Hová visz ez az út?

A két puccos fekete autót megelőzi a vaskos porfelhő, amit előttük hömpölyget a hegy felől fújó lágy szellő. A bajszos paraszt megcsóválja a fejét, és eltartja magától a pipáját azzal, hogy majd folytatja, ha újra minden elcsendesedett. De az autók lelassítnak, a porgomolyag lassan megelőzi őket. – Ej, bassza meg a kutya…– sóhajt a paraszt, és már látja is, hogy az első autó bal hátsó ablaka alig hallható zizegéssel az ajtóba süllyed. Egy városi úriasszony mosolyog ki belőle. – Adjon Isten, bátyámuram! Hová visz ez az út? – kérdezi kissé bizonytalanul ejtve a számára szokatlan szavakat. A paraszt lustán a távolodó porfelhő után néz, szippant két rövidet a pipájából, és csak aztán szólal meg. – Nem visz ez sehová, mi magunk megyünk rajta.

Vadászat

Szabó a földön feküdt. Nyugodt volt. Bokrok vették körül: senki és semmi nem láthatta. Közvetlenül a szeme előtt az élet egy apró szelete pezsgett. A száraz falevelek alól egy csokornyi apró, illatos gomba tört a fény felé. Szabónak eszébe jutott, hogy majdnem húsz éve jár az erdőre vadászni, de fogalma sincs, hogy milyen gombák lehetnek. 

Most a leveleket kezdte alaposabban szemügyre venni. Lehullanak minden ősszel. Itt fekszenek a földön, mint egy meg nem ásott tömegsírban. Az alsó rétegek, a korábbi őszök áldozatai ráérősen elrothadnak, beszivárognak a földbe, és táplálják vele a fát, amely őket is a világra hozta. A legfelsők, azok is, amik már teljesen szárazak voltak, zöld színükön és nedves rugalmasságukon kívül minden mást megtartottak abból, amik életükben voltak. Mint a tökéletesen konzervált múmiák. 

Észrevette, hogy nyitva van a szája, és a levegő sustorogva áramlik ki és be. Mintha kívülről látta és hallotta volna magát. Olyan volt, mint amikor kisgyerek korábban figyelte a nagyanyját, aki az ebéd utáni mese felolvasása közben elszunnyadt. 

Hangyákat vett észre, akik egy darabokra cincált, aszott csipkebogyó foszlányait cipelték szertelen ösvényükön a boly felé. A levelek alatt páncélos hátú bogarakat látott osonni, és még náluk is kisebb ízeltlábúakat. Bár ez utóbbiakban nem volt egészen biztos. Talán barnák voltak, mint az avar, de lehet, hogy áttetszőek. Most hiába meresztette a szemét, nem látta őket. 

Becsukta hát szemeit, hogy újra kinyitva őket jobban tudjon koncentrálni, de úgy érezte, jobb lenne mégis egy kicsit behunyva tartani őket, és pihenni valamennyit. Ahogy így feküdt, hirtelen elfelejtette, hogy hol van. Hasonló szokott vele történni az ágyban is: felébred, és nem tudja, hogy melyik szobában van, ha kinyitja a szemét, merre találja majd az ablakot, az ajtót. 

De most ennél is furcsább érzése volt. Azt nem tudta, hogy mekkora. Azon kezdett gondolkodni, hogy az ember úgy éli le az életét, hogy a világnak csak egy szeletével törődik. Az előbb látott hangyáknál kisebb dolgokkal nem törődünk, mintha nem is léteznének. Mondjuk is, ha valami jelentéktelen, hogy hangyányi. 

Közben itt is, ebben a mérettartományban is zajlik az élet. Ezek a lények is mennek valahová, számukra is létezik távolság, nekik is van olyan messzeség, ahova soha nem fognak eljutni. Mint nekünk a világegyetem. Onnan nézve mi nem számítunk. 

Szabó megdöbbent saját gondolatai irányán. Ebbe eddig bele se gondolt. Mindig természetes volt neki az őt körülvevő világ. Nem törődött például a Jupiterrel. Ahogy valószínűleg egy atka sem törődik ővele. Mintha egy párhuzamos világban élnének: semmi dolguk egymással. Jószerével nem is kell, hogy tudjanak egymásról. 

Szeme még mindig csukva volt. Megpróbálta sorban elképzelni, és egy-egy képben lelki szemei előtt megjeleníteni az összes méretosztályt. Az atomok belsejétől a baktériumokon és a bálnákon át a galaxisig és az univerzum egészéig. Ahogy idáig ért gondolataiban, hirtelen végtelenül jelentéktelennek érezte magát, és – mintha ez ebből következne – rádöbbent, hogy egy ideje fázik. 

Újra kinyitotta a szemét, de csak annyit látott, mintha egy koszos tejüvegen át nézné az avart. Megpróbálta megtörölni a szemét, de döbbenten észlelte, hogy nem érzi a kezét, sőt, igazából azt sem tudja, hogy hol van. Maga alatt, a törzse mellett vagy valahol oldalra nyújtva? Nem tudta megmozdítani. Megijedt, és tehetetlenül figyelte saját, egyre erősödő, egyre intenzívebb zihálását. 

Szeme ezúttal szinte magától csukódott be. Ez egy kicsit megnyugtatta, saját nehéz légzésének hangja is eltávolodott lassan. Csak egyetlen pillanatra sajgott fel újra a combtöve a lőtt sebnél, aztán már csak valami végtelenség egyetlen elemének érezte magát, aki emiatt teljes biztonságban is van, hiszen lehet, hogy aki esetleg rátalál, az olyan parányi vagy épp annyira hatalmas, hogy őt nem is észleli.

A parkolóőr

A parkolóőr épp egy büntetőcédulával végzett, amikor megérezte, hogy figyelik. Egy pillanatra megdermedt, de aztán úgy csinált, mint aki semmit nem vett észre, és látszólag tovább bíbelődött a papírossal, amit az ablaktörlő alá kellett tennie. Közben lassan felemelte a fejét, és óvatosan oldalra pillantott. 

Riadt tekintet ütközött az övével. Az őt figyelő férfi egy csináld magad bolt ajtajában állt. Ahogy egymás szemébe néztek, a férfi az űzött vad jellegzetességeit kezdte mutatni. Nagyot nyelt, megdermedt egyhelyben, és minden érzékével a parkolóőrt figyelte. 

A parkolóőr tudta, hogy nagyon nehéz lesz sikerre vinnie ezt az ügyet, de kétségkívül „ügyről” van szó: ennek az embernek biztos, hogy nincs érvényes parkoló cédulája, azért kémleli őt ilyen feszülten. 

Agya a kihívó szakmai feladat lázában forogni kezdett. Az autós nem parkolhat messze, hiszen viselkedéséből úgy tűnik, hogy reálisan tarthat attól, hogy megbüntetik. Mivel a főúton végig megállni tilos van, és egyetlen kocsit sem látni, csak a mellékutcában állhat. Újabb büntetőcédulát vett elő, szórakozottságot tettetve felnézett az égre, mintha rímet keresne legújabb verséhez a madarakról, majd a megfelelő rubrikába beírta az utca nevét. 

Gondosan ügyelve, hogy fejét el ne fordítsa, fél szemével a férfira sandított. Kertésznadrágját festékfoltok, enyv, valami kenőanyag, és egyéb, távolról felismerhetetlen szennyeződések borították. Tehát – állapította meg a parkolóőr – ez az ember felújításokkal, építéssel foglalkozik, hiszen hétköznap van, nyilván nem a saját házán dolgozik. 

Ha így áll a helyzet, akkor az autója egy alsó-középkategóriás kombi kell, hogy legyen. Embereket csak alkalomszerűen szállít, viszont nagy csomagtartóra van szüksége (biztos, hogy tetőcsomagtartója is van, rajta létrával, de ez most nem fontos). Mivel neki az autó munkaeszköz, nincs felcicomázva, nincsenek benne felesleges extrák, minden konkrét célt szolgál. Az autó színe rubrikába beírta hát: fehér. 

Újra felnézett, és látta, hogy a férfi még mindig dermedten áll, ami egyértelmű hiba a részéről, hiszen időt ajándékoz neki. Az embernek, azon belül pedig különösen a parkolóőröknek, szerencsére is szükségük van, ha sikeresek akarnak lenni. A költséghatékonyság vonalán tovább gondolkodva megállapította, hogy egyedül hazai gyártású autóval érdemes ebben az esetben kalkulálnia. Muszáj, hogy dízel legyen, másképp nem érné meg. 

Itt újra félresandított, hogy kicsit jobban szemügyre vegye ellenfelét. Ellenfele, a rémület jeleit lehántva arkifejezéséről, értelmes fickónak tűnt, aki racionális döntéseket hoz, és – noha kívánta, ez most ne legyen igaz – nem vállal ésszerűtlen kockázatot. Taxisoktól és más, az autójuktól, mint munkaeszköztől függő kisvállalkozóktól tudta, hogy ilyen, egyébként helyes gondolkodás mellett nem marad más ésszerű döntés, mint a hazai gyártó 1,8-as dízele. 

Ezt is beírta a gyártmányhoz és típushoz, és rövid borzongás futott végig rajta. Az dátumot és az időt gyorsan odafirkantotta még, de tudta, hogy a rendszámot nem tudja előre kiokoskodni, azt a saját szemével kell látnia, le kell jegyeznie, és az egész kitöltött cédulát az ablaktörlő alá kell tűznie. Nem könnyű feladat. 

A cédulát és a tollat tenyere és hüvelykujja közé szorította, és nagy levegőt vett. A bliccelő izmai pattanásig feszültek, a parkolóőr pedig pontosan tudta ezt, és lassú mozdulattal az ellenkező irányba fordult, mintha távolodni készülne. Vagy két-három lépést tett meg így, amikor rossz előérzete támadt. Hirtelen megfordult, és sejtése beigazolódott: a férfi nem ette meg a csalit, és rohanni kezdett a mellékutca felé. 

A parkolóőr markába szorította a cédulát és a tollat, és tiszta erejéből rohanni kezdett a férfi után. Futás közben a tollat átvette a jobb kezébe, hogy amikor eljön a pillanat, késlekedés nélkül tudjon írni. A megfelelő rubrikát nem kell majd keresnie, elég cédulát töltött ki már, ráadásul ezerszer elgyakorolta bal kézzel, sötétben, kilencven és száznyolcvan fokkal elforgatott cédulákkal és ezek kombinációival is. 

A távolság szerény mértékben, de folyamatosan növekedett közöttük. A parkolóőr látómezeje beszűkült, csak az üldözöttet látta, körülötte minden elmosódott. A sarokra érve a bliccelő vagy negyven méter előnyben volt. Üldözője az erőfeszítéstől, és a feltoluló adrenalintól zihálva ért a sarokházhoz, és meglátta a fehér 1,8-as kombit. Gyakorlott mozdulattal, jobb kézfejével kisimította a bal tenyerében tartott, hüvelykujjával leszorított papírt, ráírta a leolvasott rendszámot, és alig több, mint két másodperc időveszteség után újra nekiiramodott. 

A bliccelő közben elérte az autóját, feltépte az ajtót, bevágódott, és a helyére dugta a gyújtáskulcsot. A parkolóőr minden erejét beleadva, mintha az életéért rohanna, úgy futott célja felé. A kisvállalkozót már csak homályos foltnak érzékelte, csak a szélvédőt látta élesen. Az üldözött ráadta a gyújtást. Az indítómotor, erőtlenül fordult egy lassút, majd magára talált, és sivítva kezdett forogni. 

A parkolóőr még egy lapáttal rátett az erőfeszítésre, és már be kellett, hogy hunyja a szemét, itt már nem volt mit látni, ezt már érezni kellett. Hallása is kikapcsolt, csak a kocsi hangját engedte át. Az idő félárbocra ereszkedett, az indítómotor sivított, és surrogott, majd végül az autó motorja is felhorkant. 

A parkolóőr ekkor kinyitotta a szemét, és a kocsit közvetlenül maga előtt látta. Kezét lábát széttárta, mint egy kézilabda kapus, ha minél nagyobb teret akar befogni, és a bliccelő szemébe nézve repült előre a motorháztető felett a szélvédő felé. A kisvállalkozó nem indulhatott el, nem gázolhatta el a parkolóőrt. Tehetetlenségében ordított, két öklével csapott a kormányra, és csak ordított, ordított, amíg össze nem roskadt, és kezei ernyedten nem hullottak az ölébe. 

A parkolóőr mindeközben elhelyezte a büntetőcédulát, gyakorlott mozdulattal lecsúszott a géptetőről, megigazította egyenruháját, megállt a vezetőoldali ajtó mellett, és még mindig zihálva, de tisztelettudóan biccentett a sofőr felé. – Sajnálom – tette hozzá. A bliccelő pedig csak intett a kezével, és abban a mozdulatban benne volt, hogy nem haragszik, nemes küzdelemben maradt hajszállal alul az erősebbik féllel szemben.

Interdiszciplináris

A páternoszterből egy magas, halszálkás öltönyös férfi lép ki büszke tartással. Mint egy mozgó pallos, az előle félrehúzódókról tudomást sem véve vág át a folyosón, szája szélét lebiggyeszti, mintha undorodna a hétköznapoktól, minden perctől, amikor akadályoztatva érzi magát abban, hogy valami igazán korszakalkotót vigyen végbe. 

A nagy tölgyfaajtón belépve kissé megváltozik. Mozgása ruganyosabb lesz, pontosabban, legalábbis ami felsőtestét illeti, kígyózóvá válik. Így lép oda a titkárságvezető asszonyhoz. Oldalra hajlítja magát, és kedvesen, egyfajta bocsánatkérő játékossággal rámosolyog, egy kacsintást küld felé, és megkérdi: – A főnök bent van? A titkárságvezető is visszamosolyog, mint anya a túl eleven gyerekére, akire azonban nem tud haragudni: – Menjen csak János, már várja magát. 

A férfi hirtelen megkomolyodik. Biccent, mintha katonatiszt lenne, épp csak a bokáját nem veri össze. Az ajtóhoz lép, és majdnem bekopogtat, de az utolsó pillanatban elkapja a kezét. Aztán nagy levegőt vesz, és mégis koppant két határozottat. Semmi válasz. János, kissé tanácstalanul néz vissza a titkárságvezetőre, hogy most mi legyen, amikor bentről kurtán, parancsszerűen hangzik: – Gyere be! János, még mindig félig hátrafordulva, elhárítólag emeli fel a kezét, és magabiztos mosollyal jelzi a nőnek, hogy megoldotta a problémát, nincs szüksége segítségre. A főnök irodája felé fordulva újra elkomorodik, nagy levegőt vesz és belép. 

Bent megáll, becsukja maga mögött az ajtót, és kissé hajlott háttal, óvatosan előreszegett fejjel, félénk mosollyal vár, hogy közelebb mehet-e. – Gyere csak, mi szél hozott, asszony, gyerekek jól vannak? – hangzik a nehéz, tekintélyes asztal mögül. – Ó köszönöm, megvagyunk mindannyian, nem panaszkodhatunk – válaszolja János, és majdnem tördelni kezdi a kezét, de végül inkább a combjára csap, odalép az asztalhoz, és belevágna a mondandójába, de rögtön félbeszakítják. – Ülj már le, ne hülyéskedj, magyar ember állva nem tárgyal, én azt mondom. – Nagyon kedves vagy, miniszterelnök úr – hadarja János az érdemtelenül jutalmazottak zavart mosolyával. 

– Miniszterelnök úr, nem akarom sokáig rabolni az idődet, tudom, hogy milyen elfoglalt vagy, csak röviden akarom elmondani, hogy neked volt igazad – megint, szúrja közbe, és zavarában kuncog egy kicsit –, és érdemes volt az új szakembergárdát munkára fogni, tudod Lajosék embereit, mert máris találtunk valamit. Namost, hogy mondjam egyszerűen, de hogy minden benne legyen…  – Egyszerűen vágj bele! – tárja szét a kezét a miniszterelnök, felvonja a szemöldökét, aztán hangosan nevetni kezd. János is nevet, majd ugyanakkor hagyja abba, amikor főnöke. 

– Szóval interdisszo… interdi… tehát itt mi többen összedugtuk a fejünket, és találtunk valamit. Mondom sorban. Tudjuk, hogy gondunk van a belvárossal. Nem értik a céljainkat, szembe mennek velünk, rossz példát mutatnak, van, aki kimondottan ellenünk beszél, szervezkedik, nem sorolom, Te sokkal jobban tudod bármelyikünknél, ezzel küzdesz, ez ellen harcolsz nap mint nap. Tehát. Amit találtunk, az az, hogy ezek a szigeten futnak. Ártatlannak hangzik, nem? Hát nem az! Mindjárt mondom. Namost, és ezért marha jó, hogy ez a csapat összeállt, mert mindenki profi a maga dolgában, és a végén összetesszük, és olyan kép áll össze, hogy azt az egyes ember nem teszi össze magától soha. Tehát. Ezek futnak. Van, amelyik több kört. Mondják az orvosok, hogy ez egészséges, mi is tudjuk, csak amit az orvosok is kellene, hogy tudjanak, csak nem rakják össze a teljes képet, az az, hogy ettől megnő a doppingmint vagy más néven doparol szint, ez a tudományos része, ne törődj vele, ezt majd mi a helyére tesszük a csapattal, ami viszont nem más, mint ami a kábítószeresekkel is történik. 

Itt János nagy levegőt vesz, mindet a mellkasába, kifújja az egészet, majd amint a miniszterelnök az apa lenyűgözöttséget palástoló, büszke mosolyával bólint félig felé, félig elábrándozva a távolba, lendületesen folytatja: – Innentől adja magát a dolog. Eddig nem jut el senki, vagy hát nem jutott el idáig – szúrja közbe, és felemelt ujja mellett huncut mosolyt küld a miniszterelnök felé. Innen viszont egyértelmű. Ez történik a füvesekkel, ez történik az LSD-sekkel, ez történik a heroinistákkal, nem mondom végig. Mind ugyanaz. És a futók ugyanez! És ezekről mind tudjuk, hogy használhatatlanok, idióták, nincs fogalmuk a világról, erkölcsöt nem értik, csak a kábítószer jár a fejükben, mindig be vannak lőve, ahogy ők mondják, és amit csinálnak, meg gondolnak, azt mind ennek a hatására teszik, és ez nekünk nem jó, nem szeretjük, nem méltó Magyarországhoz! Ami a vége, vagyis hát a mi javaslatunk, hogy első körben a futópálya megy a levesbe a szigeten, ezzel párhuzamosan mennek ki a táblák, hogy tilos futni, satöbbi, ezt a fiúk a kerületnél megoldják, nem gond. Aztán. És ezzel még nem vagyunk kész, mert erre most rámegyünk teljes erővel, ha te is egyetértesz, miniszterelnök úr, és ezért vagyok itt, hogy add az áldásod, ha jónak látod, amerre menni akarunk, csak ezt el akartam mondani, mert azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, ezen sok múlhat, ezt ne hagyjuk. Tehát aztán megnézzük a csapattal, hogy ez országosan akkor hogy nézzen ki, ez akkor ugye kapcsolódik a sporttámogatáshoz, satöbbi, ezt mi össze fogjuk szedni, méghozzá nagyon hamarosan. A fiúk készen állnak, azt várják, hogy innen hogy jövök ki, és akkor nekimegyünk, nem állunk meg. 

János mondanivalója itt elfogyott. Kipirultan dől hátra. Úgy érezi magát, mint aki ötösre érettségizett, pedig félt, hogy csak hármas lesz. Azt gondolja, hogy meggyőző volt, ő maga legalábbis jobban megerősödött a hitében, az biztos. 

A miniszterelnök lebiggyeszti az ajkát, lassan kifújja a levegőt, majd megszólal: – Csináljátok, János. Azt akarom, hogy te fogd össze. Körbeküldjük, hogy ezen te rajta vagy, menjenek veled, csinálják, amit mondasz, te meg dolgozz tovább a szakértői csapattal, és hetente gyere be, és mondd el, hogy hogy álltok – mondja el elmélyített hangon, szinte hadarva, egy levegővel a miniszterelnök – majd a szemével kissé elmosolyodik, mélyen János szemébe néz, és azt mondja. – Jól van, tetszik, ahogy gondolkozol, ne hagyd abba, és össze fognak jönni a dolgok, én ígérem neked. 

János nem tud nem szélesen elmosolyodni, a hangos nevetés intenzíven feltörő késztetését is épphogy csak le tudja gyűrni. Ahogy megérzi, hogy szeme sarkából könny csordulna, hirtelen felpattan, megköszöni a miniszterelnök rá szánt idejét, összecsapja a bokáját, és gyorsan kimegy. Boldog, és olyan tetterő feszíteti, hogy ordítani tudna, és tudja, hogy ha lehetőséget kap, és nagyon úgy néz ki, hogy fog lehetőséget kapni bőven, akkor maradandó nyomot fog hagyni az országon, és ő dolgozni fog ezen, arra megesküszik.

Tágas, zöld mező

Ervin egész életében úgy érezte, hogy le van maradva. Noha soha nem késett még el, ha munkába menet a villamos akár csak lassított, mintha jégmarok simult volna szívére, pulzusa felszökött, vizelhetnékje támadt, izzadt kezével mohón tépte fel pulóvere ujját órájáról. 

Bent sem volt könnyebb. Előre rettegett, hogy hány üzenetet talál a postaládájában. Rögtön hátrányból kell, hogy induljon, aztán újabbak és újabbak érkeznek, gyorsabban, mint hogy ezek elfogynának, és persze telefonok, személyes megkeresések, előre betervezett megbeszélések. 

Ahogy mindezt a székház kapuján belépve elképzelte, a talaj mintha alattomosan csúszni kezdett volna a lába alól, mintha az egész épület egy monumentális mókuskerék lenne, amiben egy pillanatra sem lehet megállni, mert az ember leesik vagy betemetődik. 

Ervinen annyira elhatalmasodott ez az érzés, hogy egy idő után ideges tünetei állandósultak, és hiába nem ment haza addig, amíg mindent el nem végzett, ami aznap felmerült, már otthon sem tudott megnyugodni. Mindig van, aki éjjel is emailt küld, vagy korábban kel, mint ő. 

Nem tudott már aludni és enni sem, nemhogy elengedni vagy jól érezni magát. Kutatni kezdett a témában, és csakhamar talált is egy technikát, ami a hasznára lehet. Mindent elolvasott róla az elméleti alapoktól kezdve a fogás gyakorlóival készült interjúkon át a hosszú távú élettani hatásokig, és úgy döntött, hogy kipróbálja. 

A munkába menet légzését elnyújtotta, félig leengedett szemhéjai résén át a felkelő nap puha, meleg fényében fürdette szemét, és maga elé képzelte munkahelyét. Enyhe megütközéssel nyugtázta, hogy most, hogy jobban belegondol, az épület formája a kanyarból nézve, ahonnan a villamos majd balra aláereszkedik, valóban mókuskereket formáz. 

De nem hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Az épületet csak azért idézte fel az emlékezetében, hogy ha munkával kapcsolatos gondolatok rohannák meg, azoknak testet adjon, és visszatuszkolja őket a székházon belülre. Így is tett: eszébe jutott, hogy tegnap Erika ígérte, hogy reggelre összeállít egy táblázatot, aminek a kitöltését Ervinre szeretné bízni. Ervin tehát Erikát képzelte maga elé, ahogy egy papírral fut feléje, de a talaj ebben a pillanatban megdőlt az épület felé, és Erika egyszerűen visszagurult a bejáraton át. Más vélt és valós feladatok megtestesítőit képzelt lökéshullámokkal, jégen vagy buborékba zárva űzte vissza helyükre. 

Először komoly feladatot, terhes erőfeszítést jelentett számára mindez, de meglepően hamar belejött, sőt, élvezni kezdte. Olyannyira, hogy gondolatai elkalandoztak, és amikor az egyik újabb elképzelt kötelesség megtestesítőjét egy vércse karmai között utasította távolra magától, hirtelen rádöbbent, hogy nem a ragadozó madár sivít, hanem a villamos csengője figyelmeztet a záródó ajtókra: Ervinnek most kell leszállnia. 

Egy pillanatra majdnem beszippantotta a bénító pánik, de aztán mégis egy óriási ugrásba koncentrálta minden erejét, és kipréselte magát a megálló járdacsíkjára. Idegesen órája után kapott, és tágra nyílt pupillákkal várta a bizonyosságot, hogy elkésett, de – ahogy mindig – most is volt még jó tíz perce kezdésig. Hamar nyugalmat erőltetett magára, és ezt a tíz percet, mint tágas, zöld mezőt képzelte maga elé, ahol mezítláb futhat a látóhatár végtelenje felé a ruganyos, puha fűben. 

Bent, az íróasztalánál Ervinnek már valamivel nehezebb volt a dolga, itt ugyanis nem lehet egyszerűen elűzni a feladatokat, hanem végső soron meg is kell oldani őket, csak arra kell figyelni, nehogy maguk alá temessék. 

Ennek fényében látott hozzá a munkához. A sok olvasatlan levelet egyszerre befogta szemével, és a legrégebbi kivételével mindet mézszínű homályba vonta. Egyszerre csak egy feladattal foglalkozott. Valósággal belebújt, mintha meleg kabát lenne, komótosan elvarrta minden szálát, aztán levette, és beakasztotta egy elképzelt szekrénybe. 

Jöhetett a következő. Azzal is hasonlóképpen bánt el, és így tovább. Ha valaki személyesen kereste fel, arra az volt a trükkje, hogy a kabátot magán tartotta, és megoldotta a látogató ügyét úgy, mintha egy kastély egy másik termébe ment volna át, hogy ott rendbe tegyen valamit. 

Ez így ment egész délelőtt, és Ervin szája szegletére letörölhetetlennek látszó mosoly telepedett. Ebben a lelkiállapotban ment le ebédelni, és nem is gondolt a munkára, csak fürdött az érzésben, amivel ezen a csodás napon sikerült megajándékoznia magát. A desszert édes ízével a szájában lépkedett vissza az íróasztalához. 

Ahogy rápillantott a monitorára, döbbenten, mintha álomból ocsúdna, vette észre, hogy az üzenetek száma nemhogy csökkent volna, de minden megoldott ügyre jutott két újabb, következésképpen még megoldásra váró feladat. 

Határozottan feszültebb lett, de nem hagyta magát, hanem inkább egy futószalagot képzelt maga elé, ahol magára a gyakorlott műszerész szerepét osztotta, aki egyetlen pillantással felméri a probléma mibenlétét, majd két-három célirányos mozdulattal meg is oldja azt. A dolog működött. 

Ekkor azonban csörögni kezdett a telefon, amit fel kellett vennie. Így szembesült azzal, hogy ha a kagylóból jövő hangra kell figyelnie, nem tud elképzelni semmit, csak a feladatot magát látja úgy, ahogy az rút valójában létezik. Telefonbeszélgetése közben egy kollégája lépett mellé, és egy grimasszal jelezte, hogy ha ezzel végzett, neki is szüksége lesz rá. 

Ervin kezdett nyugtalanná válni. Közben a monitorra sandított, ahol újabb üzenetek feketéllettek. Pokoli kínok között fejezte be a telefonbeszélgetést, kollégája kérését épp csak nyugtázta, és megígérte, hogy rövidesen sort kerít rá. Újra az emaileket vette elő, és már kicsit kapkodva hajtotta őket át képzeletbeli futószalagján, mikor megint csörgött a telefon. 

Hangja, mint egy kés pengéje hatolt Ervin húsába. A futószalag csikorogva megállt, a telefon csak csörgött, Ervin pedig bénultan állt előtte. Szemét szorosan becsukta, a telefont énekesmadárnak képzelte, aranykalitkát font köré, és könnyű szárnyakon repíteni kezdte a messzeségbe, amíg hangja teljesen el nem enyészett. 

Visszatért a futószalaghoz, ami azonban mintha egy kicsit lassabban ment volna, illetve néha talán meg is akadt. Alig telt el pár perc így, és újabb telefonok jöttek, amiket Ervin a már bevált módon kezelt, de ezúttal két hús-vér kolléga is megjelent az asztalánál, ami már több volt, mint dühítő. 

Haragjában ráhányta az aranykalitkás telefont a futószalagra, annak irányát az ég alja felé célozta, és megnövelt sebességgel kezdte a közben masszává puhuló feladathalmazt eltávolítani magától, amikor az egyik kolléga kopogtatni kezdett a vállán. 

Dühös lendületében, egy pillanatnyi tétovázás nélkül rakta fel a kollégát magát is a futószalagra olyan könnyedén, olyan fölényes erővel, ami csak az álmok világában adatik meg az embernek. Ekkor azonban csattanás és csörömpölés hangja hallatszott. Ervin felocsúdva körülnézett. A kolléga, akinek rendesen a futószalagon kellett volna távolodnia, az asztal mögül kászálódott ki, az összetört monitor lábára csavarodott zsinórját próbálta meg lefejteni magáról. 

Mindenki más az irodában néma döbbenettel bámult Ervinre. Ő pedig behunyta a szemét, a köré zárult kört egyre tágabbnak képzelte, zöld mezőnek, ami a látóhatár széléig tart, ami kifejezi azt a végtelen tágasságot, amit a munkaidőből hátralévő negyedóra jelent.

Az író

Egy különös íróról hallottam nemrég. Három egyetemista lány ült a hátsó ülésemen, a két szélső hallgatta a középsőt, ahogy róla mesélt. 

Az író a lány egyik középiskolai osztálytársnőjének a nagyapja. A lány rendszeresen meglátogatja, amikor elérkezettnek látja az időt, vagy legalább, amikor úgy jön ki a lépés. Mindenesetre akárhányszor megy, mindig van egy újabb történet az író tarsolyában. 

A lány leül a régi vágású számítógép elé, és bekapcsolja. Eltart egy darabig, amíg működésre kész állapotba kecmergi magát. Régi darab, de még így is időkapszula hatását kelti a sötétzöld, öblös fotelek között, amik vaskos, állatszerű lábaikat a vastag szőnyegbe meresztik. 

Az író a lány legutóbbi látogatása óta készült erre a mostanira. Lassan megtömi a pipáját. A dohány mennyiségét a történet hosszához méri. A dohánynak és a történetnek egyszerre kell elfogynia. 

Az író lángra lobbant egy gyufát, és lassú alapossággal begyújtja a pipát. Pöffent párat, miközben a lány megfelelő távolságba mozgatja a billentyűzetet, és felkészül az írásra. 

Sűrű, kékesfehér füst száll fel, és az író mesélni kezd. A történet úgy hangzik, olyan kiérlelt nyugalommal gomolyog fel a füsttel összevegyülve, mintha alkotója ezerszer elmesélte volna már. Pedig most mondja ki először a szavakat, amik testet adnak a novellának. 

Azért is készült folyamatosan erre az alkalomra, ahogy egyébként az összes többire is, mert mindennek a helyén kell lennie, mire a lány jön lejegyezni a történetet. Ha csak egyszer is kisiklana vagy megakadna a folyam, az olvasót azon a ponton elhagyná a varázs: kifújná az orrát, inna egy teát, és csak aztán jönne vissza azt gondolva, hogy semmi különös nem történt, pedig nem kevesebb történt, mint hogy megszakadt egy csoda aranyfonala. 

Ráadásul ez a módszer az elmét is frissen tartja. Sok író összevissza lejegyez ezt-azt, aztán felhasználja. Vagy megír egy darabot, és lehet, hogy egy másik részét csak hónapokkal később ragasztja hozzá, ha egyáltalán, vagy ami még rosszabb, eredetileg nem egymáshoz rendelt töredékeket hord össze egy összeeszkábált történetbe. De csak egyszerűen darabonként írni sem jobb. 

Az író ezzel szemben a fejében neveli fel a történetét, minden szónak pontos helyet szán, a cselekmény ívét nem betűk sorozataként, hanem elő szövetként látja maga előtt, mindennek színe, formája és teste van. Ő maga belebújik szüleményébe, és mire a történetmesélésre sor kerül, saját magából enged el egy darabot, novellájába ágyazva saját magát is világra segíti. 

Az így megszületett történet az egyedül hiteles. Amint leírják, a maga életét éli. Ha nem kiérlelve, készen születik, milyen élet lesz az, amit élni fog? Az író jó ideje biztosan tudja, ha ismerné a betűket, nem tudna írni.

Freeblog

Freeblog makkegészséges volt. Jól nézett ki, szerethető tulajdonságokkal volt tele. Olykor ki kellett szolgálni apróbb szeszélyeit, de ha ezeket kiismerte az ember, jól együtt lehetett vele dolgozni. 

Aztán – valamikor tavaly, vagy tavalyelőtt ősszel talán? – elesett, és csúnyán beütötte a fejét. Annyira, hogy egy csomó dologra már soha többet nem emlékezett vissza. A baleset után újra dolgozni kezdett, de úgy tűnt, hogy itt-ott máshol is eltört pár csontja, illetve a fejében is maradt zavar, lassúság, tompaság. 

És akkor pont tavasszal, amikor pedig éppen a reménynek kellene ébrednie, és minden télbe belefáradtnak újult energiával kellene a Nap felé fordulnia, Freeblog újra elesett. 

Próbálták újraéleszteni, nem ment. Aztán mentőt hívtak hozzá, de az vagy nem jött ki, vagy nem volt nála megfelelő felszerelés, én nem tudom, meg azt sem, hogy még mindig várják-e őket, de most már olyan régóta tart ez az egész, hogy Freeblog tolerálhatatlanul sok időt töltött oxigénhiányban, és nekem innen úgy tűnik, hogy már ki is hűlt. Sajnálom, mert rendes srác volt.

Nagyapám tölgyfája

A pap a padsorok között állt a félhomályban, orrnyergét mutató- és hüvelykujja közé szorította, szemeit lehunyta, de mégis mintha a távolba révedt volna. Időnként alig észrevehetően bólintott. Nagyapámra gondolt.

Nagyapámmal olyanok voltak, mint a tűz és a víz: soha, semmiben nem értettek egyet. Különösen nem az egyház dolgában. Nagyapám nem sokkal a halála előtt mégis magához kérette. Nem volt beszédes kedvében, így aztán magyarázatot sem fűzött a mondandójához. Az volt a kérése, hogy hamvait a templommal szemben, a dombtetőn szórják egy gödörbe, és ültessenek rá egy tölgyfa-csemetét.

A pap nem is kérdezett semmit, csak bólintott. Ez is több volt, mint amire valaha gondolni mert volna, és azt is tudta, hogy nagyapámnak óriási erőfeszítésébe telhetett félretenni büszkeségét, és megtenni élete egyetlen, mégoly apró lépését az egyház felé.

Csakhogy most jött el az első tavasz, amikor a hirtelen zöldbe borult fa elég nagyra nőtt már ahhoz, hogy elfogja a felkelő nap sugarait a katedrálüveg elől, és a korábbi tavaszi reggeleken megszokott áhítatos fény helyett – legalábbis a pap így érezte – nagyapám mindig kétértelmű, bujkáló mosollyal fűszerezett tekintete töltse be a templomot.

Tizedes Vessző István megelőzi korát

Minden kornak vannak szülöttjei, akik olyan eszmék csíráit hordozzák, melyek megértéséhez koruk nem nőtt fel, és olyanok, akik tudását kortársaik ésszel fel nem érhetik. Boldogok csak azok lehetnek közülük, akik különleges minőségükről nem szereznek tudomást. Tizedes Vessző István nem ilyen szerencsés.

Mint minden hónap első keddjére virradó éjszakáján, most is fojtó álomból ébredt. Mélyen a víz alatt, és elégséges levegő nélkül találta magát. A felszín felé nézett. Magasan fölötte a Nap sugarai boldogan cirógatták nyugodt tengerfelszínt, és még ahhoz is volt erejük, hogy a felsőbb rétegeket meleg fénnyel itassák át, de ahol Tizedes Vessző István lebegett, ott már sötét volt.

Kinyújtotta a kezét, mintha azt hinné, elérheti a fény világát, vagy valaki segítő kezet nyújt neki, de csak saját görcsbe rándult ujjait látta a fény és maga közé állni. El akart indulni a felszín felé, de levegője végképp elfogyott, a Nap fénye hideg szürkeséggé tompult, ő pedig megfulladt.

Tizedes Vessző István levegő után kapva, verejtékben úszva ébredt, és nem is tudott visszaaludni már. Formátlan és nagyon is kidolgozott rémképek váltották egymást lázas agyában, ahogy a reménytelen helyzetéről, kilátás nélküli jövőjéről szóló gondolatokat sikertelenül próbálta távol tartani magától.

A postás neszezését hallva a paplant és a fojtó gondolatokat is egyetlen mozdulattal rázta le magáról, és pizsamában, mezítláb loholt az ajtó elé. Megérkezett az Agykutatás legújabb száma. Tizedes Vessző István minden reménye ebben a tudományos folyóiratban volt, ha egyszer végre megszületik az áttörés, amire vár, azt itt fogják megírni.

A benne lakó optimizmus minden szikráját ezekre a kedd reggelekre tartogatja. A címlap csak valami, a látással kapcsolatos részeredményt említ. Ez nem jó jel, Tizedes Vessző István sírni szeretne, de tartja magát: lehet egyszerű szerkesztői hibáról is szó, hogy nem a címlapon szerepel az áttörés, vagy egyelőre csak bíztató eredmények vannak, de még ki kell dolgozni azokat… De nem. A teljes újság átlapozása után sem találta meg, amit keresett.

A gondolatok képernyőn való megjelenítésének technológiája nélkül Tizedes Vessző István továbbra sem tudja bizonyítani, hogy – legjobb tudomása szerint – ő az egyetlen ember, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy ha azt mondják neki, ne gondoljon például a macskára, akkor lelki szemei előtt nem jelenik meg egy macska képe, de még csak a nyávogás sem jut eszébe.

Egyetlen kivétel van csupán. Ha megkérné valaki, hogy kiaknázatlan képességére ne gondoljon, azt képtelen lenne megtenni. Pedig, főleg ezeken a keddeken, erre vágyna a legjobban.

A nagypapa, a lánya meg a kisunokája

A nagypapa, amikor nyugdíjba ment, nem akarta, hogy az élete szétszaladjon, a napjai elfolyjanak, ezért szigorú rendet határozott meg magának, és onnantól kezdve aszerint élt.

Minden délután sétálni indult, aztán bement a gyorsétterembe, ahol annak idején a kollégáival szokott enni, evett egy hamburgert, aztán mindig azon az útvonalon ment haza, ahol azok a fák nőttek, amik már gyerekkorában is óriásiak voltak.

Ma azonban valami kizökkentette. Ahogy végzett a hamburgerével, a szomszéd asztalra tévedt a tekintete, ahol az imént távozott zajos család uzsonnájának a romjai hevertek. A széthagyott dobozok, poharak és szalvéták között egy kartonpapírból hajtogatott rajzfilmfigurát vett észre, és rögtön a kisunokája jutott eszébe.

Olyan hirtelen akart felpattanni, hogy idegei, izmai nem engedelmeskedtek, ezért csak megfeszült, de nem tudott moccanni. Vett hát pár mély levegőt, lassan, de határozottan elszámolt kettőig, aztán háromra felállt, odament az asztalhoz, felkapta a papírfigurát, és ütemes léptekkel elindult a szokott útvonaltól kicsit eltérve, hogy meg se álljon kisunokájáig.

A boldog izgalomtól remegő kézzel csengetett az ajtón. Az unoka nyitotta ki, a nagypapa pedig boldog mosolyra nyílva nyújtotta át az ajándékot. De a fiú értetlenül nézett, majd egyfajta unott sértettség ült ki az arcára. – Nagyfater, tizennégy vagyok. Tizennégy! – mondta ingerülten, és megcsóválta a fejét, aztán visszament a szobájába. – Muter csak a boltba ugrott le, öt perc múlva itt lesz – hallatszott a hangja tompán, messziről.

A nagypapa állt előrenyújtott kezében a kartonjátékkal, és szemöldökeit összehúzva meredt maga elé. Befoghatatlan gondolatok cikáztak a fejében, a világ forogni kezdett körülötte, hirtelen a semmi közepén érezte magát elsüllyedni, de akkor valaki megérintette.

Megfordult, a kislánya volt az. Kész nő lett. – Gyere apu, ha már beugrottál, nézd csak meg nálunk azt a történelmi sorozatot, amit mindig nézni szoktál, aztán ha akarod, hazakísérlek. Tudod, csak ki kell menni a kapun balra, és ha ott jobbra fordulsz, akkor már azon az úton vagy, ahol azok az óriási fák nőnek, tudod, amiről olyan sokat meséltél.