A folyosón egy srác ment el mellettünk. Ahogy a lépcső felé tartott, egy hosszú, egyenes szakaszon követhettük a mozgását. Felsőtestét kissé himbálva, mindent összevetve pedig féloldalasan, és kicsit előrehajolva járt. Kollégáim nőiesnek minősítették a mozgását, én pedig azzal védtem, hogy egyszerűen gerincferdülése van. Erre egyikük mechanikus materialistának titulált.

– És egyszercsak megszűnt minden fájdalmam. Egy csapásra. A saját lábaimon álltam, nem volt semmi bajom. Nagyon erős fényt láttam, de nem zavarta a szememet egyáltalán. És Isten magához hívott. Kérdeztem, hogy ha igent mondok, akkor mivel lehet kalkulálni hosszútávon, mivel jár pontosan, satöbbi. Hát nehogymár! Vagy most mondjam azt egyből, hogy persze, jövök, legyen ahogy gondolja?! Hát azért az nem olyan egyértelmű, hogy mindent olyan kurvajól tud. Hát nézd már meg a világot! De most nem?!

– És akkor pöccent be, nem? Aztán elhajtott, illetve akkor megint a kórteremben találtad magad. Ugye?

– Igen. De nem is az, hogy akkor mond valamit, vagy bármi, hanem paff vissza. Kérdezni se lehet! Ez nem demokrácia bazmeg…

– És hát… ez óta az eset óta van, hogy behugyozol, ha 100-asnál nagyobb, vagy annak megfelelő energiatakarékos izzót gyújtanak a közeledben?

– Kicsinyes, mi?

Közismert, hogy az északi országokban a tél kínosan hosszúra nyúlt végére egyre többen vesztik el lelkesedésüket, és a legkülönbözőbb hangulatjavító intézkedéseket alkalmazzák magukon. A lehetséges alternatívák között szerepel az ivás, a sport, a melegebb éghajlatra utazás, a sűrített gyakoriságú szeretkezés, az öngyilkosság, stb. Mivel ezekben az országokban az állam tagadhatatlan erőfeszítéseket tesz, hogy polgárai életét megkönnyítse, az ottaniak állami támogatással juthatnak pszichológushoz, vagy pl. fényterápiához.

Vannak azonban a Földnek olyan országai is, ahol a problémák hasonlóak, a megoldás azonban teljes egészében az emberekre magukra hárul. Vagy az anyatermészetre. Észak-Szibéria sok-sok magyarországnyi területen elnyúló mocsaras vidékén él egy népcsoport, akikről nem hogy nem gondoskodik országuk a finnekhez, vagy a svédekhez hasonló módon, hanem jó részüknek nincs is tudomása róla, hogy létezik az állam intézménye.

Dr. Swenksstörm fedezte fel 2001-ben, hogy ezek az emberek sajátosan alkalmazkodtak a depresszív életkörülményekhez. Szervezetük már a félhomály hatására is olyan örömhormonokat termel, ráadásul nagy mennyiségben, amelyeket a többi embernek csak kitartó ivással, kábítószer fogyasztással, és/vagy heti három alkalmas, 5000 luxos fényterápiával sikerül elérni.

Swenksstörmék jelenleg igen bíztató kísérleteket folytatnak a szibériai népcsoport vállalkozó szellemű tagjaival. Az eljárás lényege, hogy a mocsárvidéki vendégeket depressziós csoportok foglalkozásaira hívják meg, ahol a szibériaiak a kellemes meleg, a vidám színek és a fény együttes hatására olyan endorfin tolulást kapnak, hogy egy rövid mosolygós intervallum után hangosan nevetni kezdenek, majd az általunk röhögőgörcsként ismert jelenséget produkálják. A terápia azon a már ismert jelenségen alapszik (bárki ki is próbálhatja), hogy a vidámság, a nevetés átragad egyik emberről a másikra: ha valaki nevetni kezd, lassan egyre többen kezdik követni, ami hamarosan öngerjesztő folyamattá válik.

A kísérletsorozat e kezdeti stádiumában két különösen érdekes jelenség irányította magára a kutatók figyelmét. Úgy tűnik, hogy az importált segítők kapacitása véges. Átlagosan 50-65 percet bírnak a fent említett hőmérsékleti és fényviszonyok között, majd a folyamatos nevetőgörcs által rájuk rótt teher alatt kezdenek összeroppanni. Ekkor haladék nélkül egy sötét, nedves, és 13 foknál semmiképpen nem melegebb helyiségbe kell elszállásolni őket, ahonnan további fél óra elmúltával még mindig halk kuncogás hangjai szűrődnek ki.

Ezen a ponton emberjogi aktivisták aggodalmuknak adtak hangot, és etikai bizottság felállítását szorgalmazták annak megállapítására, hogy hol húzódik a kölcsönös megelégedésre okot adó együttműködés határa, és hol kezdődik a kizsákmányolás.

A másik érdekes jelenség egyes, a kezelt depressziósok közül kikerülő kísérleti személyek reakciója volt. Noha a „ragadós nevetés” elmélet alapvetően helytállónak bizonyult, a mélabúsak 2,3%-át csak mégjobban elkeserítette, hogy magánál lényegesen vidámabb embert kellett látnia, további 0,8%-ot pedig annyira felbőszített, hogy a tettlegességtől sem riadt vissza. Ez utóbbi probléma veszélyesebb, mint elsőre gondolnánk, mert a szibériai endorfin termelők az ellenük irányuló támadás hatására, illetve a közben sem tudták abbahagyni a röhögést, ami miatt pár kísérleti személy egyenesen a halálukat kívánta.

Dr. Swenksstörm és csapata azt ígéri, hogy a kezdeti nehézségeken felülkerekedve, a módszer 2010-re biztonságosan bevezethetővé válik.

Az étteremben két öltönyös úr jelent meg. Az egyik széles, szinte túlzó gesztussal a kávéautomaták elé tessékelte a másikat. Három gép volt ott. Két fekete és egy ezüstszínű. Az egyik fekete és az ezüstszínű őrölt kávét adott, a másik fekete pedig instantot. A pulton voltak háromdecis üvegpoharak, valamivel kisebb műanyagok, és klasszikus kávéscsészék. – Parancsolj – szólt a kísérő, és kicsit hátrébb állt. A másik, szemével méregetni kezdte a három automatát, majd tétován a poharas pulthoz lépett. A kezébe vett egy csészét, aztán a jobb oldali, fekete géphez közelebb hajolt, és olvasni kezdte, hogy rövid kávé, rövid kávé tejjel, hosszú kávé, capuccino, krémkakaó… Letette a csészét, és egy üvegpohárért nyúlt, de aztán mégis inkább visszalépett a másik két automatához. Azokat is kiolvasta, majd egy sóhajtással hátrébb lépett, és megvakargatta az állát. Hiretelen összerezzent, ahogy a másik hátulról a vállára tette a kezét. – Hát ez az, öregem… – mondta az, majd még kétszer hátbalapogatta, szomorúan bólintott és visszament az irodába.

Majdnem mindent megszagolok, amivel kapcsolatba kerülök. Azokat a dolgokat is, amiknek az illata tulajdonképpen nem fontos megítélésük szempontjából. Dehát végülis nincs ezen mit csodálkozni. Mindannyian állatok vagyunk. Azok is, akiknek ezüst névjegytartójuk van.

Jaroslav egyszer – talán négy éves lehetett –  megkérdezte az apját, hogy meddig fog létezni a Föld. Az alapján az elv alapján, hogy a gyerek minden kérdésére a neki megfelelő értelmi szinten, de válaszolni kell, márpedig a milliárdos nagyságrendek befogadása még nem elvárás egy ennyi idős gyereknél, az apja azt mondta, hogy a Föld mindig létezett és mindig létezni fog. Jaroslav meglepődött a válaszon. Elképzelte, hogy akkor is létezni fog, amikor iskolába megy. Akkor is, amikor dolgozni kezd, amikor gyerekei, majd unokái születnek. Ezt még értette, de abban már bizonytalan volt, hogy hány ilyen ciklus fér bele a végtelenbe. És ki fogja ellenőrizni, hogy tényleg létezik még a Föld?

Itt elakadt. A képzeletét hívta segítségül. Becsukta a szemét és néhány méterrel a föld fölött repülni kezdett. Egy búzamezőt látott maga alatt gyorsan tovasuhanni, de ahogy az a végtelennel kapcsolatos élményektől elvárható, a mezőnek nem akart végeszakadni. Csak suhant, és hiába nézett előre, a messzi távolba, vagy még visszább, mint ahonnan felszállt, akkor is csak a búzamezőt látta. Szóval a végtelenségig mindenhol. Képtelen volt elképzelni, hogy leszáll, vagy akár csak azt, hogy le tudna szállni, ha akarna. Sőt, tényleg nem tudott leszállni. Erőszakosan kinyitotta a szemét, és felocsúdott, mintha hipnózisból szabadult volna.

Tulajdonképpen életében először szembesült azzal, hogy valami reménytelenül érthetetlen, befogadhatatlan. Nem bírta elképzelni a végtelent. Elkeseredettséget és dühöt érzett. Újra és újra megpróbálta, illetve gyakran lefekvéskor, elalvás előtt spontán elkezdett suhanni alatta a búzamező, de mindig felriadt, soha nem sikerült megérteni, átélni, vagy a végére jutni a dolognak. Soha, tehát évekkel később sem. Az élmény állandó frusztrációjává vált, de valahogy mégiscsak sikerült leigáznia, a maga szolgálatába állítania.

Jaroslav súlylökő lett. Olyan súlylökő, aki lelkiismeretesen jár az edzésekre, de nem tűnik ki társai közül. Egészen addig, amíg versenyre nem kerül sor. Ilyenkor az esetek döntő többségében képességeit meghazudtoló messzeségbe dobja a súlyt. Még mielőtt szólítanák, már az öltözőben a végtelen jár az eszében, a folyosón már csóválja a fejét, hogy nem érti, sehogy sem érti. Mikor már a közvetlenül előtte lévő dob, látni kezdi a búzamezőt, már szinte robotpilóta módjára lép a körbe, amikor szólítják. Ilyenkor már nem is érzékeli a külvilágot, csak a búzamezőt látja, még az eget sem, hogy legalább valami illúziója lehessen, hogy hol a vége a végtelennek. Nem bírja elképzelni, és újra olyan tehetetlennek érzi magát, mint négy évesen, és nem bír leszállni, és ordít egy hatalmasat és tehetetlen dühében a végtelen felé hajítja a súlyt, minden erejét beleadva. Ekkor sikerül kiszakadnia az álomból, és már csak azt látja, ahogy a bírák futnak a súly után, az edző pedig boldog hitetlenséggel csóválja a fejét, hogy egyszerűen nem bírja megérteni, hogy lehet ennyivel nagyobbat dobni, mint amekkorát máskor szokott, vagy mint amekkora az ő képességeivel elképzelhető lenne.

A birkanyáj nem volt már ugyanaz többé, miután egy párás vasárnap délutánon a farkasok közül egyetlen küldött jött le az erdőből. Zárt ajtók mögött tárgyalt a birkák közül hattal. A megbeszélés után egyikük három lépéssel a farkas után felkullogott a hegyre. Soha többé nem látták. Ettől kezdve minden vasárnap felballagott egy a nyájból. A farkasok az erdő szélén várták, valamit bejelöltek egy formanyomtatványon, és mindahányan eltűntek az erdő sűrűjében.

Felrángatta magára a cipőt, felvette a kabátot, megmarkolta a kulcsát, hogy biztosan nála legyen, amikor kívülről becsapja az ajtót, majd kilépett. Rögtön ezután vissza, hogy magához vegye a telefonját, és egy marék papírzsebkendőt. Most már tényleg elindulhatott, illetve el is kellett indulnia: ötven volt, azaz már épp ott kellett volna lennie. Sietve lement a lépcsőn, ki az utcára, be a sarkon, onnan csak ötven méter a villamosmegálló. A távolban meglátta a közelgő villamost. Na, alig fogok késni – gondolta. Ekkor azonban a villamos felkanyarodott jobbra, azaz ez az a járat volt, ami mindig egy perccel az után indul a végállomásról, amelyikre most szükség lett volna. Így hát meg kellett várni az igazit, és végül pont annyit késett a találkozóról, amennyit mindig szokott. Odaért volna, szinte késés nélkül, ha nem pont a másik villamos jön. Megint.

Az okmányirodában különleges informatikai ügyfélkiszolgálási rendszert vezettek be. Az alkalmazás óriási előrelépést jelentett az ügyfélkiszolgálásban, az informatikában általában, sőt a mesterséges intelligencia területén is.

A gépesített rendszereket leginkább személytelenségük és rugalmatlanságuk miatt szokták bírálni. Ezt az újdonságot azonban nem érhette megalapozott vád egyik tekintetben sem. Az ügyfelek elé sietett, pár kedves szót váltott velük, önfejlesztő alrendszerére támaszkodva visszakérdezett a korábban folytatott beszélgetéseik függőben maradt részleteire, pl. a kisebbik gyerek megfázásának remélhető regressziójára, vagy jelezte, hogy tippet kapott arra, hogy hol lehet állandóan magas minőségű termelői tejet kapni, noha ő maga persze nem élt vele. Az ügyfelek hamar megszokták, és bele sem gondoltak, hogy milyen pokolian nehéz volt megvalósítani, hogy észlelhető retinavizsgálat, vagy a személyi igazolvány elkérése nélkül, de mégis 100%-os biztonsággal azonosított mindenkit. Ha nem volt extrém forgalom, már a kapuban várta kedves vendégeit, és – persze az előzmények ismeretében – az egyszerűbb gondolataikat is ki tudta találni.

Minden tökéletesen működött, mindenki elégedett volt. További nem várt, de örömteli fejlemény volt, hogy a gép egyes ügyfelekkel kifejezetten jó személyes viszonyt alakított ki, sőt barátságokat is kötött. A világon(!) először(!) megvalósult a 100%-os(!) ügyfélelégedettség.

Október közepe táján azonban esni kezdtek a minőségi mutatók. A rendszer továbbra is kedves volt, barátai sem fordultak el tőle, de valami nem stimmelt. Néhány apró hibát találtak az ügyintézés visszamenőleges vizsgálatakor. Eggyel korábbi állapotokra való hivatkozásokat, csak részben illetékes ügyosztálynak továbbított kérelmeket, késedelmes kézbesítéseket. Ahogy a fejlesztők egyre mélyebbre ásták magukat az ún. logfájlokban, azt találták, hogy van valami törvényszerűség, valami tendencia abban, ahogy a dolgok nem stimmelnek. Márpedig egyre jobban nem stimmeltek.

A botrány akkor pattant ki, amikor a gép az aulában meglökött egy idős urat. Az oknyomozók egymásra néztek, és rögtön tudták, hogy az adatbázist ügyfelekre szűrve kell lekérni. Kiderült, hogy a rendszer akkurátus barát-ellenség felismerő szubrutint fejlesztett magában. A hírhedt hivatali kekecként számontartott idős úr volt az első az ellenségek listáján. A gépet felfüggesztették, és a közvetlen ügyfélkapcsolattól határozatlan időre eltiltották. A felsorolásba került további százhét ember kilétét nyolcvan évre titkosították.

Az idős úr nem tett feljelentést. Sőt. Habitusa megváltozott, rendszeresen látogatja az azóta kényszernyugdíjazott gépet a gyártó telephelyén kialakított tárolóhelyiségben, és minden nap órákon át beszélgetnek. Senki sem tudja, miről.