Pedro Mendez csúnyán ráharapott a nyelvére a vasárnapi ebéd elköltése közben. Felszisszent, és rögtön káromkodott is egyet, majd könnybe lábadt a bal szeme. A fájdalom pár másodpercig még fokozódott, aztán konstans sajgássá változott. Mindazonáltal estére jóformán el is felejtette az egészet, hacsak nem akart rágcsálni valamit, mert olyankor persze újra jól érthető jelet adott magáról a sérülés.

Reggelre egy kicsit rosszabbodott az állapota, de a következő napokban az elvárható módon javulni kezdett. A következő vasárnapi ebéd előtt azonban valami duzzanatot érzett a nyelvén. De amikor meg akarta közelebbről is vizsgálni, nem látott, nem érzett ott semmit. De mégsem szűnt meg a duzzanat, hanem mintha vándorolt volna: hol itt, hol ott érezte. Mivel azonban, ha Pedro nem csinált semmit, a búb egy helyben maradt, és végülis nem volt elviselhetetlenül zavaró, nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak.

A következő vasárnapi ebédnél egyszercsak újra motoszkálást érzett a szájában. Abbahagyta a rágást, és döbbenten észlelte, hogy a mozgás nem marad abba, sőt átterjed az ajkaira is. Egyszercsak egy az előbb bekapott, de szinte sértetlen taco darab bújt ki a száján, és a leesés határán, de megült alsó ajkán. Pedronak eszébe sem jutott visszatuszkolni, hanem lassú mozdulattal értenyúlt, és maga elé tartotta.

A falaton – semmi kétség – írás, pontosabban talán macskakaparás volt olvasható. Olyasvalakié, aki szokatlan körülmények között, vagy kényszer hatására tanult meg nagyon rövid idő alatt írni. Nem idézem pontosan a szöveget, mert ügyetlenül megszerkesztett, nyelvileg igénytelen üzenetről van szó, de a lényegét persze átadom: az állt benne, hogy az írója egy mexikói nyílméreg béka, aki azt követeli túszától, hogy az első vonattal vigye Mexikóba. A nyomaték és a tiszta érthetőség kedvéért a végére odaírta, hogy “különben szétpukkadok!”.

Clark Stephenson híres volt egyesek szerint befejezetlen, mások szerint talányos végű novelláiról. Egy-egy kötete megjelenésekor mindenképpen, de a kiadások közötti időben is gyakran hirdetett író-olvasó találkozókat, ahol egyes új írásait felolvasta, a régebbiekről pedig okkal feltételezte, hogy olvasói már ismerik.

Az összejövetelek során a legnagyobb hangsúlyt a novellák közös értelmezésére helyezték. Ennek alapvetően két oka volt. Na jó, a harmadik az, hogy már akkor is divatos volt az ún. interaktivitás, a negyedik pedig az, hogy a kiadója az eladások növelésének lehetőségét látta a közönséggel folytatott oldott párbeszédekben.

Tehát az egyik alapvető ok az volt, hogy Stephenson hitt abban, illetve elfogadta azt, hogy akármit is szeretne kifejezni egy adott írásával, vagy akármit is gondol róla, az abban a pillanatban, hogy az olvasó elé kerül, önálló életre kel, és az írónak nincs már hatalma fölötte: mindenki úgy érti, úgy használja, ahogy igaznak vagy értelmesnek gondolja.

A másik, hogy Stephenson sokszor végül maga sem értette, hogy pontosan mit is akart mondani egy-egy írásával, vagy hogy legalábbis mi volt az eredeti célja vele. Mindenki csak jól járt azzal, hogy olvasói az írásait olyan rafináltan, és gazdag fantáziával értelmezték, amire ő maga képtelen lett volna. Híres talányossága nem volt más, mint hogy kérdéseket tett fel, de megválaszolni nem tudta azokat. Abban bízott, hogy majd talán az olvasók…

Öt menedzser ült a sorokban valamikor 1981. májusában, a Mutasd magad! dalesten. Közülük négy lesajnáló félmosollyal, vagy épp gúnyos, megvető kacajjal intézte el a félénk srácot, aki kezét tördelve, alig-alig felpillantva, sápadtan énekelt valami Black Sabbath számot. De a hangja jó volt. Jó volt, de hogy ezt észrevegye valaki, valóban oda kellett figyelni, nyitott szívvel és elmével kellett a fiú felé fordulni.

Tim Routon pontosan így tett. És nem csak a hangot vette észre, hanem a botcsinálta menedzserek számára láthatatlan összefüggést is a srác habitusa, és a metál zene között.

Két év telt el azóta, és a zenei piacra nem lehet ráismerni. A tinédzserek 97,3%-a ismeri, 84,5%-a imádja az együttest, melynek énekese az azóta védjegyévé vált módon, izzadó kezét tördelve, csak néha-néha, szégyellős-félénken felpillantva, végig egy helyben állva énekli el példátlanul erőszakos szövegű és rendkívül nyers zenei alapra épített dalait.

Az eddig eltelt idő alatt a Katolikus Egyház két magasrangú tisztségviselője esett éber kómába, több, mint 20 köbméter tiltakozó irat született a különböző egyházak, civil szervezetek, valamint a szülők felháborodása nyomán, de – vagy éppen ezért – az eladások monoton-meredeken emelkednek, a média érdeklődése nem csillapodik, a pszichológia tanszékeken pedig sorra indulnak a fakultások a verbális és nonverbális kommunikáció ellentmondása kapcsán felmerülő elméleti kérdések megválaszolására.

A rajongók és ellenzők háta pedig csak borsózik, és borsózik, az eladások pedig csak nőnek, és csak nőnek.

[…]

A kijelzőn mérés közben a mért érték villog, majd annak sikeres befejezésével a villogás abbamarad, és az “OK” felirat jelenik meg. Figyelem! A felirat nem jelenti azt, hogy az Ön testtömege a normális tartományban van! A téves értelmezés alapján hozott táplálkozás-stratégiai döntések esetleges káros következményeiért a gyártó nem vállal felelősséget.

[…]

– Ákos, Imre nem ér rá, úgyhogy te mész a konferenciára.

– Hát… Muszáj? Komolyan mondom, inkább vennék részt egy “terheléses fájdalomtűrés-mérés oxigénhiányos környezetben” című csoportfoglalkozáson…

– Ugyanarról beszélünk.

A konferencián Csitkovics professzor aláhúzta, hogy az oktatásnak mindennél fontosabb szerepe van az emberiség felemelésében. Mondandóját nyolc évvel korábbi időutazásának egy tapasztalatával illusztrálta.

A 2047-es évben a lakosság döntő többsége a testébe integrált info-kommunikációs berendezésével gondolatvezérléssel, belső hangátvitellel, illetve egy olyan kivetítővel tartotta a kapcsolatot, mely a szem fókuszát is követve, térben a felhasználó elé vetítette a kívánt paramétereket, üzeneteket, stb.

Csitkovicsnak különösen ez utóbbi megoldás keltette fel az érdeklődését, de a rendelkezésére álló mintegy háromnegyed óra alatt nem talált egyetlen embert sem, aki akár csak nagyjából tisztában lett volna az eszköz működésének alapelveivel. (Az adott időkorlát alatt és körülmények között Csitkovics nem talált hozzáférhető internet elérést. Feltételezi, hogy az is mindenkinek a szervezetébe integráltan működött).

Ön tudja, hogy működik a villanykörte, vagy a belső égésű motor? Esetleg kérdezte már valaki Öntől?

– Az a te szerencséd, hogy ilyen mázlista vagy.

– Naná, hogy a fűtési szezonban, a rohadt hidegben rohad le ez a kurva konvektor!

– Persze. Hát akkor használod. Nyáron hogy rohadjon le?

– Add ide azt a kurva csavarhúzót, és ne okoskodjál!

A díjbeszedő hosszan csengetett, majd kopogott. Kis szünet után újra csengetett, majd erősebben ütötte az ajtót. Semmi válasz. Ekkor, folyamatos csengetés mellett, dörömbölni kezdett. Vargánya, tudom, hogy bent van! – ordította. Nem fogom abbahagyni, amíg ki nem jön! Nem érdekel az se, ha összefut az egész ház! Nyissa ki! Nem fogom békén hagyni! – lovalta bele magát a díjbeszedő, és egyre magasabb hangon, a végén már szinte sípolva, a homlokán egy vaskos, kidagadt eret pulzáltatva rikácsolt.

Vargánya megrémült. Megértette, hogy a díjbeszedő ezúttal nem fog üres kézzel elsétálni, ma nem éri be, csak a teljes győzelemmel, eddig lehetett sumákolni, de most egészen biztosan itt a vége. Nem is igazán gondolta ezeket, inkább csak átcikáztak az agyán: nem tudott már gondolkodni. Jónéhány lakó előjött, egy kisebb bámészkodó csoport kezdett összeverődni a gangon szemben, és egy másik eggyel feljebb, a harmadikon is.

Szóval Vargánya ebben az állapotban, ilyen körülmények között (ne felejtsük el, hogy a csengő közben folyamatosan szólt!) nem tudott gondolkodni, csak azt érezte, hogy azonnal tennie kell valamit, véget kell vetnie a kínos helyzetnek. Ezért hirtelen kitárta az ajtót, és berántotta a díjbeszedőt az előszobába. De ebben a pillanatban, pont az ajtóban, egy éles csattanással valami hasadék nyílt szemben, a ház másik szárnya felé, de az a szárny nem látszott, csak valami nagyon halvány zöldes fény, oldalt pedig a ház elmosódott kontúrjai. Aztán hirtelen tompa csend, és újra éles, vakító fény.

A következő pillanatban Vargánya egy pusztaságon találta magát. Világos volt, de nem látszott a nap. Látszott viszont alig valamivel a horizont fölött egy égitest. Nem a nap volt az, és nem is egy csillag. A Hold sem lehetett, mert az ekkorának soha nem látszik, és a domborzata sem vehető ki ilyen élesen. Ha meg kivehető, akkor látszik, hogy nem ilyen. Vargánya nem mozdult meg, csak riadt szemeivel nézett körbe. A szeme sarkából észrevett valamit. Valami mozgott. Lassan jobbra fordította a fejét, és egy lényt látott, ahogy az lassan távolodik tőle. A kb. 90 cm magas organizmus egészen halvány narancsszínű volt. Az alján valami tok félében egy majdnem szabályos gömböt hordott, azt forgatta nyákos közegében, így haladt a neki tetsző irányba. Nem volt rajta semmi ismerős szerv: nem voltak karjai, szemei, vagy legalább csápjai, csak egy nyurga test, az alján ezzel a tokos gömbös helyváltoztató szervvel. Ahogy a lény eltávolodott, Vargánya lassan magára nézett, és konstatálta, hogy a kitérdelt mackóalsója van rajta, a lyukas fenekű, és a tarajos sült formázó házi mamusza. Arra gondolt, hogy ebből még kényelmetlensége származhat a látóhatár minden irányában terpeszkedő érdes, csipkézett formájú kövekkel borított tájon. Meglepve nem volt, hiszen pontosan ezeket viselte az imént otthon.

Ekkor halk nyöszörgést hallott a háta mögül. Megfordult. A díjbeszedő állt ott ugyanabban a pózban, mint ő az előbb, azaz kis terpeszben, kissé meggörnyedve, ernyedten lógó karokkal, kikerekedett szemekkel. Épp magára nézett. Ő is ugyanazokat a ruhákat viselte, mint Vargánya. A kitérdelt, a fenekénél lyukas mackót, és a tarajos sül mamuszt. Mivel rajta egyáltalán nem ilyen ruha volt pár pillanattal ezelőtt, döbbent arcot vágott, és korábbi energikus harciassága is nyomtalanul köddé vált. Ahogy felnézett, egyszerre volt kétségbeesett, szemrehányó és gyanakvó a tekintete. – Mit akar maga? Részletfizetést? – kérdezte száraz, reszelős, alig hallható hangon.

Kornél szinte begyógyult szemekkel ült a konyhaasztalnál. Épp csak annyira tartotta nyitva őket, amennyire ahhoz volt szükség, hogy halottébresztő erősségűre főzött feketéjét úgy tudja kevergetni, hogy ne hamuzzon bele. Ugyanis jobb kezében tartotta a kanalat és a cigarettát is. A bal tétlenül pihent az ölében. Nem volt semmi baja, viszont elvi kérdés, hogy az ember annyi energiát mozgósítson reggel, amennyi feltétlenül szükséges. Évekkel ezelőtt kimódolta, hogy mit hogy kell csinálnia ahhoz, hogy a lehető legkevesebb testrészét kelljen konkrét cselekvésre fognia. Ma már a reggeli rutinja részeként, könnyen ment minden.

Azon a reggelen azonban történt valami, ami kizökkentette megszokott cselekvései folyamából. Volt Kornélnak egy macskája. Kapcsolatukat inkább korrekt viszonynak lehet nevezni, mint tipikus gazda-állat kapcsolatnak. Mindketten tudták, hogy mit várhatnak a másiktól. A macska nem dorombolt Kornél ölében, Kornél nem simogatta sosem. Egyszerűen ugyanabban a lakásban éltek. Cicero számára egyetlen tabu volt: a karfa nélküli műbőr fotelbe telepedni.

Amennyire Kornél tudta, Cicero soha nem szegte meg ezt a megállapodást, de azon a reggelen, ahogy a szoba felé nézett, mégiscsak azt kellett látnia, hogy az arcátlan állat a tiltott bútordarabon terpeszkedik. Kornél azonnal felpattant, és ráordított a macskára, aki először riadt, értetlen tekintettel reagált, de végülis csak egészen parányi késedelemmel ugrott le a fotelből. Pofájáról még nem tűnt el a meglepettség, fejét ide-oda kapkodta, a hang forrását kereste.

Kornél mindezt látta. A macska viszont nem látta őt. Az utóbbit könnyű magyarázni: köztük volt a konyhafal. Először Kornél is természetesnek gondolta, hogy Cicero nem láthatja, haragja mellett kis, az intelligensebb lényekre jellemző fölényes örömet is érzett az ostoba állat fölött. Mivel azonban – legalábbis magához – őszinte ember volt, pár perc és néhány kísérlet után be kellett látnia, hogy átlát a falon.

Először megdörzsölte a szemét, és a falra meredt. Az ugyanolyan volt, mint mindig. Ott terjengett előtte az az ötlettelen fehérség, amit mindig is meg akart tölteni valamivel. Egy képpel, vagy falvédővel, vagy bármivel. Megtapogatta. Aztán szúrós szemmel nézett rá, de semmi. Csak a falat látta. Aztán csak úgy hanyagul újra a macskára nézett, aki már újra a számára is engedélyezett helyek egyikén feküdt, szokásos unott arckifejezésével. Megint sikerült. Akkor ennyi az egész: oda kell nézni, ahova akarok – mormogta félhangosan maga elé. Valóban ennyi volt a trükk lényege. Mint a fekete-fehér ábrával, ahol vagy két szembe fordított arcot, vagy egy vázát lát az ember, úgy volt Kornél a fallal és a mögötte lévőkkel: vagy az egyiket, vagy a másikat látta.

Nem törődve a kávéba hullott hamuval, kapkodva felöltözött, és elrohant otthonról. Persze: Arra volt kíváncsi, hogy újonnan felfedezett képessége általános érvényű-e. Nagyon bölcsen nem is próbálkozott a lakás többi falával. Ha átlát a falakon, akkor ez gyakorlatilag nem számít, olyan képesség hullik az ölébe, ahol ez nem tényező. Lent az utcán, rögtön a szomszéd ház kapuja mellett próbált benézni. Nem sikerült. Ekkor megpróbálta úgy, hogy először rámeredt, mintegy szimulálva képessége felfedezésének pillanatát, aztán megpróbálta a kukákat meglátni a fal mögött. Nem sikerült. Továbbment, megnézett pár házat az utcában, aztán a szomszéd kerületben, majd betonkerítéseket, régi és új építésű társas- és családi házakat, de semmi. Az egész napja elment rá, hogy akár csak egyetlen egy újabb falat találjon, amin átlát, felment egy barátjához is, hogy hátha a képessége csak lakáson belüli falakra érvényes, de ott sem járt sikerrel.

Ezzel a barátjával együtt ment haza, szinte rátukmált egy régi bakelit lemezt, csak hogy az elkísérje. Ahogy hazaértek, rögtön a konyhába invitálta, és a falat vizsgáltatta vele, majd egyszercsak újra rákiáltott a macskára, mert az megint a műbőr fotelben tanyázott. Látod?! – kérdezte barátját. De az nem látott semmit. Csak a falat. Mindig csak addig a falig látott, ami épp a látóterét határolta.

Kornél este letesztelte képességét a többi falon is, de az eredmény ugyanaz volt: nem látott át rajtuk. A konyhafalon viszont minden erőlködés nélkül. De azon is csak a konyha irányából. A következő napokat lázas, az azt követőket már enerváltabb kutatással töltötte, de minden maradt a régiben: erősen úgy nézett ki, hogy a konyhafal az egyetlen a világon, amelyiken átlát.

Azóta szinte el is felejtette az egészet, bár képessége megmaradt, de csak arra volt jó, hogy rájöjjön, Cicero mindig a tiltott fotelba telepszik, ahányszor kihúzza a lábát a szobából. Egy idő után nem törődött vele. Végülis könnyebb leporolni róla a macskaszőrt, mint a szövet bútorokról.