– Nézd. Tény, hogy nem tudlak egyértelműen felelőssé tenni a történtekért. De hidd el, hogy ez csak fokozza az elkeseredésemet!

Mickievits úr a lehető legátlagosabb életet élte. Sőt, a lehető legátlagosabb ember volt. Elárulhatnám, hogy mi volt a foglalkozása, milyen ruhákat hordott, mit gondolt a világról, de higgyék el nekem, Önök is csak arra a következtetésre jutnának, hogy ebben nincs semmi különös. Tette a dolgát a munkahelyén, a családban; megcsinált mindent, ami tőle elvárható volt. Nem többet, ás nem kevesebbet.

Mindez persze csak a külső szemlélő számára tűnt így. Nem alaptalanul persze, hiszen Mickievits tényleg semmi látható jelét nem adta annak a rendkívüliségnek, ami teljesen váratlanul mégis megtörtént vele. De ne szaladjuk előre. Elmondom inkább, hogy mi volt az a lényeges dolog, amiben ennek a történetnek a főhőse jelentősen eltért mindenki mástól, akit ismerek.

Mivel a szó rossz értelmében vett átlagos életet élt, és korábbi, nem pontosan ismert próbálkozásai arra, hogy különlegessé váljon, rendre kudarcba fulladtak, találnia kellett valami más módot, hogy mégis teljes életet élhessen. Így hát egyszerűen álmodozni kezdett. Először csak szép helyekre képzelte magát, aztán gondolatban egyetlen ugrással maga mögött hagyta azokat az időket, amikor mondjuk szerencsével, vagy kemény munkával megteremthette volna gazdagsága alapjait, egyszerűen rendkívül tehetősnek vizionálta magát, és képzeletében kisebb-nagyobb hőstetteket hajtott végre, ezen kívül komoly készségekről tett tanúbizonyságot a női szívek meghódítása és az autóversenyzés terén.

Hosszú évek alatt olyan részletességgel kidolgozta álomvilágát, hogy az szinte egyfajta párhuzamos életévé vált. Amikor csak tehette, becsukta a szemét, és újabb kalandokat, újabb javakat képzelt el magának. Második életét illetően igazi minőségi ugrás volt, amikor minden éjjel álmodni kezdett, és minden éjjel e második énje volt a főszereplő. Soha semmi rossz nem történt vele ilyenkor, csak szép, boldog, izgalmas dolgok, ráadásul ezek elképzelésére sem kellett energiát fordítania, egyszerűen csak álmodott. Amikor felébredt, nagyot sóhajtott, majd a szebbik világáról álmodozva lehúzta a napját, és alig várta, hogy újra eljöjjön az éjszaka.

Így éldegélt, amikor egyszercsak egy langyos kedd reggelen elaludt. Olyan szépet álmodott, olyan különlegesen boldog és sikeres napja volt álmában, hogy agyának egyik fele egyszerűen nem akart kiszállni, de az átlagos életért felelős rész végül mégis kizökkentette, és hirtelen felébredt. Olyan hirtelen, hogy egy pillanatra nem is tudta, hogy hol van. Lerúgta magáról a selyem takarót, átmászott a lányokon, és megállt az ágy mellett, a vastag, puha szőnyegen.

Egyfelől minden stimmelt, másrészt valami mégsem volt rendben. Az órára nézett: 8:03-at mutatott. Stimmel. Pontosan ez a probléma, hogy elaludt. De ébredés után az ébredés előtti környezetét látta maga körül. Minden, amit látott, minden, amit érzett, az álomvilága része volt. Ha tényleg elaludt, akkor a megszürkült falakat kellene látnia, hideget kellene éreznie, és elvékonyodott paplanhuzat lenne az ágyon, nem selyem. Mégsem ébredt fel tehát: ennek még az álomnak kell lennie. De a 8:03 nem hagyta nyugodni (azóta 8:04). El kell dönteni, hogy álmodik-e. Egy hirtelen, de nem különösebben eredeti ötlettől vezérelve belemarkolt a hozzá közelebb fekvő lány fenekébe, aki fátyolos, kéjes sikkantással reagált a tűrhető inzultusra. Mickievits rögtön ezután erősen megszorította saját combján a bőrét. Mivel fájt neki, feljajdult, és egyúttal rájött, hogy stratégiai döntést kell hoznia.

Arra gondolt, hogy ezzel a kettős kísérlettel aztán igazán minden tőle elvárhatót megtett, hogy a végére járjon annak, hogy álmodik, vagy ébren van. Ha ügy lesz ebből a kis elalvásból, majd hasmenésre hivatkozik. Bőven van hitele; soha nem szokott beteg lenni, így egyszer igazán nem gyanús, bárkivel előfordulhat. Úgy döntött tehát, hogy addig marad az álomban, amíg az magától el nem pártol tőle, és tényleg fel nem ébred.

Megsimogatta a lányt, akinek az előbb a fenekét megmarkolta, meg a mellette fekvőt is, aztán kisétált a szobából, le a lépcsőn, felkapta a frissen facsart narancs levével teli poharat, és a nappalin át kiment a kertbe. Gondosan ügyelt arra, hogy minden pillanatot kiélvezzen, és semmiképpen se gondoljon arra, hogy mikor szakad vége az álomnak. De ekkor – ahogy az egyébként reggelente lenni szokott – vizelnie kellett. Ez egyrészt nem illik egy álomba, másrészt elég ok arra, hogy felébredjen az ember. Mickievits azonban úgy döntött, hogy tovább játssza a játékot. Letette a poharat, a sziklakert mellé lépett, ahol az örökzöld bokrok kezdődnek, és egyszerűen elkezdett vizelni. Mikor végzett, a dús pázsiton mezítláb elfutott a kert végéig, majd vissza. Álmodott már eseménydúsabbat, de ez valahogy mégis különleges volt. Soha nem tapasztalt nyugalom, és a teljes szabadság érzése áradt szét benne.

Ivott egy kortyot a narancsléből, és a garázs felé indult. Ha minden jól megy, ott kell állnia a Maseratinak. Hogy tényleg így van-e, az nem derült ki azonnal, mert a garázsajtó persze távirányítóval nyílt. Visszafutott tehát a házba, és felmarkolta a távirányítót, kiviharzott, majd rögtön vissza a slusszkulcsért. Ekkor elmosolyodott. Tehát kell, hogy legyen Maserati, ha kulcs is van hozzá! Ha már úgyis a házban volt, gyorsan felöltözött, pontosabban felrángatott magára egy gatyát, meg egy pólót, belebújt a szandáljába, és valósággal megrohamozta a garázst. Már messziről nyomogatta a nyitó gombját, és az ajtó olyan öt-hat méter távolságból reagált is. És ott állt a kocsi.

Lassan körbejárta, és beült. Minden a legtökéletesebben volt beállítva: a pedálok, a tükrök, a kormány… minden. Beindította, és lassan kigurult, végig a kijárón, aztán ki a kapun. Először lassan hajtott; mindig is vigyázott a dolgaira, nem akarta a hideg motort erőltetni. Pár perc múlva, ahogy a vízhőfok-mérő éledezni kezdett, egy lágy jobb-kanyarból kifelé jövet padlóig taposta a gázt, a kocsi pedig bestiális gyorsulásba kezdett, valósággal magára rántotta a horizontot. A férfi így autózott egy-két órát, majd betért egy benzinkúthoz, ahol a kocsihoz rendelt kártyával fizetett, majd autózott még pár órát, utána úszott pár hosszt a Klub medencéjében, aztán megmasszíroztatta magát. Már délután négy óra volt, amikor először eszébe jutott az idő múlása. Korgó gyomra juttatta eszébe. A Maserati telefonjáról hazatelefonált, hogy megéhezett, és fél órán belül otthon lesz. Már meg sem lepődött rajta, hogy Teresa felvette a telefont, és azt mondta, hogy rendben, szeretettel (és ebéddel) várja.

Ahogy hazaért, első dolga volt alaposan belakmározni, aztán lezuhanyzott, és leheveredett a nappaliban. Mozartot tett be, és talán negyed óra sem telt bele, hogy álomba szenderült. Azt álmodta, hogy a főnöke hívatja, mert csúnyán elkésett a munkahelyéről. Az álom nem tartott sokáig. Hirtelen ébredt fel, és egyetlen ugrással talpon termett, hogy mentse, ami még menthető, és azonnal telefonáljon, hogy nagyon rosszul volt, azért nem tudott bemenni, sőt akár telefonálni, higgyék el neki, nem mondaná, ha nem így lenne.

Kezdődő pánikját azonban el kellett napolnia, mert ahogy kezdett kitisztulni a tudata, észrevette, hogy még mindig a képzeletében teremtett világban van, a villája nappalijában, ahol az előbb elnyomta az álom. Mivel most nem volt mellette senki, egyből a “B” próbát hajtotta végre, és magába csípett, persze már óvatosabban, mint reggel. Az eredmény ugyanaz volt: a csípés fájt.

Idegessége elmúlt. Nyugalom és kíváncsiság elegyével magában sétált fel az emeletre, bebújt az ágyába, magára húzta a selyem takarót, és ahogy arra gondolt, hogy mégiscsak érdemes volt ezzel a fantáziavilággal éveken át foglalkoznia, lassan elaludt.

Másnap kicsivel kilenc után ébredt. Megdörgölte a szemeit, lesodorta magáról a selyem takarót, lesétált a lépcsőn, felmarkolta a pultra kikészített narancslevet, és kiballagott a kertbe.

Eriknek, a feltalálónak csodálatos ötlete támadt. Az a fajta, amibe beleborzong kiötlője, légszomjas izgalom lesz úrrá rajta, mert érzi, hogy a világ végérvényesen megváltozik már magától a felismeréstől is, nemhogy a megvalósítástól. Nagy lélegzetet vett, aztán még egyet, mert az elsőt elhasználta arra, hogy hangos-boldogan felnevessen, és mindent lesöpörjön az asztaláról, hogy teljes erőbedobással az új, a nagy ötletnek szentelhesse magát. Egy tiszta lapot húzott maga elé, és megragadta kedvenc ceruzáját.

De valami furcsa érzés fogta el. Hogy is kezdhetne hozzá?… Elgondolkodott… Letette a ceruzát, és a számítógépére meredt. De nem kapcsolta be, mert egyszercsak beléhasított a felismerés. Beléhasított úgy, hogy sajgón érezte az ujjbegyeiben és gerincében, a talpában és az agyában: elfelejtette az ötletet. Elszállt, csak a szokatlanul élő, plasztikus bizonyosság maradt meg szűnni nem akaró intenzitással, hogy mennyire korszakalkotó, nagyvonalú, elegáns ötlet volt…

Kétségbeesetten erőltette agyát. Sorra vette a területeket, amikkel foglalkozik. Visszalépett oda, ahol az ötlet kipattant a fejéből. Újragondolta azokat a gondolatokat, amik előtte jártak a fejében. Figyelmesen végigpásztázta szemével a szobát. Fülelt a hangokra. Végül megpróbálta elengedni magát, egyfajta flegmaságot magára erőltetni, hogy hátha úgy egyszercsak magától beugrik… De nem. Nem ugrott be semmi. Az ötlet végleg elveszett.

Erik élete hátralévő részében bő száz találmányt jegyeztetett be a neve alá. Jónéhányat közülük azóta korszakalkotóként tartunk számon, és mindegyik elegáns. De az alkotó nem tudott sikerélményt, megnyugvást meríteni egyikből sem. Csak az elveszett, nagy ötletét kereste egész életében, és az igazán borzasztó az volt, hogy néhány ötletére gyanakodott is, hogy talán az volt az igazi, de nem tudott hinni benne mégsem.

Rövid, de annál súlyosabb betegsége végén, másodpercekkel halála előtt, csak az éjszakai nővér látta felcsillanni Erik szemét, és hallotta felnevetni hangosan. De nem említette senkinek, mert a végeredmény szempontjából úgyis mindegy.

– Öregem, te istenadta tehetség vagy a kosárlabdában. Ezzel kezdened kell valamit. Nem hagyhatod kárbaveszni. Először is: a csapatunkban a helyed!

– De engem nem érdekel. Lejövök néha dobálózni, ennyit még élvezek, de ennyi az egész.

– Nem! Ezt nem teheted. A tehetséget ki kell bontakoztatni, örülj, hogy megadatott neked. Többet mondok: nincs is jogod nem kihasználni. Gondolj az országra! Meg gondolj azokra, akik nem ilyen tehetségesek. Hidd el, hogy azok aztán nem húznák a szájukat a helyedben. Kapnának az alkalmon!

– Még kb. tizenkét éves koromban kiderült, hogy a legügyesebb disznóbél-mosók közé tartozom. De nem érdekelt az sem. Vagy maga szerint azóta is disznóbelet kellene mosnom? Csak mert jól megy?

– Mi ez a baromság? Jössz itt a hülyeségeiddel. Most szívatsz, ugye?

– Nem. Tényleg nem gondolom, hogy disznóbelet kellene mosnom. Vagy, hogy kosárlabdáznom kéne. Csak jól akarom érezni magam. Na, viszlát, nekem most mennem kell.

– … Állj meg! Hallod? Csak erre a szezonra próbáld ki magad! Állj már meg! Akkor a hétvégi meccsre! Hallod?!

– …

– Hülye barom…

Pedro Mendez csúnyán ráharapott a nyelvére a vasárnapi ebéd elköltése közben. Felszisszent, és rögtön káromkodott is egyet, majd könnybe lábadt a bal szeme. A fájdalom pár másodpercig még fokozódott, aztán konstans sajgássá változott. Mindazonáltal estére jóformán el is felejtette az egészet, hacsak nem akart rágcsálni valamit, mert olyankor persze újra jól érthető jelet adott magáról a sérülés.

Reggelre egy kicsit rosszabbodott az állapota, de a következő napokban az elvárható módon javulni kezdett. A következő vasárnapi ebéd előtt azonban valami duzzanatot érzett a nyelvén. De amikor meg akarta közelebbről is vizsgálni, nem látott, nem érzett ott semmit. De mégsem szűnt meg a duzzanat, hanem mintha vándorolt volna: hol itt, hol ott érezte. Mivel azonban, ha Pedro nem csinált semmit, a búb egy helyben maradt, és végülis nem volt elviselhetetlenül zavaró, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.

A következő vasárnapi ebédnél egyszercsak újra motoszkálást érzett a szájában. Abbahagyta a rágást, és döbbenten észlelte, hogy a mozgás nem marad abba, sőt átterjed az ajkaira is. Egyszercsak egy az előbb bekapott, de szinte sértetlen taco darab bújt ki a száján, és a leesés határán, de megült alsó ajkán. Pedronak eszébe sem jutott visszatuszkolni, hanem lassú mozdulattal értenyúlt, és maga elé tartotta.

A falaton – semmi kétség – írás, pontosabban talán macskakaparás volt olvasható. Olyasvalakié, aki szokatlan körülmények között, vagy kényszer hatására tanult meg nagyon rövid idő alatt írni. Nem idézem pontosan a szöveget, mert ügyetlenül megszerkesztett, nyelvileg igénytelen üzenetről van szó, de a lényegét persze átadom: az állt benne, hogy az írója egy mexikói nyílméreg béka, aki azt követeli túszától, hogy az első vonattal vigye Mexikóba. A nyomaték és a tiszta érthetőség kedvéért a végére odaírta, hogy “különben szétpukkadok!”.

Clark Stephenson híres volt egyesek szerint befejezetlen, mások szerint talányos végű novelláiról. Egy-egy kötete megjelenésekor mindenképpen, de a kiadások közötti időben is gyakran hirdetett író-olvasó találkozókat, ahol egyes új írásait felolvasta, a régebbiekről pedig okkal feltételezte, hogy olvasói már ismerik.

Az összejövetelek során a legnagyobb hangsúlyt a novellák közös értelmezésére helyezték. Ennek alapvetően két oka volt. Na jó, a harmadik az, hogy már akkor is divatos volt az ún. interaktivitás, a negyedik pedig az, hogy a kiadója az eladások növelésének lehetőségét látta a közönséggel folytatott oldott párbeszédekben.

Tehát az egyik alapvető ok az volt, hogy Stephenson hitt abban, illetve elfogadta azt, hogy akármit is szeretne kifejezni egy adott írásával, vagy akármit is gondol róla, az abban a pillanatban, hogy az olvasó elé kerül, önálló életre kel, és az írónak nincs már hatalma fölötte: mindenki úgy érti, úgy használja, ahogy igaznak vagy értelmesnek gondolja.

A másik, hogy Stephenson sokszor végül maga sem értette, hogy pontosan mit is akart mondani egy-egy írásával, vagy hogy legalábbis mi volt az eredeti célja vele. Mindenki csak jól járt azzal, hogy olvasói az írásait olyan rafináltan, és gazdag fantáziával értelmezték, amire ő maga képtelen lett volna. Híres talányossága nem volt más, mint hogy kérdéseket tett fel, de megválaszolni nem tudta azokat. Abban bízott, hogy majd talán az olvasók…

Öt menedzser ült a sorokban valamikor 1981. májusában, a Mutasd magad! dalesten. Közülük négy lesajnáló félmosollyal, vagy épp gúnyos, megvető kacajjal intézte el a félénk srácot, aki kezét tördelve, alig-alig felpillantva, sápadtan énekelt valami Black Sabbath számot. De a hangja jó volt. Jó volt, de hogy ezt észrevegye valaki, valóban oda kellett figyelni, nyitott szívvel és elmével kellett a fiú felé fordulni.

Tim Routon pontosan így tett. És nem csak a hangot vette észre, hanem a botcsinálta menedzserek számára láthatatlan összefüggést is a srác habitusa, és a metál zene között.

Két év telt el azóta, és a zenei piacra nem lehet ráismerni. A tinédzserek 97,3%-a ismeri, 84,5%-a imádja az együttest, melynek énekese az azóta védjegyévé vált módon, izzadó kezét tördelve, csak néha-néha, szégyellős-félénken felpillantva, végig egy helyben állva énekli el példátlanul erőszakos szövegű és rendkívül nyers zenei alapra épített dalait.

Az eddig eltelt idő alatt a Katolikus Egyház két magasrangú tisztségviselője esett éber kómába, több, mint 20 köbméter tiltakozó irat született a különböző egyházak, civil szervezetek, valamint a szülők felháborodása nyomán, de – vagy éppen ezért – az eladások monoton-meredeken emelkednek, a média érdeklődése nem csillapodik, a pszichológia tanszékeken pedig sorra indulnak a fakultások a verbális és nonverbális kommunikáció ellentmondása kapcsán felmerülő elméleti kérdések megválaszolására.

A rajongók és ellenzők háta pedig csak borsózik, és borsózik, az eladások pedig csak nőnek, és csak nőnek.

[…]

A kijelzőn mérés közben a mért érték villog, majd annak sikeres befejezésével a villogás abbamarad, és az “OK” felirat jelenik meg. Figyelem! A felirat nem jelenti azt, hogy az Ön testtömege a normális tartományban van! A téves értelmezés alapján hozott táplálkozás-stratégiai döntések esetleges káros következményeiért a gyártó nem vállal felelősséget.

[…]

– Ákos, Imre nem ér rá, úgyhogy te mész a konferenciára.

– Hát… Muszáj? Komolyan mondom, inkább vennék részt egy “terheléses fájdalomtűrés-mérés oxigénhiányos környezetben” című csoportfoglalkozáson…

– Ugyanarról beszélünk.

A konferencián Csitkovics professzor aláhúzta, hogy az oktatásnak mindennél fontosabb szerepe van az emberiség felemelésében. Mondandóját nyolc évvel korábbi időutazásának egy tapasztalatával illusztrálta.

A 2047-es évben a lakosság döntő többsége a testébe integrált info-kommunikációs berendezésével gondolatvezérléssel, belső hangátvitellel, illetve egy olyan kivetítővel tartotta a kapcsolatot, mely a szem fókuszát is követve, térben a felhasználó elé vetítette a kívánt paramétereket, üzeneteket, stb.

Csitkovicsnak különösen ez utóbbi megoldás keltette fel az érdeklődését, de a rendelkezésére álló mintegy háromnegyed óra alatt nem talált egyetlen embert sem, aki akár csak nagyjából tisztában lett volna az eszköz működésének alapelveivel. (Az adott időkorlát alatt és körülmények között Csitkovics nem talált hozzáférhető internet elérést. Feltételezi, hogy az is mindenkinek a szervezetébe integráltan működött).

Ön tudja, hogy működik a villanykörte, vagy a belső égésű motor? Esetleg kérdezte már valaki Öntől?