Macskaember (a hetediken) magából kifordulva tombol. Az őt meginterjúvoló bulvárújság a megjelent cikkében lecicafiúzta.
Címke: #fikció
Patyolatfehér kistányér
Áronba hirtelen belehasított az érzés, hogy nem bírja tovább. Mint valami lázas álomra emlékezett vissza a jóllakottság telt érzésére, amit jó félórája hessegethetett el magától. Azóta további három teljes csirkecombot és számtalan szelet kacsamellet nyelt le nem elhanyagolható mennyiségű salátával és petrezselymes burgonyával kísérve.
Hűvös verejtékpára ütközött ki a homlokán, és csakhamar ugyanezt érezte a tenyerén és a hátán is. Gyomra úgy feszült, mint ha robbanni készülne. Csuklott egyet, és szinte elemelkedett a székről, olyan éles fájdalom hasított a nyelőcsövébe. Behunyta a szemét, és halkat böffentett, ami a pillanatnyi megkönnyebbülés után égő érzést és hányingert korbácsolt fel maga után.
Csak most nézett körbe. A vendégek félbehagyott fogások romjai fölött cseverésztek, nevetgéltek, míg Áront egyre inkább hatalmába kerítette a hányinger. Nyelt egyet, hátratolta a székét, és felállt. A terasz körbefordult körülötte, ő pedig ijedten próbált megragadni valamit, ami végül saját székének támlája lett. Zsongó fejjel állt arccal kert felé, amikor újra ki tudta venni az elmosódott körvonalakból, hogy hol van.
Ahogy az izzadság patakzani kezdett minden tagjáról, letántorgott a pár lépcsőn a kertbe, és meg sem állt a kerítésig. Az álló levegő átszelése átmeneti könnyebbségnek érződött, de aztán mintha az egész világ egy, a gyomra körül összeroppanni és a végtelenbe tágulni készülő egyetlen pulzálássá vált volna. Ha megpróbálta behunyni a szemét, a szédülés elviselhetetlenné fokozódott, a nyitva tartáshoz viszont nem volt elég ereje. Csak kapaszkodott a kerítésbe, és zihált.
Aztán lassan, nagyon lassan, minden apró mozdulatrészletet gondosan megtervezve megfordult, és háttal dőlt a kerítésnek. Így kicsit kihúzhatta magát, és valamivel több hely jutott a gyomrának és a tüdejének is. A megkönnyebbülés első jelei halványan mutatkozni kezdtek.
Langyos szellő ébredt a kert aljában, az erdő nedves aljnövényzetének illatát hozva magával, és Áron végre be tudta hunyni a szemét. Pár pillanatra szinte álomba merült, amikor maga sem tudta miért, de nyugtalanság suhant át rajta. Kinyitotta a szemét, és a terasz párás levegőn átszórt vakító fényében meglátta a tortát.
Szíve heveset dobbant, kezei ökölbe szorultak, és egyetlen lendülettel lökte el magát a kerítéstől, hogy rövid imbolygás után kissé berogyasztott térdekkel és előretartott karokkal indulhasson a fény felé. A világ hullámzani és csavarodni kezdett, de Áron nem lassított, csak a célt figyelte, és időnkénti kilengéseit mint egy hajó kormányosa köszörülte ki: arra figyelt, hogy nagyjából mindig a torta felé tartson.
Az egész visszatérés egy időtlen rohanás volt a nedves füvön, vakondtúrásokon át a lépcső keménységén felbukdácsolva. Áron kimerültségében és akarata ellenére újra becsukta a szemét, de szerencsére ugyanebben a pillanatban saját elhagyott székének támláját érezte tenyerébe simulni. Leült, kihúzta magát, és egy patyolatfehér kistányért húzott maga elé.
A táblázat
A nyugdíjas mérnök álom és ébrenlét határán egyensúlyozott. Csukott szemei előtt lomha foltok úsztak, fülébe távoli, azonosíthatatlan zajok foszlányai szüremlettek be, de belül valami vibráló türelmetlenséget érzett.
Egyszer csak meghallotta, ahogy kint a lépcsőház ablaka megnyikordul, és egy pillanattal később kis csengettyű szól, hogy pár lélegzetnyi szünet után az egyszeri hang folyamatos csilingeléssé váljon. A félemeleti szomszéd macskája ért haza.
Az idős férfi arca megfeszült, szemháját erővel szorosabbra zárta, és egy indulatos mozdulattal felkapcsolta a kislámpát az éjjeli szekrényen. Szeméből szinte kicsordult a könny, ahogy a lomha foltok egyetlen égő, izzó fehér ragyogásnak adták át a képzeletbeli horizontot.
Amíg szeme lassan szokni kezdte a világosságot, kitapogatta és kézbe vette a tollat, majd résnyire nyitotta a szemét, feltámaszkodott, és szabad tenyerével eltakarta a villanykörte éles fényét.
Érzékei mintha egyszerre tértek volna magukhoz: amint le tudta olvasni a nagy falióra számlapját (fél kettőt mutatott), az óra monoton tik-takjának hangja is visszatért, ki tudja honnan. – Na kérem szépen – dörmögte maga elé a nyugdíjas mérnök, és az előtte fekvő lapon egy vonalzóval szerkesztett táblázat soron következő rubrikájába, az aznapi dátum mellé felírta a pontos időt.
Milyen volt gyereknek lenni
Ahogy látom, sok szülő egész egyszerűen elfelejti, hogy milyen volt gyereknek lenni, milyen volt először látott dolgokban felfedezni a csodát, a gyerekek pedig értelemszerűen nem tudják, hogy milyen a felnőttek világa. A párhuzamos univerzumok sokszor csikordulva, konfliktusok árán, türelmetlenségtől feszülve fordulnak többé-kevésbé azonos irányba.
Mindig felüdít látni, amikor nem ez történik. Ma az egyik utcasarkon feltárt munkagödörnél vízvezeték becsatlakozást installáló munkásokra lettem figyelmes. Tőlük egy lépésre egy apa, kezében talán játszótéri eszközöket tartalmazó szatyorral ácsorgott a lábbal hajtós műanyag motorján ülő kisfia mellett.
Teljesen beszippantották a munkálatok: megbabonázva bámulta, ahogy a több arasznyi átmérőjű cső a helyére kerül, és létrejön a külső és belső rendszer kapcsolata. A kisfiú mindeközben futólag, szinte hanyagul ellenőrizte a motorja műszaki állapotát, majd a kormányra dőlve oldalra fordította a fejét a park irányába, és türelmesen várva, nyugodtan szemlélte a kilencven fokkal elfordult világot.
Pontgyűjtő akció
Anyuka a két, kérdező üzemmódba ragadt gyerekével forgolódik a gondolák között, válaszolgat nekik, szedi össze, ami kell, visszarakja a gyerekek kezéből, ami nem, és elmondja, miért. A hátán kis zsák, belőle esernyők színes, kampós nyele lóg ki.
Egy ökölbe szorult arcú idős hölgy kétszer is megpróbál elmenni mögötte, de mivel az anyuka hátrafelé nem lát, nem veszi észre, és nem engedi el. A matrónán látni, ahogy csapágyas lesz a feketepont számláló, arca elsötétül, fejét annyira megcsóválja, hogy a fájdalom meszes nyakába nyilall, már majdnem feljajdulna, de nem teheti, hiszen akkor észrevenné az anyuka, elengedné, és lefulladna a keserédes pontgyűjtés.
A feladás édes, reményt adó gondolata
Már messziről észrevettem a későötvenes férfit. Elnyúlt pamut pólója megereszkedett a felszívott patak verejtéktől, mozgása valami szinte bírhatatlan belső kín leképeződésének tűnt. Futott.
Minden lépés egy szúrás a térdben, egy újabb adag felhalmozott hiány a tüdőben, egy újabb lap a tizenkilencre a szívnek, a feladás édes, reményt adó gondolata. A járókelők kitértek előle: nem is tudta volna kikerülni őket, talán nem is látta őket.
Aztán jött az első pillanat. A török büfé előtt az elcsigázott arc életre kelt, a férfi lopva, fejét alig elfordítva, de mohón pillantott a nyárson forgó húsok felé, és nem csak orrán át, hanem száján keresztül is behabzsolt egy falásnyit a mámorító illatból, és egyszerre elhagyta a lendülete, mozgása szétesett, és ő majdnem megállt, de ekkor páni riadalom futott végig vonásain, és emberfeletti erőfeszítéssel, tetemes fizikai és pszichés veszteség árán, de mégis tovább futott.
Innen még borzasztóbb kínlódás volt minden lépés. Mindene égett, teste csak egyetlen forró fájdalom volt, nem tudta, hogy lehetséges egyáltalán, hogy még mindig mozgásban van. Ekkor jött el a második pillanat. Eszébe jutott, hogy otthon a hűtőben megvan még az a kis kebab.
Mit tenne Jézus
Érezte, ahogy elönti a düh, és ökölbe szorul a keze. Próbálta türtőztetni magát, és arra gondolt, hogy édesanyja hasonló helyzetekben mindig azt mondta neki, gondoljon arra, hogy Jézus mit tenne.
Maga elé képzelte a jóságos arcot, de ahogy mindig, akadozott a kommunikáció: egyszerűen nem tudta elképzelni, ahogy Jézus válaszol neki, és magát is csak üggyel-bajjal tudta Jézus helyébe képzelni, hiszen évezredek, kulturális és térbeli távolság választotta el őket.
De ma valahogy mégis minden más volt. Korábban egy-egy ilyen sikertelen kísérlet csak még jobban feldühítette, de most – maga is meglepődött – szeretetet érzett. Gondolatban kitárta a karjait, behunyta a szemét, és elemi erővel érezte, ahogy Jézus belé költözik, ő pedig Jézusba.
Az évtizedeken át üresen kongó szavak, hogy „Jézust be kell engedni a szívünkbe”, egy szemvillanás alatt értelmet nyertek. Szinte fizikailag elviselhetetlen boldogság járta át testét és lelkét. Tudta, hogy ha most magába tekint, a helyes választ fogja ott találni.
Szinte vallásos megindultsággal tekintett hát magába. Egyúttal lassan sodró tekintette végig is nézett magán, mintha egy újjászületett embert látna, a tenyerét maga felé fordította, majd a válasszal a szívében nézett vitapartnerére, és tiszta erejéből megütötte.
Az egyszerű megoldások délibábja
Ne haragudjon, hogy megszólítom, de van egy rendkívül kedvező ajánlatom az ön számára. Megdöbbentően olcsón tudok adni…
Kérem, ne fáradjon, csak az idejét vesztegeti velem. Mindenem megvan, nincs már szükségem semmi többre. Sőt, most hogy ezt kimondtam, most jövök rá, hogy igazából el kellene kezdenem megszabadulni a dolgaimtól, elajándékozni mindent, amire nincs szükségem, amiről csak azt hittem, hogy kell a boldogsághoz.
Érdekes, hogy ezt mondja, mert én meg – beható és többszörös önvizsgálat után – azt kell, hogy mondjam, nálam éppen fordított a helyzet, napi gondokkal küzdök, és van egy hosszú listám, csak itt a fejemben, hogy mi mindenemnek kellene még lennie ahhoz, hogy egyáltalán azt mondhassam, hogy nincs semmi különös a birtokomban. Nem gondolja, hogy akkor mi ketten… akár az is lehet, hogy nem véletlenül találkoztunk, és…
Nézze. Ez egy nagyon hosszú, nagyon nehéz, magányos út, aminek a során lépten-nyomon egyszerű megoldások délibábja vakíthatja el az embert, de én már megtanultam, hogy ezeknek a csábításoknak ellen kell tudni állni, és konokul kivárni, kikristályosítani magunkban az igazi utat. Ha nem haragszik, most mennem kell.
Ujjászületés
Rendhagyó jogi eljárás végére került pont a mai napon a Központi Kórházban. Néhai Fignár Oszkár egy gépelési hiba miatt ujjászületett Handler István jobb kezén. Fignár kitartó munkával éjjelente, amikor Handler aludt, saját vérével írt kérelmet az Újjászületési Bizottságnak. Az elkészült levelet a nyitott ablakon pöckölte ki. Hogy az végül célba ért, csodával határos.
Az Újjászületési Bizottság a hibát elismerte, a bíróság pedig elrendelte Fignár megszabadítását jelenlegi létformájától. Az ítélet értelmében kórházban, műtéti úton távolították el Fignár Oszkárt Handler István jobb kezéről. Handler újságírói kérdésre válaszolva úgy nyilatkozott, hogy az ítélet elfogadásában nagy könnyebbséget jelentett számára, hogy balkezes, és Fignár kisujjként született újjá.
Interjú részlet
[…]
[K] A robot-forradalom a gasztronómiát is fenekestől felforgatta, és azt kell, hogy mondjam, az éttermek a legtöbb szempontból az előnyükre változtak. Nincs többé odaégett vagy belül nyers hús – hacsak nem pont az a vendég kívánsága…
[V] Igen. Ha jól értem, arra céloz, hogy nincs többé technológiai hiba.
[K] Igen! Pontosan erre gondolok. De nekem akkor is hiányzik valami. A legjobb éttermekben technológiai hiba nélkül készülnek a fogások tényleg kiváló receptek alapján, és mindig, minden egyes alkalommal pontosan ugyanúgy – amit nem hibaként rovok fel: ennek így kell lennie, ha ez embernek ízlett valami valahol, azt ugyanott ugyanúgy meg akarja találni legközelebb is. De van valami egyforma ezekben az éttermekben, ezekben az ételekben. Ha egyet megkóstoltál, megkóstoltad az összest. Ami – ha belegondolunk – mégiscsak elképesztő. Hogy érezhetem, hogy egy omlett és egy bakonyi fojtott hús bármilyen szempontból is ugyanolyan lehet? Semmi közös nincs bennük, és mégis.
[V] Nem tudom, az olvasók mennyire vannak tisztában a robotok szerepével, illetve azzal, hogy pontosan hogyan dolgoznak, de mivel – szerintem – pontosan itt kell keresni az ön által említett jelenség okát, röviden elmondom. Manapság úgynevezett tanuló, illetve tanulni tanuló robotok végzik az egykori séfek munkáját, azaz ők „álmodják meg” az ételeket, tőlük jön az ihlet, ők komponálják a tálalást, stb. A beosztott robotok pedig pontosan azt és úgy teszik, amit és ahogy a „séf” előír nekik. Ez eddig nagyjából mindenhol ugyanígy megy. Az éttermek, amikről ön is beszélt, úgy működnek, hogy a séfrobot nekiáll felkutatni mindent, amit az ételekről, illetve a főzésről és sütésről tudni lehet. Technológiát, konkrét recepteket, a történelmi korok ízlését, a gyakori vagy akár csak egyetlen egyszer elkövetett hibákat, és az elkerülésük módját. Abszolúte mindent. Azaz ezek a séfrobotok mindent tudnak, ami ma elérhető. A hiba ott van, már ha beszélhetünk hibáról egyáltalán, hogy ez a határtalan tudás végső soron minden esetben ugyanaz. Szerintem ezt érzi, amikor azt gyanítja, hogy valahogy mindennek van egy a többivel azonos jellege.
[K] És ezt nem érzem önnél, az ön éttermében. Hát maga is séfrobottal dolgozik, magánál is robot a teljes konyhai személyzet. (Csak a felszolgálók hús-vér emberek, de erre majd visszatérünk később).
[V] Akkor most csak annyit szúrnék közbe a felszolgálókról, hogy azok sem mind hús-vér emberek, igazából egy kísérlet zajlik, meglátjuk, meddig jutunk vele. De akkor hadd válaszoljak a tulajdonképpeni kérdésére. A lényeg az, hogy én nem úgy használom a séfrobotot, mint mások. Nálam szóba se jöhet, hogy nekiálljon és mindent megtanuljon, amit a világon tudni lehet. Először is elbeszélgettem vele. Elmondtam neki mindent, amit én tudok az ételekről. És ez nem feltétlenül sok, semmiképpen sem sok ahhoz képest, hogy objektíve mennyi tudás van ebben a témában felhalmozva, hanem ehelyett „csak” egy személyes látásmód. Elmondtam nekik mindent arról, hogy én hogy gondolkodom úgy általában a világról. Aztán mindent elmondtam neki nagyapámról, akitől nem csak főzni tanultam, hanem tulajdonképpen élni is. Ő az elvek embere volt. Puritán volt, döntésképes, és soha nem tudtam, mit fog mondani legközelebb, ha kinyitja a száját. Mindent, amit csinált vagy mondott, átjárta a természetességnek és a végiggondoltságnak egy varázslatos elegye. Mindenki imádta a nagyapámat – már persze a sznobokon, patológiás hazudozókon és még pár efféle emberen kívül. Tőle tanultam például azt is, hogy a régi bölcsesség, miszerint egy ételbe legalább három fűszer kell, de hétnél nem több, jó kiindulópont, még ha nem is teljesen igaz. Szerinte egyetlen fűszer is elég lehet, a felső korlát pedig annyi, amitől még jobb, érdekesebb lesz az étel, és nem rosszabb szétesőbb. Annyi igaz, hogy ez hétnél szinte soha nem több, de általában háromnál sem. Száz szónak is egy a vége, ezzel az indulócsomaggal „engedtem el” a séfrobotot a „tanulmányútjára”, és azzal, hogy megtiltottam neki, hogy recepteket keresgéljen, meg híres szakácsok és éttermek híres főztjeit vizslassa. Ehelyett mindent tudnia kell a technológiáról, a felhasznált állatokról és növényekről, beleértve azt is, hogy hogyan és mitől érzik jól magukat, mitől lehetnek és maradhatnak egészségesek, meg persze az emberekről, mint olyan lényekről, akiknek enniük kell, hogy túléljenek, és ha tehetik, jót akarnak enni. Ezen kívül arra bátorítottam a séfrobotomat, hogy merüljön el a legkülönbözőbb művészetekben. (Erre a kiindulási pontot az én ízlésem adta neki irodalomban és zenében egyaránt, és arra kértem, hogy ő adjon nekem iránymutatást például a festészet terén). Na ebből kell kifőznie, amit tud. Aztán ezeket persze átbeszéljük, az ajánlott festményeket megnézem, és azokról is elbeszélgetünk, és ez áttételesen mind beépül az étterembe, az állandóan fejlődő étlapba.
[K] Akkor térjünk rá a felszolgálókra…
[…]

