Aznap csak fél liter tejet, és fél kiló kenyeret vett. Nem várta meg a liftet, hanem gyalog lépcsőzött fel a hetedikre. Elzárta az őrlángot, lecsapta a biztosítékot. Csak egy szeletet evett meg a kenyérből, de a tejet mind megitta. A maradék kenyeret – a hűtőszekrény szerény tartalmával együtt – beletette egy zacskóba, és mellérakta a kitöltött lottószelvényt. Tudta, hogy ezúttal a nyerő számokat jelölte meg. Fogta a kis csomagot, és elindult. Az ajtót nem zárta be; nem akarta, hogy betörjék (nemrég csináltatta meg). A földszintre érve a reklámszatyrot a kapuhoz legközelebb eső kuka tetejére tette, a füleit alá hajtotta, nehogy a kenyér kiszáradjon. Aztán felment a tizedikre – ezúttal lifttel. A lépcsőház ablakához lépett.

Oda, ahol ki volt törve. Kimászott a külső oldalra, sarkait a párkány tövénél a falhoz támasztotta, hátranyúlva megfogta az üresen tátongó ablakkeretet, majd lassan előredőlt. Mély lélegzetet akart venni, de csak egy kis pihegés féle sikerült. Érezte, hogy megnedvesedik a szeme, egy kövér könnycsepp gyűlik össze a sarkában, végiggurul az arcán, és az álláról a mélybe hullik. Elengedte az ablakkeretet. Ahogy dőlni kezdett, egyetlen pillanatra, de csak egyetlen pillanatra, megállt az idő, és érezte, ahogy jeges burok szövi körül a szívét. A könnycsepp után hullott, és meghalt, mielőtt földet ért volna. Akkor, amikor a könnycsepp földet ért.

– Látod, kisfiam? Apu ezeket az aranyérmeket nyerte, amikor ő volt gyerek… Ha szépen megeszed a főzeléket, te is bajnok lehetsz. Akarod?

– De apu, az aranyérmet nem az első helyezetteknek adják? Akik annak a dobogónak a tetején állnak, és akkor egy bácsi a nyakukba akasztja?

– De, de. Pontosan így van.

– De ezekre az van írva, hogy harmadik helyezés.

– …? Klári!! Megbeszéltük, hogy nem tanítgatod előre olvasni a gyereket! Arra való az iskola. Miért nem tudod már – csak legalább egyszer! – ráhagyni másra a saját dolgát?! Te meg kisfiam, lapátold azt a főzeléket! Be a szádba, lenyelni, be a szádba, lenyelni! Gyerünk!

A fülkében a biztonsági őr egyszercsak sértett csalódottsággal a sarokba hajította a könyvet, amit kora reggel óta böngészett. – Todod, ki hiszi már ezt el… – mondta félhangosan, inkább csak maga elé. A portás csak vállat vont, és szemrehányóan megcsóválta a fejét. Nem szólt egy szót sem, de ha tekintete beszélni tudott volna, azt mondta volna, hogy „Miért, mire számítottál? Megmondtam volna neked az elején, hogy ez lesz”. Egy, a gomolygó porszemcsék egybefüggő felhőjén áttörő fénypászma melegséggel vonta be a tanulmánykötet címét. A címlapon ez állt: Gondolatébresztők a módosított általános relativitáselmélet apropóján.

A weimari rendőrség egy nem mindennapi ügy szálait bogozta ki még februárban, de a hivatalos közlemény kiadásával – az ügy rendhagyóságára való hivatkozással – a mai napig vártak.

2007. január 12-én két, akkor még ismeretlen tettes rontott be a helyi középiskola egy osztálytermébe, és súlyosan bántalmazta Dietmar Zetschke kilencedik osztályos tanulót, aki éppen a német nyelv és irodalom terén szerzett tudásáról adott számot tanára és osztálya előtt. A nyomozás során felkutatott szemtanúk szerint a sajnálatos eseményeket megelőző percekben Goethe sírjából először fészkelődés, majd fékevesztett dörömbölés, kicsit később emberfeletti erejű rugdosás hangja hallatszott. Kisvártatva Schiller érkezett a helyszínre, és a jelenlévők őszinte megdöbbenésére feszegetni kezdte munkatársa koporsójának fedelét, majd mikor együttes erővel sikerrel jártak, gyors léptekkel, feldúltan, együtt távoztak a temetőből. A történet folytatását ismerjük.

Az eseménysorozat egyes részeit térfigyelő kamerák rögzítették, illetve számos független szemtanú erősítette meg vallomásában az általa látottakat. A rendőrség egyelőre értetlenül áll az esemény előtt, annál is inkább, hiszen az érintett sírokon sem külső, sem belső manipulációra utaló jel, vagy sérülés nem látható. Dietmar elégséges osztályzatát tanára 15-én, hétfőn elégtelenre módosította.

Jópár újságban van az olvasók problémáinak, speciális vagy éppen teljesen általános élethelyzeteinek megoldására szánt rovat. Az erre hivatott hasábokon általában tévedhetetlen szakértők, egy-egy terület magabiztos ismerői osztanak magától értetődő, illetve megfogadhatatlan tanácsokat.

Ordos Géza rovata nem ilyen volt. És nem elsősorban azért, mert tanácsai alapján szimpatikus, szerény ember benyomását keltette, olyan érzést, mintha csak egy lett volna olvasói közül, olyan, mint bármelyikük. Persze – nem mellesleg – ez mind igaz volt rá, de ami egyedülállóan hitelessé tette az őt megkérdezők körében, az az volt, hogy boldogtalanul élt. Úgy, mint ők.

Minden levélre úgy válaszolt, hogy abból látszott: nem csak megérti, hanem át is érzi a problémát. Sőt. Személyes tapasztalatait, hasonló nehézségeit is megosztotta az olvasóval – akár a múltból, akár jelen mindennapjaiból. Nem fensőbb ítéletosztóként viszonyult a hozzá tanácsért fordulókhoz, hanem magában is bizonytalan jóakaróként, aki vállalta, hogy ha megoldást nem is, legalább kérdéseket tud megfogalmazni, fogódzókat tud adni a gondolkodáshoz, hiszen mindenkinek magának kell elsősorban saját gondjain úrrá lennie. Tulajdonképpen nem tett mást, mint az olvasókkal magukkal értelmeztette helyzetüket, lehetőségeiket.

Módszere olyannyira hatékony volt, hogy még saját életére is hatást gyakorolt. Ahogy mások nehézségein gondolkodott, a már említett metódus szerint gondolkodott egyúttal a maga életén is. Magának is kérdéseket tett fel, és alternatívákat világított meg. Nagyjából a rovat fennállásának harmadik évfordulóján egyszercsak azt vette észre magán, hogy minden számottevő gondját megoldotta. Hogy tulajdonképpen boldog.

Ettől kezdve új fejezet kezdődött a rovat életében. Most már olyan ember vezette, aki maga is élő példa volt arra, hogy úrrá lehet lenni a nehézségeken, el lehet jutni a boldogságig, csak hinni kell benne, csak akarni kell megérteni magunkat és a minket körülvevő világot. A válaszok többé nem egy boldogtalan sorstárs válaszai voltak, hanem egy révbeért emberé, egy élő sikertörténeté, egy példaképé.

Ez az ember azonban – szükségképp – nem ugyanaz az Ordos Géza volt többé. Olvasói leveleikben ezt úgy fogalmazták meg, hogy „undorító, ahogy kifordult magából”, „gondolhattam volna, hogy maga sem különb”, „mit tudja maga, hogy mi az, amikor komoly válságban van az ember”, „honnan veszi a bátorságot, hogy…”, stb., stb…

Kevorkian Magdehardt korának legkiemelkedőbb hosszútávfutója volt. Mint azt a legújabb kutatások kiderítették, legendás sikereinek hátterében egy – amúgy meglehetősen gyakori – pszichés zavar állt. Magdehardt ugyanis meg volt győződve róla, hogy valaki mindig a nyomában van.

– Varga bácsi, csodálatos, a világon páratlan ez a gyűjtemény. Gondolom a gyerekei, az unokái viszik tovább, gyarapítják az elkövetkezendő évtizedekben…

– Nem.

– … Úgy érti, hogy nem viszik tovább?

– Úgy. Nem viszik tovább. Nem érdekli őket.

– Dehát ez borzasztó!

– Micsoda?

– Hogy nem veszik át a gyűjteményt. Hogy nem becsülik meg az örökséget! Mert mi lesz így, ha maga meghal?

– Dehát jól vagyok.

– Ne haragudjon, nem úgy értettem. De nyilván zavarná, hogy – feltéve, de nem megengedve – amikor maga már nem lenne, akkor a kollekció ebek harmincadjára jutna. És ezért baj, hogy a gyerekei nem érdeklődnek utána, mert így óriási a veszély, hogy elkallódik az egész. És akkor hiába fektette bele azt a rengeteg munkát. A világ, az emberiség semmit nem profitál belőle. Érti? Hát létrehozott egy értéket. Akkor már mégiscsak érdemes megtartani, nem? Ez a maga életműve! Ezt be kellene látniuk a gyerekeinek is.

– Ami azt illeti, én sem nagyon akarom már tovább tartani. Kell a hely. Konditermet akarunk építeni a fiammal, meg Laci unokámmal.

– Úristen! Könyörgöm, ne tegye ezt! Hát hogy magyarázzam meg magának, hogy ez nem így működik? Ennek a gyűjteménynek meg kell maradnia egyben!

– Ja, hát megmarad… Beszéltem a Bíró Imréékkel: átveszi a múzeum. Meg is van már, hogy hol állítják ki. Aztán ott nézegetheti mindenki. Egyben.

– És… ebbe a konditerembe lehetne külsősöknek is jönni?

Tisztelt Rigóné Asszony!

A holnapi napon 9-16 óra között kártevőirtást végzek az otthonában. Kérem, hogy a jelzett időszakban álljon rendelkezésre, és tegye lehetővé a bejutásomat. (A gyerekek nyugodtan otthon tartózkodhatnak a munkálatok alatt).

Üdvözlettel:

Cicero

Okleveles kandúr, rágcsáló-ügyi szaktanácsadó

A rádió bekapcsolt. Sándor tudta, hogy 6:23 perc van: ekkorra állította be az ébresztést. Azt is tudta, hogy nem kell kapkodnia, elég hét körül kinyitnia a szemét, és kikecmeregnie az ágyból. Ilyenkor szívmelengetően lassan telik az idő, úgyhogy Sándor csak nyújtózott egyet, és éberségi szintjét épp csak egy fokozattal emelve engedte, hogy az aktuális sláger finoman, minden apró részletével együtt belemásszon a fülébe, szétáradjon a fejében.

A dal végére egy kicsit újra álomba merült. Amikor újra felébredt, 6:57-et mutatott az óra. Úgy döntött, hogy felkel. Kinyitotta az ablakot, felrakta a kávét, belelapozott a tegnapi újságba, majd kitöltötte a kávét, becsukta az ablakot, és megevett egy fél zsömlét. A WC után zuhanyozni ment. Közben a szűk háromnegyed órával azelőtt bevésődött dallam kószált a fejében.

A mozgólépcsőn lefelé fütyülést imitálva, valódi hang kiadása nélkül ízlelgette a dallamot magában, majd dúdolni kezdte, de azt is úgy, hogy kint talán nem is lehetett hallani. A metróban már kicsit erőteljesebb dúdolásra váltott. Nem figyelt semmire. Nyolc megállót kell mennie, nyugodtan lazíthat. Kicsit a szemét is becsukta; ajándék minden perc, amit reggelente nyugalomban tölthet. Az ajtó mellett állva tovább ringott a dallam hullámain, majd alig észrevehetően a refrén szavait kezdte formálni ajkaival.

A szerelvény a következő megállóhoz érkezett, és hirtelen csend lett. Sándornak és a közelében lévőknek egyszerre tűnt fel, hogy Sándor most már határozottan énekel. Az utasok reakciójában először nem volt semmi meglepő. A férfi azonban akarata ellenére tovább folytatta az éneklést. Nem akarta folytatni, hiszen csak belefeledkezett. Mindenki érzett már olyat, hogy a reggel hallott dal belemászik a fülébe.

De Sándor egyszerűen nem tudta abbahagyni az éneklést. Pedig nagyon szerette volna. Már minden utas őt figyelte, az új felszállók figyelmét pedig már nem csak az éneklés maga, hanem a többiek döbbenete is Sándorra irányította. Nem is lehetett másképp, mert természetszerűleg különleges élmény egy tisztán artikulált – és a kocsi elindulásával folyamatosan hangosodó – éneket hallani, és hozzá egy kétségbeesett, erőlködést tükröző arcot látni. Sándor eddigre már lángvörös volt. Arca teljesen eltorzult, fejét lehajtotta, és még a könnyei is elkezdtek csorogni.

Amikor – nincs rá jobb szó – azt tapasztalta magán, hogy már játszani kezd a dallammal, a refrént cifrázza, de tartja az ütemet, és a dallamot, hirtelen az ajtó felé fordult. Olyan közel állt hozzá, hogy lehelete meglátszott az üvegen. Hangereje természetesen alkalmazkodott a közönségtől való elforduláshoz. Erre leguggolt. Még erősebb lett a hangja. Az utasok közül senki nem vihogott, senki nem mutogatott rá, és senki nem tévesztette szem elől. Földbe gyökerezett lábbal bámulták.

Ahogy a következő megállóba értek, és kinyílt az ajtó, Sándor már szinte a ripacsságig fokozott hajlításokkal énekelve, egy véres csatából menekülő, felszerelés nélküli katona arckifejezésével kitört a szerelvényből, és tiszta erejéből rohant fel a mozgólépcsőn, ki az utcára. Siket csendet hagyott maga után. Pár pillanat múlva egy utas halkan, ritkásan tapsolni kezdett, és közben értetlenül, kérdőn nézett a többiekre.