Egy kedves kollégám érdeklődésének homlokterében – el nem ítélhető módon – a női nem áll. Ahányszor egy számára szebb, vagy valami miatt érdekesebb hölgyet lát, az élmény hosszabb-rövidebb időre blokkolja a beszédközpontját, illetve a rövidtávú memóriáját. Lehet, hogy más agyi központokat is gátol a vizuálisan bemenő információ, de az épp mesélt történet félbeszakadása, majd akadozó újrakezdése az, amit bármely megfigyelő regisztrálni tud. Bármelyik időpillanatban.

A kávémat, vagy bármilyen folyadékot, amit hozzáadott cukorral kell elkeverni, a leggyakrabban egyszerű lögyböléssel szoktam összedolgozni. Ezt a vegyészek titrálásnak hívják. Előnye, hogy nincs szükség hozzá kanálra, ezért akár extrém környezetben is, pl. dzsungelben, és/vagy ellenséges vonalak mögött, – ahol ésszerűen kell korlátozni a magunknál tartott eszközök számát – hibátlanul fel tudom oldani a cukrot a gravírozott kristálypoharamban.

A 18-as villamosra fellépett egy telefonbeszélgetését épp befejező, külső adottságai alapján nem a férfiakat marionett bábúvá változtató típusba sorolható csaj, és megkérdezte a szellőzni kinyitott fülkében, a közvetlen megkeresések szempontjából védtelenül ülő vezetőt, hogy tudna-e várni 5 percet a barátnőjére. A sofőr első megdöbbenése után azt mondta, hogy természetesen nem tud várni, mert ez egy menetrend szerint közlekedő jármű. A lány erre a csalódottság legkisebb jele nélkül, kint, a villamos mellett hátrébb ment. A vezető, megdöbbenésének meghosszabbított szakaszában nem indult el, hanem leszállt, és utána ment a lánynak. Nem tudom, hogy sikerült-e konzultálniuk (nem láttam őket), de végül elindultunk. Biztos hamarabb odaért a barátnő.

Ma kávézás közben el szerettem volna mesélni egy vesével kapcsolatos történetet, de már az előzményeket is olyan plasztikusan sikerült felvezetnem, hogy a hallgatóság egy tagja kifejezetten megkért, hogy magát a történetet ne hozzam a tudomására. Hogy a katarzis teljesen el ne maradjon, inkább ideírok egy másik vesés történetet.

Engem életemben hétszer soroztak. Ezekhez a performanszokhoz kapcsolódóan mindig el kellett mennem orvos(ok)hoz, hogy megfelelő írásos hátteret teremtsünk a sorkatonai szolgálatom elkerülése érdekében alkalmazott érvelésem alátámasztására. Az egyik ilyen alkalommal reggeli vesevizsgálatra kellett mennem.

Jóformán hajnalban kellett kelnem, és nem szabadott könnyíteni magamon, azonban meg kellett innom 1 liter vizet. Megjelentem a vizsgálaton. Szűk fél óra várakozás után egy durva modorú, kb. 127 kg tömegű nő fogadott, és arra kért, hogy vetkőzzek le félig-meddig, hadd ultrahangozza meg a hólyagomat. Ekkor már inkább a kuporogva guggolás lett volna az adekvát testtartás, de azért felfeküdtem. Hideg zselét kent a hasamra, de nem azzal a gyengédséggel, ami romantikusan ellensúlyozta volna a helyzetből fakadó barátságtalanságot, hanem határozott, sulykoló célratöréssel. Amikor jól bekent(e még a fanszőrzetem útjába kerülő részét, meg az alsógatyámat is), úgy elfáradt, hogy a vizsgálat lényegi részében már a komplett jobb karjának a súlyát a hólyagomra helyezte. Ólomsúllyal csörgedeztek a másodpercek, miközben tiszteletreméltó alapossággal végigjárt minden négyzetmillimétert.

Elsőre meg se hallottam, hogy végeztünk, csak a szemrehányó, emelt hangú ismétléskor eszméltem. Nagy levegőt vettem (persze csak mellkasba), felkönyököltem, és összeszorított ajkakkal és csukott szemmel kicsit az oldalamra fordultam és összekuporodtam, majd a lehetőségeimhez mérten ezt a testhelyzetet tartva leléptem a műkőre. Elkezdtem lassan öltözködni, de egy kiáltás, és pár felém dobott törlőpapír állított meg: csutakoljam le magam. Nagyjából megtettem, udvariasan elköszöntem, és azonnal a WC-be botorkáltam, kétségbeesetten keresve azt a kompromisszumos tempót és lépéstechnikát, amikor már elég gyorsan, de még nem túl rázósan haladok. A következő 5-8 percet cérnavékony, könnyebbülést alig hozó vizeléssel töltöttem – közben a WC látogatók 3 generációját búcsúztattam el.

Úgy hallottam, hogy Spanyolországban egy adott szubkultúra körében – kis túlzással – nemzeti sport, hogy forgalommal szemben az autópályára hajtva ki hány lejárónyi távolságot tud megtenni. Moszkvában viszont mindeközben valaki „hátulról” levillogja az egyes rajtszámú versenyzőt.

Tegnap észrevettem, hogy annak ellenére, hogy nemrég cserélték a km órám madzagját a bringán, megint nem mér rendesen. Ez a második cateye termékem, ami tönkremegy – másodszor. Keservesen csalódtam a japánokban.

Miközben a jelenséget figyeltem a Duna-parton, B említette, hogy velem szemben is közlekednek kerékpárosok. Az ütközés elkerülhetetlen volt. A srác jól tűrte a csapást, csak két kérdést fogalmazott meg. Az egyik az volt, hogy rendben vagyok-e. (Ezt persze én is megkérdeztem tőle). A másik az, hogy vajon nem láttam? Hát nem, úgyhogy magamra vállaltam a hunyó szerepét: igazán nem túlzó elvárás, hogy egy biciklista rendeltetésszerűen használja a vezető érzékszervét.

Mindeközben B olyan élénk figyelmet fordított a balesetre, hogy minden további segítség, vagy külső hatás nélkül, önállóan bukott egyet – a jól ismert első fék túlhúzásos módszer alkalmazásával.