A birkanyáj nem volt már ugyanaz többé, miután egy párás vasárnap délutánon a farkasok közül egyetlen küldött jött le az erdőből. Zárt ajtók mögött tárgyalt a birkák közül hattal. A megbeszélés után egyikük három lépéssel a farkas után felkullogott a hegyre. Soha többé nem látták. Ettől kezdve minden vasárnap felballagott egy a nyájból. A farkasok az erdő szélén várták, valamit bejelöltek egy formanyomtatványon, és mindahányan eltűntek az erdő sűrűjében.

Felrángatta magára a cipőt, felvette a kabátot, megmarkolta a kulcsát, hogy biztosan nála legyen, amikor kívülről becsapja az ajtót, majd kilépett. Rögtön ezután vissza, hogy magához vegye a telefonját, és egy marék papírzsebkendőt. Most már tényleg elindulhatott, illetve el is kellett indulnia: ötven volt, azaz már épp ott kellett volna lennie. Sietve lement a lépcsőn, ki az utcára, be a sarkon, onnan csak ötven méter a villamosmegálló. A távolban meglátta a közelgő villamost. Na, alig fogok késni – gondolta. Ekkor azonban a villamos felkanyarodott jobbra, azaz ez az a járat volt, ami mindig egy perccel az után indul a végállomásról, amelyikre most szükség lett volna. Így hát meg kellett várni az igazit, és végül pont annyit késett a találkozóról, amennyit mindig szokott. Odaért volna, szinte késés nélkül, ha nem pont a másik villamos jön. Megint.

Az okmányirodában különleges informatikai ügyfélkiszolgálási rendszert vezettek be. Az alkalmazás óriási előrelépést jelentett az ügyfélkiszolgálásban, az informatikában általában, sőt a mesterséges intelligencia területén is.

A gépesített rendszereket leginkább személytelenségük és rugalmatlanságuk miatt szokták bírálni. Ezt az újdonságot azonban nem érhette megalapozott vád egyik tekintetben sem. Az ügyfelek elé sietett, pár kedves szót váltott velük, önfejlesztő alrendszerére támaszkodva visszakérdezett a korábban folytatott beszélgetéseik függőben maradt részleteire, pl. a kisebbik gyerek megfázásának remélhető regressziójára, vagy jelezte, hogy tippet kapott arra, hogy hol lehet állandóan magas minőségű termelői tejet kapni, noha ő maga persze nem élt vele. Az ügyfelek hamar megszokták, és bele sem gondoltak, hogy milyen pokolian nehéz volt megvalósítani, hogy észlelhető retinavizsgálat, vagy a személyi igazolvány elkérése nélkül, de mégis 100%-os biztonsággal azonosított mindenkit. Ha nem volt extrém forgalom, már a kapuban várta kedves vendégeit, és – persze az előzmények ismeretében – az egyszerűbb gondolataikat is ki tudta találni.

Minden tökéletesen működött, mindenki elégedett volt. További nem várt, de örömteli fejlemény volt, hogy a gép egyes ügyfelekkel kifejezetten jó személyes viszonyt alakított ki, sőt barátságokat is kötött. A világon(!) először(!) megvalósult a 100%-os(!) ügyfélelégedettség.

Október közepe táján azonban esni kezdtek a minőségi mutatók. A rendszer továbbra is kedves volt, barátai sem fordultak el tőle, de valami nem stimmelt. Néhány apró hibát találtak az ügyintézés visszamenőleges vizsgálatakor. Eggyel korábbi állapotokra való hivatkozásokat, csak részben illetékes ügyosztálynak továbbított kérelmeket, késedelmes kézbesítéseket. Ahogy a fejlesztők egyre mélyebbre ásták magukat az ún. logfájlokban, azt találták, hogy van valami törvényszerűség, valami tendencia abban, ahogy a dolgok nem stimmelnek. Márpedig egyre jobban nem stimmeltek.

A botrány akkor pattant ki, amikor a gép az aulában meglökött egy idős urat. Az oknyomozók egymásra néztek, és rögtön tudták, hogy az adatbázist ügyfelekre szűrve kell lekérni. Kiderült, hogy a rendszer akkurátus barát-ellenség felismerő szubrutint fejlesztett magában. A hírhedt hivatali kekecként számontartott idős úr volt az első az ellenségek listáján. A gépet felfüggesztették, és a közvetlen ügyfélkapcsolattól határozatlan időre eltiltották. A felsorolásba került további százhét ember kilétét nyolcvan évre titkosították.

Az idős úr nem tett feljelentést. Sőt. Habitusa megváltozott, rendszeresen látogatja az azóta kényszernyugdíjazott gépet a gyártó telephelyén kialakított tárolóhelyiségben, és minden nap órákon át beszélgetnek. Senki sem tudja, miről.

Waldemar Larsen, a polgárpukkasztás elleni harc zászlóvivője, titokban egy általa már négyszer kiolvasott, egészen kicsi, 3 x 4 x 1 centiméteres könyvecskét tett (hanyag eleganciával) az asztalára. Valahova az utolsó harmadába könyvjelzőt tűzött, mintha épp ott tartana.

Yvette néninek és Ivan bácsinak a héten volt az ötvenedik házassági évfordulója. Nem tudni, igaz-e, de én mindenesetre már több különböző forrásból is ugyanazt a történetet hallottam arról, hogyan dőlt el közöttük minden végérvényesen.

Egy langyos tavaszi estén, a parkban andalogtak kézenfogva, majd néhány kilométer gyaloglás után leültek egy padra nevetgélni, csevegni, mélyen egymás szemébe nézni. Ivan elérkezettnek látta az időt az első csókra. Lassan Yvette felé hajolt, enyhén csücsörített, és behunyta szemét. Yvette is behunyta, de aztán – a mai napig sem tudni, hogy megijedt-e, vagy csak incselkedni akart – mégis kinyitotta, és légies könnyedséggel, bár dobogó szívvel felállt, és lesütött szemmel, kipirult arccal bámulta a fák árnyékát a holdfényben.

De hirtelen csonthangú csattanásra kapta vissza a tekintetét. Ivan ugyanis, mivel szintén felindult állapotban volt, és már csak szíve dobogásának zajától sem hallhatta a filigrán Yvette elhúzódásának neszét, egyre csak közeledett az elképzelt piros ajkakhoz, de – az imént vázolt okból – el nem érhette őket. Száz szónak is egy a vége: Ivan túlhajolt a végső holtponton, és csukott szemmel esett a homlokára, a sétány sok kis kavicsa közül közel-távol a legnagyobbat eltalálva.

Yvette halkan felsikoltott, Ivanhoz szaladt, hogy felsegítse, és vérző homlokát hófehér zsebkendőjével fedje be, de ekkor valami érthetetlen történt. Ivan egészen átszellemült tekintettel, a park egészét vizuális kontroll alatt tartva, karon ragadta Yvette-et, és lerántotta a földre, majd a mellettük álló nyolcvan éves tölgy mögé húzta, és tenyerét a lány ajkára tapasztotta. – Ne félj, nem lesz semmi baj – mondta halkan. – Bízz bennem. A lány ugyan alapvetően bízott Ivanban, de arra utaló jeleket, hogy semmi baj nem lesz, nem látott. Áthatolhatatlan csend borult rájuk és a parkra. Ivan feszülten figyelte a fák közét, az árnyékokat, hogy mozdul-e valami, Yvette pedig elképedve bámulta Ivant. Aztán nem történt semmi. Ivan arcán kis zavar futott át, amit gyanakvás váltott fel. Elvette kezét a lány szájáról, és bizonytalanul, halkan megkérdezte: – Milyen évet írunk? – 1954 van… – vágta rá a választ Yvette. – Akkor nincs háború? – Nincs.

Feltápászkodtak, és elindultak hazafelé. A külső útig némán sétáltak. Ivan – egyébként jogosan – úgy érezte, hogy egy kicsit részletesebben el kell magyaráznia, mi történt az elmúlt percekben: A fejütéstől azt gondolta, hogy háborús cselekmények közé csöppent menyasszonyával, akit természetesen élete árán is oltalmaznia kell. Azt már tudjuk, hogy épp nem volt háború, de az is az igazsághoz tartozik, hogy Ivan soha életében nem vett részt harci cselekményekben, de még sorkatona sem volt. (Szeretett volna ugyan az lenni, de sorozatos adminisztratív tévedések miatt egyszerűen nem hívták be soha. Rosszindulatú pletykák szerint az “adminisztratív” hibáknak közük volt ahhoz, hogy Ivan korábban huzamosabb ideig fel volt mentve a testnevelés órák látogatása alól).

Hősünk és hősnőnk azóta is elválaszthatatlanok, boldogan élnek, és egy-egy tavaszi estén édesen lúdbőrző háttal várják, hogy talán újra átélhetik a kockázat nélküli háborús romantikát.

Ketten ültek a tágas, de mégis otthonos helyiségben, egy-egy süppedős bivalybőr fotelban. A falakat mély tónusú, intarziás mahagóni faberakás díszítette. Az egyik falon egy jókora olajfestmény lógott. Egy magányos, verandás kis téglaházat ábrázolt egy fennsíkon – előtte az óceánnal, mögötte, egy tisztáson túl fekvő tölgyerdővel. A parketta létezését csak alig hallható nyöszörgéséből lehetett sejteni, ugyanis faltól falig vastag, bordó perzsaszőnyeg fedte. A fotelek által körbeölelt, igényesen faragott asztalon egy megdöbbentően élethű (pl. mintha a víz is igazi lett volna rajta) földgömb forgott lassan. Az volt benne a különös, hogy nem tartotta semmilyen tengely, vagy talapzat. A két férfi azonban egyáltalán nem lepődött meg ezen.

Mindketten elégedett, nyugodt mosollyal néztek körbe, mint akik ebben a pillanatban csöppentek ide. Ami azt illeti, tényleg ebben a pillanatban csöppentek a klubba.

– Magának mi a története? – kérdezte az egyik, mintha épp az imént félbeszakított beszélgetésük fonalát venné fel újra.

– Végighajtottam az életemet. Otthon nem nagyon örültek, ha becsúszott egy-egy négyes. Nem is nagyon csúszott be. Mindig jó tanuló voltam, felvettek a gimnáziumba, meg az egyetemre is. Az egyetem után feleségül vettem a barátnőmet, de még közben dolgozni kezdtem. Meg voltak velem elégedve, és én is sikeresnek éreztem magam, sorra jöttek a kinevezések, egyre jobban kerestem. Közben jöttek a gyerekek. Egy fiú, meg két lány. Rendes gyerekek…

– Értem. Én soha nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan. Nem voltam jó tanuló, bár a gimnáziumban magyarból elég jó voltam, de azt is inkább csak azért, hogy szívességet tegyek a tanárnőnek. Ő volt az egyetlen említésre méltó tanárom életemben. Én is elvégeztem az egyetemet, de nem úgy, mint maga… Nekem azért eltartott 8 évig (huncutul elmosolyodott). Mindig volt fontosabb dolgom, mint a jövő: a jelen. Azt azért nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe, hogy ez nem fog mindig ilyen könnyen menni, de tudja, hogy működik ez; az ember elhessegeti azokat a gondolatokat, amik feszegetik a határait… Feleségem sose volt, de van egy gyerekem. Ő is rendes lány, bár mindig is haragudott rám. Ha meguntam egy munkahelyet, vagy rájöttek, hogy nem veszem komolyan, továbbléptem: majd kialakul.

– Érdekes, hogy ezt mondja… Én azt gondoltam, hogy csak ha már a jövő rendben van – ha érti mire gondolok –, akkor lehet elengedni magam, és „csak úgy” élvezni az életet. A pillanatot. Sejtettem, hogy nincs teljesen igazam, de én is elhessegettem. De azért nem teljes a tévedésem.

– Nem, nem az. Senki tévedése sem teljes. Mi a vége a…?

– Egyszercsak – ahogy szoktam – elmentem vért adni. Ezt ilyenkor mindig megvizsgálják, hogy rendben van-e. Hát nem volt rendben. Kiderült, hogy rákos vagyok. Két hónapig tartott az egész.

– Ez nálam is hasonlóan alakult. Mármint nem a véradás: elájulok, ha tűt látok.

– Akkor sem értem, hogy hogy kerültünk mégis mindketten ugyanoda. Ide.

– Beszéltem egy figurával. Bugalkowski, vagy Bugarszkij… nem tudom. Na, mindegy is; azt mondta, hogy mindenki ugyanoda kerül. Illetve oda, ahova ő akar, amire vágyott, még ha nem is tudta, hogy erre vágyik.

– Értem… Nem megyünk el egy tengerpartra? – kérdezte hirtelen felvidult arccal. Vagy hát teremjünk ott! Még nem szoktam meg, hogy hogy mennek itt a dolgok.

– Dehogynem, menjünk! Vagy teremjünk, hát persze! Szólok a csajoknak is.

– Csókolom, lehet itt kapni olyan drapp színű, bőrcsíkokkal tűzdelt, robusztusabb fajta baseball-dzsekit, Mókus Utcai Általános Iskola felirattal?

– Nem.

– Apu! Én úgy szeretnék elmenni az Operabálba!

– …

– Apu! Oda úgy is el lehet menni, hogy szmoking van rajtam, csak a seggemnél egy nagyobb lyuk ki van vágva?

– Nem tudom, kisfiam, nem ismerem a pontos szabályokat, de szerintem lehet.

– Bármikor, amikor szükséged van rám, csak fújj bele ebbe a sípba – mondta, s közben gyengéden, óvó szeretettel, hosszan a szemébe nézett. A sípot bal tenyerébe simította, de közben jobb csuklóját is a kezében tartotta. Érezték egymás testének forróságát. – De úgy is működik, ha csak megdörzsölöd: azonnal itt termek… amennyire a forgalom engedi…