A szobában négy ágy volt. Az ajtónál feküdt egy kövérkés bácsi infúzióra kötve, mellette egy pergamenbőrű, bajszos öregember. Őt egy szabad ágy választotta el az ablaknál fekvő férfitől.

Előbbiek feszülten, összeszorított szájjal bámulták a mennyezetet, mintha azt remélnék, így egy párhuzamos univerzumba kerülhetnek. Az ablaknál lévő férfi ábrázatán viszont a százszor legyőzöttek megtört szelídsége ült.

Nagy levegőt vett, majd a kilégzésnél szájából egy halk, panaszos jaj hatolt a szoba légterébe. Aztán megint, és újra. És ez így ment napok óta. Éjjel, álmában is. A kövérkés bácsi, és a bajszos öreg ezt onnan tudták, hogy – éppen emiatt – nem aludtak negyvenhat órája.

Még előző nap megkérték a jajgatót, hogy hagyja abba, de az erre csak még panaszosabban jajgatott tovább, ráadásul hangjába egy bocsánatkérő tónus szövődött, mintha mindent elkövetne (és lehet, hogy el is követett mindent), hogy abbahagyja, de végül mégis képtelen lenne rá.

A kövérkés bácsi behunyta véreres szemét, arca valósággal ökölbe szorult, szája két oldalt lebiggyedt, bulldog ábrázatot kölcsönözve az idős férfinek. Így feküdt pár ólmos másodpercig, majd hirtelen haraggal megpróbált felülni, de ebből csak annyi lett, hogy fejét megemelte, és homlokán kidagadt egy ér.

Oldalra kepesztett hát, felkönyökölt, és hasra fordult. Innen nyomta fel magát annyira, hogy el tudjon fordulni az ágy oldalára merőlegesen. Mikor ezzel megvolt, lábait a padló felé nyújtotta, és amikor végre elérte azt, kezeivel darabonként hátrálva, ellökte magát az ágy széléről, és kissé szédelegve, de megállt a két ágy között.

Bajszos társa feszülten figyelte minden mozdulatát. Ahogy múlni kezdett a szédülése, a kövérkés bácsi topogva megfordult, és elszánt arccal indult az ágy vége felé, ott pedig az ablak irányába fordult.

Ahogy a bajszos öreg észrevette, hogy merre tart, hirtelen megszólalt – Ne! Álljon meg! – hadarta, mire a talpon lévő meg is torpant, mint akit azon kaptak, hogy rosszban sántikál. A bajszos öreg jobb karját, hogy lendületet szerezzen, az ágy felé lendítette, ahonnan szomszédja indult majd’ egy perce, és ugyanebből a lendületből megmarkolta az infúzióállványt. Kicsit megdöntötte, és átjuttatta a linóleum gyűrődésén, majd a kövérkés bácsi felé lökte. – Most jó – nyugtázta.

A kövérkés bácsi megfogta az állványt, még jól is jött neki, abba kapaszkodva igyekezett az ablak mellett jajgató társukhoz. A panaszos öreg mindeközben csak jajgatott tovább halkan, szomorúan. Csak akkor hagyta abba, amikor a kövérkés bácsi közvetlenül mellé ért, és az éjjeli szekrényénél állt.

A pocakos feltartotta a kezét, kicsit úgy, mint aki megadja magát, kicsit úgy, mint aki az egyensúlyát akarja megőrizni. A jajgató rámeredt, és a szokásos jajszó ezúttal elmaradt, helyette a szemöldöke szaladt fel. Ugyanebben a pillanatban a kövérkés bácsi előre dőlt, hasával egyenesen a jajgató arcára.

Az eddig végig feszülten, felkönyökölve figyelő bajszos öreg egy nagy sóhajjal hanyatt ernyedt, és halványan elmosolyodott. A jajgató szuszogni kezdett, erőtlen, eres karjaival kapálózott, a lábai meg-megremegtek, és görcsösen próbálta lefejteni magáról a ráfekvő kövérkést, de hiába.

A bajszos mosolya minden elmaradt jajszóra egyre szélesebbre szaladt, majd csakhamar behunyta a szemét, és mélységes álomba zuhant. Kövérkés társa, amíg a volt jajgató kapálózott, csak szuszogott a kimerültségtől, de ahogy az alatta fekvő nem mozgott többé, ő is azonnal mély álomba merült ott és úgy, ahol és ahogy volt.

A hóember mélyen beszívta a levegőt. Csend lett. Csak azt hallotta, ahogy szíve egyre ritkásabban dobban. Lassan kifújta a levegőt. Így már elég összeszedettnek érezte magát. Kinyújtotta és kiterpesztette ujjait, majd ökölbe szorította a kezét, és az ajtóhoz lépett: kint már elkezdődött a karnevál.

Én nem félek a munkától. Én nem szeretem.

Nagy a teljes, a fülére mázsás súllyal ülő csöndre riadt fel. Első gondolata az volt, hogy hogy is történhetett, hogy elvesztette a kontrollt. Nem tudta, mióta feküdt hanyatt, kikötözve a hideg kövön.

Darabonként próbálta összeszedni, hogy mi is veszi körül, mi történik vele. A reflektor élesen világított kipeckelt szemébe. Érezte, hogy ahol nemrég még ömlöttek a könnyei, most sós szárazság van csak, az elvakított szemeit szúró fájdalom az elviselhetetlenség határán épült be a világába, és már olyan volt, mintha mindig vele lett volna.

Fázott, iszonyúan fázott. A kő nem szűnt meg sugározni azt a konok, a belső szerveken és csontokon áthatoló, kérlelhetetlen hideget. Szinte külső szemlélőként vette észre, hogy reszket, majd rögtön nagyon is belsővé vált az élmény, és sugárzó, bénító fájdalma összeolvadt a szeméből indulóval.

Ekkor megérezte a nyomást a herezacskója, és a combtöve találkozásánál. Ez töltötte el a legmélyebb rémülettel. Kiss billegtette a pengét, talán meg is vágta már, Nagy nem tudta eldönteni. Csak azt érezte, hogy a penge hidege eltűnt, fizikailag szinte elkülöníthetetlenné vált saját magától, csak a tompa nyomás maradt a helyén, és a rémületes érzés, mintha Kiss valahogy a belsejébe férkőzött volna.

Kissel együtt jártak általánosba annak idején. Ismerte. Nagyon félt, mert tudta, hogy Kiss bármire képes, és rettegett, mert azt is tudta, hogy Kissnek szinte biztosan nincs fogalma arról, hogy a combtőnél egyetlen vágás is halálos lehet.

Nagy most saját ziháló, szaggatott légzésére lett figyelmes, majd rögtön arra, hogy Kiss is szaporán, izgatottan lélegzik, de aztán mintha mégis megnyugodott volna. Nagyra újra ránehezedett a csend, azt érezte, hogy mindjárt megint belezuhan, de ekkor Kiss megszólalt.

– Ez most biztos nehéz neked, én nem kétlem. De hidd el, hogy a megoldás felé haladunk. Én hiszek benne, én hiszek benned, hogy meg fogod érteni, hogy mit szeretnénk tőled. Szerintem már most is érzed, csak nem tudod még. És épp itt van az egésznek a veleje. Te mindig tudni akartál mindent. Már ne haragudj, de én mindig is láttam benned ezt az arroganciát. Ha olyan okos vagy, hogy kerültél ide? Na látod. Tudom, hogy neked egyelőre nem erre a rugóra jár az agyad, és nincs is ezzel semmi gond, pontosan azért vagyunk most itt, hogy megértessem veled, hogy valójában hogy kell gondolkodni, pontosabban érezni és viselkedni. Amikor az előbb elmondtam neked az alapvetéseket, meg a hivatalos tényeket ezekben az ügyekben, amikről beszéltünk, akkor azt láttam, hogy te megpróbálod kitalálni, hogy én mit gondolok, hogy szerintem mi a helyes válasz. És félre ne érts, ez már valami, ez már sokkal jobb, mint amikor vetted a bátorságot, hogy te magad eldöntsd, hogy mit tudsz, meg mi helyes. De az istenfáját, mégis őszintétlen az egész, nem gondolod?! Mi azt szeretnénk, hogy megbízz bennünk. Hogy higgy nekünk. Vagy is hát bennünk. Engedd el magad, és fogadd el, ami van. Én nem félelmet akarok látni a szemedben. Én a hit nyugalmát akarom látni. Azt, hogy te tudod, hogy nekünk igazunk van. Tudod, és ez megnyugtat téged. Ránk bízod, ami ránk tartozik, és te csak azzal törődsz, ami a te dolgod. Vedd már észre, hogy ez éppen, hogy neked jó. Hát mennyi terhet vesz le a válladról? Értsd meg, hogy pontosan így leszel szabad! Hogy most ebben a helyzetben vagy, az épp az eddigi életed lényegét mutatja meg, azt, hogy így kudarcra vagy ítélve. Hát ez szabadság neked? Nézz már körül. Jó, hát most nem tudsz, de érted, képletesen akkor. Na ugye. Na várjál, menjünk akkor apró lépésekben előre. Most csak annyira válaszolj nekem, és ne kapkodd el, nem sürget senki, hogy legalább azt elhiszed-e, hogy én jót akarok neked. Ha látom is, hogy tényleg elhiszed, és nem csak hallom, hogy ezt mondod, hanem a érzem is a hangod milyenségéből, akkor eggyel megint beljebb vagyunk. Akkor át tudunk menni a szobába. Ott barátságosak a fények, meleg van, satöbbi. Ez azért is lenne különösen jó neked, mert így kézzelfoghatóan éreznéd, hogy én milyen úton akarlak vezetni, hogy így mész a jó irányba. Érted? Én tudom, hogy okos vagy, nem fogom ezt tagadni, dehogy is fogom. Azt is tudom, hogy be fogod látni, hogy ez a te utad, és a többi, majd meglátod, megy magától. Annyi, de annyi segítséget fogsz tudni kapni, amennyiről nem is álmodtál, csak te is a jó irányba akarj menni. Tudom, az eleje nehéz, de aztán olyan lesz, mintha csak langyos vízbe kéne hugyoznod naphosszat. Már ha megengedsz egy ilyen vicces kiszólást, most, hogy végre kezdünk egy hullámhosszra kerülni.

Prof. Dr. Nárcisz Tibor nagy lendülettel nyitott be az irodájába. Vendége gyorsan felállt, és egész testével a főorvos felé fordult. Egyszerre köszöntek egymásnak: a kórusban elhangzó „jó reggelt kívánok” után már csak egyetlen, halk „főorvos úr” foszlott szét a szoba levegőjében.

Nárcisz hátradőlve süppedt foteljébe az asztala mögött, és vendége is visszaült a széke szélére. – Na figyeljen. – kezdte az orvos, és kis szünetet tartva összeillesztette két kezének ujjbegyeit, majd pár pillanatig elégedetten szemlélte őket. – A műtéten rég túl vagyunk, ezt maga is tudja. Meglehetősen bonyolult eset volt a magáé. A roncsolódásnak ezen a szintjén lehet mondani, hogy csodaszámba megy, amit a maga kezéből ki tudtam hozni. Nem elég, hogy minden ujja megvan, sikerült a csontokat, inakat és az idegeket mind megmentenem. Miért mondom ezt magának? Azért, hogy megértse, hogy én jóformán a lehetségesség határát toltam ki, amikor a maga kezét visszaadtam magának. Nem akarok álszerény lenni: ez óriási dolog. Nemzetközi szinten.

A beteg kissé kényelmetlenül érezte magát. Maga elé tartotta a szóban forgó kezet, lassan behajlította, majd kinyújtotta az ujjait, mintha csak jobban meg akarná érteni, tetten akarná érni a csodát, amiről a főorvos beszél. Aztán, mikor észrevette, hogy elveszett a gondolataiban, hirtelen az ölébe tette a kezét, felkapta a fejét, és megszólalt. – Főorvos úr, még egyszer nagyon köszönöm, ön nem is tudja, hogy mennyire há…

– Kérem! – szakította félbe Nárcisz. – Én nem erről beszélek. Én arról beszélek, hogy ez, és ezen egyszerűen nincs mit szégyellni, egy kimagasló szakmai teljesítmény. Megmondom őszintén, hogy büszke vagyok rá. A maga keze mostantól kezdve egy kicsit az enyém is. Érti mire gondolok? Nekem ez egy alkotásom, egy fegyvertény, valami, amire méltán lehetek büszke, valami, ami, majd csak figyelje meg, ha elmeséli valakinek, hogy milyen sérülést szenvedett, és megmutatja, hogy mégis milyen lett a keze, akkor fogja ön is igazán, teljes mélységében megérteni, hogy ez csoda. A maga keze nekem olyan, mint egy festőnek a kép, amit festett. Száz szónak is egy a vége: arra kérem magát, sőt, határozottan kérem, hogy ezt kezelje súlyán, becsülje meg!

– Kérem! – kezdte a beteg, és két, a főorvos felé fordított tenyerét maga elé tartva folytatta – Ez a legtermészetesebb, én még egyszer mondom, hogy iszonyú hálás vagyok, és higgye el, hogy látom a jelentőségét, én tudom, hogy maga nélkül nem itt tartanék, hogy talán a kezem meg se… És megígérem, hogy amit elkezdtünk, azt folytatom, és tornáztatni fogom, mozgatni, erősíteni, lazítani, járni fogok a gyógytornára, és én magam sem fogok addig nyugodni, amíg olyan nem lesz, mint azelőtt.

– Nézze, én ezt örömmel hallom – intette le Nárcisz a beteget –, de én mindezt tudom. Látom, hogy maga küzdeni képes, erős akaratú ember, és tudom, hogy ami a maga része ebben a dologban, azt maga meg fogja tenni, ahogy én is mindent megtettem, ami az én részem volt. Én inkább egyfajta tiszteletről, megbecsülésről beszélek, ha érti, mire gondolok. Az alkotás, a megtestesült csoda iránti tiszteletről, és megbecsülésről. Egyfajta morális, elvi hozzáállásról. Itt egy nagyon kifinomult viszonyról, egyfajta kötelékről van szó köztem, a maga keze, és maga között.

– Én kérem értem, és megértem – válaszolta a beteg szinte panaszosan –, de nem tudom, hogy mit tehetnék, hogy mivel… – Megmondom magának, az istenfáját! – vesztette el a türelmét a főorvos – Egyszerűen nem akarom, hogy ezzel a kezével törölje a seggét, vagy nyúlkáljon én nem is tudom, hogy hol mindenhol!

Az egyik mókus az ág végén egyensúlyozva egy barackot nyújt a másik felé. – Kérsz? – kérdezi. – Magvaváló? – felel egy másik kérdéssel az utóbbi. – Nem… – hangzik a válasz. – Á, akkor hagyjuk. – legyint sóhajtva a megszólított.