Anglia, noha újabban ott is szítják az idegenellenességet, még mindig nagyságrendekkel befogadóbb, mint Magyarország. Az állam által diktált értékrend szerves része, hogy az ember nem nyilvánul meg náciként, vagy ha igen, széleskörű megvetést von magára, és kiiratkozik a kultúremberek csapatából.

A valóságban viszont árnyaltabb a dolog, mert hiába kínos előhozakodni nacionalista hajlamokkal, meg az angol munkahelyek féltésével, az érzés attól még általános, és mivel nehezen csatornázható be, végül képmutatással, hazugságokkal, sunyisággal tartják fent a status quot. Se hülyének, se naivnak nem tartom magam, de jó darabig eltartott, mire rájöttem, hogy az általam egyedi esetekként megélt jelenségek, nem egyediek, hanem azok a norma.

Nekem Liverpoolban és a környékén az szűrődött le, hogy az emberek kedvesek, amíg szarabbul állsz náluk, illetve kedvesek szemtől szembe, meg kedvesek akkor, ha a dolognak nincs tétje. De amint dolgozni akarsz bármi olyasmit, amiért többen állnak sorba, csendben, csinnadratta nélkül, de azonnal zárják a szöget.

Jó pár olyan interjún voltam, ahol a beszélgetést követő csevegés (smalltalk) során a potenciális munkaadóim meglepetésüket kicsit sem palástolva mondták, hogy nagyon jó az angolom, nem hitték volna. Akkor minek hívtak be egyáltalán? Azért – mondom persze én, nem ők – mert a legtöbb helyen monitorozzák, hogy mennyi meleget, más nemzetiségűt, nőt, satöbbit forgatnak meg a munkaerő piacról, mire objektív kritériumok alapján felvesznek valakit. Én is csak egy pipa voltam egy jelölőnégyzetben, és ha valaha kérdés merült volna fel bármilyen hatóság vagy ellenőrző szerv részéről (ennek esélye egyébként konkrétan nulla), a dolog álságossága felderíthetetlen.

Sokszor ott is hibáztam, hogy értelmes, gondolkodni képes és hajlandó embernek mutatkoztam. Ez veszélyesnek tűnhet, és mivel az interjúvolóm jó eséllyel a leendő főnököm is, vagy akit helyettesítenem kell, míg ő gyesen van, vagy hat hónapot pihen Thaiföldön, nyilván nem akarják, hogy náluk erősebb versenyző keveredjen a levesükbe.

Különösen nem akarják, hogy az illető kelet-európai legyen, mert azoknak alul van a helye. Az angol diplomámhoz ún. workshopokon is részt kellett vennem, ahova az ország minden tájáról érkeztek emberek. Az egyik szünetben, ahogy beszélgettünk, szóba került, hogy mit dolgozom (akkor, úgy rémlik, még a pizzás állásom sem volt meg), illetve hogy hajlandó lennék-e a képzettségemhez és tapasztalatomhoz képest alacsonyabb szintű munkát is elvállalni. Szó szerint lélegzetvisszafojtva várták, hogy erre mit válaszolok, és amikor azt mondtam, hogy persze, bármit elvállalok, látványosan megkönnyebbültek, és olyanfajta helyeslő morajlást hallottam, mint amilyet a szobatisztaságban áttörést elérő kutya hallhat. A szóban forgó szakemberek nálam mind jobb munkával és alacsonyabb képzettséggel rendelkeztek. És még csak versenytársak se voltunk.

Jóval később egy utasom egy londoni nő volt. (Valaki relatíve híres: említette, hogy a TV-ben is szokott szerepelni). Tulajdonképpen nagyon kedves volt, de meglehetősen felsőbbrendű. Bátorkodott párhuzamot vonni az én helyzetem, meg aközött, amikor ő volt húsz éves, és tíz font per óráért dolgozott úgy, hogy a családja egyébként eltartotta. Elmondta azt is, hogy ő kifejezetten szereti a kelet-európaiakat, mert azok ugyanolyan jó munkát végeznek, mint az angolok, sőt, sokszor lelkiismeretesebbek is, de mindezért sokkal kevesebb pénzt kell adni nekik. Tőlem elkérte az önéletrajzomat, és megígérte, hogy majd jól körbemutogatja, mert neki fizikailag fáj, hogy taxisként megyek pocsékba – de aztán nem tudom, ebből mi lett.

Üzleti ötlete is volt. Ez az ötlet jól mutatta, hogy mi más világegyetemben élünk. Azt javasolta, hogy egy éves fix díjért vállaljam, hogy kelet-európaiaknak segítek mindenféle jogi és munkajogi problémájuk megoldásában. A kelet-európaiak lefedése egyébként onnan jött, hogy megtudta tőlem, hogy a magyarok nincsenek olyan sokan, illetve akik nem állnak jól, azok aligha fizetnek ilyesmire, inkább megoldják a baráti / ismerősi kör segítségével, akik meg jól állnak, azoknak nincsenek ilyen problémáik. Abba már nem mentem bele, hogy Kelet-Európában különböző nyelveket beszélünk, így ahhoz, hogy lengyeleknek vagy románoknak segítsek, tolmács is kéne, satöbbi. Invitált, hogy ha legközelebb Londonba megyek, esküdjek meg, hogy előtte felhívom, és akkor leülünk megbeszélni, hogy mi legyen velem. Nem hívtam fel soha, mert ez az egy beszélgetésünk is úgy nézett ki, mintha ő sziporkázná a jobbnál jobb ötleteit, én meg azt keresném, hogy miért nem megvalósíthatók. Kis érdekesség, hogy ugyanez a nő arról számolt be, hogy amikor Liverpoolba jön (az Everton felügyelő bizottságának a tagja) rejtenie kell a londoni akcentusát, mert ellenérzéseket vált ki.

De maradjuk is Liverpoolnál, hiszen a tapasztalataim is innen valók. Állítom, hogy több száz utasommal beszéltem a munkaerő-piacról, szűkebben pedig arról, hogy kinek hogy lett állása. Egyetlen londoni illetőségű kivételtől eltekintve mindenki egy haveron vagy családtagon keresztül jutott az állásához. A többségük mégis őszinte segíteni akarással irányított a munkahelye honlapjának megfelelő oldalára, elfelejtve észrevenni, hogy az egész csak virtuálisan létezik. Olyan utasom is volt, akinek én mondtam, hogy itt csak haver meg családtag kap állást, mire ő elhallgatott, aztán rövid morfondírozás után mondta, hogy most, hogy mondom, neki is a húga melegítette elő a székét.

Egy másik utasom zongoratanárnő volt, de nem ebből élt. Ez Magyarországon nem hangzik meglepően, de Angliában nekem úgy tűnt, hogy az iskolákban sok elfér közülük, és nem is olyan körülmények között kell dolgozniuk, mint egy magyar énektanárnak. Ezt a csajt egy kórházba vittem, ahol egy határozott idejű adatrögzítős melója volt. Kérdeztem, hogy nem őrli-e fel, hogy így egyik napról a másikra kell élnie. Mondta, hogy nem, mert amikor lejár az egyik szerződése, hívják a közvetítő irodától, és jön a következő, és ez így megy már vagy két éve, úgyhogy alapvetően semmi gond. Kérdeztem, hogy ehhez mit kell csinálni. Csak bejelentkezni az irodánál – mondja – szívesen meg is adja a cég nevét. A fuvar végén papírt és tollat rántok, majd a csaj felolvassa az egyik ügynökség nevét, ahova évek óta regisztrálva voltam azzal, hogy bármit elvállalok. Csak hát engem soha az életben nem hívtak.

Egy kora-huszonéves nyikhaj meg arról számolt be, hogy színészként tekint magára, és még az USA-ban is próbálkozott rövid ideig, de nem jött össze, úgyhogy a szó hagyományos értelmében dolgoznia kell. Én is elmondtam, hogy szebb napjaimban írogattam, amúgy szociológus és HR-es vagyok – elvileg. Erre elmondta, hogy ő meg toborzó (recruiter). Úgy jutott az álláshoz, hogy felhívták, hogy nincs-e kedve hozzá. Mondta, hogy nem tudja, hogy mi ez, de legyen, kipróbálja. Aztán nekem kezdte el magyarázni, hogy mi az a toborzás-kiválasztás, mire mondtam, hogy ne fáradjon vele, tudom mi az, része a szakmámnak. „By the way” ezres nagyságrendben pályáztam meg ilyen állásokat úgy, hogy végezettségem és tapasztalatom is volt, de úgy tűnik, ez akkor ért volna pontot, ha már a legostobább, legtapasztalatlanabb angol is elfogyott volna.

Egy ponton túl azt mondtam magamnak, hogy próbálkozom még x ideig – már Londonban – és ha az sem jön össze, akkor tükör segítségével a saját szemembe nézve azt fogom tudni mondani, hogy rohadt sokat próbálkoztam, nem vádolhatom magam azzal, hogy csak ímmel-ámmal keresgéltem volna.

Az egyik utasom győzött meg végleg arról, hogy igazam van. Egy kocsmába vittem, ahol a főnökével találkozott. A helyi Ford gyárban dolgozott, és azért találkozott a főnökével, mert egy kicsit jópofáskodni akart vele, és közben felvetni, hogy fel tudná-e venni vagy vetetni a legkisebb fiát a céghez. Három fia volt amúgy a csókának, az első kettőt már ugyanígy betetette, de egyre nehezebb a dolog. Amikor csak úgy általában beszéltem neki arról, hogy nekem milyen nehézségeim vannak, ő maga mondta ki, hogy ja, hát idegenként neked itt semmi esélyed nincs. Nem volt lenéző, nem volt ellenséges, sőt, még egy kis együttérzést is kiolvastam a metakommunikációjából, ahogy amúgy tárgyilagosan mondta ezt, mintha csak arról lenne szó, hogy ez egy zöldséges, itt fogok tudni tarját venni. Persze ha az ember a Ford honlapjáról indul, és ott a karrier oldalt böngészi, a valóságnak ez a rétege láthatatlan lesz, ahogy jó eséllyel a központban magában is láthatatlan, ami a valóságban történik.

A részvételemmel lefolyt beszélgetéseken kívül másik több százat hallottam, amikből az derült ki, hogy az ország tele van olyan emberekkel, akik lubickolnak az állások között. Ha megunják, átmennek egy másikba, vagy elmennek Ausztráliában fél évre, majd hazajönnek, és két héten belül rendes, nem megszakadós irodai melójuk van. Ehhez – úgy néz ki – elégséges angolnak lenni.