Kategória: Egyéb kategória

Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád

Robert óráján a percmutató elérte a tizenkettőt, ő pedig kettőt koppantott a nyitott ajtón, és belépett. – Szervusz, foglalj helyet. Akkor a dolgozói elégedettség felmérés, ugye? – kérdezte Jack, és olyan arckifejezést öltött, mint aki gondolatait összegezve lezárja az addig az asztalán lévő témát, majd bezárta a vitorlásokról szóló böngészőablakot.

– Igen – kezdte Robert – és köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudtál fogadni. Szóval az eredményekkel kapcsolatban azt hiszem, hogy nagyjából mindent értek, és már vannak ötleteim is, hogy mire milyen válaszok legyenek, és szerintem hétfőn, de legkésőbb kedden át is küldeném, hogy mit szólsz, viszont van egy dolog, amiben a segítségedet szeretném kérni, mert nekem nem az jött át, mint ami a felmérésből…

– Persze, ne hülyéskedj, tudod, hogy az ajtóm mindig nyitva áll, és konkrétan azért vagyok, hogy nektek mindenben segítsek, amiben csak tudok, úgyhogy hallgatlak, és biztos, hogy kitalálunk valamit – mondta Jack és Robertre mosolygott.

– Köszönöm. Szóval itt egyebek mellett az jött ki, hogy a csapatom nem érzi azt, vagyis hát ezt állítják tulajdonképpen, hogy nem számíthatnak rám, meg hogy nem érzik bennem, hogy a segítő szándékom mindig ott van… és hát nem tudom, hogy ez honnan jön, Jack, te tudod, mert beszéltünk erről, hogy én az összes vállalati értékben mindig a max…

– Persze – szakította félbe Jack. – Ez teljesen nyilvánvaló, én is látom, és a többiek is látják, tehát nem gondolom, hogy itt ezzel érdemi gond lenne önmagában. De ugyanakkor azt kell, hogy mondjam egyúttal, hogy értem, hogy honnan jöhet ez a dolog. Robert, nem elég valamilyennek lenni, hanem annak is kell látszani: most ez egy bullshit, de hát attól még igaz. Nekem még anno a Nagyöreg tanított egy technikát. Amikor mondjuk bejön hozzád valaki, vagy akár, amikor egyszerre több emberedhez beszélsz, csináld azt – ezt egyébként az elején legjobb tükör előtt gyakorolni – hogy a szád két szélét úgy húzod kétfelé, hogy egy kicsit fölfelé is görbüljön. Ezzel tulajdonképpen rámosolyogsz a másikra. De várjál – intette le a megszólalni készülő Robertet – mert ha csak ennyit csinálsz, az furcsán veheti ki magát, és nem úgy jön le, mint egy mosoly, hanem azt hiszik, hogy színleled. Hogy a mosoly őszinte legyen, ahhoz a szemeket is be kell vonni. Kicsit ellapítani, és valahogy… de ezt majd a tükör előtt úgyis meglátod, szóval valahogy elérni, hogy a külső sarkakban egy kicsit a ráncok is megjelenjenek. Na, ez a mosoly maga, és ugye erre lyukadtak ki a kutatások is, hogy ez ébreszt bizalmat, ez növeli az irántad érzett elkötelezettségen keresztül a cég iráni elkötelezettséget is, ez meg ugye vastagon megmutatkozik a bevételeken.

– Hú, hát nagyon köszönöm. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit úgy jöttem be ma hozzád, hogy azért nem voltam benne biztos, hogy fogsz tudni segíteni, de még egyszer nagyon köszönöm, és főleg azt, hogy tőled mindig egy tényleg konkrét, kézzel fogható, a munkában használható tanácsot kapok, és nem csak valami általános izét – mondta Robert, és szája két szegletét a fülei irányába húzta, mert máris továbbgondolta, amit Jack mondott neki arról, hogy a szájnak felfelé is görbülni kell. A szemről így elsőre ugyan elfelejtkezett, de egyrészt Róma sem egy nap alatt épült fel, másrészt Jack ugyan mosolygott rá, de nem figyelt annyira, hogy ez feltűnjön neki.

Az utód

A herceg annyira elkeserítő hangulatban volt, hogy csoda, hogy egyáltalán rászánta magát, hogy kilovagoljon. A rá nehezedő nyomás minden egyes nap, mióta csak az eszét tudta, egyre fokozódott. Mindig próbált tanulni apjától, tényleg megpróbálta, de be kellett vallania magának, hogy ő ehhez egyszerűn nem elég. Érti a neki mondott szavakat, látja, hogy apja mit és hogy csinál, de akkor sem áll össze a kép. A herceg teljes bizonyossággal tudta, hogy képtelen lesz átvenni a stafétát, és ha csak rá gondolt, hogy ezt apjának elmondja, teljesen kifutott belőle a vér, a szíve ki akart szakadni a mellkasából, és a sírás környékezte. Ugyanakkor attól mindennél jobban rettegett, hogy egyszer valóban elsírja magát, így ilyenkor mintha villám csapott volna bele, megfegyelmezte magát. Minden ilyen alkalomkor elhalt benne valami.

A kastélyt és az erdőt maga mögött hagyva beért a faluba. A földúton, a viskók között, nem is tudta, miért, lelassította lovát, és a jobbágyokat kezdte figyelni, holott általában ügyet sem vetett rájuk. Azok mindent abbahagyva az út két szélén megálltak, és levett fejfedőkkel, és földre szegezett tekintettel adták meg a hercegnek, ami jár. Némelyikük alázatosan köszönt, jó páran megmukkanni sem mertek.

A hercegen egy parányit enyhült a nyomás, megállt, és tekintete elidőzött az előtte görnyedő embereken. Az egyöntetű masszában aztán egyszer csak valami furcsát vett észre. Valami nem stimmelt: az egyik férfi nem hajtotta le a fejét, mint a többiek, sőt, kifejezetten felemelte, és egyenesen a herceg szemébe nézett. Volt valami furcsa a tekintetében, mintha tudott volna valamit a hercegről, amit senkinek sem szabadna tudnia, vagy mintha látná benne azt a valamit, amit senkinek nem szabadna látnia.

A herceg úgy megdöbbent, hogy el sem kapta a tekintetét a férfiről, aminek rögtön nagyon meg is örült, mert a veszélye fennállt, hogy így tesz, márpedig ezt soha nem tudta volna megbocsátani magának. Hirtelen tanácstalanságában egyszerűen tovább léptetett. Ahogy távolodott, a falu moraja visszatért a szokásoshoz, minden olyan volt, mint a találkozás előtt.

A hercegre hirtelen egy lórúgás erejével tört rá megszokott szorongásának többszöröse. Nagyon is történt valami! Semmi nem olyan, mint a találkozás előtt. Mintha egy tekintetnyi gúnyos elbeszélést kapott volna az arcába arról, hogy nem elég jó. Minden, valaha érzett dühének az ősforrását ebben a tekintetben találta meg. Iszonyú haragos lett, megfordította a lovát, és vágtában tért vissza a faluba. A férfit ugyanott találta. Elővette a pisztolyát, és egyetlen, a mellkasra leadott lövéssel megölte.

Újra enyhült rajta a nyomás. A jobbágyok döntő többsége néma csöndben remegett, néhány nő sírdogálni kezdett, egy idősebb asszony pedig a többiek rémült tekintetétől kísérve a halott férfihez rohant, és zokogva ölelte meg az élettelen testet. A herceg ismét lövésre emelte a fegyverét, de végül úgy döntött, hogy nem húzza meg a ravaszt. Feltételezte, hogy a jobbágyok ezért hálásak lesznek neki, de nem sokat időzött ennél a gondolatnál, mert ebben a pillanatban valami sokkal fontosabb dolog történt.

Hirtelen mindent megértett. A hatalom nem gondosan, előre kidolgozott stratégia kérdése. Persze, szükség van tervezésre, de az egész akkor is inkább olyasmi, mint egy mindentől függetlenül létező áramlás, amivel eggyé kell válni. Ha pedig az ember eggyé válik vele, akkor erőlködés nélkül tudni fogja minden pillanatban, hogy mi viszi előre, mi pattintja le az ellenállást róla. Utána lehetne nézni, hogy ki volt ez az ember, okozott-e már fejfájást korábban, és egészen bizonyos, hogy a megölése visszamenőleg bölcs döntésnek bizonyulna, az eseményeket kívülről szemlélők számára, és senki ki nem találná, hogy pontosan mi és miért történt.

A hercegnek, nem is tudta, mióta először, nevetnie kellett. Végtelenül megkönnyebbült, sőt, határtalan boldogságot érzett. A jobbágyok felerősödő moraját meg sem hallva úgy csapott vágtába, hogy a lovát meg sem sarkantyúzta, éppen csak rá gondolt, hogy vágtassanak, nagy levegőt vett, és már indultak is. Biztos volt benne, hogy amint apjához ér, mondania sem kell semmit, ő akkor is látni fogja, hogy itt az áttörés, hogy nem volt hiába a sok erőfeszítés: az utódlás biztosított.

A lélek tükre

Korábban is világosnak tűnt számára, de N csak most, a háború alatt értette meg igazán, hogy mit jelent, hogy a szem a lélek tükre.

Pontosan tudta, hogy a háború egyik nép érdekeit sem szolgálja: ez egy hatalmi, politikai játszma, ahol ő, és az ellenség katonái is csak parasztok a táblán. Éveken át nézte tehetetlenül, ahogy a propaganda átmossa a többség agyát, hiába bocsátkozott vitákba, hiába érvelt, hiába sorolt tényeket, az árok csak mélyebb lett közötte és a vezérben hívők között. Azért abban az utolsó pillanatig bízott, hogy végül nem lesz háború. Nem lett igaza, és addig hezitált, amíg már késő volt: nem tudta elhagyni az országot, besorozták.

Először arra jött rá, hogy az életösztön mindennél erősebb, és a közös sors összeköti a többiekkel akkor is, ha a háborúról magáról épp az ellenkezőjét gondolják. Az éles helyzetben tanúsított megbízhatóságon kívül persze a katonák most is az alapján szerveződtek klikkekbe, hogy ki mit gondolt a háborúról. N természetszerűen a többi pacifistához sodródott, de a háboró-pártiakkal való vitákat már rég elkerülte.

A hozzá hasonlóan gondolkodókat egyetlen pillantásról felismerte. Ahogy a szemük villant egy kijelentés, egy parancs hallatán, ahogy csak maguk elé néztek a pokol szüneteiben, az mindent elárult. Ami viszont egyszerűen nem jutott eszébe, és ezért neheztelt magára, mert gondolhatott volna rá, az az volt, hogy az ellenség hasonlóképpen megosztott kell, hogy legyen. Az ő egyetlen pillantásuk is elárulta, hogy a béke vagy a háború oldalán állnak.

Az őrjáraton – érthető módon – mindig nagyon feszült volt. Szinte összeroppantotta az összpontosított figyelem kényszere, a halál talán csak pillanatnyi távolsága. Ilyenkor, elterelendő a figyelmét, mindenfélén gondolkodott, de mindig ugyanoda jutott vissza, ahonnan elindult: a szem a lélek tükre. Aztán ahogy újra a megszokott megállapításra jutott, hirtelen pánik fogta el, mintha elaludt volna ütközet közben, és most ébredve nem tudná, hogy mi történik körülötte.

Egy ilyen pillanatban arra lett figyelmes, hogy társa valahol elmaradt mögötte, és mire lépések zaját hallotta a tömb sarka felől, már egymással szemben álltak az ellenséges katonával. Az adrenalinfröccs majdnem ledöntötte a lábáról, és szíve akkorát ugrott, hogy azt hitte kiszakad a helyéről. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, és a másik szemébe nézett. A saját gondolatait látta tükröződni: nem volt elvakult, ő sem akart háborúzni, és ő is fürkészve nézett N-re.

Az idő mozdulatlanná dermedt. Ahogy nyugtázta, hogy ugyanarra gondolnak, éles csattogást hallott, és csak lassan esett le neki, hogy a saját fegyvere szól: bármit gondolt is, az ösztönei meghúzták a ravaszt. Elszörnyedt azon, amit tett. Ugyanebben a végtelen pillanatban mintha hátralökték volna, ütést érzett a törzsén, majd éles, hideg fájdalmat. Ő is golyót kapott. Egyszerre estek össze. A másikat a fején érte a lövés, azonnal meghalt. N előtt elhomályosult a világ. Mintha bakancsok zaját hallotta volna közeledni, de nem tudta eldönteni, hogy milyen irányból, és már nem is érdekelte.

* Bár nyilván onnan jutott eszembe, ez az írás nem az orosz-ukrán háborúról szól. Ott nem két politikai erő rakta ki a sakktáblát, nem egyenlő felek mentek háborúba egymással, hanem van egy napnál világosabb agresszor.

Új kihívások

Az egyik legüresebb közhely, hogy az élet írja a legsúlyosabb történeteket. Hát már hogy ne lehetne kitalálni bármi megtörténtnél súlyosabbat? Csak fogni kell az esetet, majd egyet súlyosbítani rajta, és kész.

Van viszont ez a minapi, zavarba ejtő epizód, amit éppen az tesz zavarba ejtővé, hogy tényleg úgy történt meg, ahogy itt le fogom írni. Ha bármit hozzátennék, az csak elfedné, hogy a hazugságnak, amiben élünk, mégis mekkora tömegvonzása van.

A múlt év egyik utolsó videóhívásában az egyik koraötvenes német kolléganő kért szót. Könnyeit üggyel-bajjal visszatartva, elcsukló hangon jelentette be, hogy elhagyja a céget. Elmondta, hogy életében nem volt még ennyire boldog, mint éppen ezzel a csapattal, és megkért minket, hogy ne is firtassuk, hogy kinek és mennyire hálás úgy szakmailag, mint emberileg. Rengeteget tanult, és noha sok nehézséggel is szembesült, mindegyik csak gazdagította.

De akárhogy is, az életben csak a változás állandó, márpedig most eljött a változás ideje, érzi belülről, mert átjárja minden porcikáját: új kihívásokat kell keresnie.

És hova mész tovább, ha meg szabad kérdezni? – puhatolódzott valaki félve. – Korengedményes nyugdíjba – hangzott a válasz.

Flow

– Kicsinál engem ez a munka – szólalt meg hirtelen a lefelé görbülő szarvú ökör. Szügyét nyomta a járom, és mintha a hátán is mázsás súly ült volna. Minden lépésnél azt hitte, megbolondul. Pontosan tudta, hogy a fájdalma nem elsősorban fizikai eredetű: a járom be van bugyolálva, és egyhuzamban csak hat órát kell dolgoznia. A problémája az egész helyzet abszurditásával volt. Soha nem tapasztalt meg más életet, de legbelül érezte, hogy a helyzete lényegénél fogva elviselhetetlen.

– Mi van már megint? – kérdezte a 120 fokkal hátrébb befogott ökör. – Az, hogy nem tudom, hogy mit keresünk itt. Körbe-körbe megyünk egész nap, alul kiveszik ezt a fehér izét, amúgy itt sincsenek, csak kilovagolnak, meg dáridóznak. Ez az egész egyértelműen értük van. Olyan, mintha a mi létezésünknek csak az lenne az értelme, hogy ezeknek ezt a gépezetét működtessük. Titeket nem dühít, hogy valahogy olyan ez az egész, mintha hiába lenne ezer rét, nekünk nincs máshol helyünk, valahogy nem tudunk kikeveredni ebből? Nincs másfajta élet. Nem tudsz kimenni a mezőre, csak egy másik malomba, vagy szántóföldre tudsz kerülni.

– Megint ezzel jössz… Visszamennél az őskorba, ahol vadásztak ránk? Ahol egész nap bujkálni kellett? Meg egész nap kajtatni a kaja után? Tudod, egy kicsit már nekem is kínos a hálátlanságod. Enni kapsz, ráadásul olyan tápot, amiben minden vitamin meg ásványi anyag benne van, ami a munkához kell, meg fedelet kapsz a fejed fölé, meg párnázott jármot, dolgoznod csak napi hat órát kell, de te állandóan jössz ezzel az összeesküvéselméletes, balos hülyeségeddel. Meg ezek e „fájdalmaid”, amikről a múltkor is beszéltél… Magadnak köszönheted. Nekem miért nem fáj? Te keresed a problémát, és mivel az nincs, így csinálsz magadnak. Ezért fáj. Húzd ki magad, dülleszd ki a melled, és egy parányit húzódj a külső ív felé, és enyhén érintő-irányba mutasson az erővonalad. Egyrészt könnyebb lesz hajtani a malomkereket, másrészt tanulsz valamit, fejlődsz, jobb leszel a munkádban, meg úgy általában is jobb ökör leszel. Fogd fel egy lehetőségnek. Vagy kihívásnak.

– Halljátok? Figyeljetek már! – vágott hirtelen közbe a harmadik. – Nem rohanunk egy kicsit körbe? Tudjátok, hogy elszédüljünk. Az a kedvencem. Az a flow, nem?

Párttagok és párton kívüliek

Az országban mostanra kétféle ember volt. A párttagok, és azok, akiknek a pártonkívülisége része volt annak a feladatnak, amit a párttól kaptak. A két csoport arányáról egyrészt nem álltak rendelkezésre hivatalos adatok, másrészt a párttagság, illetve párton kívüliség kérdése kényes témának számított, így az emberek egymásról sem tudták, hogy ki melyik csoportba tartozik.

Az elnök hátradőlt a bőrfotelében, lábait kinyújtóztatta, és ahogy egy sóhajtással tíz év bennfeszült levegőjét engedte ki, nevetnie kellett. Innentől jóval simábban fognak menni a dolgok.

Már soha nem lesz ugyanolyan

Dr. Kluger minden szempontból rutinos tudós volt. Számtalan eredményének horderejére jellemző, hogy többségükhöz azt a kommentárt fűzték a szakírók, hogy a világ utánuk már soha nem lesz ugyanolyan, mint előttük volt.

A tudós minden kutatása végén szinte szertartásszerűen elpakolt mindent maga körül, lecsendesítette a gondolatait, és hagyta, hogy az eredmény valódi jelentősége feltáruljon előtte. Ilyenkor nem gondolkodott, tulajdonképpen semmilyen, a kutatás során kamatoztatott készségét nem használta, csak várta, hogy a felfedezés megtalálja a helyét a világmindenségben, hogy kivilágosodjanak előtte azok az összefüggések, amiktől a világ visszavonhatatlanul más lesz, amik látszólag teljesen független területeken gyakorolnak nem várt hatást az emberiség életére.

Most volt életében a legizgatottabb, miután újra és újra ellenőrzött mindent, és századszorra is az jött ki, hogy az úgynevezett valóság, ahogy mi ismerjük, fizikai értelemben nem létezik, csupán egy mindannyiunk agyában futtatott szimuláció. A gondolatok elcsendesítése ezúttal szinte reménytelennek tűnt, azok vadul, látszólag összefüggéstelenül ugráltak fel elméjében, hogy pillanatokkal később újabb gondolatoknak és érzéseknek adják át a helyüket.

Aztán nagyjából negyven perc féktelen sodródás után egyszer csak mindent elsöpörve, az agya felől a mellkasa irányába egy lórúgásszerű lökéshullámot küldve beléhasított: hiába derült ki az altalunk ismert valóságról, hogy nem létezik, a lakáshitelét ezután is ugyanúgy fizetnie kell, ha nem akarja, hogy az utcára kerüljön.

A hipermarket pénztársora

Fuchsba olyan érzés hasított, mintha ebben a pillanatban jött volna a világra, pontosabban, mintha ebben a pillanatban kezdett volna létezni. Semmilyen emléke nem volt, így azt sem tudta, hogy került éppen egy hipermarket pénztársorába. Egyszerre volt számára végtelenül idegen és mégis magától értetődő a mesterséges környezet.

A szalagra pillantott, aminek teljes hosszán vagy tíz élettelen tollas tyúk hevert. Még melegek voltak, szaguk szinte egyetlen testként különült el a hipermarket mesterséges illatelegyétől. Fuchsnak az vált gyanússá, hogy egyszerre érzi abszurdnak és természetesnek a helyzetet. Önkéntelenül az utóbbi értelmezés felé billent, amikor azon kapta magát, hogy az utolsó tyúk mögé helyezi a kis elválasztó műanyagot.

Ahogy onnan visszafordult, rögtön feltűnt neki, hogy a pénztáros valami miatt szinte kővé dermedt, de nem annyira félelmében, mint inkább elképedésében. Fuchs körülnézett, és olyan érzése támadt, mintha megállt volna körülötte az idő, majd ahogy újra előre szegezte a tekintetét, a bejárat felől egy pillanatra meglátott egy alakot, majd hirtelen először minden elsötétült, mintha lekapcsolták volna a villanyt, majd olyan erős emberszag ütötte meg, hogy szinte ledöntötte a lábáról.

Ugyanebben a pillanatban vakító bíbor fény vágott a szemébe. Hirtelen feltűnt neki, hogy hideg van. Hunyorított egyet, hogy szemét újra kinyitva jobban lásson. Ekkor döbbent rá, hogy a földön fekszik, és csak annyira tud mozogni, hogy a fejét felemelje. Vörös bundáján csatakos vérfoltot látott, oldalt pedig, a kerítés mentén a tyúkokat, majd azok mögött a rohanva közelítő, tömény emberszagot maga előtt toló gazdát. – Megvagy, a kurva anyád! – ordította a gazda, és közvetlen közelről újra tüzelt. Fuchs behunyta a szemét, és a tyúkok meleg illata, mint barna bárányfelhő jelent meg a szeme előtt.

Az expedíció

Három hete ez a sziklapárkány a világunk. Se föl, se le nem tudunk innen szabadulni. Napokig, talán egy hétig is azt gondoltam, hogy iszonyú szerencse, hogy ficamokkal, horzsolásokkal és kisebb vágott sebekkel megúsztuk az esést, de aztán lassan mindkettőnknek leesett, hogy a vége ugyanaz, csak így tovább fog tartani.

Hárman jöttünk erre az „expedícióra”: a barátom, a kutyám és én. A barátommal együtt voltunk katonák, szavak nélkül is értjük egymást. Olyan dolgokon mentünk együtt keresztül, amikre amúgy sincsenek szavak. Egy ponton túl nem számoltuk, hányszor mentettük meg egymás életét. A kötelékünk olyasmi, amilyen az ikrek között lehet.

A kutyám a háború után került hozzám. Csámpás kis korcs volt. Tulajdonképpen most is az. Egy hirtelen döntéssel hoztam el pont őt a telepről. A fecskendőbe már felszívták a mérget, amivel véget vetettek volna földi pályafutásának. Attól a pillanattól kezdve elválaszthatatlanok vagyunk. Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, nem csak én mentettem meg az ő életét, hanem ő is az enyémet. Ha ő nincs, semmi nem maradt volna abból az emberből, aki a háború előtt voltam. Pontosabban semmi nem maradt volna belőlem. Pont.

Ez az „expedíció” az élet ünnepe lett volna mindhármunknak. Biztonságos távolságra a sok szartól, amin keresztülmentünk, egy-egy nyugodt, konszolidált élet vidám, közös emléke. Hát nem így alakult. A fázás nem vészes, a ficamok és sebek is rendben lesznek, vízhez is jutunk: többször is sikerült felfognunk esővizet. Nincs viszont mit ennünk.

Nincs több lehullott levél, korhadó fakéreg, semmi. Már a sziklarepedések közötti törmeléket is mind megettük. Tucatnyi holtponton vagyunk innen és túl, csikaró éhségen, hidegrázáson, tompaságon, álmosságon, „súlytalanságon”, hallucinációkon, az erdő egyre tompuló hangjain, homályos látáson… Jobbára csak ülünk összegörnyedve, diónyi vákuummal a gyomrunk helyén, és kezd olyan érzésünk lenni, mintha az egészet kívülről figyelnénk, és nem is velünk történne. Aztán hirtelen ránk tör, hogy ez igenis velünk történik, mi haldoklunk, a mi szerveink kezdik csendesen, különösebb paláver felmondani a szolgálatot.

Mindketten tudjuk, hogy ez így egyszerűen nem fog működni. Nem igazán beszéltünk róla, de világos mindkettőnk előtt, hogy mi az egyetlen megoldás. A barátom nem sürget, nem győzköd. Pontosan érti, hogy min megyek keresztül. Hiába egyértelmű a helyzet, hogy a természet parancsa az, hogy túl kell élni, hogy táplálékhoz kell jutni. És hiába tűnik úgy, hogy vannak a döntést megkönnyítő tényezők.

Nem lehet pontosan tudni, hogy mennyi idős a kutyám, de tizenháromnál biztos nem kevesebb. Annyi biztos csak, hogy mi tíz éve vagyunk együtt, és hogy ez tíz nagyon szép, boldog év volt. Szóval tudjuk, hogy nincs sok hátra neki. Amúgy sem… Meg ott van az is, hogy az emberélet mindennél fontosabb. Ott van az is, hogy ő nem is érti a helyzetet, nem is fogja érteni, hogy mi történik vele, sőt a tudatáig sem fog eljutni. Meg hogy az élet utat tör magának, és a halál torkában mindannyian csak biológiai lények vagyunk, túlélőgépek, kívül minden viszonyrendszerét vesztett erkölcsön.

A pisztoly már a kezemben van, de képtelen vagyok gondolkodni, mintha zuhannék, mintha a gondolatok gondolnának engem, és nem fordítva. Öt óra van. Ilyenkor szokott vacsorát kapni. Mindig tudja, mikor van vacsoraidő, de soha nem volt tolakodó, soha nem volt követelőző. Csak a tekintetén láttam, hogy az ételre gondol. Most is rám néz, a kis feje a combomon pihen… érezhetően könnyebb, mint korábban.

Úgy néz rám, mint aki meg sem lepődne, ha egyszer csak kaja kerülne elő valahonnan, és ő végre ehetne. Eszébe se jutna neheztelni rám, hogy akkor eddig miért nem kapott. Ahogy ránézek, nem látok mást, csak jóságot, hűséget és végtelen, vak bizalmat. Tudom, hogy az ő fejében soha nem fordulna meg az, amit mi ellene elhatároztunk. Neki én vagyok a legfontosabb a világon, bármikor, gondolkodás nélkül meghalna értem. És pontosan ez fog történni.

Ahogy idáig jutok a gondolkodásban, egyszerre rám szakad ennek a rohadt helyzetnek minden súlya. Hazugság, hogy egy ilyen helyzetben már nincs erkölcs, hazugság, hogy nincs jó és rossz, csak túlélés van, hazugság, hogy itt már nem mi döntünk, hanem a természet irányít. Az igazság az, hogy a kutyám bűntelen, én pedig egy a világ minden aljasságát magamban összpontosító áruló vagyok. A csontjaimban, a mellkasomban és a gyomrom helyén érzem, hogy a gonoszság nem egy elvont fogalom, hanem bennem van. Én vagyok az.

Ahogy felhúzom a pisztoly kakasát, önkénytelenül megfogom a kutyám nyakörvét. Pánikba esik az éles zajoktól. Ahogy leesik, hogy mennyire abszurd most erre gondolni, mellbe rúg a fekete, mély szomorúság. Mielőtt elkezdenek ömleni a könnyeim, még látom, ahogy rám néz, nem érti mi történik bennem. Kicsit közelebb fészkelődik, vékony kis testével a lábamnak dől.

Nem tudom, mennyi idő telik el a néma zokogással, amikor egyszer csak úgy érzem, hogy ha most nem tudom összegyűjteni a bátorságomat, akkor soha nem fogom tudni, és mindhárman éhenhalunk. Veszek egy mély levegőt, bent tartom, próbálok nem remegni, felemelem a pisztolyt és meghúzom a ravaszt.

A dörrenés élesebb, siketítőbb, mint bármelyik másik lövés, amit valaha hallottam. Madarak riadnak fel, visszhangzik egy darabig, aztán néma csend. Görcsösen markolok a kutyám szőrébe, a pisztolyt elejtem, a felszabaduló kezemmel megtörlöm a szemem, és felnézek. A barátom holtteste a sziklának dőlve. A homlokán bemeneti nyílás, arcán a pillanat, mielőtt a meglepetés kiülhetett volna rá.

Kiégés

Több, mint tíz éve is lehet, hogy itthon jártam. Alig ismerem meg a trolivezetőt, pedig ő az, és a troli is ugyanaz a kis zászlókkal feldíszített, kisuvickolt jármű, csak valahogy minden tompább. Emlékszem, a sofőr a végállomáson mindig körbejárt egy ronggyal, és áttörölgette az üléseket, megtisztította az ablakokat a kéznyomoktól. Sugárzott belőle a gép iránti szeretet és a gondosság.

De most ő is sokkal tompább. Megyünk a buszsávban, búg a villanymotor, valami valahol súrlódik, aminek talán nem kellene. Épp azon gondolkodom, hogy mi lehet a hang forrása, amikor egy kátyúba hajtunk. A futómű felüt, olyan erejű csattanás hangja és lökéshulláma fut végig a karosszérián, hogy összerándulok, és kicsit elemelkedek az ülésről. De a trolivezető kifejezéstelen, ólomszürke arcán csak egyetlen lusta hullám fut végig, mint egy cél nélküli átutazó.