– Az a te szerencséd, hogy ilyen mázlista vagy.

– Naná, hogy a fűtési szezonban, a rohadt hidegben rohad le ez a kurva konvektor!

– Persze. Hát akkor használod. Nyáron hogy rohadjon le?

– Add ide azt a kurva csavarhúzót, és ne okoskodjál!

A díjbeszedő hosszan csengetett, majd kopogott. Kis szünet után újra csengetett, majd erősebben ütötte az ajtót. Semmi válasz. Ekkor, folyamatos csengetés mellett, dörömbölni kezdett. Vargánya, tudom, hogy bent van! – ordította. Nem fogom abbahagyni, amíg ki nem jön! Nem érdekel az se, ha összefut az egész ház! Nyissa ki! Nem fogom békén hagyni! – lovalta bele magát a díjbeszedő, és egyre magasabb hangon, a végén már szinte sípolva, a homlokán egy vaskos, kidagadt eret pulzáltatva rikácsolt.

Vargánya megrémült. Megértette, hogy a díjbeszedő ezúttal nem fog üres kézzel elsétálni, ma nem éri be, csak a teljes győzelemmel, eddig lehetett sumákolni, de most egészen biztosan itt a vége. Nem is igazán gondolta ezeket, inkább csak átcikáztak az agyán: nem tudott már gondolkodni. Jónéhány lakó előjött, egy kisebb bámészkodó csoport kezdett összeverődni a gangon szemben, és egy másik eggyel feljebb, a harmadikon is.

Szóval Vargánya ebben az állapotban, ilyen körülmények között (ne felejtsük el, hogy a csengő közben folyamatosan szólt!) nem tudott gondolkodni, csak azt érezte, hogy azonnal tennie kell valamit, véget kell vetnie a kínos helyzetnek. Ezért hirtelen kitárta az ajtót, és berántotta a díjbeszedőt az előszobába. De ebben a pillanatban, pont az ajtóban, egy éles csattanással valami hasadék nyílt szemben, a ház másik szárnya felé, de az a szárny nem látszott, csak valami nagyon halvány zöldes fény, oldalt pedig a ház elmosódott kontúrjai. Aztán hirtelen tompa csend, és újra éles, vakító fény.

A következő pillanatban Vargánya egy pusztaságon találta magát. Világos volt, de nem látszott a nap. Látszott viszont alig valamivel a horizont fölött egy égitest. Nem a nap volt az, és nem is egy csillag. A Hold sem lehetett, mert az ekkorának soha nem látszik, és a domborzata sem vehető ki ilyen élesen. Ha meg kivehető, akkor látszik, hogy nem ilyen. Vargánya nem mozdult meg, csak riadt szemeivel nézett körbe. A szeme sarkából észrevett valamit. Valami mozgott. Lassan jobbra fordította a fejét, és egy lényt látott, ahogy az lassan távolodik tőle. A kb. 90 cm magas organizmus egészen halvány narancsszínű volt. Az alján valami tok félében egy majdnem szabályos gömböt hordott, azt forgatta nyákos közegében, így haladt a neki tetsző irányba. Nem volt rajta semmi ismerős szerv: nem voltak karjai, szemei, vagy legalább csápjai, csak egy nyurga test, az alján ezzel a tokos gömbös helyváltoztató szervvel. Ahogy a lény eltávolodott, Vargánya lassan magára nézett, és konstatálta, hogy a kitérdelt mackóalsója van rajta, a lyukas fenekű, és a tarajos sült formázó házi mamusza. Arra gondolt, hogy ebből még kényelmetlensége származhat a látóhatár minden irányában terpeszkedő érdes, csipkézett formájú kövekkel borított tájon. Meglepve nem volt, hiszen pontosan ezeket viselte az imént otthon.

Ekkor halk nyöszörgést hallott a háta mögül. Megfordult. A díjbeszedő állt ott ugyanabban a pózban, mint ő az előbb, azaz kis terpeszben, kissé meggörnyedve, ernyedten lógó karokkal, kikerekedett szemekkel. Épp magára nézett. Ő is ugyanazokat a ruhákat viselte, mint Vargánya. A kitérdelt, a fenekénél lyukas mackót, és a tarajos sül mamuszt. Mivel rajta egyáltalán nem ilyen ruha volt pár pillanattal ezelőtt, döbbent arcot vágott, és korábbi energikus harciassága is nyomtalanul köddé vált. Ahogy felnézett, egyszerre volt kétségbeesett, szemrehányó és gyanakvó a tekintete. – Mit akar maga? Részletfizetést? – kérdezte száraz, reszelős, alig hallható hangon.

Kornél szinte begyógyult szemekkel ült a konyhaasztalnál. Épp csak annyira tartotta nyitva őket, amennyire ahhoz volt szükség, hogy halottébresztő erősségűre főzött feketéjét úgy tudja kevergetni, hogy ne hamuzzon bele. Ugyanis jobb kezében tartotta a kanalat és a cigarettát is. A bal tétlenül pihent az ölében. Nem volt semmi baja, viszont elvi kérdés, hogy az ember annyi energiát mozgósítson reggel, amennyi feltétlenül szükséges. Évekkel ezelőtt kimódolta, hogy mit hogy kell csinálnia ahhoz, hogy a lehető legkevesebb testrészét kelljen konkrét cselekvésre fognia. Ma már a reggeli rutinja részeként, könnyen ment minden.

Azon a reggelen azonban történt valami, ami kizökkentette megszokott cselekvései folyamából. Volt Kornélnak egy macskája. Kapcsolatukat inkább korrekt viszonynak lehet nevezni, mint tipikus gazda-állat kapcsolatnak. Mindketten tudták, hogy mit várhatnak a másiktól. A macska nem dorombolt Kornél ölében, Kornél nem simogatta sosem. Egyszerűen ugyanabban a lakásban éltek. Cicero számára egyetlen tabu volt: a karfa nélküli műbőr fotelbe telepedni.

Amennyire Kornél tudta, Cicero soha nem szegte meg ezt a megállapodást, de azon a reggelen, ahogy a szoba felé nézett, mégiscsak azt kellett látnia, hogy az arcátlan állat a tiltott bútordarabon terpeszkedik. Kornél azonnal felpattant, és ráordított a macskára, aki először riadt, értetlen tekintettel reagált, de végülis csak egészen parányi késedelemmel ugrott le a fotelből. Pofájáról még nem tűnt el a meglepettség, fejét ide-oda kapkodta, a hang forrását kereste.

Kornél mindezt látta. A macska viszont nem látta őt. Az utóbbit könnyű magyarázni: köztük volt a konyhafal. Először Kornél is természetesnek gondolta, hogy Cicero nem láthatja, haragja mellett kis, az intelligensebb lényekre jellemző fölényes örömet is érzett az ostoba állat fölött. Mivel azonban – legalábbis magához – őszinte ember volt, pár perc és néhány kísérlet után be kellett látnia, hogy átlát a falon.

Először megdörzsölte a szemét, és a falra meredt. Az ugyanolyan volt, mint mindig. Ott terjengett előtte az az ötlettelen fehérség, amit mindig is meg akart tölteni valamivel. Egy képpel, vagy falvédővel, vagy bármivel. Megtapogatta. Aztán szúrós szemmel nézett rá, de semmi. Csak a falat látta. Aztán csak úgy hanyagul újra a macskára nézett, aki már újra a számára is engedélyezett helyek egyikén feküdt, szokásos unott arckifejezésével. Megint sikerült. Akkor ennyi az egész: oda kell nézni, ahova akarok – mormogta félhangosan maga elé. Valóban ennyi volt a trükk lényege. Mint a fekete-fehér ábrával, ahol vagy két szembe fordított arcot, vagy egy vázát lát az ember, úgy volt Kornél a fallal és a mögötte lévőkkel: vagy az egyiket, vagy a másikat látta.

Nem törődve a kávéba hullott hamuval, kapkodva felöltözött, és elrohant otthonról. Persze: Arra volt kíváncsi, hogy újonnan felfedezett képessége általános érvényű-e. Nagyon bölcsen nem is próbálkozott a lakás többi falával. Ha átlát a falakon, akkor ez gyakorlatilag nem számít, olyan képesség hullik az ölébe, ahol ez nem tényező. Lent az utcán, rögtön a szomszéd ház kapuja mellett próbált benézni. Nem sikerült. Ekkor megpróbálta úgy, hogy először rámeredt, mintegy szimulálva képessége felfedezésének pillanatát, aztán megpróbálta a kukákat meglátni a fal mögött. Nem sikerült. Továbbment, megnézett pár házat az utcában, aztán a szomszéd kerületben, majd betonkerítéseket, régi és új építésű társas- és családi házakat, de semmi. Az egész napja elment rá, hogy akár csak egyetlen egy újabb falat találjon, amin átlát, felment egy barátjához is, hogy hátha a képessége csak lakáson belüli falakra érvényes, de ott sem járt sikerrel.

Ezzel a barátjával együtt ment haza, szinte rátukmált egy régi bakelit lemezt, csak hogy az elkísérje. Ahogy hazaértek, rögtön a konyhába invitálta, és a falat vizsgáltatta vele, majd egyszercsak újra rákiáltott a macskára, mert az megint a műbőr fotelben tanyázott. Látod?! – kérdezte barátját. De az nem látott semmit. Csak a falat. Mindig csak addig a falig látott, ami épp a látóterét határolta.

Kornél este letesztelte képességét a többi falon is, de az eredmény ugyanaz volt: nem látott át rajtuk. A konyhafalon viszont minden erőlködés nélkül. De azon is csak a konyha irányából. A következő napokat lázas, az azt követőket már enerváltabb kutatással töltötte, de minden maradt a régiben: erősen úgy nézett ki, hogy a konyhafal az egyetlen a világon, amelyiken átlát.

Azóta szinte el is felejtette az egészet, bár képessége megmaradt, de csak arra volt jó, hogy rájöjjön, Cicero mindig a tiltott fotelba telepszik, ahányszor kihúzza a lábát a szobából. Egy idő után nem törődött vele. Végülis könnyebb leporolni róla a macskaszőrt, mint a szövet bútorokról.

Marja büszkén mutatta barátainak, hogy ő is hozzáadta a maga részét a monumentális műhöz. Nézzék csak meg, ott van a jobb alsó sarokban. Rengeteget dolgozott vele, ott minden olyan színű, amilyennek akarta, illetve amilyennek természettől fogva lennie kell. Persze azért a többi rész készítőivel is egyeztetni kellett, illetve ugyanez igaz egyéb stíluselemekre is. Tehát lényegében olyan, amilyennek akarta. Mondjuk a festék típusát nem ő választhatta meg, az adott volt, dehát egy közös műnél, ahol sokaknak kell együtt dolgoznia, kompromisszumokat kell kötni.

De a barátai sehogy sem akarták megérteni Marját. Mindenáron azt akarták tudni, hogy mi ez az egész. Mi a mű? Nem volt egyértelmű Marja számára, hogy tényleg nem tudják, nem látják, vagy tudnak és látnak valamit, de az egészen más, mint amit ő tud. Látni ugyanis – most, hogy belegondolt – még nem látta.

Odament hozzájuk, közben vissza-visszanézve, hogy az ismerős részletekre maga is rácsodálkozhasson az új perspektívából. Ahogy odaért hozzájuk, végleg megfordult, hogy ő is egészben lássa a festményt, és el tudja magyarázni a többieknek, hogy mit kell látniuk. De így messzebről valahogy jelentőségét vesztette a saját része, a fészek a tojásokkal, és rádöbbent, hogy noha azt gondolta, hogy egész jól tudja, hogy a többiek mit csináltak vele párhuzamosan, egészen másnak képzelte az összképet. Bizonyos dolgok tényleg olyasmik voltak, mint amikről az alkotóik beszéltek, más részeknél ugyanakkor már csak jóindulattal lehetett felfedezni a párhuzamot az általa ismert terv és a végeredmény között.

De ezek apróságok. Az igazán megdöbbentő az volt, hogy a domboldal szakadék volt, a galamb keselyű, az ég világoskék ponyva, rajta a felhők egyszerű kifakult foltok. Szólni akart a többieknek, hogy álljanak meg egy pillanatra, jöjjenek oda, ahol ő áll, és nézzék meg ők is az összképet. De egyelőre nem tudott megszólalni, csak furcsa nosztalgiával, hirtelen valahogy a távolból nézte őket, ahogy aprólékos gondossággal javítgatják a színeket – persze egyeztetve a többi serénykedővel.

– Na, Laci bácsi, akkor elmondom, hogy mit is fogunk csinálni ma délelőtt. Jó?

– …

– A combtőnél be fogok vezetni egy úgynevezett katétert. Felmegyünk vele jó hosszan, egészen a szívéig. Nem mondanám, hogy fájni fog, inkább olyan furcsa érzés. Hát lehet mondani, hogy kellemetlen végülis… Cseles szerkezet ám ez, Laci bácsi. Van egyrészt az elején egy kis kamera, mi meg majd ezen a monitoron nézzük, amit a kamera lát. Nézheti maga is. Másrészt lézer is van a végén. Szépen megtaláljuk, hogy hol tud rossz felé átfolyni a vér, ahol nem szabadna neki, aztán egyszerűen rálövünk a lézerrel, hogy úgy mondjam, és elégetjük annak a kis lyuknak a széleit, amitől az összehegesedik, összezárul, és kész is vagyunk. Na. belevágunk akkor, Laci bácsi?

– Hát, ha előtte agyonlő, doktor úr…

Tibi úgy tudta megfejteni a rejtvényeket, hogy egyetlen tollvonást sem ejtett rajtuk. A fejében volt az egész. Minden betű, minden szó. Szinte látta a megfejtést az azt kiadó oszlopban és sorban. Erika ezért csodálta őt. És ezért nem akarta elhinni, hogy tényleg nem emlékszik az évfordulójukra.

A félelem egyik forrása az ismeretlen, egyszerűbben szólva az, hogy nem tudjuk, mi fog történni velünk. Megdöbbentő módon még a katonákon is segít valamelyest, ha a háborúban nem egyszerűen lehajtják őket a domboldalon, hogy ott hozzájuk egyébként megtévesztésig hasonló kollégákkal csapják szét egymás arckoponyáját, hanem – lehetőleg szakkifejezéseket használva – elmondják nekik, hogy mi fog történni (ék alakzatba rendeződünk, megrohamozzuk, rajtaütünk, stb.). Persze a történet végét érdemes optimistán elhajlítani, de most nem erről van szó.

Esetenként okkal félünk az orvosnál is: nem állíthatjuk, hogy általános gyakorlat lenne, hogy a pácienseket felkészítik arra, ami rájuk vár. Nem készítették fel a kis Kálmánkát sem, akit egy verőfényes augusztusi délutánon vitt el az anyukája a napköziből a kórházba, ahol aztán a doktor bácsi a köszönés után nem sokkal, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy kötőtű méretű tűt szúrt a bal veséjébe, hogy mintát vegyen belőle. Kálmánka elájult. És elájul most is, 43 évesen is, akkor is, ha csak gombostűt lát.

Nem tudjuk, anyukájának eszébe jutott-e a kézenfekvő ötlet, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy soha többet ne legyen vita lefekvéskor.