Sanyi bácsi meg Pista bácsi

Tucatszor láttam már körbemenni az állítólagos párbeszédet, amiben a szülő azt próbálja megmagyarázni a gyerekének, hogy két férfi hogy érezhet úgy egymás iránt, ahogy azt alapértelmezés szerint nők és férfiak szokták.

Én is annak vagyok a híve, hogy a gyerek korának megfelelően, természetes egyszerűséggel válaszoljuk meg a kérdést. De azért legyünk résen. Nem mindegy, hogy hogyan zárul a beszélgetés.

– Sanyi bácsi meg Pista bácsi miért csókolgatják egymást állandóan?

– Mert ők egy szerelmespár ugyanúgy, ahogy Ági néni meg Zoli bácsi. Ilyen is előfordul.

– Aha. Ehetek egy sütit?

– Nem.

“Egy új dimenzió hajnalán”

Már javában saját kezdeményezésből hoztam játékba a kisujjamat, amikor kiderült a húrnémításos dolog. Így tegnap megint a start mezőn találtam magam, de ma már meglepően könnyen sikerült az új kéztartásos pozíciók némelyikében is használnom.

Most az F7, meg a C környékén tűnik lehetetlennek az új tartás hatékony, pontos és gyors használata, de holnap nyilván ez is lehetségesnek fog majd tűnni.

Extra nehezítés, hogy a gitárom elég hangos, amit alapvetően jó dolognak tartok, de most épp itt vannak a festők, és ahogy az ő fejükkel próbáltam gondolkodni, arra jutottam, hogy az egyszerű dalok csupasz gitárkíséretének, illetve az akkordváltásoknak a zaja nem növelné a komfortérzetüket, illetve kívülállók számára csak nehézkesen tudnám elmagyarázni, hogy amit csinálok, az tulajdonképpen jó, és óriási haladás, meg egyébként is, örüljenek, hogy nem hegedülni tanulok.

Szóval miattuk halkabban „játszom”, amit már amúgy is terveztem, mert lassan túl kell lépnem azon, hogy a húrok eltalálásának örülök, és be kell izzítanom olyan komponenseket is, mint a hangerővel, dinamikával való variálás.

The more you think the more you stink

Az „A” tervem az volt, hogy ugyan létezik az a megoldás, hogy például az A akkord lefogásánál a bal kezem hüvelykjével elnémítom az E húrt, én ezt mégsem fogom alkalmazni, hanem majd csak az ötödik húrtól pendítek, és akkor tökéletesen fog szólni. Ami azt illeti, nem is voltam egészen sikertelen a terv végrehajtásában, de ahogy egyre inkább dalokat is igyekszem játszani, kiderült, hogy annyi minden másra is kell figyelni (ritmus, fel-le pendítések megosztása, erő, stb.), hogy a pendítés kezdőpontjának precíz megtalálása már pont sok.

Úgyhogy most átálltam arra, illetve elkezdtem átszoktatni magam, hogy mindig telibe, vagy legalábbis ne halálpontosan pendítsek. És tényleg: sokkal jobban át tudom adni magam a ritmusnak, meg a pendítés mintázatának. Persze mivel nincsenek hosszú ujjaim, most arra kell figyelnem, hogy az első húrt ne némítsam véletlenül, ahogy a gitár nyaka gyakorlatilag a markomban van, és nincs már hely ívelgetni tulajdonképpen egyik ujjammal se.

beginner-lessons-finger-thumb-positions-800x800.jpg

Ez azt is jelenti, hogy bizonyos szempontból megint újra kell tanulnom az akkord váltásokat, amit viszont nem bánok, mert rendesen belejöttem a gitár tanulásba, és mindennapos esemény, hogy teljesen más helyen és körülmények között ugrik be valami ötlet, amit ki akarok próbálni, és alig várom, hogy a kezembe vehessem a gitárt.

Sajgó ujjak már nem állítanak meg, csak akkor hagyom abba a gyakorlást, ha drasztikusan romlik a teljesítményem: ilyenkor veszem tudomásul csak, hogy elfáradtam. Már önállóan is elkalandozom. Sokadszorra fordul elő, hogy egy ideig nem nézek rá a tananyagra, hanem elmélyítem, amiben bizonytalan vagyok, majd amikor ebben épp stagnálok, elkezdek próbálkozni máshol, például megnézem, hogy egy kicsit odébb fogva milyen hangokat tudok előcsalni, és azok hogy hangzanak az eddigiekkel, meg ilyesmi. Aztán úgy döntök, hogy veszem a következő leckét, ami pont arról szól, amire épp magamtól jöttem rá.

Mennyezetszociológia

Hazaérkezésem alkalmából – pár hét bemelegítés után – leszakadt a mennyezet egy darabja, amit ránézésre még pár másik fog követni vagy magától, vagy – optimális esetben – egy festő segítő keze által.

Hirtelen két szakemberrel léptem kapcsolatba. Az egyik egy nagydumás késő harmincas. Mindenre van egy története. Például, hogy miért késett egy órát a meló felmérésekor (töketlen autósok a nem működő lámpánál a Soroksárin). Vagy hogy az egyik legutóbbi ügyfele, Laci bácsi, egy hétszázezres munkára hogy adott száztízezer borravalót. Arra is biztos lesz egy kis színes, hogy a tegnapra ígért, több forgatókönyvet felvázoló árajánlat-mátrixa miért nem ért még ide.

A másik figura egy szomorú ötvenes mérnök, aki nyilván nem a legszórakoztatóbb körülmények között avanzsált festővé. A megbeszélt időpontnál bő fél órával ért ide korábban. Beszéltünk róla a telefonon, hogy minél korábban jön, nekem annál jobb, aztán ezek szerint vállalt valamit, amiben biztos volt, hogy meg tudja oldani, de nem volt szüksége a biztonsági tartalék időre.

A nagydumással előtte elég sokat morfondíroztunk, hogy mit lehet tenni, hogy ilyen leszakadás már ne nagyon forduljon elő. Hálót kell feltenni, és akkor jó tíz évig nem lesz ezzel gond – mondta. Az ex-mérnök ugyanezt úgy adta elő, hogy ez sajnos előbb-utóbb ugyanígy le fog jönni, bár ő fel fogja hálózni. A mérnök egyúttal az árajánlatát is megadta, és amikor az időzítésről beszéltünk, azt mondta, hogy a jövő héten tudja megcsinálni, vagy ha akkor nem jó nekem, akkor már csak ősszel. Őt választom.

Amúgy Angliában is találkoztam egy szakemberrel, amikor egy barátnak segítettem a költözésénél. Az volt a dolga, hogy teljes felelősségvállalás mellett, hatóságilag csavarja le a gáztűzhely csatlakozóját a csőről, azaz előtte elzárja a csapot. Ezért valami egészen meghökkentő óradíjat kapott.

Ő is mérnök volt korábban, de azt mondta, hogy nagyon feszélyezte a nagy felelősség, meg az a rengeteg dokumentáció, úgyhogy átképezte magát gázszerelőnek, és azóta is boldogan él anyagi és erkölcsi megbecsülésben.

Persze az angoloknál azért nem lehet tudni, hogy mi a valóság. Európai mércével kevés a diplomás. A most aktív negyven fölöttiek bármilyen diplomájukat réztáblára gravíroztatják, és már megy is a szobájuk ajtajára. Hirtelen három-négy ember jut eszembe, aki arról számolt be, hogy builderként (aki minden szakmunkához (kellene, hogy) ért(sen), ami egy épületben felmerülhet), vagy autómentőként boldogabb, mint értékesítési igazgatóként, vagy IT mérnökként. Maradjunk annyiban, hogy a PR-juk biztos profibb, mint a magyar mérnök-festőé.

Áttörések

Kiderült, hogy nem csak akkordok vannak, hanem pengetési mintázatok is, azaz rendesen meg lehet variálni, hogy a négy ütem közül hány le- és felpendítés legyen, és pláne, hogy mikor. Ha ezt összebolondítom azzal, hogy hagyom kipengeni a hangot, vagy jobb tenyéréllel elnémítom közvetlenül az akkordváltás előtt, akkor egyetlen, vagy pár akkordváltásból is olyan univerzum nyílik meg, hogy elképesztő.

Miután két mintázatot vettem a vonatkozó leckékből, szinte öntudatlanul elkezdtem újabbakat kipróbálni, és miközben el se hittem, hogy ez mennyit számít, mosolyogva süppedtem a flow élménybe, és a sajgó ujjaim is mintha valaki másnak fájtak volna, annyira nem befolyásolt semmiben. Ha hozzá nem értő kérdezett volna, hogy mit csinálok, azt mondtam volna, hogy improvizálok, te szerencsétlen, nem látod?!

guitar-improvisation-catherine-harms.jpg

Egyúttal arra is felfigyeltem, hogy az aktuális leckét olyan jól veszem, mintha előre készültem volna, szóval fajsúlyos sikerélmények érnek most már naponta.

Ugyanakkor, hallgatva egyszerűnek tűnő dalokkal erősen meggyűlik a bajom. Lehet, hogy csak három-négy akkordot kell variálni bennük, de amit megpendítek, azt ki kell tartani, majd hirtelen elnémítani, és nagyjából ugyanabban a pillanatban átfogni és keményen megpendíteni a következőt, ami persze az összes ujj mozgásával jár.

Az ütemek háromfelé osztásának akadályát viszont lassítás nélkül vettem. Nem tudom, hogy ettől csak én féltem – mert rendesen elfelezni valamit nem kaland, de a harmadolásnak azért mellé lehet nyúlni – és a zenében ez megy magától, vagy az eddigi ráfordított idő és energia hálálta meg magát. Munkahipotézisnek egyelőre az utóbbit fogadom el.

Sörforradalom

Azt hiszem, már évek óta hallom, hogy Magyarországon sörforradalom zajlik. Az elmúlt egy-másfél hétben sikerült is mintát vennem. A forradalom szó helyett én egyelőre a felkelést használnám.

sor_7.jpg

Hét féle sört ittam az eddig rendelkezésemre álló idő alatt. Ebből eggyel voltam maradéktalanul elégedett: a Kőbányai Világossal. Egy barátom, akiért tűzbe teszem a kezem, hogy nem esik sznobéria áldozatául, említette a Propaganda nevű sört, úgyhogy egy olyat is kértem. Ahogy belekóstoltam, egyből beugrott, hogy az illető – velem szöges ellentétben – a kesernyés, pilseni típusú söröket szereti. Ezzel együtt, ezen érződött, hogy valódi sör, a készítői tudták, hogy mit cselekszenek, és a saját műfajában jót is alkottak.

Az összes többi szar volt. Általában az összetevők egyike elszabadult, például az élesztő a rohadásig uralta az egész löttyöt, vagy sikerült úgy bodzát csempészni a főzetbe, hogy annak egyetlen (a legkellemetlenebb) komponense legyen csak érezhető, satöbbi.

Végül is ilyen egy szokványos forradalom. Az emberek nem pontosan tudják, hogy mit csinálnak, és hogy végül mi fog kisülni az egészből. Most majd nyilván felpezsdülnek a sörsznobok, aztán remélhetőleg el is csendesednek majd.

Én amúgy nem vagyok egy kiemelt sörrajongó, úgyhogy az a tervem, hogy bízni csak a kipróbált márkákban fogok, és ha épp kedvem tartja, majd vállalom a magas, de következményeiben jelentéktelen kockázatot, hogy belefutok egy-egy, a forradalom hevében feleslegesen megszületett sörbe.

Amúgy, ha az egész paláverből megmarad majd tíz új márka, meg az országban itt-ott bele lehet futni egy-egy jó lokális sörbe, az egész megérte.

Bayern 3 Band, mint cseppben a tenger

Elég sok illúzió él a magyarok fejében Nyugat-Európáról. Nekem – Angliában élve – sikerült ezek számát radikálisan csökkentenem – elismerve, hogy számos dolog egyszerűen tényleg jobb és/vagy jobban működik, mint nálunk.

Lehet, hogy a németeket bálványozó angolok beszélték tele a fejemet, és ezért lepődtem meg egy jelenségen Németországban, amit Magyarországon teljesen természetesnek vennék, miközben súlyosan felháborítana – de hát Magyarországon ez a kettő kéz a kézben jár…

Voltam egy koncerten Münchenben, ami jól meg volt szervezve, satöbbi, tehát semmi németekkel kapcsolatos illúzió nem dőlt volna romba, hacsak nem lett volna az első előzenekar.

Az ilyeneknek iszonyú nehéz dolguk van (velem feltétlenül), mert az emberek a fő attrakciót várják, ezért nem kimondottan befogadó állapotban hallgatják az adott együttest. Ehhez képest zeneileg meglepően jók voltak, illetve ez végül is nem kellene, hogy meglepetés legyen. A hangszeresek értettek a hangszerükhöz, jól és élvezettel játszottak covereket, az énekes pedig kimondottan profi volt, tudott erőt beleadni mélyen és magasan egyaránt.

Volt viszont egy kakukktojás. Először az tűnt fel, hogy van egy figura, aki félig a háttérben lég-basszusgitározik, meg macsónak szánt módon beleáll a riffekbe, és ennyi. Épp kérdeztem a többieket, hogy ez meg ki a f, amikor sajnos kiderült, hogy egyfajta énekes. Az a fajta, akinek a hangja a dó-ré-mi skálát öleli fel, de a két szélén már a középen gyenge hangereje is lekonyul. Ez az ember minden második-harmadik számnál lehetőséget kapott, hogy ő énekeljen olyan számokat, ahol legalább egyszer volt egy olyan rész, amit normál körülmények között a táncdalénekes rendesen rekedten megnyom és/vagy egy oktávval magasabban énekel, hogy az ember lúdbőrözni kezd, de itt csak az ehhez tartozó arckifejezés manifesztálódott, maga a hang nem.

b3.jpg

A figurának ezek után a tényszerűen kudarcos részek után mintha kombinált tesztoszteron és endorfin tolulása lett volna, olyan elégedettség ömlött az arcáról és a mozdulataiból. Egészen szürreális volt. Az első „hangos” megnyilvánulása után pár körrel be is mutatták, és ugyan nem figyeltem, de valami olyasmi esett le, hogy a fickó a bajor rádiónál valami vezető.

Azaz kellően sikerorientált, céltudatos, arcátlan és önkritika híján való ahhoz, hogy simán bekerüljön egy csapatba, ahol mindenki más konkrétan zenész. Azóta megnéztem az együttes facebook oldalát, és kiderült, hogy a többiek is javarészt mind vezetők a Bayern 3 rádiónál, aminek nem örülök, de végül is tényleg tudtak zenélni, úgyhogy mondjuk, hogy bocsánatos bűn, hogy kicsit halmozni kezdik a nekik „járó” előnyöket, de az, hogy egy globális szintű, agyeldobós, zenetörténelmi állócsillag koncertje elé fértek be, így is súlyosan otromba aránytévesztés, és biztos vagyok benne, hogy a háttérben egyedül az üzleti érdekérvényesítő képesség állt, nem a zenei kompetencia.

A második előzenekarral (Vintage Trouble) semmi ilyen gond nem volt, nekik egyszerűen szar volt a zenéjük, nevetségesen modoros a ruhájuk, az énekes meg az a kaliberű ripacs volt, akit – ha korrektek akarunk lenni – már bezárva kéne tartani. Mondjuk a gitáros is.

vintage-trouble-9_30_2014_375-glide.jpg

Szilvuple

Az utóbbi években annyira hozzászoktam, hogy semmi nem oldódik meg egyszerűen, hanem mindig és mindenhol felmerül valami várt vagy nem várt akadály, hogy Franciaországon átautózva a néhány alkalommal, amikor beszélnem kellett valakivel, automatikusan franciául szólaltam meg.

A szóban forgó franciák ezt minden további nélkül tudomásul vették, én magam viszont komolyan meg voltam lepődve, hiszen egyáltalán nem beszélem a nyelvet. Az egyszerű interakciókat azonban így is le tudtuk bonyolítani. Így persze mindenki sokkal normálisabb volt, mint néhány éve, amikor kezdők hibáját elkövetve angolul próbálkoztam. Most még olyan is előfordult, hogy én franciául küzdöttem, ami az eladóban akkora empátiát ébresztett, hogy angolul válaszolt.

Ötödik rész – Karakterek

HR menedzsernek lenni egy rehabilitációs központban nem csak a munka jellege miatt más, mint pizzát hordani, taxizni vagy akár tolmácsolni, hanem azért is, mert egészen másfajta emberek között folyik a dolog. Az ápolók munkásosztálybelinek számítanak, ugyanúgy, ahogy a pizzériában dolgozó angol munkatársaim, és nem meglepő módon eléggé hasonlítottak is azokra egy csomó vonatkozásban. Most nem róluk akarok írni, úgyhogy röviden csak annyit, hogy alapvetően normális, az átlagos angol udvariaskodáshoz képest szókimondó, de kedves emberek; némelyikük lusta, többségük azért nem.

Kezdjük a főnökömmel. Intelligens, feladatorientált és egyenes ember, komoly lendülettel és önbizalommal. Ugyanakkor klasszikus, frusztrált, és ezért keményen küzdő középosztálybeli. Folyamatosan olyan érzésem volt, hogy minden beszélgetésünk alkalmával, amikor nem a munkáról volt szó, azon igyekezett, hogy magáról az általa kívánt képet fesse. Időnként akkor is, amikor munkáról volt szó.

Elmesélt egy történetet, amit azzal kezdett, hogy annak idején egy Bentleyje volt (most egy hosszított karosszériás Audi A8-at hajt(ott)). Vártam, hogy ennek mi lesz a jelentősége, de végül a történet arról szólt, hogy két rendőr hamisan vádolta piroson áthajtással, ami ellen hosszasan küzdött, és végül nyert – részben azért, mert volt egy igazságügyi közlekedési szakértői képesítése is, ami jól jött, mert így hitelesen bizonyította, hogy a rendőrök hazudtak, amikor azt állították, hogy ki tudták következtetni a lámpa színét már nem emlékszem hogy, noha azt konkrétan nem láthatták. Rákérdeztem, hogy a Bentely miatt volt-e esetleg antipatikus nekik, de nem értette a kérdést. Ő viszont megkérdezte, hogy én milyen autót szeretnék, ha bármi beleférne. Mondtam, hogy ezen nekem igazán nem időszerű gondolkodni, de jó eséllyel nem vennék luxusautót akkor se, ha lenne rá pénzem. Ez nem fért a fejébe, és erősködött, hogy de mondjak valamit, németet, angolt, csak valamit. Jó, akkor Maserati – mondtam. Erre megnyugodott.

Érdekes kép élt a fejében a társadalmi osztályokról. A város, ahol ő lakott (Blackpool) tulajdonképpen egy bazinagy szórakoztató negyed, kaszinókkal, vidámparkkal, satöbbivel – alapvetően egyszerű embereket célozva. Rossz a híre, de persze ott is van más. Amikor erről kérdeztem, egyértelművé tette, hogy ő az elit negyedben lakik, messze ettől a lepukkanástól, majd simán összemosta a szegényeket a bűnözőkkel, és úgy általában a rossz emberekkel.

Magyarország létezéséről már előttem is tudott. Pécsett dolgozott egy haverja évekkel ezelőtt, és őt látogatta meg. A látogatás során az ottaniak – sejtésem szerint beteges bizonyítási vágyból – alaposan bemutatták neki, hogy milyen kacsalábon forgó házakban laknak, puccos éttermekbe járnak komoly autókkal; és úgy általában: van miből szórni a pénzt. Ezt úgy kommunikálta felém, hogy lássam, ő tudja, hogy Magyarország se a harmadik világ, még ha ez kicsit meglepő is.

Hasonlóan hasadt elképzelése volt az iskolai végzettségekkel kapcsolatban. Rendszeresen mondott olyanokat, hogy akivel majd egyeztetnem kell, az nem egyetemet végzett, intelligens ember, mint én, úgyhogy majd ennek megfelelően kezeljem. (Én most már sokkal több emberrel találkoztam és beszéltem, mint szerettem volna, és nekem nagyon úgy tűnik, hogy az idióták aránya konstans minden iskolázottsági szinten – és amúgy társadalmi csoportban is).

Az utolsó negatívum, amit ennek a már tényleg méltatlan felsorolásnak a végére még ideírnék az, hogy végig volt egy olyan határozott érzésem, hogy azt gondolja, hogy szívességet tesz, illetve saját nagyságáról ad tanúbizonyságot azzal, hogy engem partnerként kezel, és nem mint bice-bóca kelet-európait. Pl. amikor egy email váltást mutatott egy rasszista húzásról, azt azzal kommentálta, hogy neki az ilyesmitől felforr a vére, és gondolja, hogy nekem is, pedig még sötétebb is a bőre, mint az enyém. Namost az én bőröm fehér – legalábbis novemberben mindenképp, de erre nem igazán szoktam gondolni. Az email amúgy egy lengyel figuráról szólt, úgyhogy nem teljesen világos, hogy mi volt a főnököm fejében, de volt valami kellemetlen az egészben, az biztos.

De mondom, a lényeg vele kapcsolatban mégis az, hogy köszönet jár érte, hogy egyáltalán felvett, hogy korrekt volt és nyitott az észérveimre, hogy nem rejtette véka alá a jó véleményét, és hogy maximálisan döntésképes volt. Körülbelül a legtöbbet tette értem ebben az országban, és ezért köszönettel tartozom neki.

A lengyeles ügy a következőképpen nézett ki. Az előbb említett email váltás arról szólt, hogy az egyik asszisztens továbbított egy önéletrajzot a kórház igazgatónak. A levél maga csak annyi volt, hogy „hát ez nem hangzik valami angolnak, mi”? (Nem, valóban nem, hanem lengyelnek hangzott w-vel, meg y-nal, ahogy kell). Az igazgató válasza: „Next”. Azaz: ez kuka, nézzük a következő jelentkezőt.

Ez a volt igazgató igazi arrogáns, sunyi féregnek tűnt azok alapján, amiket megtudtam róla a fegyelmi eljárás keretében, de mivel végül is nem ismertem meg behatóbban személyesen, róla nem írok.

Érdekes viszont ennek az emailnek a feladója. Érkezésem idején már betegállományban volt: sok volt neki a stressz, nem bírt bejönni, ellenségességet érzett a többiek részéről is. Mint kiderült, azért, mert az összes undorító kis stiklinek részese vagy éppen elkövetője volt. Ő intézte a HR-es ügyeket (már ami HR létezett), mégpedig úgy, hogy a csókosok bármit megtehettek, a többiek azonnal kapták a büntit a legkisebb kilengésért.

Érdekes kis részlethalmaz, hogy a kedvezményezettek között volt az igazgató fia, aki pl. bulizhatott abban a bungalóban, ahol elvileg az életbe visszaigyekvő betegek vettek volna lendületet. Ennek a srácnak volt két horvát származású barátja, egy testvérpár: ők is a cégnél dolgozhattak. Rajtuk kívül volt egy indiai ápoló, meg én, és mindenki más angol volt. Ez azért is furcsa egy kicsit, mert az ápolók között hagyományosan nagyon-nagyon sok a kelet-európai, de ide valahogy nem jutott egy se. Amíg én ott voltam, a fejvadász cég egyetlen egyet sem közvetített: nyilván már ők kiszűrtek minden gyanús nevűt.

Ez a nő engem folyamatosan manipulálni igyekezett. Hol anyáskodó volt, majd a pénzét követelte, amit ugye betegséget hazudva is kapott, aztán a menedzsment ellen próbált hangolni, majd újra kedves volt, hogy onnan egy kis hazudozással vádolás jöjjön, majd az egész forogjon így körbe tovább.

Az egyik főnővér elég profi volt a munkájában (a másik is), és emellett már szinte túlzóan kedves. Harminckét fogas mosoly, kacagás, eltúlzott gesztusok. Ezt olyan angolos túlkapásnak gondoltam, de nem bántam. Aztán egyszer az irodában kapott egy telefont, és ugyanezzel a nonverbális mázzal beszélt, miközben a szobában lévők felé undort és megvetést fejezett ki az arca, meg a torkán nyúlkált le a középső ujjával. Ekkor esett le számomra, hogy miről van szó, és innen már önkéntelenül is figyeltem. Kétszínű, alja ember lett a szememben, mivel a fenti motívumot innentől kezdve folyamatosan tetten értem. Az abszolút nullát akkor érte el nálam, amikor a „beteg” kolléganő jött be, és láthattam, hogy milyen az, amikor őszintén kedvel valakit. Férgek egymás között.

Az egyik recepciós / biztonsági őr / ápoló egy volt katona volt. Nagyon korrekt, nagyon kedves és előzékeny volt velem mindig. Illetve addig, amíg a fizetések be nem fagytak, illetve ki nem kellett rúgni mindenkit. Innentől ugyanis az történt, hogy még sokkal kedvesebb lett, és olyanokat mondott a rossz hírekre, hogy „mi sem természetesebb”, meg hogy „ó, igazán az ég egy adta világon ezzel semmi gond nincs”, és ehhez hasonlók. Mindezt már-már pantomim előadásba illően túljátszott mosollyal, és hozzá olyan gyűlölettel a szemében, amit se azelőtt, se azóta nem láttam soha. Enyhén szólva nem volt egyenes ember. Nem akarok találgatásokba bocsátkozni, hogy velem mi lehetett a baja, de azért mégis: Mivel az előbbi két emberrel igen jóban volt, felteszem, hogy az, hogy egy kelet-európia lett menedzser a feje fölé, rohadtul nem tetszhetett neki.

A fentiek miatt és közepette óvatos voltam az új / aktuális kórházigazgatóval is, aki szintén egy nagyon kedves nő volt. A munkáját profin végezte: a kedvessége nem akadályozta meg abban, hogy határozott és döntésképes legyen. Ő is számtalanszor kifejezte a velem való elégedettségét, illetve külön nagyon jól esett, amikor arra kért, hogy véleményezzek egy anyagot, amiben a kórház ellen folyó vizsgálat egyes aspektusaira kellett reagálni. Véleményeztem is, és mindkettőnk nagy megelégedésére volt egy rakás olyan javaslatom, hogy mit hogyan kéne átfogalmazni úgy, hogy az olvasót (itt ugye a vizsgálatot folytatókat) a megfelelő irányba vezessük, és a saját tevékenységünket – egyébként az igazságnak megfelelő módon – nekünk kedvező színben tűntessük fel úgy, hogy ne tűnjön magyarázkodásnak, illetve terelésnek az egész. A javaslataim döntő többségét be is építettük – ez az egyik legnagyobb sikerélményem ebben az országban. Végső soron azt kell, hogy mondjam, hogy erről a nőről semmi rosszat nem tudok mondani: velem – és ahogy láttam, mindenki mással – csak korrekt, sőt pozitív volt.

Kedvenc figurám talán a megszámlálhatatlan extra okleveles mérnök szaki volt, aki szabadúszóként vállalt heti három napot a kórházban. A régi igazgatótól azt a feladatot kapta, hogy ha valami romlik el, csinálja meg. Ennyi. Szó szerint pedig – és ezt egyszerre megborzongva és nevetve vagy százszor elmesélte – If it’s fucking broken, fucking fix it! Az öregnek be nem állt a szája, mindenre volt egy története, a sufnijában a saját maga által gyártott tervrajzokból és a szerszámaiból épített dombot, amiben csak ő maga ismerte ki magát. Sokáig mi ketten voltunk azok, akik még azt hihették, hogy itt lesz valami folytatás, hiszen az épület megdöbbentően gyorsan kezdett el lepattanni, ahogy nem használták, így a technikus mindenesre szükség volt.

Végül őt előttem kb. egy hónappal rúgták ki, illetve bontottak szerződést vele. Közvetlenül előtte arról beszélt, hogy neki nem olyan fontos ez az egész, hiszen vállalkozóként van megrendelése máshol is, de amikor a dolog konkrétan megtörtént, az mégis mellbe vágta. Épp a kertről beszélgettünk (volt ott egy miniatűr tavacska is), amikor a CEO félrehívta. Kissé elfehéredve, és erőltetett, de nem megjátszós vidámsággal jött ki az irodából. Az én szobámban épp csörögni kezdett a telefon, mikor valami olyasmit mondott, hogy There’s no more fish in the pond (nincs több hal a tavacskában), amit hirtelen nem tudtam hova tenni, és csak a lépcsőn felfelé futva esett le, hogy épp kirúgták, és erre utalt, hogy nincs már itt keresnivalója. Elintéztem a telefont, és siettem le, de már nem találtam sehol. Nagyon rohadék érzésem lett, mert úgy tűnhettem, mint aki azt érezteti vele, hogy ki nem szarja le, hogy mi történt veled, és ez egyrészt persze nem így volt, másrészt az se volt mindegy nekem, hogy benne ez az érzés marad-e meg. Este felhívtam, és megbeszéltük. Mondtam neki, hogy ajánlani fogom a következő tulajdonosnak, aminek meglepő intenzitással örült meg. Persze aztán nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bárkinek bárkit ajánlhassak.

Voltak nálunk egyetemisták is szakmai terepgyakorlaton. Ez egy másik társaság volt, nem is a cég alkalmazottai, hanem külsősök, a partner pszichológiai cég emberei. Ezzel is összefüggésben voltak közöttük kelet-európaiak is, meg angolok is. Nagyon érdekes volt szembesülni a közöttük lévő különbséggel. Az angol diákok nagyon magabiztosak voltak, az értekezleteken, ahova beültek, a legkisebb zavar nélkül nyilvánultak meg, semmi kétségük nem volt afelől, hogy ők itt egyenrangú partnerek. És a rangidős pszichológusok így is kezelték őket. Ez egyfelől természetes volt – hiszen nem is beszéltek hülyeségeket –, másfelől mégis furcsa. A kelet-európaiak ugyanis nem ilyenek voltak: bennük ott volt a „bocs, hogy élek” attitűd, annak a jele, amit legalábbis a velem egykorúak, meg a nálam idősebbek pontosan ismernek Magyarországról. Tudniillik az, hogy az iskola alapvetően azért van, hogy betörje a gyerekeket, bebizonyítsa, hogy az életben szopni fognak (és tényleg).

Ami a szenior pszichológusokat illeti, én rajtuk keresztül láttam rá arra a világra, ami sok-sok millió nyugat-európai munkavállaló meghatározó életélménye, és nálunk gyakorlatilag ismeretlen közeg. Ezek az emberek mintha teljesen stressz mentesek lettek volna. Soha, egyiküket se láttam izgulni, szorongani, idegeskedni, sietni. Egyszerűen sütött róluk, hogy társadalmilag és anyagilag megbecsült szakemberek, akik soha a munkanélküliség rémével személyesen nem találkoztak, ha meg is szűnt valaha munkahelyük, rögtön találtak másikat. Amikor az egyikük az elmaradt fizetés után bő másfél héttel felhívott, hogy mi történik, és én elmondtam neki, csak annyit mondott a legnyugodtabb hangon, hogy „Ó, értem”. Soha többet nem hívogatott, amikor pedig én hívtam fel azzal, hogy vége a dalnak, akkor is halál nyugodt maradt, és még nekem mondta, hogy ne szabadkozzak, előfordul az ilyesmi.

Végezetül hadd említsek meg gyorsan egy csajt, akit pont akkor vettünk fel, amikor a káosz váratlanul beütött. Elég jó benyomást keltett, előtte egy börtönben dolgozott, tehát a biztonsági előírások tekintetében előnnyel indult. Ordenáré tájszólása volt, az első tréningre képes volt mackóban bejönni, viszont nagyon értelmes, és gyors eszű volt. Amint azonban megorrontotta, hogy itt kezdenek összeomlani a dolgok, egyszerűen nem jött be másnap dolgozni, majd nem volt elérhető, aztán betegséget füllentett. Ekkor elbeszélgettem vele, hogy ez nem jó kezdés, ha megbeszélünk valamit, az legyen úgy, elmagyaráztam, hogy ez miért komoly gond egy olyan helyen, ahol muszáj meglenni az előírt számú ápolónak a műszakban, satöbbi. Sikerült a beszélgetést pozitív hangulatban és egyetértésben zárni. Aztán a csaj utána se jött be.

Ezután nem volt már vele idő foglalkozni, csak intéztem a munkaviszony megszűnését. Amikor viszont nem jött meg a fizetése, hamar aktiválódott, és az egyik legszorgalmasabb telefonáló lett napi négy-öt hívással. Ezek után a hátam mögött megpróbálta felhazudni a ledolgozott óráinak a számát a könyvelésen, akik viszont rákérdeztek nálam a dologra (amúgy is ez volt a dolgok rendje), így ez a terve nem jött be.

Na, azt hiszem ennyi az egész, ami HR menedzserként történt velem Angliában.

Rothadó kapitalizmus

Egy régebbi, 1991-es gyártású kocsimmal volt egy olyan gondom egy időben, hogy nem akart egykönnyen újraindulni, ha csak mondjuk tíz percre állítottam le meleg motorral, illetve hasonló gondok jelentkeztek nagy melegben is.

A ludas a főrelé nevű kis nyomtatott áramkör volt, aminek egy-két forrasztási pontja megrepedezett, és a melegben fellépő hőtágulás hatására bizonytalanná vált a működése. (Ha egyszer beindult, szerencsére már nem állt le). Ez az alkatrész annak idején, a 2000-es évek elején, harmincezer forintba került. Vagy az ember gyakorlatilag ingyen újraforraszthatta a megrepedezett részeket. Persze ez a tudás csak egy beavatott kisebbség számára volt elérhető, a típushibát nagy szériában orvosolták a szervizek a harmincezres cserével.

mainrelay.jpg

Mikor a mostani, azonos márkájú, de másfél évtizeddel később gyártott autómban ugyanez a hiba kezdett jelentkezni, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Egyrészt örültem neki, hogy tudom az ingyenes megoldást, másrészt kicsit nehezteltem a japánokra (akik szerintem még mindig valamelyes okkal szerepelnek a köztudatban jó minőségű autók gyártójaként), hiszen tizenöt év után sem orvosoltak egy olyan apró technológiai hibát, ami jó eséllyel már azelőtt is fennállt, mielőtt én először találkoztam vele.

Beadtam szervizre a kocsit, és ezt a hibát is fellistáztam azzal, hogy ha meg tudják forrasztani, azt megköszönöm, ha nem, akkor majd megoldom én. Kiderült azonban, hogy úgy néz ki, hogy a japánok nagyon is tudták, hogy létezik ez a hiba, és cselekedtek is. Mégpedig azt, hogy ez az alkatrész – pont attól a modelltől kezdve, ami nekem van – már egy zárt, bonthatatlan kis műanyag tokban kerül beépítésre, miközben a hiba ugyanúgy jelentkezik. Azaz nem lehet házilag megforrasztani, hanem cserélni kell.

Egy közönségszolgálatos szakember erre biztos azt mondaná, hogy épp így akarták megvédeni a külső hatásoktól, de a valódi ok persze dögöljek meg, ha nem az, hogy könnyű és folyamatos bevételt szipkázzanak ennek az alkatrésznek a pótlásából. Eleve: Ha azt látják, hogy ez ennyire fogy, annak jelzésnek kellene lenni, hogy ez nem jó. A jelzést vették is, csak a reakciójuk olyan aljas, amibe egy politikus és kéjesen beleborzongna.