Nemrég felkerestem a háziorvosomat azzal a panasszal, hogy mindjárt negyvenegy leszek. A kerület honlapján próbáltam meg kitalálni, hogy hova kell mennem, de az információáradat ellenszelében elég hamar kiegyeztem egy döntetlenben, és egyszerűen elsétáltam az egyik legközelebb lévő címre.
Egy kicsit vártam, megpróbáltam memorizálni az arcokat, hogy majd tudjam, ha mind elfogyott, én következem, de aztán végül mégis odamentem a ruhatárosnak látszó, de mint kiderült, az egyik orvos recepciósaként dolgozó hölgyhöz, hogy megkérdezzem, tulajdonképpen jó helyen járok-e.
Ezt úgy lehet kideríteni, hogy az orvosok ajtóira kifüggesztett lapokon kell kikeresni a címem, és figyelni arra, hogy nehogy túl hamar megörüljek, ha látom az utcám nevét, mert az páros és páratlan oldalakra, és azon belül is szakaszokra van osztva. Miután az én konkrét címem nem szerepelt sehol, visszamentem a pulthoz további egyeztetésre.
A hölgy kérdezte a címem, bemondtam, majd ő rávágta az egyik orvos nevét, mire én az osztott szekciókkal érveltem. Elővett hát egy füzet szerűséget, és onnan próbálta meg kikeresni, hogy vajon hova tartozhatok. Ezt alighanem elunta, mielőtt megoldásra jutott volna, és inkább egy tipped adott le az egyik nem messze lévő utcában székelő hasonló intézményre.
Átsétáltam. A váró tömve volt beszédfoglalkozást tartó idősekkel. Itt is épp az arcokat figyeltem, amikor az egyik ajtó mögül kilépett egy asszisztens. Kiderült, hogy mindenki a másik ajtóhoz vár (ahova az én címem is tartozik). Mondtam, hogy én szívesen bejönnék, ha ez bürokratikus szempontból lehetséges. Lehetséges volt.
Az első meglepetés akkor ért, amikor a doktornő kezet nyújtott. Nem így emlékszem a felállásra, de nem is mostanában voltam utoljára háziorvosnál. Kedves, mosolygós nő volt; az asszisztens hasonlóképp. Miközben odaadtam a különböző igazolványaimat, elmondtam a panaszom. Ez meg számukra volt az első meglepetés. A jelek szerint rendkívül ritka lehet, hogy valaki azért megy be hozzájuk, hogy elvégeztessen pár ilyenkor elvileg esedékes állapotfelmérést.
A kórtörténetemről is beszéltünk persze, ami egyébként egy, az unalomig eseménytelen sztori, de azért két vidám részlettel így is tudtam két új meglepetést okozni. Az egyik, hogy régebben magas vérnyomásom volt, de ma már nincs. Ezt rögtön igazoltuk egy tankönyvi értékeket mutató méréssel. A másik az el nem múlt, de egész jól ráncba szedett gerincsérvem rövid története volt: Egy saját kárán rengeteget tanuló barátom útmutatásai alapján kiköszörültem a tartásomat, és az erre kimódolt gyakorlatok végzését (nem teljesen jó kedvemből, de tulajdonképpen nem is vonakodva) a halálom napjáig fogom folytatni.
Beszéltünk még az életvitelemről, azon belül a sportolási szokásaimról. Itt egy kis zavar támadt, mert megint vissza kellett kérdezniük, hogy jól értik-e, hogy a két órát alkalmanként mondom, és heti három-négy alkalomról, és különböző mozgásformákról beszélünk. A szokványos válasz – gondolom – az lehet, hogy „nincs nekem időm sportra”.
Ezután megkaptam a beutalóimat laborra, EKG-ra és mellkas röntgenre. Csak gyorsolvasással futottam át őket. A mellkas röntgenes meg is lepett, mert még soha nem hallottam olyat, hogy „köhögés alatt”-i képet akarnának készíteni; hiszen az értelemszerűen egy bemozdult fotó lenne. Úgyhogy rájöttem, hogy egyszerűen nem sikerült a gyorsolvasás, ránéztem hát még egyszer a papírra. Az állt ott, hogy „köhögés miatt” lesz szükség a röntgenre. Azaz a prevenció nem életszerű és legitim oka semmilyen vizsgálatnak. Persze, tessék egészségesnek lenni, de amíg ez sikerülni látszik, addig minket ne fárasszon – mondja az állam.
Laboron voltam már százszor, amikor a katonaságot akartam megúszni. A különbség annyi volt, hogy most volt egy fizetős tétel is a sorban. Brutális tömeg volt, pedig direkt a kezdőcsúcs mögé pozícionáltam az érkezésemet. A felvételi pultoknál volt egy-egy soron kívül fogadott belsős kolléga, akiknek az ügye a szokványosnál fogósabbnak bizonyult. Ezt leszámítva gyorsan ment minden. Rövid parancsszavakkal utasítottak: kabát a fogasra, üljön le, szorítsa ökölbe a kezét. Ezúttal nem durrantották el a vénámat, viszont három fiolát is levettek a nekem szokásosnak tűnő kettő helyett. Utána gyorsan elhajtottak. Szorítottam a vattát, egyik hónom alá gyűrtem a pulóveremet, másik kezemmel a papíros mappa után kaptam, amit csak a földre tudtam tenni, és elhúztam a fogas mellé. Ott két szék állt, az egyikre lepakoltam, közben jöttek a nyakamra a többiek, majd még szóltak is, hogy adjak már egy kis helyet az egyik hölgynek, úgyhogy még inkább a sarokba húzódtam, ahonnan még váltottam pár szót ezzel a másik beteggel, aztán a növekvő tumultus nyomása alatt megtörve magamban azt mondtam, hogy jól van bazmeg, és felvettem a pulóvert meg a kabátot, noha kissé még véreztem. Átvergődtem az azóta még tovább duzzadt tömegen, vizeltem egyet, a poharat meg az átadóablakban hagytam.
Az EKG sétatávolságra volt egy magánbetegeket is fogadó intézményben. Ruhatár kötelező. A pultnál három ember, akiknek mintha tiltva lenne a verbális és nonverbális kommunikáció, semmi életjelet nem adtak a közeledésemre. A félkörös pult egyik felénél mégis olyan közel kerültem az egyik nőhöz, hogy végül csak rám nézett. Megkérdeztem, hogy itt zajlik-e a betegfelvétel. Rezignáltan rám nézett, és a másik oldalára mutatott, hogy ott, értelemszerűen ott zajlik, ahogy azt minden épeszű beteg tudja. Innen tárgyszerűen intéztük az adminisztrációt. Utólag visszagondolva parasztnak kellett volna lennem a nővel, de ez nem jutott elég hamar eszembe, úgyhogy például rutinból rámosolyogtam, és megköszöntem a segítségét.
Rövid várakozás után behívtak, és kérdezték, hogy mi a bajom. Itt is elsütöttem, a viccesnek szánt, de tényszerű öndiagnózisomat az életkoromról. A nő azt mondta, hogy akkor fejfájást ír, az bárkinek lehet, és szokott is lenni. Mondtam, hogy felőlem rendben. Aztán a meglepően hamar lezajlott, de a doktornő autójának garanciális javításával kapcsolatos pokoljárás rövid ismertetését is magában foglaló vizsgálat után hozzátettem, hogy ha már valami igazán életszerűt és igazat akarunk írni, akkor írhatjuk, hogy magas vérnyomásom volt régebben, de ma már nincs. Noha egy pillanattal korábban, a papírra pillantva a nő még azt mondta, hogy ez tökéletes, ezt az állításomat azonnal és határozottan cáfolta: akinek magas vérnyomása volt, annak magas vérnyomása is van. Ebben maradtunk.
A mellkasröntgen tartott talán a legtovább. A betegfelvételnél úgy nézett ki a csaj arca, mint aki egyik meglepetésből a másikba esik, ami az informatikai rendszer kezelését illeti, majd meglehetősen hosszú várakozás következett egy legalább huszonhat fokosra fűtött, egyébként hangulatos, tágas folyosón. (Ez a hely is működik magánkórházként is). Innen aztán behívtak. Fel kellett vennem az ilyenkor szokásos pozíciót, majd kissé belélegezni. És egy jó darabig ennyi. Egy ponton túl már nagyon gyanús volt, hogy komolyan gondolják, hogy egy kis levegő ennyi időre elég lenne. Kisvártatva szóltak, hogy kifújhatom, aztán az egész megismétlődött most már kicsit gyorsabban. Ezek után oldalra fordulva is átvilágítottak – ilyen még nem történt velem korábban, ha jól rémlik. A vetkőzőből hallottam, hogy a csaj hívja a karbantartókat(?) telefonon, hogy a gép végképp térdre rogyni készül: csak tizedikre teszi a dolgát, aztán még ki is kapcsol. Ez, tekintve, hogy a másik gépük is rossz, elég hamar teljesen el fogja lehetetleníteni a munkavégzést.
egypercesek 