A halál és a jam eredete

Megint elolvastam egyet az Új-Kaledóniai mítoszok közül – A halál és a jam eredete címűt. Az egyik szemem sír, a másik nevet.

Azért nevet az egyik, mert értem (vagy érteni vélem) a történetet: úgy tűnik, hogy semmi kulturális vagy az idők homályába vesző háttértudásra nincs szükség ahhoz, hogy felfogjam, mi történik, nem úgy, mint a gyíkemberről szóló történet esetében, ahol csak találgatni tudtam.

De ez a mese ismerős valahonnan. Egy fiú patkánnyá változott (ezt mondjuk ellenzem), hogy egy kis felfedező körútra induljon. A föld belseje felé vette az irányt, ahol az alvilág urával, egy öregemberrel találkozott. Az öreg rendesen megvendégelte a látogatót, de a jamból nem adott neki. Azt mondta, hogy ez klasszikuson olyan élelem, amit csak ő ehet. A fiú ezért egy alkalmas pillanatban ellopott egy darabot, és hazavitte. Ott aztán látták, hogy ez tényleg finomabb, mint bármi, amit eddig ettek, ezért a főnök kiadta, hogy mindenki változzon valami mássá, mint ami, és lopjon még a növényből. Az akció után ültetvényt hoznak létre, és innentől kezdve nem lesz gond a jam ellátással.

A küldetés kudarcba fulladt: az alakváltó tolvajokat leleplezték. Az idős úr pedig úgy döntött, hogy pedagógiai célzattal átáll az emberhúsra, és a törzshöz közvetlenül odatelepíti a halált – vezető beosztásban. Innentől kezdve halandók az emberek.

Szóval az szomorít el valamelyest, hogy pont az eredendő bűn gondolata az egyik, ami ennyire univerzális az egész világon, ami valahogy kipattan az emberek fejéből akkor is, ha óceánok választják el őket egymástól. Miért nem tud az ember meglenni anélkül a semmirevaló hit nélkül, hogy már a sípszó elhangzása előtt bajt csinált? Miért az az alapértelmezés, hogy örüljünk, hogy egyáltalán arra van lehetőségünk, hogy – megfelelő életvitel esetén – legalább saját magunk számára enyhítsük a büntetést? Végülis megvizsgálta valaki valaha, hogy tényleg csak félelemre és bűntudatra alapozva lehet emberek elé célt állítani, vagy kordában tartani őket?

Tarifa

– Juhász Nóra vagyok. Miben segíthetek?

– Rohadt szemétládák! Megint emeltétek a tarifákat, de persze az ügyfélnek nem szóltok, basszátok meg!

– A legutóbbi két számlalevelében, illetve az országos napilapokban olvashatta a tájékoztatást. Sajnálom, ha elkerülte a figyelmét.

– Elkerülte bazmeg! De hát ezt is akartátok, nem?! Apróbetű! Hátsó oldal! De mondok én neked valamit. Apám is, anyám is rendőr. Na? Van neked fogalmad róla, hogy milyen két rendőr gyerekeként felnőni?! Hát mit fogok mondani nekik, ha megkérdezik, hogy mi ez a szar?! Hogy velem bármit meg lehet csinálni?! Erre nem gondoltok! Sunyin apróbetűztök, meg sajnáljátok! De kíváncsi lennék, hogy anyám elé oda mernél-e állni! A kurva életbe, nem bírom tovább, érted?! Értitek már?!

– Ö. Higgye el, hogy nagyon sajnálom… De… Halló. Itt van még? Halló!

Sült paprika

– Tehát szerinted minél bonyolultabb valami, vagy ahogy mondod, minél kifinomultabb, annál jobb? Miért, ha miszlikbe vágsz hagymát meg paprikát, rádobod az olajra, összesütöd, megsózod és tojást ütsz rá, aztán az egészet lenyeled nyers paradicsommal, zsömlével meg tejjel, az szerinted nem jó?

 

Tenacious D in The Pick of Destiny

Emlékszem, gimnazista koromban reggelente AC/DC-t tettem a walkmanembe, ütközésig feltekertem a hangerőt, és csak így voltam hajlandó kilépni az utcára, hogy az iskola felé induljak. Ez a fajta zene határtalannak tetsző energiával töltött fel, amit a megbotránkozó idős utasok rémült arca, és a fülem mellől áramló, a külvilág számára tisztán kivehető számokat magukban vidáman dúdoló, munkába igyekvő ex-rockerek erkölcsi támogatása csak tovább fokozott. Megállíthatatlannak éreztem magam – hacsak nem kellett röpdolgozatot írni.

Egyetemista koromban szomorúan vettem tudomásul, hogy a rock meghalt. A Deep Purple, az AC/DC, az Iron Maiden lelassultak, érdemi új együtteseket pedig nem alapítottak többé. Az elektronikus zene felé fordultam, illetve nyugodtan láttam hozzá, hogy a továbbiakban már nem gyarapodó rock műfajának legértékesebb darabjait szépen lassan magaménak tudhassam.

Pár napja azonban láttam a Tenacious D and the Pick of Destiny című rockoperát, és nem kevesebbre döbbentem rá, mint arra, hogy a rock haláláról kialakított elképzelésem egyszerű tévedés. A film két tehetséges, kedves idiótáról szól, akik rocksztárok akarnak lenni, de szüleik ezirányú törekvéseiket nem támogatják.

A történet szövése végtelenül egyszerű, bele sem akarok menni, csak azt említem meg, hogy akik attól tartottak, hogy a rock az ördögtől való, azoknak meg kell tanulniuk együttélni azzal a vészterhes gondolattal, hogy igazuk volt. Kiderül, hogy a műfaj nagyjait az köti össze, hogy mindahányan egy, az ördög szemfogából származó pengetővel nyüstölték gitárjukat, azaz nem a saját, hanem a gonosz erejéből lettek óriássá. Persze a főhősök is megszerzik a pengetőt.

Az első ránézésre bárgyú történetet kitűnő muzsika emeli a magasba: a párbeszédek jelentős része dalban zajlik. Ezen kívül elegáns, ahogy a főszereplők pont annyira veszik komolyan magukat, mint pl. Bud Spencer és Terence Hill: egyáltalán nem.

Szóval tényleg úgy néz ki, hogy akik arról énekeltek, hogy rock’n’roll will never die, azoknak így vagy úgy, de igazuk lett. Most már én is így gondolom.

Spam

Életemben nem kaptam kettőnél több spamet – egészen az utóbbi egy-két hónapig. Azóta napi kettő-öt érkezik.

Ma újabb mérföldkőhöz érkeztem, amennyiben az 5 ok, amiért a férfiak nem tudják kielégíteni a nőket és a nagyon szeretlek / te vagy az igazi típusú üzenetek mellé saját magamtól kaptam egy levelet, aminek a tárgya szerint a júliusnak nem kevesebb, mint 89%-át megúszhatom munka nélkül.

A levél küldője amúgy jó helyen kapiskál, ami az ajánlat jellegét illeti…

A mozdony

Én láttam, hogy a srác nem akar több időt veszteni, hogy megpróbál úgy átmenni a hídon, hogy le sem néz a sínekre, de hát ott állt az a régi mozdony. Látta a szeme sarkából. Megállt. Nem fordította el a fejét sem, csak állt a reggeli napsütésben.

Haja akkurátusan fésült volt, de hátul, ahol a tükör nem lehetett segítségére, az ég felé meredve, érintetlenül őrizte az ébredés pillanatát. Drapp nadrágját olyan közel húzta mellbimbóihoz, amennyire az fizikailag lehetséges, azaz a köldökénél számottevően magasabbra. Így jól láthattam elgyengült gumijú, fehér frottír zokniját, ahogy redőkbe roskadva trónol alkalmi cipőnek látszani akaró műbőr lábbelijén.

Épp, mikor a közelébe értem, döntött. Mégiscsak visszament a híd sarkához, mélyen előrehajolt, és habzsolni kezdte a mozdony látványát. Átszellemült tekintettel, enyhe lúdbőrzéssel bámulta a gépszörnyet, magába szívta az amperszagot és a newtonmétereket, a rozsdás vas illatát és az olaj sötétjét. Aztán hirtelen, mint aki egy régi, íratlan megállapodás rá eső részét teljesíti, elfordult, és határozott léptekkel továbbment eredeti útján, és vissza se nézett.

Működő jogállam

Egy praktikus értelemben vett, működő jogállamban nem átdörömbölnek, meg hőzöngenek, ha valaki – eredeti szándékaitól valamelyest eltérve – részegen ordít egy jobbára hasonló körülmények között örökzölden tartott Máté Péter dalt, hanem feljelentik hangképző szervekkel való visszaélésért.

 

Lecsós máj

Ó, de hülye vagyok! Hát miért nem veszek csirkemájat, sütöm meg rövid lángon szalonnával, aztán rá a hagymát, a pirospaprikát, és utána a paprikát meg sót? Miért nem rottyantom össze, amíg le nem fő a lé, aztán zúdítom utána a paradicsomot, és sütöm össze azzal is?! Hát közben a rizs is megfőne!

A verseny

Találtam valamit, ami ékesebben szól minden elméletnél a nyugati civilizációban munkáló reflexekről.

Már korábban is olvastam, hogy (mi magyarok) sereghajtók vagyunk a blogok olvasásában és az azokhoz való hozzászólásban. Most annyival lettem okosabb, hogy megtudtam: „blogírás tekintetében is szükség van a fejlődésre”.

Én is hajlamos vagyok rávágni, hogy ha utolsók vagyunk, akkor persze, húzzunk bele! De… miért is? A cikkben nem szerepel egyetlen érv sem, pedig nem lenne komoly kihívás összegyűjteni párat.

Azért nem, mert nincs rá szükség. A mi kultúránkban, hacsak nem valami nyilvánvaló önveszélyes baromságról van szó, az a megkérdőjelezetlen alapértelmezés, hogy versenyezzünk, kerüljünk előrébb másoknál, lehetőleg mindenki másnál.