Az utód

A herceg annyira elkeserítő hangulatban volt, hogy csoda, hogy egyáltalán rászánta magát, hogy kilovagoljon. A rá nehezedő nyomás minden egyes nap, mióta csak az eszét tudta, egyre fokozódott. Mindig próbált tanulni apjától, tényleg megpróbálta, de be kellett vallania magának, hogy ő ehhez egyszerűn nem elég. Érti a neki mondott szavakat, látja, hogy apja mit és hogy csinál, de akkor sem áll össze a kép. A herceg teljes bizonyossággal tudta, hogy képtelen lesz átvenni a stafétát, és ha csak rá gondolt, hogy ezt apjának elmondja, teljesen kifutott belőle a vér, a szíve ki akart szakadni a mellkasából, és a sírás környékezte. Ugyanakkor attól mindennél jobban rettegett, hogy egyszer valóban elsírja magát, így ilyenkor mintha villám csapott volna bele, megfegyelmezte magát. Minden ilyen alkalomkor elhalt benne valami.

A kastélyt és az erdőt maga mögött hagyva beért a faluba. A földúton, a viskók között, nem is tudta, miért, lelassította lovát, és a jobbágyokat kezdte figyelni, holott általában ügyet sem vetett rájuk. Azok mindent abbahagyva az út két szélén megálltak, és levett fejfedőkkel, és földre szegezett tekintettel adták meg a hercegnek, ami jár. Némelyikük alázatosan köszönt, jó páran megmukkanni sem mertek.

A hercegen egy parányit enyhült a nyomás, megállt, és tekintete elidőzött az előtte görnyedő embereken. Az egyöntetű masszában aztán egyszer csak valami furcsát vett észre. Valami nem stimmelt: az egyik férfi nem hajtotta le a fejét, mint a többiek, sőt, kifejezetten felemelte, és egyenesen a herceg szemébe nézett. Volt valami furcsa a tekintetében, mintha tudott volna valamit a hercegről, amit senkinek sem szabadna tudnia, vagy mintha látná benne azt a valamit, amit senkinek nem szabadna látnia.

A herceg úgy megdöbbent, hogy el sem kapta a tekintetét a férfiről, aminek rögtön nagyon meg is örült, mert a veszélye fennállt, hogy így tesz, márpedig ezt soha nem tudta volna megbocsátani magának. Hirtelen tanácstalanságában egyszerűen tovább léptetett. Ahogy távolodott, a falu moraja visszatért a szokásoshoz, minden olyan volt, mint a találkozás előtt.

A hercegre hirtelen egy lórúgás erejével tört rá megszokott szorongásának többszöröse. Nagyon is történt valami! Semmi nem olyan, mint a találkozás előtt. Mintha egy tekintetnyi gúnyos elbeszélést kapott volna az arcába arról, hogy nem elég jó. Minden, valaha érzett dühének az ősforrását ebben a tekintetben találta meg. Iszonyú haragos lett, megfordította a lovát, és vágtában tért vissza a faluba. A férfit ugyanott találta. Elővette a pisztolyát, és egyetlen, a mellkasra leadott lövéssel megölte.

Újra enyhült rajta a nyomás. A jobbágyok döntő többsége néma csöndben remegett, néhány nő sírdogálni kezdett, egy idősebb asszony pedig a többiek rémült tekintetétől kísérve a halott férfihez rohant, és zokogva ölelte meg az élettelen testet. A herceg ismét lövésre emelte a fegyverét, de végül úgy döntött, hogy nem húzza meg a ravaszt. Feltételezte, hogy a jobbágyok ezért hálásak lesznek neki, de nem sokat időzött ennél a gondolatnál, mert ebben a pillanatban valami sokkal fontosabb dolog történt.

Hirtelen mindent megértett. A hatalom nem gondosan, előre kidolgozott stratégia kérdése. Persze, szükség van tervezésre, de az egész akkor is inkább olyasmi, mint egy mindentől függetlenül létező áramlás, amivel eggyé kell válni. Ha pedig az ember eggyé válik vele, akkor erőlködés nélkül tudni fogja minden pillanatban, hogy mi viszi előre, mi pattintja le az ellenállást róla. Utána lehetne nézni, hogy ki volt ez az ember, okozott-e már fejfájást korábban, és egészen bizonyos, hogy a megölése visszamenőleg bölcs döntésnek bizonyulna, az eseményeket kívülről szemlélők számára, és senki ki nem találná, hogy pontosan mi és miért történt.

A hercegnek, nem is tudta, mióta először, nevetnie kellett. Végtelenül megkönnyebbült, sőt, határtalan boldogságot érzett. A jobbágyok felerősödő moraját meg sem hallva úgy csapott vágtába, hogy a lovát meg sem sarkantyúzta, éppen csak rá gondolt, hogy vágtassanak, nagy levegőt vett, és már indultak is. Biztos volt benne, hogy amint apjához ér, mondania sem kell semmit, ő akkor is látni fogja, hogy itt az áttörés, hogy nem volt hiába a sok erőfeszítés: az utódlás biztosított.