Out of the Box

Megvan a száz riffem, ráadásul az utóbbi napokban kitaláltam vagy hármat. Ahogy játszom őket (a régebbieket is), kétfelé válnak energia szempontból. Van pár, ami legalábbis engem bepörget, és ha játszom egy darabig, kis túlzással transzba esem, és nem tudom nem ütni a ritmust a lábammal. Optimista forgatókönyv szerint ezekből lehetne igazán jó számokat írni.

Ennek, a reményeim szerint a fenti kategóriába tartozó a riffnek a kitalálása közben pedig megint rájöttem valami triviálisra, ami elképesztő, hogy nem volt azonnal nyilvánvaló, de mostantól igyekszem majd jobban résen lenni. Az történt, hogy az első futam(?), egy G akkord lefogásából táplálkozik, de abból csak a három legvékonyabb húrt használom. Lefogtam a G-t, pendítettem a hármat, aztán át A-ra. Jól ment, nem volt semmi gond, de aztán egy idő után rájöttem, hogy tökfölöslegesen strapálom magam az átfogással, amikor szó szerint kisujjal is megoldható a kis E húr lefogása.

Hátha innen virágzik majd ki valami kreatív húr- és ujjhasználat, ami az első tyúklépést jelentheti a virtuozitás fényes, a végtelenbe tartó ösvényén.

Diszpostia

Nem javul a postásom állapota. Vezetéknevem sokaknak keresztnév. Amikor hónapokkal ezelőtt, a visszaköltözésem után (de amúgy életemben először) találkoztam vele, a nem működő csengőmet nyomta, de épp az előszobán mentem át, úgyhogy észrevettem, és ajtót nyitottam neki.

– Keresztnév Vezetéknév? – kérdezte. – Majdnem. Vezetéknév Keresztnév. – válaszoltam. Ő megint ránézett a kézbesítendő levélre, és résnyire húzott, gyanakvó szemeit újra rám emelte. – Biztos? – Az. – Tudja igazolni magát egy fényképes igazolvánnyal? – szegezte nekem a kérdést, és egy pillanatra sem vette le a szemét rólam, hátha megtörök. Igazoltam magam, aláírtam az ívet, megkaptam a levelet. Mondott még pár szót arról, hogy még nem találkoztunk, és ezért, meg amúgy is biztosra kell mennie, én meg biztosítottam róla, hogy értem.

A következő alkalommal kopogott. – Keresztnév Vezetéknév? – Vezetéknév Keresztnév. – mondtam, és kissé csalódottan láttam újra a gyanakvó kifejezést az arcán, úgyhogy megmutattam neki a címzésen a vezetéknevemet és a keresztnevemet, amit enyhe sértettséggel vett tudomásul, és a helyzetet azzal kezdte magyarázni, hogy még nem találkoztunk, mire újra meg kellett ingatnom a hitében, ami ugyan tovább fokozta a gyanakvását, de legalább nem akadályozta meg a kézbesítésben.

A legutóbbi találkozásunk nem személyesen történt: a levélszekrényemben hagyott többlövetű üzenetet. A hatos számú lakás lakóit értesítette az egyik közműszolgáltató, hogy csúnyán tartoznak, a postás pedig azzal, hogy az erről szóló levelet hozzám, a kilences számú lakás lakójához dobta be, engem értesített ugyanerről. Mindenezek után diagnosztizálatlan diszlexiát diagnosztizáltam nála.

Elfordított fejek

Gyűjtőlencseszerűen összpontosította az amúgy az emberiség létezésével egyidős, felkavaró érzést a gyomromban, ahogy a környék legboldogabb kutyáját tartó néhány hajléktalan közül az egyik újságot árult a lámpánál álló autóknak, ami nekem is csak akkor tűnt fel, amikor egy nyitott Mustang V8-asa bugyborékolt egyet, ahogy kis gázfröccsel előrébb gurult, miközben a festett hajú későnegyvenes sofőr a fejét az ellenkező oldalon ülő, hozzá való barátnője felé fordította.

Átállás

Megint sikerült betömnöm egy lyukat egy korábbi riffben, meg annak a továbbfejlesztésében, ráadásul olyasmivel, ami mintha egyfajta várakozást is ébresztene, illetve növelné az energiaszintet.

Legalábbis az enyémet, mert az alattam lakó kissrác, ha jól hallom a lichthofon keresztül, még a kettővel ezelőtti dallamot dúdolja. Rajtam nem fog múlni az átállás.

A környezetemben – ezek szerint – már többen is vevők bizonyos zenei elgondolásaimra: nincs az eleve kizárva, hogy én létre tudjak hozni valamit, amit mások is zenének érzékelnek.

Az elrugaszkodás éve

Amíg legújabban azon dolgozom, hogy kicsit koherensebbé varázsoljam azokat a riffjeimet, amikben az egyhúros pendítéseket akkordokkal kombinálom (azaz a kéthúros pendítések felé tapogatózom), addig is konokul gyakorlom a régieket, és időnként előfordul, hogy el is jutok valahova.

Írtam már, hogy a legtöbbször türelmetlen vagyok, és egy-egy riffet már akkor felveszek, amikor 1.) még nem forrta ki magát és 2.) amikor még nem játszom jól. Ebben az esetben mindkét tényező fennáll, itt viszont úgy érzem, hogy a kiforrottság azért haladt előre.

Arra is rájöttem, hogy sokszor nincs értelme egy dallamötletet csepegtetni, azaz minden körben hozzáadni egy-egy újabb részletet, azt feltételezve, hogy így milyen szépen bomlik ki a dallam, hanem oda kell tenni mindent, ami van, mert így alkot egy szerves egészet. Vagy részt.

Ennek, az itt másodiknak linkelt dallamnak az esetében ez pont nem igaz, de újabban szoktam találni egy többé-kevésbé épkézláb végződést is. Innen kéne tudnom elrugaszkodni és ráérezni valami ívre vagy koncepcióra, ami lassan elindít a dalban gondolkodás felé a szimpla riff alapúságról.

Fekvő ujjbegy

Úgy néz ki, hogy ezt a gitározást „csak” csinálni kell, és az ember akkor is fejlődik, amikor nem gondolja. A szokásos akkordmeneteim játszása mellett megint elkalandoztam olyan riffek felé, ahol individuális húrokat is játékba hozok a dallam részeként. Úgy vettem észre egyébként, hogy ezek jobban hangzanak az akusztikus gitáron.

Az elektromoson egy nehézségből indulva vittem be pár találatot. A hangolásnál mindig is gondom volt, hogy a G-t egyszerűen nem akarta rendesen hallani a hangolóketyere, úgyhogy az jutott eszembe, hogy a B húron fogom le az ötödik bundot, és úgy hangolom be a G-t, majd az alapján, amit hallottam, beugrott, hogy itt a negyedik húrt kell lefogni. Így már pontosabban tudtam hangolni, de nem örültem neki, hogy a G-t így sem pontosan G-nek hallja a hangoló, ráadásul az egész hangolási mizéria onnan indult, hogy az A-t hamisnak hallottam, míg minden más akkord szépen tisztán szólt – az én fülemnek. Márpedig ilyen elvileg nem történhetne.

Mindezek hatására fogtam a telefonomra letöltött hangolót, és behangoltam a gitárt azzal. Ez azt jelentette, hogy minden feljebb csúszott majdnem egy oktávval. Valamelyik hangoló nyilván nem a standard köré szerveződik, de akárhogy is, ez a hangolás sokkal jobban tetszik, jobban illik a gitár karakteréhez, ércesebb lett a hangja.

E fölött érzett örömömben, ahogy játszogattam mindenfélét, újra felmerült bennem az igény a powerchordok pengetésére, és nem várt kellemes meglepetés ért. Ezúttal hanyagoltam az E és A húrokat, hanem rövid kísérletezés után a D, G és B húrokon kezdtem el próbálkozni, és végre tetszett a hangzás ereje és teltsége.

A három húrt úgy fogtam le, ahogy az A akkordot szoktam, ami két nehézséget is okozott. Az egyik az volt, hogy a többi húrt nem szabad pendítenem, vagy némítanom kell, és ez ezzel a lefogással elég fogós feladatnak tűnt, úgyhogy az előbbit választottam, és meglepve tapasztaltam, hogy elég nagy találati aránnyal meg tudom csinálni, hogy csak a szóban forgó három húrokat pendítem. A másik gond az volt, hogy a nyakon a magasabb régiók felé haladva egyre kevesebb hely maradt az általam alkalmazott lefogáshoz. Fenntartásaimat leküzdve áttértem hát az ujjperces lefogásra, azaz „fekvő” ujjbeggyel fogtam le a D, G és B húrokat, míg az E-t érintéssel némítottam. És a dolog működött.

Nagyon úgy néz ki, hogy megtaláltam egy olyan powerchord mezsgyét, ahol szívesen játszom, aminek szeretem a hangzását. Itt aztán fokozottan könnyű belefutni jó dallamokba, erős riffekbe, úgyhogy azt hiszem, sokat fogok itt kísérletezni a közeljövőben.

Mindezek mellett újrapróbáltam pár régebbi riffet (pl. a Play Ballt), és azok is jobban mennek, és jobban is hangzanak az új hangolással. A zárójelben említettnél például konkrétan eltűnt az első hang fakósága a többihez képest, és most már organikus egészet alkot az őt követőkkel, így egy súlyos hátráltató tényező küszöbölődött ki, és jobban tudok koncentrálni arra, hogy a riffet folyékonyabbá tegyem.

Amúgy az élek magtartása melletti folyékonyabbá tételen minden más esetben is dolgozom, és nem is megy rosszul; ha ezt sikerül beégetnem a játékomba, az egyértelmű és észrevehető szintlépés lesz.

Patyolatfehér kistányér

Áronba hirtelen belehasított az érzés, hogy nem bírja tovább. Mint valami lázas álomra emlékezett vissza a jóllakottság telt érzésére, amit jó félórája hessegethetett el magától. Azóta további három teljes csirkecombot és számtalan szelet kacsamellet nyelt le nem elhanyagolható mennyiségű salátával és petrezselymes burgonyával kísérve.

Hűvös verejtékpára ütközött ki a homlokán, és csakhamar ugyanezt érezte a tenyerén és a hátán is. Gyomra úgy feszült, mint ha robbanni készülne. Csuklott egyet, és szinte elemelkedett a székről, olyan éles fájdalom hasított a nyelőcsövébe. Behunyta a szemét, és halkat böffentett, ami a pillanatnyi megkönnyebbülés után égő érzést és hányingert korbácsolt fel maga után.

Csak most nézett körbe. A vendégek félbehagyott fogások romjai fölött cseverésztek, nevetgéltek, míg Áront egyre inkább hatalmába kerítette a hányinger. Nyelt egyet, hátratolta a székét, és felállt. A terasz körbefordult körülötte, ő pedig ijedten próbált megragadni valamit, ami végül saját székének támlája lett. Zsongó fejjel állt arccal kert felé, amikor újra ki tudta venni az elmosódott körvonalakból, hogy hol van.

Ahogy az izzadság patakzani kezdett minden tagjáról, letántorgott a pár lépcsőn a kertbe, és meg sem állt a kerítésig. Az álló levegő átszelése átmeneti könnyebbségnek érződött, de aztán mintha az egész világ egy, a gyomra körül összeroppanni és a végtelenbe tágulni készülő egyetlen pulzálássá vált volna. Ha megpróbálta behunyni a szemét, a szédülés elviselhetetlenné fokozódott, a nyitva tartáshoz viszont nem volt elég ereje. Csak kapaszkodott a kerítésbe, és zihált.

Aztán lassan, nagyon lassan, minden apró mozdulatrészletet gondosan megtervezve megfordult, és háttal dőlt a kerítésnek. Így kicsit kihúzhatta magát, és valamivel több hely jutott a gyomrának és a tüdejének is. A megkönnyebbülés első jelei halványan mutatkozni kezdtek.

Langyos szellő ébredt a kert aljában, az erdő nedves aljnövényzetének illatát hozva magával, és Áron végre be tudta hunyni a szemét. Pár pillanatra szinte álomba merült, amikor maga sem tudta miért, de nyugtalanság suhant át rajta. Kinyitotta a szemét, és a terasz párás levegőn átszórt vakító fényében meglátta a tortát.

Szíve heveset dobbant, kezei ökölbe szorultak, és egyetlen lendülettel lökte el magát a kerítéstől, hogy rövid imbolygás után kissé berogyasztott térdekkel és előretartott karokkal indulhasson a fény felé. A világ hullámzani és csavarodni kezdett, de Áron nem lassított, csak a célt figyelte, és időnkénti kilengéseit mint egy hajó kormányosa köszörülte ki: arra figyelt, hogy nagyjából mindig a torta felé tartson.

Az egész visszatérés egy időtlen rohanás volt a nedves füvön, vakondtúrásokon át a lépcső keménységén felbukdácsolva. Áron kimerültségében és akarata ellenére újra becsukta a szemét, de szerencsére ugyanebben a pillanatban saját elhagyott székének támláját érezte tenyerébe simulni. Leült, kihúzta magát, és egy patyolatfehér kistányért húzott maga elé.

Közönség előtt

A „reneszánsz ember”, illetve a „felkészülés a mediterrán életérzés” projektjeim összevont ülését tartva a gangra nyitott bejárati ajtó mellett pengettem az akusztikus gitáron egyre nagyobb beleéléssel az egyik saját szüleményemet, amikor hirtelen valami extra harmónia nyilvánult meg. Csodálkoztam, nem tudtam hova tenni a dolgot, hogy mi gazdagította a játékomat, amikor a nappali ajtajának tok felőli résén át észrevettem, hogy egy emberi alak takarja el a besütő nap fényét. Alsógatyában, a gitárral a kezemben léptem ki az előszobába, és rámeredtem a lakás előtt álló szomszéd hölgyre. Először azt hittem, valami baj van, és segélykiáltást éltem meg tévesen harmóniának, majd ahogy a gitár szót említette, kispolgári reflexből elnézést kértem a hangerőért, és csak ekkor vettem észre, hogy mosolyog, és annyit mond, hogy mikor hallotta a gitárt, gondolta, beénekel.

A táblázat

A nyugdíjas mérnök álom és ébrenlét határán egyensúlyozott. Csukott szemei előtt lomha foltok úsztak, fülébe távoli, azonosíthatatlan zajok foszlányai szüremlettek be, de belül valami vibráló türelmetlenséget érzett.

Egyszer csak meghallotta, ahogy kint a lépcsőház ablaka megnyikordul, és egy pillanattal később kis csengettyű szól, hogy pár lélegzetnyi szünet után az egyszeri hang folyamatos csilingeléssé váljon. A félemeleti szomszéd macskája ért haza.

Az idős férfi arca megfeszült, szemháját erővel szorosabbra zárta, és egy indulatos mozdulattal felkapcsolta a kislámpát az éjjeli szekrényen. Szeméből szinte kicsordult a könny, ahogy a lomha foltok egyetlen égő, izzó fehér ragyogásnak adták át a képzeletbeli horizontot.

Amíg szeme lassan szokni kezdte a világosságot, kitapogatta és kézbe vette a tollat, majd résnyire nyitotta a szemét, feltámaszkodott, és szabad tenyerével eltakarta a villanykörte éles fényét.

Érzékei mintha egyszerre tértek volna magukhoz: amint le tudta olvasni a nagy falióra számlapját (fél kettőt mutatott), az óra monoton tik-takjának hangja is visszatért, ki tudja honnan. – Na kérem szépen – dörmögte maga elé a nyugdíjas mérnök, és az előtte fekvő lapon egy vonalzóval szerkesztett táblázat soron következő rubrikájába, az aznapi dátum mellé felírta a pontos időt.

Milyen volt gyereknek lenni

Ahogy látom, sok szülő egész egyszerűen elfelejti, hogy milyen volt gyereknek lenni, milyen volt először látott dolgokban felfedezni a csodát, a gyerekek pedig értelemszerűen nem tudják, hogy milyen a felnőttek világa. A párhuzamos univerzumok sokszor csikordulva, konfliktusok árán, türelmetlenségtől feszülve fordulnak többé-kevésbé azonos irányba.

Mindig felüdít látni, amikor nem ez történik. Ma az egyik utcasarkon feltárt munkagödörnél vízvezeték becsatlakozást installáló munkásokra lettem figyelmes. Tőlük egy lépésre egy apa, kezében talán játszótéri eszközöket tartalmazó szatyorral ácsorgott a lábbal hajtós műanyag motorján ülő kisfia mellett.

jmotor.jpg

Teljesen beszippantották a munkálatok: megbabonázva bámulta, ahogy a több arasznyi átmérőjű cső a helyére kerül, és létrejön a külső és belső rendszer kapcsolata. A kisfiú mindeközben futólag, szinte hanyagul ellenőrizte a motorja műszaki állapotát, majd a kormányra dőlve oldalra fordította a fejét a park irányába, és türelmesen várva, nyugodtan szemlélte a kilencven fokkal elfordult világot.