Waldemar Larsen, a polgárpukkasztás elleni harc zászlóvivője, titokban egy általa már négyszer kiolvasott, egészen kicsi, 3 x 4 x 1 centiméteres könyvecskét tett (hanyag eleganciával) az asztalára. Valahova az utolsó harmadába könyvjelzőt tűzött, mintha épp ott tartana.

Yvette néninek és Ivan bácsinak a héten volt az ötvenedik házassági évfordulója. Nem tudni, igaz-e, de én mindenesetre már több különböző forrásból is ugyanazt a történetet hallottam arról, hogyan dőlt el közöttük minden végérvényesen.

Egy langyos tavaszi estén, a parkban andalogtak kézenfogva, majd néhány kilométer gyaloglás után leültek egy padra nevetgélni, csevegni, mélyen egymás szemébe nézni. Ivan elérkezettnek látta az időt az első csókra. Lassan Yvette felé hajolt, enyhén csücsörített, és behunyta szemét. Yvette is behunyta, de aztán – a mai napig sem tudni, hogy megijedt-e, vagy csak incselkedni akart – mégis kinyitotta, és légies könnyedséggel, bár dobogó szívvel felállt, és lesütött szemmel, kipirult arccal bámulta a fák árnyékát a holdfényben.

De hirtelen csonthangú csattanásra kapta vissza a tekintetét. Ivan ugyanis, mivel szintén felindult állapotban volt, és már csak szíve dobogásának zajától sem hallhatta a filigrán Yvette elhúzódásának neszét, egyre csak közeledett az elképzelt piros ajkakhoz, de – az imént vázolt okból – el nem érhette őket. Száz szónak is egy a vége: Ivan túlhajolt a végső holtponton, és csukott szemmel esett a homlokára, a sétány sok kis kavicsa közül közel-távol a legnagyobbat eltalálva.

Yvette halkan felsikoltott, Ivanhoz szaladt, hogy felsegítse, és vérző homlokát hófehér zsebkendőjével fedje be, de ekkor valami érthetetlen történt. Ivan egészen átszellemült tekintettel, a park egészét vizuális kontroll alatt tartva, karon ragadta Yvette-et, és lerántotta a földre, majd a mellettük álló nyolcvan éves tölgy mögé húzta, és tenyerét a lány ajkára tapasztotta. – Ne félj, nem lesz semmi baj – mondta halkan. – Bízz bennem. A lány ugyan alapvetően bízott Ivanban, de arra utaló jeleket, hogy semmi baj nem lesz, nem látott. Áthatolhatatlan csend borult rájuk és a parkra. Ivan feszülten figyelte a fák közét, az árnyékokat, hogy mozdul-e valami, Yvette pedig elképedve bámulta Ivant. Aztán nem történt semmi. Ivan arcán kis zavar futott át, amit gyanakvás váltott fel. Elvette kezét a lány szájáról, és bizonytalanul, halkan megkérdezte: – Milyen évet írunk? – 1954 van… – vágta rá a választ Yvette. – Akkor nincs háború? – Nincs.

Feltápászkodtak, és elindultak hazafelé. A külső útig némán sétáltak. Ivan – egyébként jogosan – úgy érezte, hogy egy kicsit részletesebben el kell magyaráznia, mi történt az elmúlt percekben: A fejütéstől azt gondolta, hogy háborús cselekmények közé csöppent menyasszonyával, akit természetesen élete árán is oltalmaznia kell. Azt már tudjuk, hogy épp nem volt háború, de az is az igazsághoz tartozik, hogy Ivan soha életében nem vett részt harci cselekményekben, de még sorkatona sem volt. (Szeretett volna ugyan az lenni, de sorozatos adminisztratív tévedések miatt egyszerűen nem hívták be soha. Rosszindulatú pletykák szerint az “adminisztratív” hibáknak közük volt ahhoz, hogy Ivan korábban huzamosabb ideig fel volt mentve a testnevelés órák látogatása alól).

Hősünk és hősnőnk azóta is elválaszthatatlanok, boldogan élnek, és egy-egy tavaszi estén édesen lúdbőrző háttal várják, hogy talán újra átélhetik a kockázat nélküli háborús romantikát.

Ketten ültek a tágas, de mégis otthonos helyiségben, egy-egy süppedős bivalybőr fotelban. A falakat mély tónusú, intarziás mahagóni faberakás díszítette. Az egyik falon egy jókora olajfestmény lógott. Egy magányos, verandás kis téglaházat ábrázolt egy fennsíkon – előtte az óceánnal, mögötte, egy tisztáson túl fekvő tölgyerdővel. A parketta létezését csak alig hallható nyöszörgéséből lehetett sejteni, ugyanis faltól falig vastag, bordó perzsaszőnyeg fedte. A fotelek által körbeölelt, igényesen faragott asztalon egy megdöbbentően élethű (pl. mintha a víz is igazi lett volna rajta) földgömb forgott lassan. Az volt benne a különös, hogy nem tartotta semmilyen tengely, vagy talapzat. A két férfi azonban egyáltalán nem lepődött meg ezen.

Mindketten elégedett, nyugodt mosollyal néztek körbe, mint akik ebben a pillanatban csöppentek ide. Ami azt illeti, tényleg ebben a pillanatban csöppentek a klubba.

– Magának mi a története? – kérdezte az egyik, mintha épp az imént félbeszakított beszélgetésük fonalát venné fel újra.

– Végighajtottam az életemet. Otthon nem nagyon örültek, ha becsúszott egy-egy négyes. Nem is nagyon csúszott be. Mindig jó tanuló voltam, felvettek a gimnáziumba, meg az egyetemre is. Az egyetem után feleségül vettem a barátnőmet, de még közben dolgozni kezdtem. Meg voltak velem elégedve, és én is sikeresnek éreztem magam, sorra jöttek a kinevezések, egyre jobban kerestem. Közben jöttek a gyerekek. Egy fiú, meg két lány. Rendes gyerekek…

– Értem. Én soha nem tudtam, hogy mit is akarok pontosan. Nem voltam jó tanuló, bár a gimnáziumban magyarból elég jó voltam, de azt is inkább csak azért, hogy szívességet tegyek a tanárnőnek. Ő volt az egyetlen említésre méltó tanárom életemben. Én is elvégeztem az egyetemet, de nem úgy, mint maga… Nekem azért eltartott 8 évig (huncutul elmosolyodott). Mindig volt fontosabb dolgom, mint a jövő: a jelen. Azt azért nem mondom, hogy soha nem jutott eszembe, hogy ez nem fog mindig ilyen könnyen menni, de tudja, hogy működik ez; az ember elhessegeti azokat a gondolatokat, amik feszegetik a határait… Feleségem sose volt, de van egy gyerekem. Ő is rendes lány, bár mindig is haragudott rám. Ha meguntam egy munkahelyet, vagy rájöttek, hogy nem veszem komolyan, továbbléptem: majd kialakul.

– Érdekes, hogy ezt mondja… Én azt gondoltam, hogy csak ha már a jövő rendben van – ha érti mire gondolok –, akkor lehet elengedni magam, és „csak úgy” élvezni az életet. A pillanatot. Sejtettem, hogy nincs teljesen igazam, de én is elhessegettem. De azért nem teljes a tévedésem.

– Nem, nem az. Senki tévedése sem teljes. Mi a vége a…?

– Egyszercsak – ahogy szoktam – elmentem vért adni. Ezt ilyenkor mindig megvizsgálják, hogy rendben van-e. Hát nem volt rendben. Kiderült, hogy rákos vagyok. Két hónapig tartott az egész.

– Ez nálam is hasonlóan alakult. Mármint nem a véradás: elájulok, ha tűt látok.

– Akkor sem értem, hogy hogy kerültünk mégis mindketten ugyanoda. Ide.

– Beszéltem egy figurával. Bugalkowski, vagy Bugarszkij… nem tudom. Na, mindegy is; azt mondta, hogy mindenki ugyanoda kerül. Illetve oda, ahova ő akar, amire vágyott, még ha nem is tudta, hogy erre vágyik.

– Értem… Nem megyünk el egy tengerpartra? – kérdezte hirtelen felvidult arccal. Vagy hát teremjünk ott! Még nem szoktam meg, hogy hogy mennek itt a dolgok.

– Dehogynem, menjünk! Vagy teremjünk, hát persze! Szólok a csajoknak is.

– Csókolom, lehet itt kapni olyan drapp színű, bőrcsíkokkal tűzdelt, robusztusabb fajta baseball-dzsekit, Mókus Utcai Általános Iskola felirattal?

– Nem.

– Apu! Én úgy szeretnék elmenni az Operabálba!

– …

– Apu! Oda úgy is el lehet menni, hogy szmoking van rajtam, csak a seggemnél egy nagyobb lyuk ki van vágva?

– Nem tudom, kisfiam, nem ismerem a pontos szabályokat, de szerintem lehet.

– Bármikor, amikor szükséged van rám, csak fújj bele ebbe a sípba – mondta, s közben gyengéden, óvó szeretettel, hosszan a szemébe nézett. A sípot bal tenyerébe simította, de közben jobb csuklóját is a kezében tartotta. Érezték egymás testének forróságát. – De úgy is működik, ha csak megdörzsölöd: azonnal itt termek… amennyire a forgalom engedi…

Az óvoda udvarán egy mind a két végén a földbe hajló, a létra és a mászóka keresztezésének tűnő, világoskékre mázolt vasalkalmatosságon két középső csoportos könyökölt. Igazából csak gondolom, hogy középsősök lehettek: meglátásom szerint kiscsoportosnak már nagyok voltak, nagycsoportosnak még kicsik. Valamiről diskuráltak. Egy harmadik lépett közelebb hozzájuk, de láthatóan nem a beszélgetésbe akart bekapcsolódni, hanem mászókázni szeretett volna. Egyikük hűvös pillantást vetett rá, mire a jövevény elballagott valami másik játék felé. Folytatták az imént félbeszakadt beszélgetésüket, én pedig elkezdtem jobban figyelni.

– Az rendben van, hogy a jegesmedvék szőre dús, gyapjas aljszőrzettel. Azt is értem, hogy időnként a vízbe kell ereszkedniük. De azt nem, hogy olyankor is belemennek, amikor…

– Psszt! – emelte fel ujját egy pillanatra a másik, és néma csöndben várták meg, amíg az óvonő elsétál mellettük.

– Szóval olyankor is bemennek a vízbe, amikor egyértelmű, hogy nem vadászni akarnak. Csak úszkálnak?! De hát kurva hideg a víz. Valahol nulla és négy fok között! – mondta, és a megfejthetetlen, bizarr talányoknak kijáró, kérdő arckifejezéssel bámult társára.

– Namost – kezdte a másik bólogatva, mint aki jelezni akarja, hogy mindenre pontosan válaszolni fog, csak egy kis időt kér, amíg összeszedi a gondolatait – sokan nem tudják, hogy a jegesmedve bőre fekete, a szőrszálai pedig egytől egyig üregesek. Ha süt a nap, a szőrszálak egyenesen a fekete bőrére juttatják a napsugarakat, és előfordul, hogy olyan melege lesz, hogy muszáj bemennie a vízbe, hogy lehűtse magát.

– Beszarás.

Eddig hallottam a beszélgetést, mert egyrészt jött a buszom, másrészt a gyerekeket behívták talán ebédelni, talán a délutáni alváshoz. A jegesmedvék szőréről és bőréről elmondottaknak utánaolvastam. Minden szó igaz.

A zsúfolt kifőzde egyik kis asztalánál két férfi ebédelt. Az egyik farmert, egy semmilyen tulajdonsága alapján meg nem ragadható pulóvert és alig észrevehetően szakadt tornacipőt viselt. A másik minden formai követelménynek eleget tevő, de szomorúan szürke öltönyt vett magára. Az előbbi körömpörköltet evett. Levágott egy se csontot, se porcot nem tartalmazó kis darabkát a körömből, majd lassú, ráérős mozdulatokkal egy gondosan kiválasztott krumpliszemet gördített a szaftba. A villájával szétpasszírozta, várt egy kicsit, hogy megszívja magát, alányúlt és megfordította. A késével ráterelte a körömfalatot a szétnyomott krumplira, és hirtelen mozdulattal bekapta a kis kompozíciót. Ahogy becsukta a száját, ugyanígy tett a szemével is, és alaposan, élvezettel körbeterelgette szájában a falatot. Aztán egyszercsak, mint aki éppen rájött, hogy nem időmilliomos, összeráncolta homlokát, gyorsított ütemben lenyelte a falatot, és az utolsó pillanatban szemét is kinyitva, szomszédja felé fordult.

– Mondja csak, elő szokott magával fordulni, hogy mond valamit, vagy éppen reagál valamire, és a környezetében csak döbbent arcokat lát, és senki nem érti, hogy mire gondol, mit gondol egyáltalán, vagy mit akar? Ismerős az érzés, hogy nincs egy hullámhosszon a többséggel?

Az öltönyös olyan arccal, mint akit egy, az emberek döntő hányada számára kibogozhatatlan kérdés kapcsán, szakértőként szólaltatnak meg, csendesen letette evőeszközeit, és kimérten válaszolta:

– Nem, kérem. Én jól megértem és megértetem magam az emberekkel.

– Akkor üljön át egy másik asztalhoz. – mondta a tornacipős halk, de határozott hangon. Évek óta várok valakit… Egy normális embert…

Ágnes statisztikai egysége távollétében, de egyébként egy pillanat alatt, azaz ameddig egy tollvonás tart, megszűnt. Visszaérkezésekor volt csoporttársai közölték vele a szomorú hírt. Ágnes rögtön a nyilvántartási osztályra sietett, ahol elárulták neki, hogy az egysége megszűnésének pontosan az volt az oka, hogy ő a negyedéves mérési pontnál “távolléten lévőként” szerepelt az adat-áttöltéskor, így a létszám a kritikus 8 fő alá csökkent, ami automatikusan az egység megszüntetését vonja maga után.

–  Töltse ki ezt a formanyomtatványt, kisasszony – tolt az orra elé egy A3-as lapból négyoldalas ívvé hajtogatott papírt az ügyintéző. Ágnes egy sóhajtással nekilátott, hogy az egység újraaktiválási dokumentumot rubrikáról rubrikára kitöltse. Amikor végzett, az ügyintéző gyorsan átfutotta. Aztán visszalapozott a fedőlapra. – Mi ez a 2B18/IV? – kérdezte értetlenül, szemüvege mögül csodálkozva. – Hát az egység kódom – válaszolta a lány tétován. – Hát, a gép szerint ez nem érvényes kód. – Igen, de pont ennek a felülvizsgálatáról szólna ez a kérvény… Megadhatom másét? Vagy odaírhatom, hogy ügyintézés alatt? Vagy… – Nem. Csak a létező egységkódok közül lehet kiválasztani egyet a rendszerben. – De akkor… – Sajnálom. Következő!