A páternoszterből egy magas, halszálkás öltönyös férfi lép ki büszke tartással. Mint egy mozgó pallos, az előle félrehúzódókról tudomást sem véve vág át a folyosón, szája szélét lebiggyeszti, mintha undorodna a hétköznapoktól, minden perctől, amikor akadályoztatva érzi magát abban, hogy valami igazán korszakalkotót vigyen végbe. 

A nagy tölgyfaajtón belépve kissé megváltozik. Mozgása ruganyosabb lesz, pontosabban, legalábbis ami felsőtestét illeti, kígyózóvá válik. Így lép oda a titkárságvezető asszonyhoz. Oldalra hajlítja magát, és kedvesen, egyfajta bocsánatkérő játékossággal rámosolyog, egy kacsintást küld felé, és megkérdi: – A főnök bent van? A titkárságvezető is visszamosolyog, mint anya a túl eleven gyerekére, akire azonban nem tud haragudni: – Menjen csak János, már várja magát. 

A férfi hirtelen megkomolyodik. Biccent, mintha katonatiszt lenne, épp csak a bokáját nem veri össze. Az ajtóhoz lép, és majdnem bekopogtat, de az utolsó pillanatban elkapja a kezét. Aztán nagy levegőt vesz, és mégis koppant két határozottat. Semmi válasz. János, kissé tanácstalanul néz vissza a titkárságvezetőre, hogy most mi legyen, amikor bentről kurtán, parancsszerűen hangzik: – Gyere be! János, még mindig félig hátrafordulva, elhárítólag emeli fel a kezét, és magabiztos mosollyal jelzi a nőnek, hogy megoldotta a problémát, nincs szüksége segítségre. A főnök irodája felé fordulva újra elkomorodik, nagy levegőt vesz és belép. 

Bent megáll, becsukja maga mögött az ajtót, és kissé hajlott háttal, óvatosan előreszegett fejjel, félénk mosollyal vár, hogy közelebb mehet-e. – Gyere csak, mi szél hozott, asszony, gyerekek jól vannak? – hangzik a nehéz, tekintélyes asztal mögül. – Ó köszönöm, megvagyunk mindannyian, nem panaszkodhatunk – válaszolja János, és majdnem tördelni kezdi a kezét, de végül inkább a combjára csap, odalép az asztalhoz, és belevágna a mondandójába, de rögtön félbeszakítják. – Ülj már le, ne hülyéskedj, magyar ember állva nem tárgyal, én azt mondom. – Nagyon kedves vagy, miniszterelnök úr – hadarja János az érdemtelenül jutalmazottak zavart mosolyával. 

– Miniszterelnök úr, nem akarom sokáig rabolni az idődet, tudom, hogy milyen elfoglalt vagy, csak röviden akarom elmondani, hogy neked volt igazad – megint, szúrja közbe, és zavarában kuncog egy kicsit –, és érdemes volt az új szakembergárdát munkára fogni, tudod Lajosék embereit, mert máris találtunk valamit. Namost, hogy mondjam egyszerűen, de hogy minden benne legyen…  – Egyszerűen vágj bele! – tárja szét a kezét a miniszterelnök, felvonja a szemöldökét, aztán hangosan nevetni kezd. János is nevet, majd ugyanakkor hagyja abba, amikor főnöke. 

– Szóval interdisszo… interdi… tehát itt mi többen összedugtuk a fejünket, és találtunk valamit. Mondom sorban. Tudjuk, hogy gondunk van a belvárossal. Nem értik a céljainkat, szembe mennek velünk, rossz példát mutatnak, van, aki kimondottan ellenünk beszél, szervezkedik, nem sorolom, Te sokkal jobban tudod bármelyikünknél, ezzel küzdesz, ez ellen harcolsz nap mint nap. Tehát. Amit találtunk, az az, hogy ezek a szigeten futnak. Ártatlannak hangzik, nem? Hát nem az! Mindjárt mondom. Namost, és ezért marha jó, hogy ez a csapat összeállt, mert mindenki profi a maga dolgában, és a végén összetesszük, és olyan kép áll össze, hogy azt az egyes ember nem teszi össze magától soha. Tehát. Ezek futnak. Van, amelyik több kört. Mondják az orvosok, hogy ez egészséges, mi is tudjuk, csak amit az orvosok is kellene, hogy tudjanak, csak nem rakják össze a teljes képet, az az, hogy ettől megnő a doppingmint vagy más néven doparol szint, ez a tudományos része, ne törődj vele, ezt majd mi a helyére tesszük a csapattal, ami viszont nem más, mint ami a kábítószeresekkel is történik. 

Itt János nagy levegőt vesz, mindet a mellkasába, kifújja az egészet, majd amint a miniszterelnök az apa lenyűgözöttséget palástoló, büszke mosolyával bólint félig felé, félig elábrándozva a távolba, lendületesen folytatja: – Innentől adja magát a dolog. Eddig nem jut el senki, vagy hát nem jutott el idáig – szúrja közbe, és felemelt ujja mellett huncut mosolyt küld a miniszterelnök felé. Innen viszont egyértelmű. Ez történik a füvesekkel, ez történik az LSD-sekkel, ez történik a heroinistákkal, nem mondom végig. Mind ugyanaz. És a futók ugyanez! És ezekről mind tudjuk, hogy használhatatlanok, idióták, nincs fogalmuk a világról, erkölcsöt nem értik, csak a kábítószer jár a fejükben, mindig be vannak lőve, ahogy ők mondják, és amit csinálnak, meg gondolnak, azt mind ennek a hatására teszik, és ez nekünk nem jó, nem szeretjük, nem méltó Magyarországhoz! Ami a vége, vagyis hát a mi javaslatunk, hogy első körben a futópálya megy a levesbe a szigeten, ezzel párhuzamosan mennek ki a táblák, hogy tilos futni, satöbbi, ezt a fiúk a kerületnél megoldják, nem gond. Aztán. És ezzel még nem vagyunk kész, mert erre most rámegyünk teljes erővel, ha te is egyetértesz, miniszterelnök úr, és ezért vagyok itt, hogy add az áldásod, ha jónak látod, amerre menni akarunk, csak ezt el akartam mondani, mert azt gondolom, hogy ez nagyon fontos, ezen sok múlhat, ezt ne hagyjuk. Tehát aztán megnézzük a csapattal, hogy ez országosan akkor hogy nézzen ki, ez akkor ugye kapcsolódik a sporttámogatáshoz, satöbbi, ezt mi össze fogjuk szedni, méghozzá nagyon hamarosan. A fiúk készen állnak, azt várják, hogy innen hogy jövök ki, és akkor nekimegyünk, nem állunk meg. 

János mondanivalója itt elfogyott. Kipirultan dől hátra. Úgy érezi magát, mint aki ötösre érettségizett, pedig félt, hogy csak hármas lesz. Azt gondolja, hogy meggyőző volt, ő maga legalábbis jobban megerősödött a hitében, az biztos. 

A miniszterelnök lebiggyeszti az ajkát, lassan kifújja a levegőt, majd megszólal: – Csináljátok, János. Azt akarom, hogy te fogd össze. Körbeküldjük, hogy ezen te rajta vagy, menjenek veled, csinálják, amit mondasz, te meg dolgozz tovább a szakértői csapattal, és hetente gyere be, és mondd el, hogy hogy álltok – mondja el elmélyített hangon, szinte hadarva, egy levegővel a miniszterelnök – majd a szemével kissé elmosolyodik, mélyen János szemébe néz, és azt mondja. – Jól van, tetszik, ahogy gondolkozol, ne hagyd abba, és össze fognak jönni a dolgok, én ígérem neked. 

János nem tud nem szélesen elmosolyodni, a hangos nevetés intenzíven feltörő késztetését is épphogy csak le tudja gyűrni. Ahogy megérzi, hogy szeme sarkából könny csordulna, hirtelen felpattan, megköszöni a miniszterelnök rá szánt idejét, összecsapja a bokáját, és gyorsan kimegy. Boldog, és olyan tetterő feszíteti, hogy ordítani tudna, és tudja, hogy ha lehetőséget kap, és nagyon úgy néz ki, hogy fog lehetőséget kapni bőven, akkor maradandó nyomot fog hagyni az országon, és ő dolgozni fog ezen, arra megesküszik.

Ervin egész életében úgy érezte, hogy le van maradva. Noha soha nem késett még el, ha munkába menet a villamos akár csak lassított, mintha jégmarok simult volna szívére, pulzusa felszökött, vizelhetnékje támadt, izzadt kezével mohón tépte fel pulóvere ujját órájáról. 

Bent sem volt könnyebb. Előre rettegett, hogy hány üzenetet talál a postaládájában. Rögtön hátrányból kell, hogy induljon, aztán újabbak és újabbak érkeznek, gyorsabban, mint hogy ezek elfogynának, és persze telefonok, személyes megkeresések, előre betervezett megbeszélések. 

Ahogy mindezt a székház kapuján belépve elképzelte, a talaj mintha alattomosan csúszni kezdett volna a lába alól, mintha az egész épület egy monumentális mókuskerék lenne, amiben egy pillanatra sem lehet megállni, mert az ember leesik vagy betemetődik. 

Ervinen annyira elhatalmasodott ez az érzés, hogy egy idő után ideges tünetei állandósultak, és hiába nem ment haza addig, amíg mindent el nem végzett, ami aznap felmerült, már otthon sem tudott megnyugodni. Mindig van, aki éjjel is emailt küld, vagy korábban kel, mint ő. 

Nem tudott már aludni és enni sem, nemhogy elengedni vagy jól érezni magát. Kutatni kezdett a témában, és csakhamar talált is egy technikát, ami a hasznára lehet. Mindent elolvasott róla az elméleti alapoktól kezdve a fogás gyakorlóival készült interjúkon át a hosszú távú élettani hatásokig, és úgy döntött, hogy kipróbálja. 

A munkába menet légzését elnyújtotta, félig leengedett szemhéjai résén át a felkelő nap puha, meleg fényében fürdette szemét, és maga elé képzelte munkahelyét. Enyhe megütközéssel nyugtázta, hogy most, hogy jobban belegondol, az épület formája a kanyarból nézve, ahonnan a villamos majd balra aláereszkedik, valóban mókuskereket formáz. 

De nem hagyta, hogy gondolatai elkalandozzanak. Az épületet csak azért idézte fel az emlékezetében, hogy ha munkával kapcsolatos gondolatok rohannák meg, azoknak testet adjon, és visszatuszkolja őket a székházon belülre. Így is tett: eszébe jutott, hogy tegnap Erika ígérte, hogy reggelre összeállít egy táblázatot, aminek a kitöltését Ervinre szeretné bízni. Ervin tehát Erikát képzelte maga elé, ahogy egy papírral fut feléje, de a talaj ebben a pillanatban megdőlt az épület felé, és Erika egyszerűen visszagurult a bejáraton át. Más vélt és valós feladatok megtestesítőit képzelt lökéshullámokkal, jégen vagy buborékba zárva űzte vissza helyükre. 

Először komoly feladatot, terhes erőfeszítést jelentett számára mindez, de meglepően hamar belejött, sőt, élvezni kezdte. Olyannyira, hogy gondolatai elkalandoztak, és amikor az egyik újabb elképzelt kötelesség megtestesítőjét egy vércse karmai között utasította távolra magától, hirtelen rádöbbent, hogy nem a ragadozó madár sivít, hanem a villamos csengője figyelmeztet a záródó ajtókra: Ervinnek most kell leszállnia. 

Egy pillanatra majdnem beszippantotta a bénító pánik, de aztán mégis egy óriási ugrásba koncentrálta minden erejét, és kipréselte magát a megálló járdacsíkjára. Idegesen órája után kapott, és tágra nyílt pupillákkal várta a bizonyosságot, hogy elkésett, de – ahogy mindig – most is volt még jó tíz perce kezdésig. Hamar nyugalmat erőltetett magára, és ezt a tíz percet, mint tágas, zöld mezőt képzelte maga elé, ahol mezítláb futhat a látóhatár végtelenje felé a ruganyos, puha fűben. 

Bent, az íróasztalánál Ervinnek már valamivel nehezebb volt a dolga, itt ugyanis nem lehet egyszerűen elűzni a feladatokat, hanem végső soron meg is kell oldani őket, csak arra kell figyelni, nehogy maguk alá temessék. 

Ennek fényében látott hozzá a munkához. A sok olvasatlan levelet egyszerre befogta szemével, és a legrégebbi kivételével mindet mézszínű homályba vonta. Egyszerre csak egy feladattal foglalkozott. Valósággal belebújt, mintha meleg kabát lenne, komótosan elvarrta minden szálát, aztán levette, és beakasztotta egy elképzelt szekrénybe. 

Jöhetett a következő. Azzal is hasonlóképpen bánt el, és így tovább. Ha valaki személyesen kereste fel, arra az volt a trükkje, hogy a kabátot magán tartotta, és megoldotta a látogató ügyét úgy, mintha egy kastély egy másik termébe ment volna át, hogy ott rendbe tegyen valamit. 

Ez így ment egész délelőtt, és Ervin szája szegletére letörölhetetlennek látszó mosoly telepedett. Ebben a lelkiállapotban ment le ebédelni, és nem is gondolt a munkára, csak fürdött az érzésben, amivel ezen a csodás napon sikerült megajándékoznia magát. A desszert édes ízével a szájában lépkedett vissza az íróasztalához. 

Ahogy rápillantott a monitorára, döbbenten, mintha álomból ocsúdna, vette észre, hogy az üzenetek száma nemhogy csökkent volna, de minden megoldott ügyre jutott két újabb, következésképpen még megoldásra váró feladat. 

Határozottan feszültebb lett, de nem hagyta magát, hanem inkább egy futószalagot képzelt maga elé, ahol magára a gyakorlott műszerész szerepét osztotta, aki egyetlen pillantással felméri a probléma mibenlétét, majd két-három célirányos mozdulattal meg is oldja azt. A dolog működött. 

Ekkor azonban csörögni kezdett a telefon, amit fel kellett vennie. Így szembesült azzal, hogy ha a kagylóból jövő hangra kell figyelnie, nem tud elképzelni semmit, csak a feladatot magát látja úgy, ahogy az rút valójában létezik. Telefonbeszélgetése közben egy kollégája lépett mellé, és egy grimasszal jelezte, hogy ha ezzel végzett, neki is szüksége lesz rá. 

Ervin kezdett nyugtalanná válni. Közben a monitorra sandított, ahol újabb üzenetek feketéllettek. Pokoli kínok között fejezte be a telefonbeszélgetést, kollégája kérését épp csak nyugtázta, és megígérte, hogy rövidesen sort kerít rá. Újra az emaileket vette elő, és már kicsit kapkodva hajtotta őket át képzeletbeli futószalagján, mikor megint csörgött a telefon. 

Hangja, mint egy kés pengéje hatolt Ervin húsába. A futószalag csikorogva megállt, a telefon csak csörgött, Ervin pedig bénultan állt előtte. Szemét szorosan becsukta, a telefont énekesmadárnak képzelte, aranykalitkát font köré, és könnyű szárnyakon repíteni kezdte a messzeségbe, amíg hangja teljesen el nem enyészett. 

Visszatért a futószalaghoz, ami azonban mintha egy kicsit lassabban ment volna, illetve néha talán meg is akadt. Alig telt el pár perc így, és újabb telefonok jöttek, amiket Ervin a már bevált módon kezelt, de ezúttal két hús-vér kolléga is megjelent az asztalánál, ami már több volt, mint dühítő. 

Haragjában ráhányta az aranykalitkás telefont a futószalagra, annak irányát az ég alja felé célozta, és megnövelt sebességgel kezdte a közben masszává puhuló feladathalmazt eltávolítani magától, amikor az egyik kolléga kopogtatni kezdett a vállán. 

Dühös lendületében, egy pillanatnyi tétovázás nélkül rakta fel a kollégát magát is a futószalagra olyan könnyedén, olyan fölényes erővel, ami csak az álmok világában adatik meg az embernek. Ekkor azonban csattanás és csörömpölés hangja hallatszott. Ervin felocsúdva körülnézett. A kolléga, akinek rendesen a futószalagon kellett volna távolodnia, az asztal mögül kászálódott ki, az összetört monitor lábára csavarodott zsinórját próbálta meg lefejteni magáról. 

Mindenki más az irodában néma döbbenettel bámult Ervinre. Ő pedig behunyta a szemét, a köré zárult kört egyre tágabbnak képzelte, zöld mezőnek, ami a látóhatár széléig tart, ami kifejezi azt a végtelen tágasságot, amit a munkaidőből hátralévő negyedóra jelent.

Egy különös íróról hallottam nemrég. Három egyetemista lány ült a hátsó ülésemen, a két szélső hallgatta a középsőt, ahogy róla mesélt. 

Az író a lány egyik középiskolai osztálytársnőjének a nagyapja. A lány rendszeresen meglátogatja, amikor elérkezettnek látja az időt, vagy legalább, amikor úgy jön ki a lépés. Mindenesetre akárhányszor megy, mindig van egy újabb történet az író tarsolyában. 

A lány leül a régi vágású számítógép elé, és bekapcsolja. Eltart egy darabig, amíg működésre kész állapotba kecmergi magát. Régi darab, de még így is időkapszula hatását kelti a sötétzöld, öblös fotelek között, amik vaskos, állatszerű lábaikat a vastag szőnyegbe meresztik. 

Az író a lány legutóbbi látogatása óta készült erre a mostanira. Lassan megtömi a pipáját. A dohány mennyiségét a történet hosszához méri. A dohánynak és a történetnek egyszerre kell elfogynia. 

Az író lángra lobbant egy gyufát, és lassú alapossággal begyújtja a pipát. Pöffent párat, miközben a lány megfelelő távolságba mozgatja a billentyűzetet, és felkészül az írásra. 

Sűrű, kékesfehér füst száll fel, és az író mesélni kezd. A történet úgy hangzik, olyan kiérlelt nyugalommal gomolyog fel a füsttel összevegyülve, mintha alkotója ezerszer elmesélte volna már. Pedig most mondja ki először a szavakat, amik testet adnak a novellának. 

Azért is készült folyamatosan erre az alkalomra, ahogy egyébként az összes többire is, mert mindennek a helyén kell lennie, mire a lány jön lejegyezni a történetet. Ha csak egyszer is kisiklana vagy megakadna a folyam, az olvasót azon a ponton elhagyná a varázs: kifújná az orrát, inna egy teát, és csak aztán jönne vissza azt gondolva, hogy semmi különös nem történt, pedig nem kevesebb történt, mint hogy megszakadt egy csoda aranyfonala. 

Ráadásul ez a módszer az elmét is frissen tartja. Sok író összevissza lejegyez ezt-azt, aztán felhasználja. Vagy megír egy darabot, és lehet, hogy egy másik részét csak hónapokkal később ragasztja hozzá, ha egyáltalán, vagy ami még rosszabb, eredetileg nem egymáshoz rendelt töredékeket hord össze egy összeeszkábált történetbe. De csak egyszerűen darabonként írni sem jobb. 

Az író ezzel szemben a fejében neveli fel a történetét, minden szónak pontos helyet szán, a cselekmény ívét nem betűk sorozataként, hanem elő szövetként látja maga előtt, mindennek színe, formája és teste van. Ő maga belebújik szüleményébe, és mire a történetmesélésre sor kerül, saját magából enged el egy darabot, novellájába ágyazva saját magát is világra segíti. 

Az így megszületett történet az egyedül hiteles. Amint leírják, a maga életét éli. Ha nem kiérlelve, készen születik, milyen élet lesz az, amit élni fog? Az író jó ideje biztosan tudja, ha ismerné a betűket, nem tudna írni.

Freeblog makkegészséges volt. Jól nézett ki, szerethető tulajdonságokkal volt tele. Olykor ki kellett szolgálni apróbb szeszélyeit, de ha ezeket kiismerte az ember, jól együtt lehetett vele dolgozni. 

Aztán – valamikor tavaly, vagy tavalyelőtt ősszel talán? – elesett, és csúnyán beütötte a fejét. Annyira, hogy egy csomó dologra már soha többet nem emlékezett vissza. A baleset után újra dolgozni kezdett, de úgy tűnt, hogy itt-ott máshol is eltört pár csontja, illetve a fejében is maradt zavar, lassúság, tompaság. 

És akkor pont tavasszal, amikor pedig éppen a reménynek kellene ébrednie, és minden télbe belefáradtnak újult energiával kellene a Nap felé fordulnia, Freeblog újra elesett. 

Próbálták újraéleszteni, nem ment. Aztán mentőt hívtak hozzá, de az vagy nem jött ki, vagy nem volt nála megfelelő felszerelés, én nem tudom, meg azt sem, hogy még mindig várják-e őket, de most már olyan régóta tart ez az egész, hogy Freeblog tolerálhatatlanul sok időt töltött oxigénhiányban, és nekem innen úgy tűnik, hogy már ki is hűlt. Sajnálom, mert rendes srác volt.

Minden kornak vannak szülöttjei, akik olyan eszmék csíráit hordozzák, melyek megértéséhez koruk nem nőtt fel, és olyanok, akik tudását kortársaik ésszel fel nem érhetik. Boldogok csak azok lehetnek közülük, akik különleges minőségükről nem szereznek tudomást. Tizedes Vessző István nem ilyen szerencsés.

Mint minden hónap első keddjére virradó éjszakáján, most is fojtó álomból ébredt. Mélyen a víz alatt, és elégséges levegő nélkül találta magát. A felszín felé nézett. Magasan fölötte a Nap sugarai boldogan cirógatták nyugodt tengerfelszínt, és még ahhoz is volt erejük, hogy a felsőbb rétegeket meleg fénnyel itassák át, de ahol Tizedes Vessző István lebegett, ott már sötét volt.

Kinyújtotta a kezét, mintha azt hinné, elérheti a fény világát, vagy valaki segítő kezet nyújt neki, de csak saját görcsbe rándult ujjait látta a fény és maga közé állni. El akart indulni a felszín felé, de levegője végképp elfogyott, a Nap fénye hideg szürkeséggé tompult, ő pedig megfulladt.

Tizedes Vessző István levegő után kapva, verejtékben úszva ébredt, és nem is tudott visszaaludni már. Formátlan és nagyon is kidolgozott rémképek váltották egymást lázas agyában, ahogy a reménytelen helyzetéről, kilátás nélküli jövőjéről szóló gondolatokat sikertelenül próbálta távol tartani magától.

A postás neszezését hallva a paplant és a fojtó gondolatokat is egyetlen mozdulattal rázta le magáról, és pizsamában, mezítláb loholt az ajtó elé. Megérkezett az Agykutatás legújabb száma. Tizedes Vessző István minden reménye ebben a tudományos folyóiratban volt, ha egyszer végre megszületik az áttörés, amire vár, azt itt fogják megírni.

A benne lakó optimizmus minden szikráját ezekre a kedd reggelekre tartogatja. A címlap csak valami, a látással kapcsolatos részeredményt említ. Ez nem jó jel, Tizedes Vessző István sírni szeretne, de tartja magát: lehet egyszerű szerkesztői hibáról is szó, hogy nem a címlapon szerepel az áttörés, vagy egyelőre csak bíztató eredmények vannak, de még ki kell dolgozni azokat… De nem. A teljes újság átlapozása után sem találta meg, amit keresett.

A gondolatok képernyőn való megjelenítésének technológiája nélkül Tizedes Vessző István továbbra sem tudja bizonyítani, hogy – legjobb tudomása szerint – ő az egyetlen ember, aki rendelkezik azzal a képességgel, hogy ha azt mondják neki, ne gondoljon például a macskára, akkor lelki szemei előtt nem jelenik meg egy macska képe, de még csak a nyávogás sem jut eszébe.

Egyetlen kivétel van csupán. Ha megkérné valaki, hogy kiaknázatlan képességére ne gondoljon, azt képtelen lenne megtenni. Pedig, főleg ezeken a keddeken, erre vágyna a legjobban.

A nagypapa, amikor nyugdíjba ment, nem akarta, hogy az élete szétszaladjon, a napjai elfolyjanak, ezért szigorú rendet határozott meg magának, és onnantól kezdve aszerint élt.

Minden délután sétálni indult, aztán bement a gyorsétterembe, ahol annak idején a kollégáival szokott enni, evett egy hamburgert, aztán mindig azon az útvonalon ment haza, ahol azok a fák nőttek, amik már gyerekkorában is óriásiak voltak.

Ma azonban valami kizökkentette. Ahogy végzett a hamburgerével, a szomszéd asztalra tévedt a tekintete, ahol az imént távozott zajos család uzsonnájának a romjai hevertek. A széthagyott dobozok, poharak és szalvéták között egy kartonpapírból hajtogatott rajzfilmfigurát vett észre, és rögtön a kisunokája jutott eszébe.

Olyan hirtelen akart felpattanni, hogy idegei, izmai nem engedelmeskedtek, ezért csak megfeszült, de nem tudott moccanni. Vett hát pár mély levegőt, lassan, de határozottan elszámolt kettőig, aztán háromra felállt, odament az asztalhoz, felkapta a papírfigurát, és ütemes léptekkel elindult a szokott útvonaltól kicsit eltérve, hogy meg se álljon kisunokájáig.

A boldog izgalomtól remegő kézzel csengetett az ajtón. Az unoka nyitotta ki, a nagypapa pedig boldog mosolyra nyílva nyújtotta át az ajándékot. De a fiú értetlenül nézett, majd egyfajta unott sértettség ült ki az arcára. – Nagyfater, tizennégy vagyok. Tizennégy! – mondta ingerülten, és megcsóválta a fejét, aztán visszament a szobájába. – Muter csak a boltba ugrott le, öt perc múlva itt lesz – hallatszott a hangja tompán, messziről.

A nagypapa állt előrenyújtott kezében a kartonjátékkal, és szemöldökeit összehúzva meredt maga elé. Befoghatatlan gondolatok cikáztak a fejében, a világ forogni kezdett körülötte, hirtelen a semmi közepén érezte magát elsüllyedni, de akkor valaki megérintette.

Megfordult, a kislánya volt az. Kész nő lett. – Gyere apu, ha már beugrottál, nézd csak meg nálunk azt a történelmi sorozatot, amit mindig nézni szoktál, aztán ha akarod, hazakísérlek. Tudod, csak ki kell menni a kapun balra, és ha ott jobbra fordulsz, akkor már azon az úton vagy, ahol azok az óriási fák nőnek, tudod, amiről olyan sokat meséltél.

A nő már a szürke városra néző ablaknak háttal ülve itta a kávéját a félhomályos konyhában, amikor a férfi felébredt. A nehéz léptek zajára alig láthatóan összerezzent, és csendesen letette a csészét.

A férfi megállt az ajtóban egy pillanatra, és a nőt kémlelte. Aztán odalépett, és bumfordin megsimította a nő hátát. Azért a hátát, mert ott nem, vagy csak alig ütötte tegnap, így talán most nem okozott fájdalmat a simogatással. Egyébként nem ütötte a fejét sem: nem az volt a célja, hogy ellehetetlenítse az emberek előtt, hanem csak jót akart. Csak az értetlenség, a szükségképpen helyes út be nem látása felbőszíti, nem tehet róla.

A nő azért így is fájdalmasan megrándult, vékony ajkait és szemét némán összeszorította. Amikor azonban a férfi egy óvatosnak szánt mozdulattal a törött felkarját is megfogta, felszisszent, és ép, vagy legalábbis csak itt-ott kék-zöld foltos másik kezével odakapott.

A férfi indulatosan bólintott egyet, mint aki már előre megmondta, hogy mi lesz, aztán persze nem hittek neki, de megint igaza lett.          – Szedd össze a dolgaidat! – mondta fojtott feszültséggel a hangjában – Bemegyünk a kórházba. Nem normális dolog az, hogy neked minden szartól eltörnek a csontjaid. Mondtam neked már korábban is, hogy attól félek, hogy üvegcsontú vagy, de te nem hittél nekem. Most láthatod megint! És ne ellenkezz, ahogy szoktál, hogy kutyabajod, meg hogy nem vészes, mert most már tényleg fel fogsz dühíteni! Mire vársz? Mozdulj!

Károly puritán életet élt. Mindenből csak annyit vett magához, amennyire szüksége volt. Emlékszem, csak egy mély és egy lapos tányérja volt, az evőeszközök közül pedig a kanálra esküdött: azzal mindent meg lehet enni, míg ugyanez a villáról és a késről nem mondható el.

Egy baráti összejövetelen, miután a többség már végzett a vacsorával, Károly pedig már rég megette azt a keveset, amire szüksége volt, valaki viccet kezdett mesélni. Valahogy így szólt:

Egy törpe bemegy az cirkuszigazgatóhoz azzal, hogy világraszóló mutatványa van. Az igazgatót nem villanyozza fel a hír, ehhez hasonló kijelentést hallott már vagy ezret, ezért azt mondja, hogy köszöni, de jelenleg nincs szükségük új számokra. De a törpe nem hagyja magát, és erősködik, hogy ilyet még a világ nem látott, ráadásul nem is nagyon hiszi, hogy bárki más a világon utána tudná csinálni. Az igazgató látja, hogy nem fog ilyen egyszerűen szabadulni, a törpe pedig megérzi, hogy rést ütött a pajzson, és rögtön felajánlja, hogy be is mutatja, miről van szó.

Az igazgató megadón sóhajt egyet, a törpe pedig előhúz egy, a saját magasságával összemérhető nagyságú fejszét, és egy meghajlással kísérve az igazgató kezébe adja. – Üssön a fejemre akkorát, amekkorát csak bír – mondja egyenes tekintettel és büszke mosollyal az arcán, ahogy leveszi sapkáját. Az igazgató elképedve, földbe gyökerezett lábbal áll, és nem mozdul, nem szól. A törpe erősködni kezd, hogy üssön csak, jól hallotta, és kinyújtott ujjait végighúzza a haja közepén húzódó választékon. Az igazgató leengedi a fejszét, és határozott nemet mond, de a törpe nem veszít elszántságából, és felszólítja az igazgatót, hogy üssön, ne törődjön semmivel.

Az igazgató persze hajthatatlannak tűnik: ez őrültség, ennek csak egyféle vége lehet, abban pedig halál és börtön szerepel, úgyhogy nem. De a törpe csak tovább erősködik, hogy itt minden ki van számítva, minden számításba van véve, és még egy papírt is előhúz, amiben az aláírásával igazolja, hogy a későbbiekért – alakuljanak akárhogy a dolgok – egy személyben ő maga a felelős, az igazgatót pedig épp ellenkezőleg semmilyen felelősség nem terheli.

Mivel az igazgató csak nem akar kötélnek állni, a törpe könyörögni kezd, hogy neki ez az élete, ez az, amihez ért, ez az, amiben a világon a legjobb, miért nem hagyják, miért ítélik szürkeségre, ismeretlenségre, mi az ő bűne tulajdonképpen, hogy egy ilyen egyszerű kérését sem hajlandó teljesíteni az igazgató.

Talán a rá gyakorolt nyomást nem bírta tovább az igazgató, talán elfáradt, vagy lehet, hogy igazat adott a törpének, de akárhogy is, végül rászánta magát a dologra. Nyelt egyet, becsukta a szemét, megnedvesítette az ajkait, pár másodpercet így összpontosított, majd végül egy nagy sóhajjal fellendítette nyújtott karjait, ívesen hátrahajolt, és egy nagy, hibátlan kör ívén lesújtott a törpe fejére, épp a választékra.

A törpe rándult egy nagyot (még apró talpai is elemelkedtek egy kissé a talajtól), majd szétnyílt koponyával, kiüresedett tekintettel rogyott térdre, hogy aztán rövid mozdulatlanság után csillapítatlanul dőljön előre, és csontos koppanással terüljön el a padlón. Az igazgató nem…

A mesélő épp itt tartott, amikor Károly hirtelen felállt, széke csikorogva hátrált mögötte, és csend lett a szobában. – Ez eddig jó – mondta, és nyitott tenyerét a beszélő és saját félrefordított feje közé emelte, majd egyszerűen kisétált, és soha nem hallgatta meg, hogy a vicc hogyan folytatódik.