmögte maga elé a nyugdíjas mérnök, és az előtte fekvő lapon egy vonalzóval szerkesztett táblázat soron következő rubrikájába, az aznapi dátum mellé felírta a pontos időt.

Már messziről észrevettem a későötvenes férfit. Elnyúlt pamut pólója megereszkedett a felszívott patak verejtéktől, mozgása valami szinte bírhatatlan belső kín leképeződésének tűnt. Futott.

Minden lépés egy szúrás a térdben, egy újabb adag felhalmozott hiány a tüdőben, egy újabb lap a tizenkilencre a szívnek, a feladás édes, reményt adó gondolata. A járókelők kitértek előle: nem is tudta volna kikerülni őket, talán nem is látta őket.

Aztán jött az első pillanat. A török büfé előtt az elcsigázott arc életre kelt, a férfi lopva, fejét alig elfordítva, de mohón pillantott a nyárson forgó húsok felé, és nem csak orrán át, hanem száján keresztül is behabzsolt egy falásnyit a mámorító illatból, és egyszerre elhagyta a lendülete, mozgása szétesett, és ő majdnem megállt, de ekkor páni riadalom futott végig vonásain, és emberfeletti erőfeszítéssel, tetemes fizikai és pszichés veszteség árán, de mégis tovább futott.

Innen még borzasztóbb kínlódás volt minden lépés. Mindene égett, teste csak egyetlen forró fájdalom volt, nem tudta, hogy lehetséges egyáltalán, hogy még mindig mozgásban van. Ekkor jött el a második pillanat. Eszébe jutott, hogy otthon a hűtőben megvan még az a kis kebab.

Érezte, ahogy elönti a düh, és ökölbe szorul a keze. Próbálta türtőztetni magát, és arra gondolt, hogy édesanyja hasonló helyzetekben mindig azt mondta neki, gondoljon arra, hogy Jézus mit tenne.

Maga elé képzelte a jóságos arcot, de ahogy mindig, akadozott a kommunikáció: egyszerűen nem tudta elképzelni, ahogy Jézus válaszol neki, és magát is csak üggyel-bajjal tudta Jézus helyébe képzelni, hiszen évezredek, kulturális és térbeli távolság választotta el őket.

De ma valahogy mégis minden más volt. Korábban egy-egy ilyen sikertelen kísérlet csak még jobban feldühítette, de most – maga is meglepődött – szeretetet érzett. Gondolatban kitárta a karjait, behunyta a szemét, és elemi erővel érezte, ahogy Jézus belé költözik, ő pedig Jézusba.

Az évtizedeken át üresen kongó szavak, hogy „Jézust be kell engedni a szívünkbe”, egy szemvillanás alatt értelmet nyertek. Szinte fizikailag elviselhetetlen boldogság járta át testét és lelkét. Tudta, hogy ha most magába tekint, a helyes választ fogja ott találni.

Szinte vallásos megindultsággal tekintett hát magába. Egyúttal lassan sodró tekintette végig is nézett magán, mintha egy újjászületett embert látna, a tenyerét maga felé fordította, majd a válasszal a szívében nézett vitapartnerére, és tiszta erejéből megütötte.

Ne haragudjon, hogy megszólítom, de van egy rendkívül kedvező ajánlatom az ön számára. Megdöbbentően olcsón tudok adni…

Kérem, ne fáradjon, csak az idejét vesztegeti velem. Mindenem megvan, nincs már szükségem semmi többre. Sőt, most hogy ezt kimondtam, most jövök rá, hogy igazából el kellene kezdenem megszabadulni a dolgaimtól, elajándékozni mindent, amire nincs szükségem, amiről csak azt hittem, hogy kell a boldogsághoz.

Érdekes, hogy ezt mondja, mert én meg – beható és többszörös önvizsgálat után – azt kell, hogy mondjam, nálam éppen fordított a helyzet, napi gondokkal küzdök, és van egy hosszú listám, csak itt a fejemben, hogy mi mindenemnek kellene még lennie ahhoz, hogy egyáltalán azt mondhassam, hogy nincs semmi különös a birtokomban. Nem gondolja, hogy akkor mi ketten… akár az is lehet, hogy nem véletlenül találkoztunk, és…

Nézze. Ez egy nagyon hosszú, nagyon nehéz, magányos út, aminek a során lépten-nyomon egyszerű megoldások délibábja vakíthatja el az embert, de én már megtanultam, hogy ezeknek a csábításoknak ellen kell tudni állni, és konokul kivárni, kikristályosítani magunkban az igazi utat. Ha nem haragszik, most mennem kell.

Rendhagyó jogi eljárás végére került pont a mai napon a Központi Kórházban. Néhai Fignár Oszkár egy gépelési hiba miatt ujjászületett Handler István jobb kezén. Fignár kitartó munkával éjjelente, amikor Handler aludt, saját vérével írt kérelmet az Újjászületési Bizottságnak. Az elkészült levelet a nyitott ablakon pöckölte ki. Hogy az végül célba ért, csodával határos.

Az Újjászületési Bizottság a hibát elismerte, a bíróság pedig elrendelte Fignár megszabadítását jelenlegi létformájától. Az ítélet értelmében kórházban, műtéti úton távolították el Fignár Oszkárt Handler István jobb kezéről. Handler újságírói kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, hogy az ítélet elfogadásában nagy könnyebbséget jelentett számára, hogy balkezes, és Fignár kisujjként született újjá.