Két zebra, két eset

A munkahelyemről a boltba menet az egyik zebránál asszertíven érvényesítettem az elsőbbségemet, megállásra kényszerítve az amúgy lépésben közeledő autót. A kormány mögül a hivatásuk gyakorlásától eltiltott teherautó-sofőrök stílusában megnyilvánuló csaj kért meg, hogy máskor nézzek jobbra. Sajnos olyan gyorsan hajtott tovább, hogy nem volt időnk beszélgetésbe elegyedni, de örömmel újságoltam volna neki, hogy egy bizonyos szöget a szemem elfordításával is be tudok fogni anélkül, hogy a fejemet meg kellene mozdítanom, illetve reményemet fejeztem volna ki azzal kapcsolatban, hogy nem kedves jótevőként gondol magára olyankor, amikor nem gázol a zebrán, noha az fizikailag lehetséges volna.

Kicsivel később a tejekkel a szatyorban indultam hazafelé. Megint útba ejtettem pár gyalogos-átkelőt. Az egyik előtt a főút balra kanyarodik, és a zebrát is magába foglaló mellékutcába való behajtás a KRESZ szerint jobbra kis ívű kanyarnak számít, még ha a térben egyenesen is kell menni hozzá. A rafinált vezetők még az ilyen kanyarodási szándékot is indexeléssel jelzik. Mivel az ilyen fokú felkészültséget szinte már én is túlzásnak tartom, mindig figyelem az irányjelzés nélkül jövőket is. Most sem kellett csalódnom, és még épp meg tudtam állni az előttem elhúzó Peugeot útja előtt, amelyiknek a vezetője közben felismerte, hogy mit tesz, és bocsánatkérőn tette fel a kezét olyan arcot vágva közben, mint azé a rossz tanuló, de szeretni való gyereké, akit rajtakapnak, hogy a “Gyerekek, tegyétek le szépen a tollat!” felszólítás elhangzása után írja a papírra, hogy 6+6=9.

A két eset közül egyértelműen az utóbbi volt veszélyesebb az egészségemre, mégis azt tekintem korrekt módon lezárt ügynek – ha már normálisan elkezdeni nem sikerült őket.