A végeredmény számít. Nem az, hogy pontosan hogy jut oda az ember. Ezért Laurel kisasszony (kiemelt személyes kapcsolattartó) egyetlen szóval sem mondta Mark Monsternek, a híres – és részben ezzel összefüggésben mérhetetlenül gazdag – zenész fenegyereknek, hogy a törvény csak azt teszi lehetővé, hogy egy másik faj egyedévé alakíttassuk magunkat (megfelelő indoklással persze), de a faj jellegétől lényeges vonatkozásban elütő tulajdonságot nem választhatunk. Így egy kardszárnyú delfinen sem az arányosan nagyított orrszarvú tülkökre (könnyen belátható, hogy az első ötletként felmerült szarvasagancs jelentős akadályozó tényező lenne a vízben), sem az oldalakon végigfutó lángcsóva motívumokra nincs lehetőség.

Laurel kisasszony pontosan tudta, hogy Monster ezeket a megszorításokat nem lenne hajlandó elfogadni. Sőt, tulajdonképpen meg sem értené a lényegét, az etikai vonatkozásokat, a potenciális káoszt mögötte, semmit. Csak a saját igazát akarná, és a tiltás hallatára persze megvesztegetéssel próbálkozna, aztán fenyegetőzne, végül könyörgőre fogná. Na, idáig nem szabat eljutni, ezt nem szabad végigjárni, hagyni elkezdődni – gondolta a fiatal, de rutinos ügyintéző. Ezért bizalmaskodást tettetve közelebb hajolt Monsterhez, körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy biztosan senki nem hallja őket, és odasúgta az addigra a visszafojtott lélegzetig felcsigázott férfinek, hogy minden rendben lenne, de annyi kis információt adna még, ha esetleg az úr erre nem gondolt volna, hogy a gyilkos bálnák nagyjából 4 fokos vízben élnek.

Miután Monster megköszönve az információt, és fel nem ismerve annak lényegtelenségét, miszerint ha már úgyis tökéletes kardszárnyú delfinné alakítják, akkor a nekik megszokott környezet sem jelent problémát, kikullogott az ajtón. Laurel kisasszony pedig megkönnyebbült, hogy ilyen olcsón megúszta a dolgot, de ugyanakkor megint arra gondolt, hogy azért neki is hiányoznak a több sorban végigfutó tépőfogai. Dehát a szabály az szabály.

Sajnos nagyon is hosszú múltra tekint vissza, hogy az emberek pusztán külsejük alapján ítélik meg egymást. Pedig számos személyes ismeretség bizonyítja, hogy ez a módszer egyszerűen hibás. Ezzel együtt óva intek mindenkit attól, hogy rókaarcú embereket engedjen a bizalmába férkőzni.

– Megint ugyanaz történt a boltban, mint amit a múltkor is mondtam, hogy mennyire utálom. Mentem azon a szűk folyosón a lefolyótisztítóknál, tudod. Ott matat egy barom, megfogja, visszateszi, hajoldozik, meg minden. Már előre tudtam, és megint igazam is lett, hogy akármilyen lassan is megyek, hagyok neki időt, végül pont, ahogy odaérek, ez richtig akkor dönti el, hogy melyik kell neki, és pont ki elém! Se előttem, se mögöttem senki, de neki pont akkor kell! Érted?

* * *

– Megint ugyanaz történt a boltban, mint amit a múltkor is mondtam, hogy mennyire utálom. Nézem azon a szűk folyosón a lefolyótisztítókat, tudod. Mögöttem jön egy barom, de valami eszméletlen lassan. Már előre tudtam, és megint igazam is lett, hogy hiába jön végig lassan, végül mégis pont ahogy kiveszem a lefolyótisztítót, és tolnám tovább a kocsit, akkor lesz neki sürgős, és richtig akkor akar elmenni mellettem, és pont nekemjön úgy féloldalt hátulról! Senki más a környéken, csak én, de neki pont akkor kell! Érted?

Történészek egy csoportja ma is értetlenül áll az előtt, hogy Pinochet tábornok miképp tudott hatalomra jutni egy olyan keskeny országban, mint Chile.

A folyosón egy srác ment el mellettünk. Ahogy a lépcső felé tartott, egy hosszú, egyenes szakaszon követhettük a mozgását. Felsőtestét kissé himbálva, mindent összevetve pedig féloldalasan, és kicsit előrehajolva járt. Kollégáim nőiesnek minősítették a mozgását, én pedig azzal védtem, hogy egyszerűen gerincferdülése van. Erre egyikük mechanikus materialistának titulált.

– És egyszercsak megszűnt minden fájdalmam. Egy csapásra. A saját lábaimon álltam, nem volt semmi bajom. Nagyon erős fényt láttam, de nem zavarta a szememet egyáltalán. És Isten magához hívott. Kérdeztem, hogy ha igent mondok, akkor mivel lehet kalkulálni hosszútávon, mivel jár pontosan, satöbbi. Hát nehogymár! Vagy most mondjam azt egyből, hogy persze, jövök, legyen ahogy gondolja?! Hát azért az nem olyan egyértelmű, hogy mindent olyan kurvajól tud. Hát nézd már meg a világot! De most nem?!

– És akkor pöccent be, nem? Aztán elhajtott, illetve akkor megint a kórteremben találtad magad. Ugye?

– Igen. De nem is az, hogy akkor mond valamit, vagy bármi, hanem paff vissza. Kérdezni se lehet! Ez nem demokrácia bazmeg…

– És hát… ez óta az eset óta van, hogy behugyozol, ha 100-asnál nagyobb, vagy annak megfelelő energiatakarékos izzót gyújtanak a közeledben?

– Kicsinyes, mi?

Közismert, hogy az északi országokban a tél kínosan hosszúra nyúlt végére egyre többen vesztik el lelkesedésüket, és a legkülönbözőbb hangulatjavító intézkedéseket alkalmazzák magukon. A lehetséges alternatívák között szerepel az ivás, a sport, a melegebb éghajlatra utazás, a sűrített gyakoriságú szeretkezés, az öngyilkosság, stb. Mivel ezekben az országokban az állam tagadhatatlan erőfeszítéseket tesz, hogy polgárai életét megkönnyítse, az ottaniak állami támogatással juthatnak pszichológushoz, vagy pl. fényterápiához.

Vannak azonban a Földnek olyan országai is, ahol a problémák hasonlóak, a megoldás azonban teljes egészében az emberekre magukra hárul. Vagy az anyatermészetre. Észak-Szibéria sok-sok magyarországnyi területen elnyúló mocsaras vidékén él egy népcsoport, akikről nem hogy nem gondoskodik országuk a finnekhez, vagy a svédekhez hasonló módon, hanem jó részüknek nincs is tudomása róla, hogy létezik az állam intézménye.

Dr. Swenksstörm fedezte fel 2001-ben, hogy ezek az emberek sajátosan alkalmazkodtak a depresszív életkörülményekhez. Szervezetük már a félhomály hatására is olyan örömhormonokat termel, ráadásul nagy mennyiségben, amelyeket a többi embernek csak kitartó ivással, kábítószer fogyasztással, és/vagy heti három alkalmas, 5000 luxos fényterápiával sikerül elérni.

Swenksstörmék jelenleg igen bíztató kísérleteket folytatnak a szibériai népcsoport vállalkozó szellemű tagjaival. Az eljárás lényege, hogy a mocsárvidéki vendégeket depressziós csoportok foglalkozásaira hívják meg, ahol a szibériaiak a kellemes meleg, a vidám színek és a fény együttes hatására olyan endorfin tolulást kapnak, hogy egy rövid mosolygós intervallum után hangosan nevetni kezdenek, majd az általunk röhögőgörcsként ismert jelenséget produkálják. A terápia azon a már ismert jelenségen alapszik (bárki ki is próbálhatja), hogy a vidámság, a nevetés átragad egyik emberről a másikra: ha valaki nevetni kezd, lassan egyre többen kezdik követni, ami hamarosan öngerjesztő folyamattá válik.

A kísérletsorozat e kezdeti stádiumában két különösen érdekes jelenség irányította magára a kutatók figyelmét. Úgy tűnik, hogy az importált segítők kapacitása véges. Átlagosan 50-65 percet bírnak a fent említett hőmérsékleti és fényviszonyok között, majd a folyamatos nevetőgörcs által rájuk rótt teher alatt kezdenek összeroppanni. Ekkor haladék nélkül egy sötét, nedves, és 13 foknál semmiképpen nem melegebb helyiségbe kell elszállásolni őket, ahonnan további fél óra elmúltával még mindig halk kuncogás hangjai szűrődnek ki.

Ezen a ponton emberjogi aktivisták aggodalmuknak adtak hangot, és etikai bizottság felállítását szorgalmazták annak megállapítására, hogy hol húzódik a kölcsönös megelégedésre okot adó együttműködés határa, és hol kezdődik a kizsákmányolás.

A másik érdekes jelenség egyes, a kezelt depressziósok közül kikerülő kísérleti személyek reakciója volt. Noha a „ragadós nevetés” elmélet alapvetően helytállónak bizonyult, a mélabúsak 2,3%-át csak mégjobban elkeserítette, hogy magánál lényegesen vidámabb embert kellett látnia, további 0,8%-ot pedig annyira felbőszített, hogy a tettlegességtől sem riadt vissza. Ez utóbbi probléma veszélyesebb, mint elsőre gondolnánk, mert a szibériai endorfin termelők az ellenük irányuló támadás hatására, illetve a közben sem tudták abbahagyni a röhögést, ami miatt pár kísérleti személy egyenesen a halálukat kívánta.

Dr. Swenksstörm és csapata azt ígéri, hogy a kezdeti nehézségeken felülkerekedve, a módszer 2010-re biztonságosan bevezethetővé válik.

Az étteremben két öltönyös úr jelent meg. Az egyik széles, szinte túlzó gesztussal a kávéautomaták elé tessékelte a másikat. Három gép volt ott. Két fekete és egy ezüstszínű. Az egyik fekete és az ezüstszínű őrölt kávét adott, a másik fekete pedig instantot. A pulton voltak háromdecis üvegpoharak, valamivel kisebb műanyagok, és klasszikus kávéscsészék. – Parancsolj – szólt a kísérő, és kicsit hátrébb állt. A másik, szemével méregetni kezdte a három automatát, majd tétován a poharas pulthoz lépett. A kezébe vett egy csészét, aztán a jobb oldali, fekete géphez közelebb hajolt, és olvasni kezdte, hogy rövid kávé, rövid kávé tejjel, hosszú kávé, capuccino, krémkakaó… Letette a csészét, és egy üvegpohárért nyúlt, de aztán mégis inkább visszalépett a másik két automatához. Azokat is kiolvasta, majd egy sóhajtással hátrébb lépett, és megvakargatta az állát. Hiretelen összerezzent, ahogy a másik hátulról a vállára tette a kezét. – Hát ez az, öregem… – mondta az, majd még kétszer hátbalapogatta, szomorúan bólintott és visszament az irodába.

Majdnem mindent megszagolok, amivel kapcsolatba kerülök. Azokat a dolgokat is, amiknek az illata tulajdonképpen nem fontos megítélésük szempontjából. Dehát végülis nincs ezen mit csodálkozni. Mindannyian állatok vagyunk. Azok is, akiknek ezüst névjegytartójuk van.

Jaroslav egyszer – talán négy éves lehetett –  megkérdezte az apját, hogy meddig fog létezni a Föld. Az alapján az elv alapján, hogy a gyerek minden kérdésére a neki megfelelő értelmi szinten, de válaszolni kell, márpedig a milliárdos nagyságrendek befogadása még nem elvárás egy ennyi idős gyereknél, az apja azt mondta, hogy a Föld mindig létezett és mindig létezni fog. Jaroslav meglepődött a válaszon. Elképzelte, hogy akkor is létezni fog, amikor iskolába megy. Akkor is, amikor dolgozni kezd, amikor gyerekei, majd unokái születnek. Ezt még értette, de abban már bizonytalan volt, hogy hány ilyen ciklus fér bele a végtelenbe. És ki fogja ellenőrizni, hogy tényleg létezik még a Föld?

Itt elakadt. A képzeletét hívta segítségül. Becsukta a szemét és néhány méterrel a föld fölött repülni kezdett. Egy búzamezőt látott maga alatt gyorsan tovasuhanni, de ahogy az a végtelennel kapcsolatos élményektől elvárható, a mezőnek nem akart végeszakadni. Csak suhant, és hiába nézett előre, a messzi távolba, vagy még visszább, mint ahonnan felszállt, akkor is csak a búzamezőt látta. Szóval a végtelenségig mindenhol. Képtelen volt elképzelni, hogy leszáll, vagy akár csak azt, hogy le tudna szállni, ha akarna. Sőt, tényleg nem tudott leszállni. Erőszakosan kinyitotta a szemét, és felocsúdott, mintha hipnózisból szabadult volna.

Tulajdonképpen életében először szembesült azzal, hogy valami reménytelenül érthetetlen, befogadhatatlan. Nem bírta elképzelni a végtelent. Elkeseredettséget és dühöt érzett. Újra és újra megpróbálta, illetve gyakran lefekvéskor, elalvás előtt spontán elkezdett suhanni alatta a búzamező, de mindig felriadt, soha nem sikerült megérteni, átélni, vagy a végére jutni a dolognak. Soha, tehát évekkel később sem. Az élmény állandó frusztrációjává vált, de valahogy mégiscsak sikerült leigáznia, a maga szolgálatába állítania.

Jaroslav súlylökő lett. Olyan súlylökő, aki lelkiismeretesen jár az edzésekre, de nem tűnik ki társai közül. Egészen addig, amíg versenyre nem kerül sor. Ilyenkor az esetek döntő többségében képességeit meghazudtoló messzeségbe dobja a súlyt. Még mielőtt szólítanák, már az öltözőben a végtelen jár az eszében, a folyosón már csóválja a fejét, hogy nem érti, sehogy sem érti. Mikor már a közvetlenül előtte lévő dob, látni kezdi a búzamezőt, már szinte robotpilóta módjára lép a körbe, amikor szólítják. Ilyenkor már nem is érzékeli a külvilágot, csak a búzamezőt látja, még az eget sem, hogy legalább valami illúziója lehessen, hogy hol a vége a végtelennek. Nem bírja elképzelni, és újra olyan tehetetlennek érzi magát, mint négy évesen, és nem bír leszállni, és ordít egy hatalmasat és tehetetlen dühében a végtelen felé hajítja a súlyt, minden erejét beleadva. Ekkor sikerül kiszakadnia az álomból, és már csak azt látja, ahogy a bírák futnak a súly után, az edző pedig boldog hitetlenséggel csóválja a fejét, hogy egyszerűen nem bírja megérteni, hogy lehet ennyivel nagyobbat dobni, mint amekkorát máskor szokott, vagy mint amekkora az ő képességeivel elképzelhető lenne.