Marja büszkén mutatta barátainak, hogy ő is hozzáadta a maga részét a monumentális műhöz. Nézzék csak meg, ott van a jobb alsó sarokban. Rengeteget dolgozott vele, ott minden olyan színű, amilyennek akarta, illetve amilyennek természettől fogva lennie kell. Persze azért a többi rész készítőivel is egyeztetni kellett, illetve ugyanez igaz egyéb stíluselemekre is. Tehát lényegében olyan, amilyennek akarta. Mondjuk a festék típusát nem ő választhatta meg, az adott volt, dehát egy közös műnél, ahol sokaknak kell együtt dolgoznia, kompromisszumokat kell kötni.

De a barátai sehogy sem akarták megérteni Marját. Mindenáron azt akarták tudni, hogy mi ez az egész. Mi a mű? Nem volt egyértelmű Marja számára, hogy tényleg nem tudják, nem látják, vagy tudnak és látnak valamit, de az egészen más, mint amit ő tud. Látni ugyanis – most, hogy belegondolt – még nem látta.

Odament hozzájuk, közben vissza-visszanézve, hogy az ismerős részletekre maga is rácsodálkozhasson az új perspektívából. Ahogy odaért hozzájuk, végleg megfordult, hogy ő is egészben lássa a festményt, és el tudja magyarázni a többieknek, hogy mit kell látniuk. De így messzebről valahogy jelentőségét vesztette a saját része, a fészek a tojásokkal, és rádöbbent, hogy noha azt gondolta, hogy egész jól tudja, hogy a többiek mit csináltak vele párhuzamosan, egészen másnak képzelte az összképet. Bizonyos dolgok tényleg olyasmik voltak, mint amikről az alkotóik beszéltek, más részeknél ugyanakkor már csak jóindulattal lehetett felfedezni a párhuzamot az általa ismert terv és a végeredmény között.

De ezek apróságok. Az igazán megdöbbentő az volt, hogy a domboldal szakadék volt, a galamb keselyű, az ég világoskék ponyva, rajta a felhők egyszerű kifakult foltok. Szólni akart a többieknek, hogy álljanak meg egy pillanatra, jöjjenek oda, ahol ő áll, és nézzék meg ők is az összképet. De egyelőre nem tudott megszólalni, csak furcsa nosztalgiával, hirtelen valahogy a távolból nézte őket, ahogy aprólékos gondossággal javítgatják a színeket – persze egyeztetve a többi serénykedővel.

– Na, Laci bácsi, akkor elmondom, hogy mit is fogunk csinálni ma délelőtt. Jó?

– …

– A combtőnél be fogok vezetni egy úgynevezett katétert. Felmegyünk vele jó hosszan, egészen a szívéig. Nem mondanám, hogy fájni fog, inkább olyan furcsa érzés. Hát lehet mondani, hogy kellemetlen végülis… Cseles szerkezet ám ez, Laci bácsi. Van egyrészt az elején egy kis kamera, mi meg majd ezen a monitoron nézzük, amit a kamera lát. Nézheti maga is. Másrészt lézer is van a végén. Szépen megtaláljuk, hogy hol tud rossz felé átfolyni a vér, ahol nem szabadna neki, aztán egyszerűen rálövünk a lézerrel, hogy úgy mondjam, és elégetjük annak a kis lyuknak a széleit, amitől az összehegesedik, összezárul, és kész is vagyunk. Na. belevágunk akkor, Laci bácsi?

– Hát, ha előtte agyonlő, doktor úr…

Tibi úgy tudta megfejteni a rejtvényeket, hogy egyetlen tollvonást sem ejtett rajtuk. A fejében volt az egész. Minden betű, minden szó. Szinte látta a megfejtést az azt kiadó oszlopban és sorban. Erika ezért csodálta őt. És ezért nem akarta elhinni, hogy tényleg nem emlékszik az évfordulójukra.

A félelem egyik forrása az ismeretlen, egyszerűbben szólva az, hogy nem tudjuk, mi fog történni velünk. Megdöbbentő módon még a katonákon is segít valamelyest, ha a háborúban nem egyszerűen lehajtják őket a domboldalon, hogy ott hozzájuk egyébként megtévesztésig hasonló kollégákkal csapják szét egymás arckoponyáját, hanem – lehetőleg szakkifejezéseket használva – elmondják nekik, hogy mi fog történni (ék alakzatba rendeződünk, megrohamozzuk, rajtaütünk, stb.). Persze a történet végét érdemes optimistán elhajlítani, de most nem erről van szó.

Esetenként okkal félünk az orvosnál is: nem állíthatjuk, hogy általános gyakorlat lenne, hogy a pácienseket felkészítik arra, ami rájuk vár. Nem készítették fel a kis Kálmánkát sem, akit egy verőfényes augusztusi délutánon vitt el az anyukája a napköziből a kórházba, ahol aztán a doktor bácsi a köszönés után nem sokkal, minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy kötőtű méretű tűt szúrt a bal veséjébe, hogy mintát vegyen belőle. Kálmánka elájult. És elájul most is, 43 évesen is, akkor is, ha csak gombostűt lát.

Nem tudjuk, anyukájának eszébe jutott-e a kézenfekvő ötlet, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy soha többet ne legyen vita lefekvéskor.

A végeredmény számít. Nem az, hogy pontosan hogy jut oda az ember. Ezért Laurel kisasszony (kiemelt személyes kapcsolattartó) egyetlen szóval sem mondta Mark Monsternek, a híres – és részben ezzel összefüggésben mérhetetlenül gazdag – zenész fenegyereknek, hogy a törvény csak azt teszi lehetővé, hogy egy másik faj egyedévé alakíttassuk magunkat (megfelelő indoklással persze), de a faj jellegétől lényeges vonatkozásban elütő tulajdonságot nem választhatunk. Így egy kardszárnyú delfinen sem az arányosan nagyított orrszarvú tülkökre (könnyen belátható, hogy az első ötletként felmerült szarvasagancs jelentős akadályozó tényező lenne a vízben), sem az oldalakon végigfutó lángcsóva motívumokra nincs lehetőség.

Laurel kisasszony pontosan tudta, hogy Monster ezeket a megszorításokat nem lenne hajlandó elfogadni. Sőt, tulajdonképpen meg sem értené a lényegét, az etikai vonatkozásokat, a potenciális káoszt mögötte, semmit. Csak a saját igazát akarná, és a tiltás hallatára persze megvesztegetéssel próbálkozna, aztán fenyegetőzne, végül könyörgőre fogná. Na, idáig nem szabat eljutni, ezt nem szabad végigjárni, hagyni elkezdődni – gondolta a fiatal, de rutinos ügyintéző. Ezért bizalmaskodást tettetve közelebb hajolt Monsterhez, körülnézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy biztosan senki nem hallja őket, és odasúgta az addigra a visszafojtott lélegzetig felcsigázott férfinek, hogy minden rendben lenne, de annyi kis információt adna még, ha esetleg az úr erre nem gondolt volna, hogy a gyilkos bálnák nagyjából 4 fokos vízben élnek.

Miután Monster megköszönve az információt, és fel nem ismerve annak lényegtelenségét, miszerint ha már úgyis tökéletes kardszárnyú delfinné alakítják, akkor a nekik megszokott környezet sem jelent problémát, kikullogott az ajtón. Laurel kisasszony pedig megkönnyebbült, hogy ilyen olcsón megúszta a dolgot, de ugyanakkor megint arra gondolt, hogy azért neki is hiányoznak a több sorban végigfutó tépőfogai. Dehát a szabály az szabály.

Sajnos nagyon is hosszú múltra tekint vissza, hogy az emberek pusztán külsejük alapján ítélik meg egymást. Pedig számos személyes ismeretség bizonyítja, hogy ez a módszer egyszerűen hibás. Ezzel együtt óva intek mindenkit attól, hogy rókaarcú embereket engedjen a bizalmába férkőzni.

– Megint ugyanaz történt a boltban, mint amit a múltkor is mondtam, hogy mennyire utálom. Mentem azon a szűk folyosón a lefolyótisztítóknál, tudod. Ott matat egy barom, megfogja, visszateszi, hajoldozik, meg minden. Már előre tudtam, és megint igazam is lett, hogy akármilyen lassan is megyek, hagyok neki időt, végül pont, ahogy odaérek, ez richtig akkor dönti el, hogy melyik kell neki, és pont ki elém! Se előttem, se mögöttem senki, de neki pont akkor kell! Érted?

* * *

– Megint ugyanaz történt a boltban, mint amit a múltkor is mondtam, hogy mennyire utálom. Nézem azon a szűk folyosón a lefolyótisztítókat, tudod. Mögöttem jön egy barom, de valami eszméletlen lassan. Már előre tudtam, és megint igazam is lett, hogy hiába jön végig lassan, végül mégis pont ahogy kiveszem a lefolyótisztítót, és tolnám tovább a kocsit, akkor lesz neki sürgős, és richtig akkor akar elmenni mellettem, és pont nekemjön úgy féloldalt hátulról! Senki más a környéken, csak én, de neki pont akkor kell! Érted?

Történészek egy csoportja ma is értetlenül áll az előtt, hogy Pinochet tábornok miképp tudott hatalomra jutni egy olyan keskeny országban, mint Chile.