Még tíz perc volt hátra a munkaidőm általam megszabott végéig. Ha öt percig nem jön semmi, kikapcsolom a rádiót, ellenkező esetben még egy fuvart bevállalok. Pár másodperc múlva meg is érkezett az utolsó. 

Ez egy speciális helyzet. Míg nap közben a hosszú utaknak örülök igazán, a végén türelmetlenné válok, már a hazaútról szövök – nem túl bonyolult – terveket. Ilyenkor a legjobb egy kínai diáklány azok közül, akik, ha halálos veszélyt éreznek, úgy futnak, mint egy drótra fűzött plüss panda, hátizsákjukkal a hátukon, merev végtagokkal csapkodva és idiotisztikus vihogásba burkolózva. Aki így fut, az persze gyalogolni se szokott, és a műszak végére pont megteszi, hogy elvigyem nyolcszáz yardra, ahova mások fókajárásban mennek, annyira elhanyagolható távolság. 

Egy kocsmához kellett mennem, és mint hamar kiderült, az új főszakács helyettest kellett hazavinnem. A város egyik külkerületébe. Nézzük a jó oldalát, gondoltam: legalább egy kövérebb út a végére. Elindultunk, és – nem az én kezdeményezésemre, mert ugye én egy kicsit meg voltam sértődve, hogy még mindig nem vehetem az irányt hazafelé – beszélgetésbe elegyedtünk. 

A srác nagyon lelkes volt a munkáját illetően. A heti forgalmat hatszáz fontról nyolcezerre tornászták fel egy hónap alatt. Imádja a munkáját, a hosszú távú terve, hogy egyszer saját éttermet nyit. 

Eredetileg a haditengerészetnél kezdett szolgálni, de egy térdsérülés miatt leszerelték. Ott állt ötlet nélkül, mert soha nem gondolt másra. Aztán eszébe jutott, hogy főzni szeret, úgyhogy beiratkozott egy szakácsiskolába. 

Megkérdeztem tőle, hogy az eredeti tervnek végül is mi lett volna a kifutása – értve ezalatt azt, hogy a partot lőni idegen kontinenseken, vagy kapitánnyá nőni, vagy mit tudom én, mi szokott ilyenkor lenni. Ő megismételte, hogy hát a haditengerészet volt a terv. Mondtam, hogy azt értem, de… és akkor árnyaltam a kérdésemet. Erre is a haditengerészet volt a válasz. Ekkor jöttem rá, hogy ez a térdsérülés tényleg sorsfordító volt, mert ennek az embernek ott lenne a helye, ahol nincsenek kérdések, vagy ha igen, azt „Igen uram!”-mal nagy biztonsággal meg lehet válaszolni. 

A hangulatom kezdett a kedvezőtlen irányba csúszni. Borzasztó nehezen viselem az értetlen embereket, ezért sem lennék jó tanár – hacsak ki nem derül egyszer, hogy mégiscsak a hibázástól való rettegés, a félelem légköre a leghatékonyabb motivációs tényező az új ismeretek elsajátításakor. 

Innentől persze nehezebben ment a beszélgetés, mert nem igazán érdekelt, amit a srác mondott. Szó esett a gyakornokáról, akivel nem volt megelégedve, mert nem volt lelkes, nem akarta lenyűgözni őt, pedig ő annak idején pont olyan gyakornok volt, amilyet maga alá is szeretne. Gondolom, de ezt nem mondtam neki, ez a fiatal gyakornok az a fajta szemétláda lehet, aki nem a munkájának él, hanem azt csak elvégezné, de mégse szeretne éhen dögleni. A másik ilyen bosszantó fajta az például, aki nem akar háborúba menni, hanem otthon okoskodik, hogy várjál már, mi értelme az egésznek. 

A baj persze nem jár egyedül. Meg kellett állnunk egy frissen nyílt KFC-nél, ahol vagy negyven percet töltöttünk a sorban. A szakács újabbat zuhant a szememben. Közben, hogy én is pofázzak, elmeséltem neki, hogy egyszer olvastam a KFC tálcájába tett papíron azt a kiáltó hazugságot, hogy az alapító annak idején kiötlötte azt a szuper receptet, amitől a KFC olyan eszméletlen jó, majd fogta magát, és körbejárt az országban, és minden csirkésnek simán odaadta, hogy így csinálják, és az emberek imádni fogják, és a tudás új birtokosai meg majd olyan becsületkassza alapon küldjenek neki százalékot. És – a történet szerint – úgy is lett. Semmi papírozás, meg szúrópróbák, csak kézfogás, és mérhetetlen boldogság. 

A srác – a legmélyebb sajnálatomra – úgy reagált a történetre, hogy hát igen, a bizalom végül meghálálja magát. Én meg azt gondoltam, hogy innen már talán gyalog is haza tudna menni, illetve az se lehet már, hogy egy szar térdsérülés valakit így megakadályozzon, hogy a hadseregben szolgáljon. 

Majdnem egy órán át tartott az utolsó felvonásom. Úgy láttam, hogy a srácnak ez amúgy a napi rutinja, azaz tíz font a hazaútért, harminc a kedves tulajdonos bácsiknak a KFC-nél, nem tudom mennyi a Tescoban, ahol előtte szintén megálltunk. Nem tudom, így összejön-e a saját étterem. Ha más nem, főzhet majd Afganisztánban.

A napokban újra láttam az egyik sofőrt az egy évvel korábbi tanfolyamról. Élénken gesztikulált, nagy társalgásban volt az utasaival. Sok taxis ilyen, nekik Kánaán ez a munka, a sok közölnivalójukat ontják magukból, és energiával telnek meg – esetenként az utasok rovására. 

Én nagyjából fordítva vagyok vele. Ha nem érdekes az ember, és mégis beszélgetünk, a percek elnehezülnek, a lámpák fénye a vörös felé tolódik, és az út nem bír véget érni, a kínos csendek áthidalására tett kísérletek összefolyó, fojtó masszává sűrűsödnek. 

De, mondom, sokan nem így vannak ezzel. Szemmel láthatóan ez a sofőr se. Nem is lenne ebben semmi meglepő, ha nem ismerném őt egy kicsit közelebbről. 

Suhogós mackóban ült az U alakúra rendezett széksor egyik végében – éles kontrasztot vetve a pamut melegítős kollégákra. Madárcsontúnak indult gyerekkorában, de mostanra megvastagodott, kemény hús rakódott rá. Formára úgy nézett ki, mintha virslikből lenne összerakva, de a szárazkolbász keménységével. 

Sajátos alkatát pedig nem szokványos módon építette fel. Soha, egyetlen pillanatra sem maradt vesztig, a nyakát nyújtogatta, a fejét forgatta, kezeit szorította ökölbe, combizmait feszítette. 

Feje egy, a konyha kövére ejtett gombócot formázott oldalas lapítottságával. Arca vörhenyes volt. Hihetetlen energia és közlésvágy feszítette. A brutálisabb fajta helyi tájszólást beszélte valami beazonosíthatatlan beszédhibával fűszerezve és részleges szájzárral lefojtva. 

Mielőtt megszólalt, hangos levegőt vett, fejét oldalra billentette, kezét ökölbe szorította, beszívott még egy kis levegőt összezárt fogai között, szeme bogara felfutott a szemhéja alá, és mindenki arra számított, hogy most azt fogja mondani, hogy mind megdöglötök, vagy hogy elegem van az egész rohadt, tetves világból, de végül mindig olyasmit mondott, hogy az előbb tárgyalt eset vele is megtörtént, és a maga részéről azt tartja a legcélszerűbb megoldásnak ilyenkor, hogy satöbbi, satöbbi. Beszéd közben is sokszor eltorzult az arca, ököllel a térdére csapott, ilyenkor is úgy nézett ki, mint aki mérlegeli, hogy ezt már túlzás lesz kimondani, de aztán úgy dönt, hogy nem érdekli, kimondja akkor is. 

A körben ülők arcáról nem tudtam semmit leolvasni. Egyrészt itt tényleg toleránsak az emberek, másrészt képmutatók is, harmadrészt meg még azt sem tudom elképzelni, hogy az iskolában egynél többször csúfolták volna. És azt sem tudom elképzelni, hogy bármelyik utas vihogni merne. Egyszerűen nem tudom magam elé képzelni.

Amíg csak úrvezető voltam, sose szerettem, ha valaki hátra ült úgy, hogy elöl, mellettem is volt hely. Ha nagyritkán taxiba ültem, zavarban voltam, hogy nem fellengzősség-e hátra ülni, nem destruktívan távolságtartó-e a gesztus. 

A helyzet másik oldalán ülve, ma már úgy vagyok vele, hogy egy utas akkor üljön előre, ha hátul már hárman ülnek. Legtöbbször idős hölgyek kérezkednek előre: nekik sokszor megoldhatatlan feladat a hátsó ülésre bejutni. Ebből aztán legtöbbször beszélgetés kerekedik, és végül is jól érezzük magunkat. 

Vannak viszont azok, akiknek alighanem gyerekkorukban harcolniuk kellett a bátyjukkal, hogy előre ülhessenek – és a harcot rendszerint elveszítették. Ezek úgy vágódnak be, mintha egy stoppert kéne lenyomniuk, hogy mennyi idő alatt sikerült nekik. De – az érzésem szerint túlzó – közelséggel aztán jobbára nem tudnak mit kezdeni. A legügyesebbek kérdeznek a fociról, arról, hogy mióta taxizom, vagy hogy aznap régóta kint vagyok-e és/vagy jó napom van-e üzleti értelemben. Ezek egytől egyig érdektelen kérdések, borzasztóan unom őket, és miután válaszoltam rájuk, általában további erőfeszítéseket nem teszek, úgyhogy ülünk egymás mellett némán. 

Egy másik altípus a nem kevésbé bosszantó „kompetens” figura, aki úgy ül be előre, mintha a hivatása egy integráns részét teljesítené, vagy a Földön rá szabott küldetése ügyében járna el. Ezek sokszor még össze is csapják a tenyerüket, hogy na akkor lássunk neki, azzal a hévvel, mintha bármi dolguk vagy felelősségük lenne abban, ami történni fog. 

A legelvetemültebbek – alighanem focidrukkerként szerzett tapasztalatokat kamatoztatva – megpróbálnak eggyé válni az autóval és velem, és kommentálják a forgalmi helyzeteket, beintenek a többi közlekedőnek, minősítik őket, és költői kérdéseket tesznek fel az elmeállapotukat illetően. Egy részük annyira biztos benne, hogy egy húron pendülünk, hogy rám se pillant egyetértést keresve, vagy ha igen, nem veszi észre, hogy én felismerem, ha valaki tanulóvezető, vagy nem tudja merre jár, és azért bénázik. 

Az is igaz, hogy a legkellemesebb beszélgetőpartnerek is általában elöl foglalnak helyet. A napokban egy fogadóiroda előtt vettem fel egy idősebb (61) muksót. Látszott, hogy vidám az alaptermészete, de ott és akkor mázsás teher húzta a szürke nedves aszfalt felé: nyert. Nyert, és tudta, hogy most egy bevásárlóközpontba viteti magát, ahol mindent el fog költeni olyan dolgokra, amik – amíg a konzumálás részegítő mámora tart – otthagyhatatlannak tűnnek, de otthon már csak az üresség, az érdemtelen pocsékolás érzése marad, meg a praktikus probléma, hogy hova tegye a sok cuccot, amíg lábon el nem rohadnak. Azt mondja, mindig ez történik, utál is odajárni. 

Ő is tudta, hogy mi az a Magyarország. Ő is Puskás Ferencen keresztül. Bálványa volt.  Geopolitikai és globális gazdasági kérdéseket is érintve, de végül mégis a foci körül gravitált a beszélgetésünk, csak ezúttal mégis volt valami kedves vidámság a dologban – a magyar foci tragikus helyzete ellenére. Egyszerűen nem fért a figura fejébe, hogy hogyan juthattunk odáig, hogy már egy VB-re se jutunk ki, nem hogy a világot nem verjük agyon. Mondtam neki, hogy nehogy azt higgye, hogy hétköznapi kihívás volt. Beletelt pár évtizedbe, mire maradéktalanul sikerült.

Amikor a faji diszkrimináció ellen küzdenek felvételi lapokon, sokszor megkérdezik, hogy fehér vagy fekete vagyok, netán ázsiai, stb. De tovább is mennek ennél, és gyakran arra is kíváncsiak, hogy brit fehér, ír fehér vagy egyéb fehér vagyok-e. Ezekre az információkra azért van szükségük, hogy lássák, illetve bizonyítani tudják, hogy kellő merítéssel építették fel a gárdájukat.

Lehetőségem nyílt viszont egy másik szemszögből is rácsodálkozni, hogy lehet különbség az azonosnak látszó bőrszínek között is. Conan O’Brient kérte meg annak idején az orvosa, hogy érzékeny bőrére való tekintettel a kocsitól a napernyőig tartó utat futva tegye meg. Az angolok egy tekintélyes hányada hasonlóképpen van ezzel.

Én ennél szerencsésebbnek tartom magam, és képes vagyok a napon lebarnulni. Most nyáron is ez történt. Vegyük hozzá ehhez az erős szálú hajam, ami saját akaratából nagyjából felfelé törekszik, és kész az átlényegülésem. Persze én nyáron is mindig is úgy gondoltam magamra, mint a téli énemmel azonosra.

De nem az angolok. Számukra fehér embernek lenni elvágólagos dolog, azaz végleges és állandó állapot, amit csak vörösre égések szakíthatnak meg. Nyaralásom végeztével olyankor, amikor azt firtatták az utasaim, hogy honnan érkeztem ide, rögtön a tippjüket is elárulták. Azt gondolták, hogy török vagy iráni lehetek.

Megjegyzem, hogy amikor öltönyben voltam, hasonló pigmentációs állapotban, akkor ezek a nációk nem ugrottak be senkinek, hanem inkább arra gyanakodtak, hogy spanyol lehetek.

Ez a család fogta magát, tagjai reggel magukra öltötték az itt népviseletnek számító mackót, és elvonatoztak Londonba. Ott töltötték az egész napot, hogy késő délután a vonatról leszállva velem jussanak haza. Legalább egyikük savanyú húgyszagú. 

Négyen vannak. A férfi és a nő százötven kiló körül, a lány még csak száztíz talán, a fiú viszont kimondottan cingár. Ennek több oka is lehet. Feltehetőleg van a lakásukban valami életfontosságú dolog vagy hely, amihez a többiek nem férnek már hozzá, csak a cingár fiú, aki így nem hízhat meg, akárhogy is szeretne. A kocsiba is csak így férnek be családostul: Steven elöl, a lányok hátul balra és középen, majd mikor ők már bent ülnek, a fiú is beszáll a maradék helyre, az ablaküvegre simulva. 

Úgy tűnik, hogy egész londoni útjukat végig bosszankodták, ami egyet jelent azzal, hogy élvezték. Megerősítést nyert a számukra, hogy otthon kedvesebbek az emberek és barátibbak az árak. Ők láttak mindent, nekik ne magyarázzon senki. 

Steven, részben mivel részeg, nem pontosan érti, hogy az, hogy angolul beszélgetünk egymással, definíció szerint azt jelenti, hogy én tudok angolul. Zavaros neki ez az egész azzal, hogy nem vagyok angol. Mikor kiderül, hogy lengyel sem vagyok, annak megörül, mintha titkos szövetséget akarna kötni velem, ellenük. 

A söráraknál érzek késztetést, hogy bizonyítsam, többet tudok angolul a „semmi gond”-nál (no problem), ezért egyetértőleg jelzem, hogy a három, meg öt fontos pintenkénti sörárakat én speciel lehúzásnak tartom (ripoff). Erre a szemembe néz, mintha évek óta most találkozott volna valakivel, aki igazán megérti, majd mutatóujját felemeli, és nem állja meg, hogy ne tanítson tovább angolul, és tagoltan mondja, hogy én is megértsem, hogy erre a kategóriára már az úgynevezett kibaszott lehúzás kifejezést indokolt használni (fucking ripoff). Ebben maradunk. 

A kövérek heves lángon élnek, nyálat prüszkölve röhögnek, hogy egy pillanattal később egymásra ordítsanak, majd rövid siket csend után újra röhögésben törjenek ki. Steven, fogd be a pofád, nem figyel rád, ignorál téged! Röhögés. Hallgass el, te hülye picsa, mert betöröm az arcod! Csönd. Röhögés. Ilyesmi megy a felnőttek között, a lány mindkettejüket pocskondiázza, és röhög velük, a fiú meg próbálja csitítani őket, neki kínos ez az egész, nem röhög, nem ordít, csak a fejét csóválja. Ezzel, hogy nem sikerült, nem lehetett meghíznia, kimarad valamiből, egyes külső hatásoknak meg jobban ki van téve, mint kipárnázott családtagjai. 

Mikor mindenki nagy nehezen kikászálódik, a fiú mindenért elnézést kér. A kertkapuban nagy röhögés, majd a zsebeiket tapogatják, a táskáikat matatják, és ordít mindenki mindenkivel. Aztán előkerül a kulcs, röhögve bemennek. Ahogy becsukják maguk mögött az ajtót, még egy utolsó ordítás szökik ki a résen.

Én annyit magyaráztam angoloknak, meg pakisztániaknak, meg lengyeleknek, hogy az angol címzési szokások jóval többek kellemetlenségnél, de senki nem igazán hitt nekem. 

Az van ugyanis, hogy itt gyakori az olyan, hogy egy utca két végét egy lakópark, vagy gyárkomplexum választja el egymástól, és másfél mérföldet kell autózni, ha az egyik végéről kiderül, hogy nem oda akartunk menni. Normál körülmények között ennek a két külön helynek két külön neve kellene, hogy legyen. Itt azonban hagyományőrzésből, vagy mert a levegőből egylényegűnek látszik a két utca, marad ugyanaz a név. 

Van az is, amikor lenne egy természetes határa egy útnak, mondjuk egy eszméletlen nagy körforgalom torkolatánál, de nem ott van, hanem megy még száz métert, majd ott vált nevet. 

A városközponthoz közel egy egész sor van olyan utcákból, amik középen le vannak betontuskózva, és egy rohadt nagy kört kell menni, ha rossz oldalról közelítettünk. Épp itt folyt le a bizonyítási demonstráció. 

Én azzal érveltem alkalmi beszélgetőpartnereimnek, amikor ezt a témát hoztam fel, hogy ez a fajta hülyeség rengeteg kellemetlenséget okoz, amikor csomagok nem, vagy késve érkeznek meg, amikor a kiszállított pizza kihűl, mire eljut a célállomásra, de az igaz probléma akkor van, amikor a rendőrök, mentők vagy tűzoltók mennek az adott címre. 

Az előbb említett utcák valamelyikében éppen ez történt a minap. Zsaruk, mentők és tűzoltók dübörgő, motorbőgős, szirénázó és villogó konvoja rongyolt végig az egyik úton. Szerencsére üres volt az adott útszakasz. 

Én még ugyanabban a lomha dugóban álltam két zölddel később, amikor ugyanez a konvoj ugyanott, most már a menetiránnyal szemben kotort visszafelé. Óriási mák volt, hogy még mindig üres aszfalton mehettek, de aztán jobbra egy kétszer két sávos út következett. Hogy ott hogy sikerült haladniuk, azt nem láttam. 

Mindez nagyjából négy perc késést jelentett. Négy plusz perc lángokban? Négy plusz perc oxigén nélkül? Négy plusz perc késsel a hátban?