Az óvoda udvarán egy mind a két végén a földbe hajló, a létra és a mászóka keresztezésének tűnő, világoskékre mázolt vasalkalmatosságon két középső csoportos könyökölt. Igazából csak gondolom, hogy középsősök lehettek: meglátásom szerint kiscsoportosnak már nagyok voltak, nagycsoportosnak még kicsik. Valamiről diskuráltak. Egy harmadik lépett közelebb hozzájuk, de láthatóan nem a beszélgetésbe akart bekapcsolódni, hanem mászókázni szeretett volna. Egyikük hűvös pillantást vetett rá, mire a jövevény elballagott valami másik játék felé. Folytatták az imént félbeszakadt beszélgetésüket, én pedig elkezdtem jobban figyelni.

– Az rendben van, hogy a jegesmedvék szőre dús, gyapjas aljszőrzettel. Azt is értem, hogy időnként a vízbe kell ereszkedniük. De azt nem, hogy olyankor is belemennek, amikor…

– Psszt! – emelte fel ujját egy pillanatra a másik, és néma csöndben várták meg, amíg az óvonő elsétál mellettük.

– Szóval olyankor is bemennek a vízbe, amikor egyértelmű, hogy nem vadászni akarnak. Csak úszkálnak?! De hát kurva hideg a víz. Valahol nulla és négy fok között! – mondta, és a megfejthetetlen, bizarr talányoknak kijáró, kérdő arckifejezéssel bámult társára.

– Namost – kezdte a másik bólogatva, mint aki jelezni akarja, hogy mindenre pontosan válaszolni fog, csak egy kis időt kér, amíg összeszedi a gondolatait – sokan nem tudják, hogy a jegesmedve bőre fekete, a szőrszálai pedig egytől egyig üregesek. Ha süt a nap, a szőrszálak egyenesen a fekete bőrére juttatják a napsugarakat, és előfordul, hogy olyan melege lesz, hogy muszáj bemennie a vízbe, hogy lehűtse magát.

– Beszarás.

Eddig hallottam a beszélgetést, mert egyrészt jött a buszom, másrészt a gyerekeket behívták talán ebédelni, talán a délutáni alváshoz. A jegesmedvék szőréről és bőréről elmondottaknak utánaolvastam. Minden szó igaz.

A zsúfolt kifőzde egyik kis asztalánál két férfi ebédelt. Az egyik farmert, egy semmilyen tulajdonsága alapján meg nem ragadható pulóvert és alig észrevehetően szakadt tornacipőt viselt. A másik minden formai követelménynek eleget tevő, de szomorúan szürke öltönyt vett magára. Az előbbi körömpörköltet evett. Levágott egy se csontot, se porcot nem tartalmazó kis darabkát a körömből, majd lassú, ráérős mozdulatokkal egy gondosan kiválasztott krumpliszemet gördített a szaftba. A villájával szétpasszírozta, várt egy kicsit, hogy megszívja magát, alányúlt és megfordította. A késével ráterelte a körömfalatot a szétnyomott krumplira, és hirtelen mozdulattal bekapta a kis kompozíciót. Ahogy becsukta a száját, ugyanígy tett a szemével is, és alaposan, élvezettel körbeterelgette szájában a falatot. Aztán egyszercsak, mint aki éppen rájött, hogy nem időmilliomos, összeráncolta homlokát, gyorsított ütemben lenyelte a falatot, és az utolsó pillanatban szemét is kinyitva, szomszédja felé fordult.

– Mondja csak, elő szokott magával fordulni, hogy mond valamit, vagy éppen reagál valamire, és a környezetében csak döbbent arcokat lát, és senki nem érti, hogy mire gondol, mit gondol egyáltalán, vagy mit akar? Ismerős az érzés, hogy nincs egy hullámhosszon a többséggel?

Az öltönyös olyan arccal, mint akit egy, az emberek döntő hányada számára kibogozhatatlan kérdés kapcsán, szakértőként szólaltatnak meg, csendesen letette evőeszközeit, és kimérten válaszolta:

– Nem, kérem. Én jól megértem és megértetem magam az emberekkel.

– Akkor üljön át egy másik asztalhoz. – mondta a tornacipős halk, de határozott hangon. Évek óta várok valakit… Egy normális embert…

Ágnes statisztikai egysége távollétében, de egyébként egy pillanat alatt, azaz ameddig egy tollvonás tart, megszűnt. Visszaérkezésekor volt csoporttársai közölték vele a szomorú hírt. Ágnes rögtön a nyilvántartási osztályra sietett, ahol elárulták neki, hogy az egysége megszűnésének pontosan az volt az oka, hogy ő a negyedéves mérési pontnál “távolléten lévőként” szerepelt az adat-áttöltéskor, így a létszám a kritikus 8 fő alá csökkent, ami automatikusan az egység megszüntetését vonja maga után.

–  Töltse ki ezt a formanyomtatványt, kisasszony – tolt az orra elé egy A3-as lapból négyoldalas ívvé hajtogatott papírt az ügyintéző. Ágnes egy sóhajtással nekilátott, hogy az egység újraaktiválási dokumentumot rubrikáról rubrikára kitöltse. Amikor végzett, az ügyintéző gyorsan átfutotta. Aztán visszalapozott a fedőlapra. – Mi ez a 2B18/IV? – kérdezte értetlenül, szemüvege mögül csodálkozva. – Hát az egység kódom – válaszolta a lány tétován. – Hát, a gép szerint ez nem érvényes kód. – Igen, de pont ennek a felülvizsgálatáról szólna ez a kérvény… Megadhatom másét? Vagy odaírhatom, hogy ügyintézés alatt? Vagy… – Nem. Csak a létező egységkódok közül lehet kiválasztani egyet a rendszerben. – De akkor… – Sajnálom. Következő!

Roland reklámszakembernek készült. Mikor utoljára találkoztam vele, épp a Baba Mama magazinnak készült egy reklámot eladni. A módszere az volt, hogy kiszemelt ügyfelét az előre elkészített reklámmal kereste fel. Ebben az esetben a következővel:

Egy állapotos anyuka áll a kamerának félig háttal. Testét ringatva, halkan egy gyermekdalt dúdolgat. Bal vállán egy karon ülő kisfiú nézeget, majd egy felnőtt férfi hangján, egyetlen böfögéssel végigmondja, hogy babamama. A jobb alsó sarokba beúszik a magazin aktuális számának címlapja, snitt.

Nem tudom, most mi lehet Rolanddal, illetve hogy sikerült-e választott szakmájában elhelyezkednie.

A kiállítás megnyitó beszéde, és a leggyorsabb gratulálók után egy fiatal lány lépett oda Pierre-hez. Rámosolygott és egy pezsgőspoharat nyújtott át neki, egyet pedig megtartott magának. Rögtön bele is kortyolt, és csak azután mutatkozott be.

– Francoise vagyok – mondta és még szélesebben elmosolyodott.

– Pierre.

– Tudja, már kislány koromban is nagyon sokat nézegettem a képeit. Én nem is értem, hogyan jutnak eszébe ezek a képtelen helyzetek, amiket megfest…

Pierre nem szólt egy szót sem. Unott kérdőjelként állt a lány előtt. Francoise egy kicsit komolyabban, de változatlan kedvességgel a szemében folytatta.

– Nem zavarja nagyon, ha kérdezek pár butaságot?

– Nem… nagyon. – mondta a festő, és megengedett magának egy le-, és egyszerre elnéző mosolyt. Szinte kedves volt.

– Mennyi idő alatt készül el egy festménnyel? Jó, tudom, hogy attól függ, hogy mekkora, de mégis.

– Az attól függ, mekkora – volt kénytelen mondani –, de maga a festés nem tart sokáig. Maximum négy óra, de van, hogy csak egy fél.

– Fél óra? De hát mindegyik képe olyan kidolgozott! Annyi szín van bennük! Annyi tartalom!

– Na ja – mondta Pierre most már büszkeséggel átitatott félmosollyal. Mondhatnám, hogy hosszú idő kigondolni, hogy milyen legyen például a női alak, karcsú-e, vagy telt; vagy hogy milyen színeket használjak, tompákat, vagy éleseket… De az az igazság, hogy nem tart semeddig kigondolni. Egyszerűen látom a képet magam előtt, megjelenik a szemeim előtt, és csak engedem átáramlani magamon, meg az ecseten.

– Gondoltam, hogy valahogy így lehet. Én egészen máshogy csinálom. Illetve csináltam…

– Talán maga is fest? – kérdezte gyermeki, meglepett érdeklődéssel a piktor, és közelebb hajolt a lányhoz.

– Á, dehogy! – mentegetőzött a lány; még két nyitott tenyerét is maga elé emelte. Zenét szerzek.

– Ja, értem… – mondta a férfi kicsit elkedvetlenedve, és vissza is tért eredeti, távolságtartó testhelyzetéhez, de azért megkérdezte: – Miért, maga hogy csinálja?

– Rengeteget gondolkodok rajta. Hogy hogyan tudom kifejezni, amit üzenni akarok; hogy milyen hangszeré legyen a főszerep, vagy esetleg nem is kell, csak egy hangszer. Hogy hosszú legyen, vagy rövid… meg ilyesmik. És ha elkészülök, újra és újra meghallgatom magamban. De ahogy meghallgatom, mindig módosítanom kell rajta. De az egyik változtatás szinte kiköveteli magának a másikat, aztán már nem ugyanaz az egész, mint előtte. Legrosszabb esetben elvész közben az üzenet, és akkor dobhatom ki az egészet. Tízből, ha kettővel voltam elégedett, de később már azokat is bántam: már nem úgy csinálnám őket.

Pierre-nek csak most tűnt fel, hogy a lány már másodszor használt múltidőt: az előbb is kijavította magát, és azt mondta, hogy „máshogy csinálta”.

– Hogy érti, hogy nem volt elégedett? Már nem szerez zenét?

– Nem.

– Hogyhogy?

– Maga miatt…

– ???

– Tudja, amikor kislány koromban nézegettem a képeit az apám albumában, még nem tudtam megfogalmazni, sőt nem is értettem meg, hogy mi tetszik bennük. Aztán később rájöttem, hogy az, hogy olyan magától értetődőek akkor is, ha a legfurcsább dolgokat ábrázolják. Hogy elfogadja az ember, hogy annak biztos így kell lennie, mert hiszen látszik is a képen, hogy így jó.

– De ennek mi köze van ahhoz, hogy maga nem szerez zenét?

– Éreztem, hogy belőlem pont ez a lendület hiányzik, ez a természetes áramlás, az, hogy csak át tudjam magamon engedni… A maga képeit látva szembesülnöm kellett vele, hogy én nem tudok úgy zenét szerezni, mint ahogy maga fest. Akkor pedig nincs értelme az egésznek.

Pierre tudta, hogy most valami vigasztalót kellene mondania, de nem jutott eszébe semmi, illetve tulajdonképpen soha nem mondott senkinek semmi vigasztalót, így aztán gyakorlata sem volt benne. Hátulról egy régi hölgyismerőse érintette meg a vállát, és forrón üdvözölte. Megörült, hogy a kínos csend felelősségét megoszthatja valakivel, de mire visszafordult, Francoise eltűnt.

Este, egy pohár vörösbor katalizáló hatására megjelent Pierre lelki szemei előtt saját maga, a kép közepén. Magától jobbra a valós arányokhoz képest kissé túlzóan kis méretben a lányt látta. A zeneszerző szürkés-, ólmoskék színben derengett, saját magát inkább, mint gáz-lángoszlopot látta. A körülöttük lévő elmosódott emberek egyre halványodtak, és hol lilába, hol zöldbe, hol sárgába tolódtak az elképzelt kép szélei felé.

A festő felpattant, és a lépcsőket kettesével szedve felviharzott a műterembe. A pár rövid perc alatt, amíg grafittal felvázolta a kép főbb arányait, és kikeverte a megálmodott színeket, alig várta, hogy művészete, sőt a művészet maga, kiáramolhasson kezén át az ecsetébe, és onnan a vászonra.

Határozott, lendületes mozdulatokkal látott neki a műnek. Fél óra sem kellett, és elkészült vele. Zihálva állt a kép előtt, és mereven bámulta. Lassan megnyugodott, mint aki extázisból tér magához, de a szemét továbbra sem vette le róla. Valami nem stimmelt a képpel. Így nem jó. Talán inkább hasonló kéknek kellene lennie mindkettőjüknek. Vagy hasonlónak, de nem feltétlenül kéknek. Az elmosódott emberek pedig indokolatlanul közel állnak a két főszereplőhöz, pedig csak amolyan statisztáknak kellene lenniük, és nem szabadna középre tolakodniuk. Egy kis vöröset nyomott a palettára, és lassú mozdulatokkal vékony réteget kent belőle az őt és a lányt ábrázoló alakokra. Egyúttal kicsit megnyújtotta a lányt, mert a méreteket sem találta jónak. Így viszont teljesen megbomlott a színek eddigi egyensúlya. A többiek meg amúgy is túl közel állnak, azzal meg nincs mit kezdeni, úgyhogy úgy szar az egész, ahogy van! Leszakította a vásznat az állványról, meggyűrte, a földre dobta, és rátaposott.

Nyugalmat erőltetett magára, és új képbe kezdett. Az előbb kikevert vöröses színeket használta, figyelt a méretarányosságra, és a statisztákat is messzebb tolta. Így azonban furcsa, üres tér maradt a fő- és mellékszereplők között. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán szükség van-e a többiekre. Mit üzennének egyáltalán, miért lennének ott? Elernyesztette karjait, az ecsetet csendesen az állvány kávájába tette, és leült a földre. Egész éjszaka bámult maga elé. Nem aludt el, és egyetlen gondolata sem támadt.

Ferinek csak tizenegyre kellett átérnie a másik épületbe, ahonnan öt hónapja helyezték át. Délelőttre nem tett semmilyen programot, hogy a készülődésnek szentelhesse magát. Nem a megbeszélésre akart a lehető leglelkiismeretesebben felkészülni, hanem emlékeibe merült, visszagondolt a régi, szép, békebeli időkre.

Szándékosan korábban indult a kelleténél, és az utat gyalog tette meg. Az épületet ugyan a főbejáratnál közelítette meg, de nem ment be rögtön, hanem egy ráérős kört tett az ismerős ablakok alatt, némelyiknél elidőzve egy kicsit, és az adott szeglethez fűződő emlékeinek megfelelően hol nosztalgikusan elmosolyodott, hol egy visszafogott hős arckifejezését öltötte magára. Visszaérve a főbejárathoz, olyan lendületesen lépett be rajta, mintha egyenesen az utcáról jött volna. Arca komoly, hivatalos volt. A portásnak felmutatta belépőkártyáját, aki zavartan mosolyogva legyintett: – Ugyan, hagyd már, Feri, ne hülyéskedj!

Feri erre barátságosan bólintott egyet a portás felé, de kártyáját csakazértis nyomatékosan felé tartotta: rendnek kell lennie. A belső udvarra nyíló üvegajtónál meglátta Gyulát. Gyula szürke pantallót viselt, szintén szürke, de a nadrág színénél egy árnyalatnyival világosabb cipővel. Felül egy barna, V nyakú kardigán volt rajta, kicsit megcsavarodva. Vagy talán csak jobban kinyúlt a bal zsebe, ahol textil zsebkendőjét, és zömében felesleges kulcsokat magában foglaló kulcscsomóját tartotta.

Nagy szavak és széles gesztusok nélkül üdvözölték egymást, látszott rajtuk, hogy jó ismerősök, és számos közös emléket őriznek – a régi időkből. Összhangjuk annyira átható volt, hogy Feri sötét öltönyének és Gyula ruházatának erős jellegbeli eltérését gyakorlatilag teljesen kioltotta.

– Szevasz – mondta Feri határozott, de azért halk és barátságos hangon.

– Szevasz – hangzott a válasz.

– Na, mi újság felétek? – kérdezte Feri olyan cinkos tekintettel, mint aki pontosan tudja, hogy mi a helyzet, csak épp a lehetőséget kínálja fel a másiknak, hogy elmondhassa, amit egyébként már mind a ketten tudnak. Gyula viszonozta a cinkos mosolyt, és pár másodperc, és egy rövid, a sóhaj és a nevetés keverékeként leírható hang kibocsátása után csak legyintett egyet.

– Á, ne is kérdezd… – mondta, és arca elkomorodott, maga elé bámult, és lassan bólintott párat, csak úgy magának, mint aki nyugtázza, hogy a dolgok egyre rosszabbul alakulnak. – És nálatok? – kérdezte fáradt szemeit Ferire emelve. Feri kis sértettséggel a hangjában elnevette magát, aztán ő is elkomorodott, karba tette a kezét, megcsóválta a fejét, és csak ennyit mondott.

– Csak a szokásos, gondolhatod.

Mindketten felnéztek, egyenesen és mélyen egymás szemébe, keserű mosolyt váltottak, és mintha csak egy előre megbeszélt koreográfiát adnának elő, egyszerre három lassút bólintottak egymásra, majd talán negyed szótagnyi eltéréssel mondták:

– Hát ez van, öregem.

Erre aztán felnevettek, vállba veregették egymást, és mindenki ment a saját dolgára. Útközben behelyettesítették saját gondolataikat a másik mosolyába, sóhajába, legyintésébe…