Szerző: suhodminyák

Társadalmi kísérlet

Most olvasom, hogy a combino fiaskó nem csökkentette a főpolgármester népszerűségét. Tizenhat év eredményeiből átlagolva pedig az jön ki, hogy egyáltalán semmi(lyen tette) nem akadályozza meg abban, hogy újra és újra ő legyen a főpolgármester.

Innentől kezdve, ha egyszerűen meg akarja nyerni a választást, nem is komoly gondolkodó: nincs meg benne az alapvető emberi kíváncsiság, a határok kutatásának igénye. Most már a legfelháborítóbb húzásokat követően érdemes csak újra beülni a székbe. Kezdetnek például egy jogosítvány nélkül vezetett, 2 éve vállalhatatlan műszaki állapotú szippantókocsival kellene katolikus lányiskolások közé borulnia.

Lift

Fölfelé gyakran, lefelé mindig a lépcsőn megyek. Ma reggel mégis beléptem a liftbe, mert épp ott állt a harmadikon. Csak amikor hiába próbáltam működésre bírni, akkor ismertem fel a jelentőségét, hogy beszállás előtt arab szomszédomat láttam egy fordulóval lejjebb lefelé gyalogolni.

Piros pöttyös

Egy munkatársam arra kért, hogy ha piros pöttyös Túrórudit eszem, ne dobjam ki a papírját. Egy ismerőse gyűjti. Az aktuális akcióban pl. márkaarculatos boxeralsót lehet nyerni – gondolom szűk száz darab beszolgáltatása esetén. Ennél a fajta alsógatyánál csak a két végpontot tudom elképzelni: vagy önmagában garantálja a sikert, vagy egy életre ellehetetleníti tulajdonosát.

Rádió reggel

A reggeli ébredésemet egy-egy kereskedelmi rádióval szoktam katalizálni. Hogy mikor melyikkel, az attól függ, hogy épp mennyire csömörlöttem meg az előzőtől. Ugyanis ezekkel az adókkal két gond van: A műsorvezetők funkcionális analfabéták sablonhumorral(?), a zene pedig annak a célközönségnek szól, aki ezeket a médiamunkásokat jópofának tartja. Ráadásul az utóbbi kb. fél évben úgy tűnik, mintha nem lennének új számok, csak a már hónapokkal ezelőtt meggyűlölteket ismétlik – két, a legnagyobb fokú frissességről és/vagy eredetiségről szóló szlogen között.

Egy kollégám tanácsára a múlt héttől átálltam a Klub Rádióra. Egész más műfaj. Kínosan ügyelnek arra, hogy semmilyen zenét ne sugározzanak. (Ez eggyel jobb a szar zenénél). Napi közéleti, illetve politikai aktualitásokat ismételnek 7 perces ciklusokban addig, amíg a kisnyugdíjas két kutyája közül az ostobábbik is képes tartalmi összefoglalót adni róluk. Magukat szerintem intellektuálisan magasabbra pozícionálják a többi csatornánál, de a nyelvi igényesség terén csak a statisztikai hibahatáron belül jobbak.

Mostantól esténként venni fogom a fáradtságot, és bekészítek egy CD-t, és arra fogok ébredni. A terv szűk keresztmetszete, hogy ez akár emberfeletti erőfeszítést is jelenthet azokon a napokon, amikor arccal előre esem az ágyba, 3 perccel azután, hogy hazaértem.

Termékajánló – Motorola L6

Önhibámon kívül hozzájutottam egy, a címben említett telefonhoz. Leírom pár tulajdonságát, hátha kedvet csinálok hozzá másnak is.

Ha meglátja valaki, általában rögtön megdicséri, hogy milyen lapos. Bár a szélessége és a hossza annyival nagyobb az átlagnál, hogy egy térfogatszámítás eredménye (amit semmiképpen nem akarok elvégezni) valószínűleg kevéssé impozáns eredményt hozna.

Amikor reggel bekapcsolom a telefonokat (megtartottam a régit is), egyszerre nyomom meg a gombjukat. Aztán a másiknak beírom a PIN kódot, leokézom, néma-rezgőre állítom, és félrerakom. Ekkorra már a Motorolát is csak pillanatok választják el attól, hogy elkérje a kódot. A procedúra után a képernyője elsötétül, és csak akkor lehet bármit is látni rajta, ha hívnak, vagy sms-t kapok. Ha nem reagálok, mert pl. 700 méterre vagyok a telefontól, 3 fallal és egy utcával odébb, újra elsötétül. Ha visszajövök, megnyomom a piros gombját. Aztán mégegyszer, mert elsőre nem kapcsol, hogy szeretnék valamit. Ekkor, a nem azonnal bekövetkező felvillanás után, 0,6 másodpercem van, hogy lássam a képernyőn, hogy volt-e esemény. Ugyanis bármilyen gombot nyomok meg, az először nem a világítást kapcsolja be, hanem a saját funkcióját. Vakon. Ha elcsíptem, hogy volt hívás, akkor menügomb, balra egy, fel egy, kiválasztás, beérkezett hívások – és már ott is vagyok. A zöld gomb csak a kezdeményezetteket listázza. A (nem) fogadottakat minek?

Nincs automatikus billentyűzára, így ezt mindig magamnak kell megnyomnom. Illetve nem is biztos, hogy kéne, mert az övtáskából elővéve a leggyakrabban kioldott billentyűkkel tájékoztat, hogy „További költségek merülhetnek fel. Vállalja?”

Az sms íráshoz csak három gombot kell megnyomni, és indul is az általam eddig látott legkonokabbul ostoba, és tanulási mechanizmussal nem rendelkező T9 funkció. Egyszerűbb szavaknál is hamar odáig fajul a dolog, hogy minden egyes karaktert külön kell beleerőltetni, de azokat is a negyedik, ötödik helyen kínálja fel: előtte ajánl pár torlódó mássalhangzót, vagy kettőskeresztet…

Ha töltenem kell az akksit, márpedig kétszer olyan gyakran kell töltenem, mint a másikét, akkor csengetési üzemmódot vált. De nem úgy, hogy a töltésnek van egy alapértelmezett variációja, henem úgy, hogy akkor legyen valami más, mint ami éppen van. A töltés végeztével (illetve amikor kihúzom belőle a zsinórt) az esetek többségében az eredeti üzemmódra vált vissza – hacsak nincs valami magasabbrendű és általam nem ismert oka arra, hogy egy harmadik megoldást válasszon. Ennek a helyreigazítása sincs négy-öt szintnél mélyebben a menürendszerben. Ezekhez a gyakran használt funkciókhoz persze lehet gyorsmenüt is rendelni, amit meg is tettem. Ennek használatakor csak arra kell figyelni, hogy ne túl gyors egymásutánban nyomjam meg a szükséges két gombot, mert akkor a készülék elveszti a fonalat.

Eddig még csak kétszer fagyott le, de a héten egyszer azt írta, hogy „Nem megfelelő akkumulátor”. Nem? Milyen szempontból? Mióta? Az eredeti van benne, az eredeti helyzetében… Egy ki-bekapcsolás egyelőre megnyugtatta.

Nem tudom, hogy a gyártó számon tartja-e, hogy hogy végzik a készülékei, mi az utolsó hibaüzenet, amit küldenek a búcsújuk előtt, de ha így is van, ennél a modellnél statisztikailag elemezhetetlen lenne az eredmény, mert ezek a telefonok 170-nel házfalnak csapódva, vagy egy cipőtalp alatt végzik. Ha van igazság.

+3

Ma reggel megint az az érzésem támadt, mintha fűtenének az irodában. Megint igazam volt. A légkondi potméterét a maximális, +3-as értékre csavarva találtam. Én úgy szégyellném magam, ha temperált irodában, munka közben, és nem valami fülledt erotikus helyzetben kapnék hőgutát.

A tudtom nélkül nevezett az iroda egy olyan versenybe, ahol a körülményekhez képest legirracionálisabb egészségkárosodást kell elszenvedni? Mint például pormentesre zsilipelt laboratóriumban szilikózist szerezni?

Márvány menyasszony

Tegnap este viszonylag hirtelen éhes lettem, és M-mel pont ugyanez történt, úgyhogy az ő ötlete alapján, az én ajánlásommal lementünk a Márvány menyasszonyba vacsorázni.

Már a bejáratnál egyértelművé vált a kiömlő cigányzene alapján, hogy bent nagypályás, magyaros vendéglátás folyik. Ennek ellenére bementünk, hiszen az igazán tanulságos esetek mind a komfort zónán kívül esnek meg. A rövidgatyánkon és a bringákon kicsit meglepődött a fogadó pincér, de a fal mellé leparkolhattuk a bicikliket, és készségesen mutatott egy szabad asztalt. Azért látszott rajta, hogy fel van készülve egy szabotázs akcióra: külső jegyeinkben mégiscsak jelentősen elütöttünk a célközönségtől.

A kerthelyiség tömve volt turistákkal, de volt egy magyar asztal is. Hangos nép(?)zene, aztán cigánymuzsika szólt a színpadról. A spanyolokkal ostort csattogtattattak, a németeket táncoltatták, a japánokkal bort itattak. Ez utóbbi akciónál kíváncsi voltam, hogy visszaélnek-e a híres japán alkoholérzékenységgel. De nem.

A nép- / cigányzenei együttes három hölgy tagja közül kettő egyértelműen külön bekezdést érdemel. Szerintem egy szépségkirálynő, és kétpetéjű, de rá egypetéjűként hasonlító ikerpárja lehettek. A cigányzenei blokk alatt a kedvencem a klarinétos figura volt, aki a cimbalmos legnagyobb rajongójának bizonyult: a komolyabb futamokat mindig elismerő ajakbiggyesztéssel nyugtázta, a boogie pedig az egész testét berezonálta, bár nem igazán látványos mértékben.

A közönség soraiban alapvetően kétféle ember volt – rajtunk, harmadikféléken kívül. Az első csoportba azok a korosodó férfiak és nők tartoztak, akik szinte az extázisig élvezték a rájuk irányuló figyelmet, meg a műsort; sőt arra is fel voltak készülve mentálisan, hogy felrángatják őket a színpadra. A másik csoportot az első csoport nőnemű leszármazottai alkották, akik alfa állapotban próbálták átvészelni az estét, és a fizikai fájdalom határáig unták magukat.

A jelenséget magyarként átélni mindenképpen tanulságos volt, hiszen láthattuk, hogy mi az az egyébként halott hagyomány, amit csak a turisták pénzéért tartanak életben. A világban máshol ilyesmik talán a bojtos sapkás őrségváltások, meg a hintós séták.

A személyzet egyébként profi, de nem igazán kedves, bár a ránk osztott koranegyvenes pincérnő talán háromszor is ránk mosolygott az este során. A kaja elfogadható volt, az árak nem túl elrugaszkodottak.

Egy csodálatos elme

A National Geographicon láttam régebben egy műsort dél-amerikai múmia feltárásokról. Ezek a párezer éves holttestek, általában jónéhány réteg textilbe vannak csavarva; hogy azon belül mi a helyzet, azt problematikus kideríteni, mert a legkisebb beavatkozástól is könnyen roncsolódhat a test. Ezért a leleteket a kiemelés után, úgy ahogy vannak, megröntgenezik.

Persze az Andok körülményei között nem elvárható, hogy minden modern eszköz rendelkezésre álljon. Gondolom, röntgenezni is leszállították az archaikus hullákat valami közeli városba, aztán az elkészült képeket már a helyszínen vizsgálták a tudósok. A műsor szerint a feltárás hősei, ha nem is váratlan, de embert próbáló nehézséggel találták szembe magukat: a kórházakból ismert, neonfényes, csíptetős nézegetőjük sem volt a helyszínen. De az egyik briliáns intellektusú szakember látomásszerű ötlettől vezérelve egyszer csak a természetes fény felé fordította a felvételt, és a csoda megtörtént: mindenki látta a múmiák csontjait és szövetmaradványait.