Ha most kérnének fel, hogy tartsak előadást az optimizmusról, félő, hogy szinte a torkomra fagyasztaná a szavakat az a napok óta ismétlődő élményem, hogy amíg az irodaház épületén belül vagyok, futva kell átjutnom a világosra mázolt folyosókon, hogy a napfény ne károsítsa maradandóan a bal szememet, a munkaidő végén viszont a zivatar közeledtét jelző szél szakítja le a fejemről a napszemüveget.

Egyiptomban öten használtuk három, tőlünk drámaian különböző ember nemzetközi diákigazolványát – a legkisebb fennakadás nélkül. Egyszer Bencét váratlanul visszahívták az egyik ellenőrző pontra, hogy egy angol családnak demonstrálják, hogy az úr azért mehet be fél áron, mert felmutatta a diákigazolványát – amit oktató jelleggel oda is tartott a fénykép láttán elképedt családfő elé.

Egyetlen pitbull terriert ismertem személyesen. Külsőre olyan volt, mint a többség: borzalmasan izmos, széles, öblös mellkasú, vastag lábakkal, széles mosolya körül valószínűtlenül megduzzadt rágóizmokkal.

Nem meglepő, hogy imponáló sebességgel, de még így is jól érzékelhető, bármikor mozgósítható plusz erőtartalékkal rohant áldozatára. A megragadás pillanatában a könyörtelenség, a nyers erő és a halálos pontosság egyesült benne. Áldozatnak kizárólag kb. 23cm átmérőjű labdát volt hajlandó elfogadni – lehetőség szerint piros alapon fehér pöttyöset.

A reggeli kávénál hallottam, hogy egy stratégiai tanácsadók részére rendezett csapatépítésen előkerült az a feladat, hogy a résztvevők lezuhannak repülővel a sivatagban. Van 30 tárgyuk, amiket fontossági sorrendbe kell állítaniuk – nyilván az alapján, hogy milyen túlélési stratégiát választanak.

Óriási, az első percben parttalanná váló vita alakult ki az elképzelt helyzetről. Ezt észlelve az egyik figura felpattant moderálni. Vezetésével elkezdték rögzíteni, hogy milyen módszerrel vitatkozzanak tovább. Mikor letelt az idő, odáig jutottak, hogy az ananászt betették ötödiknek.