Robert óráján a percmutató elérte a tizenkettőt, ő pedig kettőt koppantott a nyitott ajtón, és belépett. – Szervusz, foglalj helyet. Akkor a dolgozói elégedettség felmérés, ugye? – kérdezte Jack, és olyan arckifejezést öltött, mint aki gondolatait összegezve lezárja az addig az asztalán lévő témát, majd bezárta a vitorlásokról szóló böngészőablakot.
– Igen – kezdte Robert – és köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudtál fogadni. Szóval az eredményekkel kapcsolatban azt hiszem, hogy nagyjából mindent értek, és már vannak ötleteim is, hogy mire milyen válaszok legyenek, és szerintem hétfőn, de legkésőbb kedden át is küldeném, hogy mit szólsz, viszont van egy dolog, amiben a segítségedet szeretném kérni, mert nekem nem az jött át, mint ami a felmérésből…
– Persze, ne hülyéskedj, tudod, hogy az ajtóm mindig nyitva áll, és konkrétan azért vagyok, hogy nektek mindenben segítsek, amiben csak tudok, úgyhogy hallgatlak, és biztos, hogy kitalálunk valamit – mondta Jack és Robertre mosolygott.
– Köszönöm. Szóval itt egyebek mellett az jött ki, hogy a csapatom nem érzi azt, vagyis hát ezt állítják tulajdonképpen, hogy nem számíthatnak rám, meg hogy nem érzik bennem, hogy a segítő szándékom mindig ott van… és hát nem tudom, hogy ez honnan jön, Jack, te tudod, mert beszéltünk erről, hogy én az összes vállalati értékben mindig a max…
– Persze – szakította félbe Jack. – Ez teljesen nyilvánvaló, én is látom, és a többiek is látják, tehát nem gondolom, hogy itt ezzel érdemi gond lenne önmagában. De ugyanakkor azt kell, hogy mondjam egyúttal, hogy értem, hogy honnan jöhet ez a dolog. Robert, nem elég valamilyennek lenni, hanem annak is kell látszani: most ez egy bullshit, de hát attól még igaz. Nekem még anno a Nagyöreg tanított egy technikát. Amikor mondjuk bejön hozzád valaki, vagy akár, amikor egyszerre több emberedhez beszélsz, csináld azt – ezt egyébként az elején legjobb tükör előtt gyakorolni – hogy a szád két szélét úgy húzod kétfelé, hogy egy kicsit fölfelé is görbüljön. Ezzel tulajdonképpen rámosolyogsz a másikra. De várjál – intette le a megszólalni készülő Robertet – mert ha csak ennyit csinálsz, az furcsán veheti ki magát, és nem úgy jön le, mint egy mosoly, hanem azt hiszik, hogy színleled. Hogy a mosoly őszinte legyen, ahhoz a szemeket is be kell vonni. Kicsit ellapítani, és valahogy… de ezt majd a tükör előtt úgyis meglátod, szóval valahogy elérni, hogy a külső sarkakban egy kicsit a ráncok is megjelenjenek. Na, ez a mosoly maga, és ugye erre lyukadtak ki a kutatások is, hogy ez ébreszt bizalmat, ez növeli az irántad érzett elkötelezettségen keresztül a cég iráni elkötelezettséget is, ez meg ugye vastagon megmutatkozik a bevételeken.
– Hú, hát nagyon köszönöm. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit úgy jöttem be ma hozzád, hogy azért nem voltam benne biztos, hogy fogsz tudni segíteni, de még egyszer nagyon köszönöm, és főleg azt, hogy tőled mindig egy tényleg konkrét, kézzel fogható, a munkában használható tanácsot kapok, és nem csak valami általános izét – mondta Robert, és szája két szegletét a fülei irányába húzta, mert máris továbbgondolta, amit Jack mondott neki arról, hogy a szájnak felfelé is görbülni kell. A szemről így elsőre ugyan elfelejtkezett, de egyrészt Róma sem egy nap alatt épült fel, másrészt Jack ugyan mosolygott rá, de nem figyelt annyira, hogy ez feltűnjön neki.
egypercesek 