A „reneszánsz ember”, illetve a „felkészülés a mediterrán életérzés” projektjeim összevont ülését tartva a gangra nyitott bejárati ajtó mellett pengettem az akusztikus gitáron egyre nagyobb beleéléssel az egyik saját szüleményemet, amikor hirtelen valami extra harmónia nyilvánult meg. Csodálkoztam, nem tudtam hova tenni a dolgot, hogy mi gazdagította a játékomat, amikor a nappali ajtajának tok felőli résén át észrevettem, hogy egy emberi alak takarja el a besütő nap fényét. Alsógatyában, a gitárral a kezemben léptem ki az előszobába, és rámeredtem a lakás előtt álló szomszéd hölgyre. Először azt hittem, valami baj van, és segélykiáltást éltem meg tévesen harmóniának, majd ahogy a gitár szót említette, kispolgári reflexből elnézést kértem a hangerőért, és csak ekkor vettem észre, hogy mosolyog, és annyit mond, hogy mikor hallotta a gitárt, gondolta, beénekel.
A táblázat
A nyugdíjas mérnök álom és ébrenlét határán egyensúlyozott. Csukott szemei előtt lomha foltok úsztak, fülébe távoli, azonosíthatatlan zajok foszlányai szüremlettek be, de belül valami vibráló türelmetlenséget érzett.
Egyszer csak meghallotta, ahogy kint a lépcsőház ablaka megnyikordul, és egy pillanattal később kis csengettyű szól, hogy pár lélegzetnyi szünet után az egyszeri hang folyamatos csilingeléssé váljon. A félemeleti szomszéd macskája ért haza.
Az idős férfi arca megfeszült, szemháját erővel szorosabbra zárta, és egy indulatos mozdulattal felkapcsolta a kislámpát az éjjeli szekrényen. Szeméből szinte kicsordult a könny, ahogy a lomha foltok egyetlen égő, izzó fehér ragyogásnak adták át a képzeletbeli horizontot.
Amíg szeme lassan szokni kezdte a világosságot, kitapogatta és kézbe vette a tollat, majd résnyire nyitotta a szemét, feltámaszkodott, és szabad tenyerével eltakarta a villanykörte éles fényét.
Érzékei mintha egyszerre tértek volna magukhoz: amint le tudta olvasni a nagy falióra számlapját (fél kettőt mutatott), az óra monoton tik-takjának hangja is visszatért, ki tudja honnan. – Na kérem szépen – dörmögte maga elé a nyugdíjas mérnök, és az előtte fekvő lapon egy vonalzóval szerkesztett táblázat soron következő rubrikájába, az aznapi dátum mellé felírta a pontos időt.
Milyen volt gyereknek lenni
Ahogy látom, sok szülő egész egyszerűen elfelejti, hogy milyen volt gyereknek lenni, milyen volt először látott dolgokban felfedezni a csodát, a gyerekek pedig értelemszerűen nem tudják, hogy milyen a felnőttek világa. A párhuzamos univerzumok sokszor csikordulva, konfliktusok árán, türelmetlenségtől feszülve fordulnak többé-kevésbé azonos irányba.
Mindig felüdít látni, amikor nem ez történik. Ma az egyik utcasarkon feltárt munkagödörnél vízvezeték becsatlakozást installáló munkásokra lettem figyelmes. Tőlük egy lépésre egy apa, kezében talán játszótéri eszközöket tartalmazó szatyorral ácsorgott a lábbal hajtós műanyag motorján ülő kisfia mellett.
Teljesen beszippantották a munkálatok: megbabonázva bámulta, ahogy a több arasznyi átmérőjű cső a helyére kerül, és létrejön a külső és belső rendszer kapcsolata. A kisfiú mindeközben futólag, szinte hanyagul ellenőrizte a motorja műszaki állapotát, majd a kormányra dőlve oldalra fordította a fejét a park irányába, és türelmesen várva, nyugodtan szemlélte a kilencven fokkal elfordult világot.
Mediterrán
A globális felmelegedésben rejlő lehetőségek egyike, hogy életérzésünket lassan, nyugodtan elkezdhetjük a mediterrán felé tolni. Örülök neki, hogy ez nálam mindenfajta megfontolás nélkül, organikus fejlődéssel kezdődött, de ha már rájöttem, mi folyik, tudatosan is igyekszem majd kiaknázni a lehetőségeket.
Az egyik ablakom éjjel-nappal nyitva van a gang felé, így bejut minden, a ház életéből adódó zaj. Az udvarszinten kialakított kertkezdeménynél lakhatási felmérést végző madarak csivitelése, techno ütem, az éjszakai tévézések, némelyik szomszéd ordibálása.
Az én részem ebből az, hogy a gitározásom hallatszik ki. A napokban emeltem a tétet, és feloldottam a magamra vállalt korlátozást, miszerint este hét után már fejhallgatóval játszom. A nyitott ablaknál rádöbbentem ugyanis, hogy csak egy kollektív gazdagságból vonnám ki a saját hozzáadott értékemet.
A napokban olyannyira áthatott ez a szellemiség, hogy amikor egy új dallamra tapintottam, kinéztem az ablakon, hogy mások is osztoznak-e az örömömben (nem). Később, egy ábrándos pillanatban elképzeltem, ahogy egyik-másik családban, hirtelen csendre intik a gyereket a vacsoránál (különben se csámcsogjon), hogy hallgasd csak, a reneszánsz ember megint rányúlt egy új dallamra, nem értem, hogy lehet, hogy még mindig nincs lemezszerződése.
Something’s not right
Az angolokat úgy ismertem meg, mint akik minden fontosabb döntést végül ésszel hoznak meg. Az európai integrációba is így léptek be, és így könyököltek ki minden külön utas megoldást maguknak.
De most valami alapvetően megváltozott. Illetve változik egy ideje. Értelmes, egyenes, jó szándékú volt kollégáim vadulnak meg a facebookon, és osztogatnak meg bevándorló ellenes tartalmakat, nyilvánvaló hazugságokat, amiket valószínűleg azért hisznek el, mert saját helyzetük relatív romlása nyitottá teszi őket a bűnbakok keresésére. (Mindeközben – legutolsó információim szerint – velem semmi bajuk, de hát az előítélet pont így működik).
Ami most Nagy-Britanniában történt, az méltó a jelenlegi magyar közéleti színvonalhoz: Beparáztatott embereket vezetnek meg minden elképzelést felülmúlóan gátlástalan és aljas politikusok. Ezek közül még a legkevesebb, hogy az egész Brexit népszavazás csak azért jött létre, mert David Cameron magánál akarta tudni a UKIP szavazatokat is, és elég arrogáns volt ahhoz, hogy elhiggye, ez biztos sima ügy lesz (én is azt hittem), és egy vakmerőnek látszó, elegáns húzással írja be magát a történelembe. Hát most beírta, csak majd nem a „nagy formátumúnál”, hanem a „balfasznál” lehet rákeresni.
A hangulat Európában kezd nagyon kellemetlenné válni. Nem tudom, mi fog kisülni belőle, de ez klasszikusan az a helyzet, amire majd a komolyabb gond bekövetkezésekor vissza lehet mutatni, hogy hát igen, itt már egyértelmű volt, hogy ez lesz.
1+0 jó tanács listákhoz
Igazából egy dologról szeretnék írni. Időtlen idők óta látok listákat a világ mindenféle dolgáról, amiknek olyan címeket adnak, hogy 8+1 dolog, amit nem tudtál a töppedt iker szarkómáról, vagy 4+1 dolog, amit nem volt pofád megkérdezni a szomszédodtól (és igazad volt). Ezek hülyeségek. Sorrenben: 8+1=9 és 4+1=5. Az ilyesminek akkor lenne értelme, ha a lista utolsó tagja valamiért kakukktojás lenne a sorban. A +1-ezést nem kötelező alkalmazni, hanem lehet, amikor értelme van. Ezt az alapelvet amúgy általában is megfontolásra javaslom a világ minden dolgával kapcsolatban.
Nagyon homályos emlékeim szerint a totó 13+1-ének van valami hasonló háttere, de hogy mi az, nem emlékszem. Ha valakit érdekel, kérdezze meg kommentben, egy másik kommentelő meg válaszoljon rá.
Hát de nem? Itt tudsz lájkolni.
Pontgyűjtő akció
Anyuka a két, kérdező üzemmódba ragadt gyerekével forgolódik a gondolák között, válaszolgat nekik, szedi össze, ami kell, visszarakja a gyerekek kezéből, ami nem, és elmondja, miért. A hátán kis zsák, belőle esernyők színes, kampós nyele lóg ki.
Egy ökölbe szorult arcú idős hölgy kétszer is megpróbál elmenni mögötte, de mivel az anyuka hátrafelé nem lát, nem veszi észre, és nem engedi el. A matrónán látni, ahogy csapágyas lesz a feketepont számláló, arca elsötétül, fejét annyira megcsóválja, hogy a fájdalom meszes nyakába nyilall, már majdnem feljajdulna, de nem teheti, hiszen akkor észrevenné az anyuka, elengedné, és lefulladna a keserédes pontgyűjtés.
Mindennek vége van egyszer
Azt vettem észre, hogy az utóbbi időben kevés új riff jutott az eszembe, viszont sok régit játszom, és időnként valahogy megvilágosodtam, hogy egyiket vagy másikat hogy is kéne játszani, hogy jobb legyen, vagy akár egészen átalakuljon.
Mindemellett van egy másik, jó ideje tartó folyamat is. Már nem elégszem meg „egyszerű” riffekkel (jó, de igen), hanem valami levezetést, lezárást is akarok adni nekik, vagy akár egy kicsit még jobban megbolondítani, ne adj’ isten olyan jellemzőkkel felruházni, mintha egy konkrét dal gitár menete lenne. Eközben egyre élesebb fülem van arra, hogy mi melyik gitáron, illetve milyen hangszedő állással szól jobban, de az semmi: sikerült ráéreznem a hangnemre, mint olyanra.
Erről ugye azt olvastam, hogy ez sokszor a kezdőhang, meg amihez visszatérünk, vagy ami a leggyakrabban játszott, de legfőképp: ezt tulajdonképpen tudja, érzi az ember. Hát én el nem tudtam képzelni, hogy ezt érezni lehet, és de. Ahogy kikeresgéltem az egyes riffekhez a jó lezárást, és az elkezdett egy mintázatot mutatni, akkor esett le, hogy hiszen ezt olvastam is, hogy oda esik jól visszatérni a riff vagy dal végén. És azóta érzem.
Szóval fogtam pár régebbi számomat, és újrajátszottam őket kicsit kiegészítve, kicsit feldobva, megcizellálva. Itt az egyik, és itt a másik.
Majd mikor ezzel megvoltam – egy régi dallamtöredékemtől saját magamat megihletve – mégis eszembe jutott egy új dallam, és most már nem nyugodtam addig, amíg meg nem találtam a lezárását. Találtam is valamit, de azt éreztem, hogy az utolsó hang nem teljesen az igazi, de a környezők meg már abszolút nem odavalók. Ekkor jutott eszembe, hogy ugyanazt az A hangot az E húron fogom megpendíteni az A helyett, és a dolog – hiába ugyanaz a hang, a hangzás mégis más – a helyére került. Ezt hallva egy újabb hangot is betoldottam, és így jutottam valamihez, aminek már dallama és vége is van, noha eleje még tulajdonképpen nincs.
Onnan, ahol gitározom
Fizikailag fullasztó nézni azt a kisszerű, végső cél nélküli, önmagába visszatérő önkéntes rabszolgai kényszerességet, ahogy a felső szembe szomszéd minden végiggürizett hét után, minden hétvége mindkét napját maradéktalanul takarítással tölti. Márpedig onnan, ahol gitározom, rálátni az egészre.
A feladás édes, reményt adó gondolata
Már messziről észrevettem a későötvenes férfit. Elnyúlt pamut pólója megereszkedett a felszívott patak verejtéktől, mozgása valami szinte bírhatatlan belső kín leképeződésének tűnt. Futott.
Minden lépés egy szúrás a térdben, egy újabb adag felhalmozott hiány a tüdőben, egy újabb lap a tizenkilencre a szívnek, a feladás édes, reményt adó gondolata. A járókelők kitértek előle: nem is tudta volna kikerülni őket, talán nem is látta őket.
Aztán jött az első pillanat. A török büfé előtt az elcsigázott arc életre kelt, a férfi lopva, fejét alig elfordítva, de mohón pillantott a nyárson forgó húsok felé, és nem csak orrán át, hanem száján keresztül is behabzsolt egy falásnyit a mámorító illatból, és egyszerre elhagyta a lendülete, mozgása szétesett, és ő majdnem megállt, de ekkor páni riadalom futott végig vonásain, és emberfeletti erőfeszítéssel, tetemes fizikai és pszichés veszteség árán, de mégis tovább futott.
Innen még borzasztóbb kínlódás volt minden lépés. Mindene égett, teste csak egyetlen forró fájdalom volt, nem tudta, hogy lehetséges egyáltalán, hogy még mindig mozgásban van. Ekkor jött el a második pillanat. Eszébe jutott, hogy otthon a hűtőben megvan még az a kis kebab.
egypercesek 