Kvíz

Három vágott szemű srácot vettem fel. A mecsetbe igyekeztek: péntek volt. Először talán ők dicsérték az autómat, és így kezdtünk el beszélgetni. Nemzetközi kereskedelmet tanulnak itt egy évig, aztán húznak haza, alig várják. 

Én kérdeztem őket, hogy mik a tervek, megpróbálnak itt megkapaszkodni, vagy inkább otthon képzelik el a jövőjüket. Akár csak egy pillanatnyi habozás nélkül mondták, hogy októberben repülnek, és vissza se néznek. 

Nem jön be nekik az itteni kultúra, az időjárástól meg hánynak. Épp ennek kinyilatkoztatása előtt közöltem velük a rossz hírt, hogy amit most itt látnak nyár címszó alatt, azt véssék az emlékezetükbe, mert ilyesmi (huszonsok fokok, permanens napsütés) nem lesz jó pár évig. 

Kérdezgették, hogy én honnan jöttem, és kapizsgáltak valamit arról, hogy volt valami dolgunk az orosz nyelvvel, viszont tudták, hogy Budapest a főváros. Ennél többet nem nagyon lehet hallani senkitől. 

Én is megkérdeztem őket, hogy honnan jöttek. A legjátékosabb kedvű azt mondta, hogy ha egyből kitalálom, kapok két fontot. És rögtön segíteni kezdett, hogy kiindulhatok a bőrük színéből, az arcukból. Meg a vallásotokból is – mondtam – és azon gondolkodtam, hogy melyik országgal készülök éppen összekeverni az övékét. Malajziával készültem összekeverni, úgyhogy hamar mondtam, hogy Indonézia. 

Meg voltak döbbenve, és szemmel láthatóan végtelenül boldoggá tettem őket. A kétfontos tartozást rögtön elismerték, aztán megtudtam tőlük, hogy a Ramadam azért esik össze-vissza mindig máskorra az évben, mert nem a Napot, hanem a Holdat követik a naptárukkal. Elárulták azt az általam már egyébként ismert tényt is, hogy náluk él a legnagyobb muzulmán közösség a világon. 

Mondtam, hogy tudom, de tény, hogy amikor ezt először hallottam, erősen meg voltam lepve, mert addig nekem… És itt félbeszakítottak azzal, hogy biztos arra gondolok, hogy az terjedt el Európában, hogy az iszlám a terroristák vallása. De ezt egy legyintéssel intéztem el, és csak intettem a fejemmel, hogy ezzel a vélekedéssel ne is törődjünk most, és csak befejeztem a mondatomat, hogy nekem annak idején magamtól nem jutott eszembe, hogy Törökországon túl muzulmánokra számítsak, hanem leginkább a fekete kontinens északi részére képzeltem őket. 

Egyébként ez az egész a mai napig is meglep holtversenyben azzal, hogy a Fülöp-szigetekiek a legkeményvonalasabb katolikusok az ismert univerzumban.

Fák

Az akcentusa alapján tanultnak / műveltnek tűnő idős hölgy az indulástól kezdve folyamatosan beszélt. Kísérője jobbára csak ráhagyta, amit mondott, illetve „ó, ne mondd!”, „valóban?”, és ehhez hasonló kifejezésekkel segítette a permanens verbalizálást. 

Viszont – egyebek mellett – a következők hangzottak el. Olyan gyönyörűek ezek a fák! Nézd milyen nagyok! Te jó ég, mennyi idősek lehetnek – mondta a hölgy, és gyermekien csodálkozott rá a szokványos méretű fákra. Ezek az épületek elég régiek. Nézd viszont ezeket: ezek újnak látszanak. Valóban – erősítette meg a kísérő – ezek itt régebbiek, azok meg meglehetősen újak. Vajon a fák öregebbek, vagy az épületek – tűnődött tovább a hölgy. A fák – jelentette ki a kísérő. A hölgy elújságolta kísérőjének, hogy a kontinens (Európa) lakóinak nincsenek olyan csodálatosan nagyra nőtt fáik, mint nekik itt Nagy-Britanniában, hanem csak körülbelül derék fölé érnek, mutatta, és szemrevételezte a magasságot, ahova kezét tette, majd bólintott, hogy igen, nagyjából ez a reális méret. 

A kórházkomplexum területéről kiértünk a városba, ahol az összes régi út, a hölgy életének minden helyszíne, és jelentékeny számú egyházi iskola számba vétetett. Kiderült, hogy hol vettek házat az első férjével, akiről meg az derült ki, hogy egyben az utolsó férje is volt. Egyébként később vettek egy másik házat is, amiben a hölgy jelenleg is él, de itt megálltak – nem úgy, mint az autókkal, amiből életük során jóval többet vettek kettőnél, és ahogy a hölgy summázta, ez röviden annyit jelent, hogy több autójuk volt, mint házuk. Ezen fel is nevetett. 

Egyébként az ő idejében, hitelt csak a férj bevételei alapján adtak, úgyhogy ők is csak arra tudtak felvenni, de előtte minden hónapban szívósan rakosgatták félre a fontokat, és letették az ár felét. 

Utazásunkat a fák ölelték keretbe. A kertben is vannak fák ugyanis. Viszont elég hangosan zúgnak, ahogy a szél átfúj a leveleik között – gondolná bárki, de az idős hölgy rájött, hogy valójában a kicsit messzebb, az úton gördülő autók hangját hallja. Hát ezért volt olyan furcsa az a zúgás. Ugyanakkor – kicsit jobban beleásva magát a témába – kifigyelte, hogy eredetileg is igaza volt, és a fák is valóban zúgnak. 

Itt egy kicsit elgondolkodott, mire a kísérője közbeszúrta, hogy ebben az esetben nézesse meg azokat a fákat a kertésszel. Az út elején még majdnem közbeszóltam, de aztán láttam, hogy csak valami szerves egészet, egy saját életét élő mesehömpölyeget pukkasztanék ki vele. Végül a végén is megálltam, hogy felvessem, hogy a fa csak egy dolog, a szelet is meg kéne nézetni valakivel.

Egy mérföld

A cím a város legrohadékabb kereszteződés-rendszerének a tövében volt. Itt lehet menni az autópálya felé, a kórházhoz, a körútra, a belváros felé és a szomszédos kisvárosba. Az egész kereszteződés felett még egy többsávos felüljáró is fut – el nem tudom képzelni, hogy honnan hova vezethet. 

Szerencsére épp volt egy darab egy autónyi hely pont a ház előtt. A nyugdíjas korú, de fitt mesztic nő kedélyes nyugalommal lépkedett felém. Azonnal csevegni kezdünk. Először persze az időjárás került szóba, ugyanis szokatlanul kitartóan van meleg és süt a nap az utóbbi hetekben. A többség szerint ennek az lesz az ára, hogy öv évig nem fog hasonló történni. A valóság ezzel szemben az, hogy három éve is volt ilyen. 

A formaságokon túllépve viszont hirtelen azt kérdezte a nő, hogy most reggel vagy este van. Mondtam, hogy este nyolc múlt. Ez biztos? – kérdezte rövid gyanakvás után. Mondtam, hogy igen, én az ilyesmit mindig számon tartom. 

A nő bemondta a címet, tisztáztuk, hogy akkor azt az utat kell irányoznunk,  ami felé közeledve az utolsó pillanatig úgy tűnik, hogy egy behajtani tilos felé tartunk, de nem. Átkönyörögtem magam a mellettem lévő négy sávon, hogy irányba tudjak állni. Miután ezzel megvoltam, mintha most szólalna meg először, úgy mondta, hogy akkor menjünk haza. Ezt – főleg a fesztelen hangsúly miatt – nem akartam elsőre (és másodikra) elhinni. Nem úgy mondta, mint aki meggondolta magát, vagy mint aki otthon felejtett valamit. Hanem mintha mindig is ezt akarta volna. 

A visszakérdéseimre rendre a legtermészetesebb és legnyugodtabb hangon mondta, hogy igen, legyek szíves. Sávot váltottam hát ötödször is, és a biztonság kedvéért mondtam, hogy akkor most vissza a körútra, ott el az első kereszteződésig, ott megfordulok, és szépen ívesen visszajövök ide. Bólintott, hogy ez remek, pont erre van szüksége. 

Ez a manőver pont egy mérföldet vett igénybe, az pont az alaptarifa, amit megérkezésünkkor gálánsan felkerekített, majd közölte, hogy a napszakra vonatkozó tények ismeretében a legokosabb az lesz, ha alszik még tíz percet, vagy harmincat, ezt még meglátja, aztán hív egy taxit. 

Elbúcsúztunk, és én jó messze elhajtottam a környékről, hogy a következő fuvart lehetőleg egy sugárút bal széléről kelljen felvennem.

Bizalomhiány

A férfi komoly arccal ült be a kocsiba, és gyorsan elmondta, hogy hova szeretne menni, de a lelkemre kötötte, hogy ha felmerülne, mondjak egy másik címet, hogy őt ott vettem fel. Mondtam, hogy jó, nem probléma. 

Aztán a srác folytatta, hogy ugyanis a barátnőjét fogjuk felvenni, és nem szeretné, ha félreértések adódnának abból, hogy máshonnan vettem fel, mint ahol elvileg lennie kellett volna. Mondtam, hogy értem, rendben. 

Viszont a címre az istennek se bírtam emlékezni. Megkérdeztem, hogy mi is volt az. A srác rosszallóan, tagolva ismételte el. Aztán megkért, hogy a képernyőt is kapcsoljam el, ha a csaj odanézne, ne lássa a címet, ahol felvettem. Jó, kimentem a főképernyőre. 

De az utas annyiszor ismételte el, hogy tehát ha kijön a lány, lehet, hogy mérges lesz, és kérdezősködni, meg vádaskodni fog, de én csak azzal törődjek, hogy a megfelelő címet mondjam neki, ha megkérdezné, márpedig jó eséllyel meg fogja kérdezni. 

Most már engem is nyomasztani kezdett, hogy képtelen vagyok egy címet megjegyezni egy ennyire kiélezett helyzetben, úgyhogy inkább megkérdeztem megint (harmadszor), hogy mi is volt az. Közben úgy mosolyogtam, mint aki alapvetően viccesnek találja ezt a helyzetet, egy bohózat potenciális alapjának. 

A srác azonban egyáltalán nem nevetett, újra a számba rágta a címet, és még egyszer elmagyarázta, hogy borzasztó fontos, hogy jól válaszoljak, mert ha kiderül, hogy nem onnan jön, mint ahonnan a lány gondolta, abból helyrehozhatatlan nagy baj és szomorúság lesz. 

Egy kicsit csendben volt, aztán – talán mert elgondolkodhatott rajta, hogy minek látszhat ez az egész kívülről – kissé nyugodtabb hangon, mint aki egy régi mentális betegségét vallja be, indoklásul hozzáfűzte az egészhez, hogy az alapvető probléma az, hogy a lány állandóan gyanakszik, nem hisz neki, lehet mondani, hogy rossz természete van, de annyit biztos, hogy a bizalommal hadilábon áll. 

Amikor a lány beült, én is rögtön megéreztem rajta, hogy nem hisz ennek az embernek, mintha meg lenne győződve róla, hogy nem mond igazat. Annyira bizalmatlan volt, hogy az út végére is csak alig oldódott fel kezdeti sértődöttségéből, és szerintem még az ellene irányuló összeesküvések lehetőségét sem tudta nyugodt szívvel kizárni, és azt gondolta, hogy hiába is kérdezne tőlem bármit, úgyis csak azt válaszolnám, amit a barátjával egyeztettünk. 

Ebben tévedett, ugyanis végül csak nem sikerült megjegyeznem azt a rohadék utcanevet, és rövidtávon mindenki jól járt azzal, hogy nem kérdezett meg. Ugyanakkor az a megérzésem, hogy az ekkor elmaradt katarzis azóta talán már bekövetkezett.

Biorobot

Alighanem fontosabb, illetve produktívabb dolgokról vonja el a figyelmemet, de intenzíven foglakoztat, hogy az emberek mit tesznek idomítás hatására, és mit józan belátásukból. Eddig meg nem dőlt hipotézisem szerint a döntő többség, illetve tetteinek többségében mindenki úgy cselekszik, ahogy a szülei, a média, a saját kultúrája beégette neki. 

Itt Angliában az emberek nagy gondot fordítanak arra, hogy együttműködőek és udvariasak legyenek, és ezt amúgy helyesen teszik. Az edzőteremben például két flaska fertőtlenítő-spricni van kikészítve két guriga papírtörlővel. Amikor az ember végzett a gépen, letörli az izzadságát, hogy másoknak ne abban kelljen posvadniuk. 

Ezt azonban rengetegen olyan gépeken is megteszik, ahol objektíve nincs értelme. Például a futópadon istentelenül, sportorvosok figyelmét is felkeltő szinten oda kell tennünk magunkat, hogy a kijelzőre verejtékezzünk, mégis sokan vannak, akik használat után lecsutakolják a gépet a meg nem fogott kapaszkodóval együtt. 

Bizonyos időszakokban viszont sokan alig várják, hogy az adott gépen sorra kerülhessenek, és amíg a futással épp végzett visszaér a tisztasági csomagjával, már az új delikvens állítgatja a vállalt mérföldeket a konzolon. Nem egyszer voltam szemtanúja, hogy a törlőkendős zavartan álldogált egy darabig, majd odament a szomszéd futógéphez – vagy akár egy szobabiciklihez –, amit senki nem használt, és szépen letakarította. 

Ez már egy másik nagy csalódásomhoz fogható horderejű szomorúság. Akkor éreztem hasonlóan, amikor megtudtam, hogy a hódok, ha átzúduló víz hangját játsszák le nekik, gerincvelőből gátat kezdenek építeni, és ha a hang elhallgat, abbahagyják. Nem urai e cselekedetüknek, nem mondják, hogy bazmeg, nem hiszem el, hogy megint átszakadt, nem tesznek úgy, mintha nem hallanák, hogy aznap már ne kelljen ezzel foglalkozni, hanem csak indulnak gátat építeni, mint a biorobotok.

Ismerős?

Rengeteg emberrel találkozom, napi huszonvalahánnyal is akár. Némelyiküket, ha újra beül az autóba, rögtön felismerem. Jobbára azokat, akikkel beszélgettünk is. Ki tudja, hányan vannak azok, akik ültek már mögöttem vagy mellettem, de nem hagytunk nyomot egymás emlékezetében. 

Az egyik stadionnál teszek ki két focirajongó srácot, amikor a félig lehúzott ablakon egy, a nyolcvanas évekből a mai időkbe adaptált frizurás fekete figura mosolyog be, és nevetve kérdezi, hogy volt-e fogalmam róla, hogy ő itt dolgozik. 

Én is szélesen rámosolyogok, és a legőszintébben mondom, hogy egyáltalán a leghalványabb sejtelmem sem volt az egészről. Közben lázasan kutatom az agyamban, hogy ki lehet, hol találkozhattam vele, miről beszélhettünk: bármit, amiből tovább tudom fűzni ennek a találkozásnak a szálát. 

A srác a futball klub színeivel harmonizáló mellényt visel, úgy néz ki, mint egy drága étterem pincére. Azt mondja, hogy nappal ezt csinálja, és végigmutat mindent eláruló ruházatán, de szerintem a stadionban nincsenek felszolgálók, most sem tudom, mi lehet. Aztán hozzáteszi, hogy éjjel meg DJ. 

Mondom neki, hogy ez derék, időgazdálkodásból kitűnő. Ami azt illeti, térgazdálkodásból is. Szerencsére sietnie kell vissza, úgyhogy búcsúzik, én jelzem, hogy megértem, és mindketten kifejezzük, hogy örültünk a viszontlátásnak. 

Még épp csak a kuplungot emelem, amikor a búcsúzó mosolya egyszerre bevillantja, hogy ki ő. Amikor összefutunk, ugyanezzel a vigyorral szokott üdvözölni. A szomszédunk a kettes lakásból.

Freeblog

Freeblog makkegészséges volt. Jól nézett ki, szerethető tulajdonságokkal volt tele. Olykor ki kellett szolgálni apróbb szeszélyeit, de ha ezeket kiismerte az ember, jól együtt lehetett vele dolgozni. 

Aztán – valamikor tavaly, vagy tavalyelőtt ősszel talán? – elesett, és csúnyán beütötte a fejét. Annyira, hogy egy csomó dologra már soha többet nem emlékezett vissza. A baleset után újra dolgozni kezdett, de úgy tűnt, hogy itt-ott máshol is eltört pár csontja, illetve a fejében is maradt zavar, lassúság, tompaság. 

És akkor pont tavasszal, amikor pedig éppen a reménynek kellene ébrednie, és minden télbe belefáradtnak újult energiával kellene a Nap felé fordulnia, Freeblog újra elesett. 

Próbálták újraéleszteni, nem ment. Aztán mentőt hívtak hozzá, de az vagy nem jött ki, vagy nem volt nála megfelelő felszerelés, én nem tudom, meg azt sem, hogy még mindig várják-e őket, de most már olyan régóta tart ez az egész, hogy Freeblog tolerálhatatlanul sok időt töltött oxigénhiányban, és nekem innen úgy tűnik, hogy már ki is hűlt. Sajnálom, mert rendes srác volt.

Az utcai harcos barátja

Megint egy kocsma volt a cím. Az ajtón egy nyolcszoros orrtörött, kopasz exbokszoló lépett ki, és bólintott, hogy látja, itt vagyok, mindjárt jön. Bólintottam én is, csak az én fejem az alsó holtponton egy kicsit többet időzött.

Pár pillanat múlva visszatért a haverjával. Őt kellett hazavinni. Alig állt a lábán, csak üggyel-bajjal jutott el a kocsiig, beülni nem is bírt egyedül, a kopasz utcai harcos segített neki, aztán meggyőződött róla, hogy pártfogoltja rendesen a helyén van, és bemondta nekem a címet.

Ismerősen hangzott. Közben az utas úgy ahogy felém fordult, nyögött és fújtatott. Egymásra néztünk, már amennyire tudta irányítani a tekintetét. Ekkor láttam, hogy nem részeg. Központi idegrendszeri bénulása van. Úgy kérdeztem, hogy jó utcára gondolok-e lejjebb, aztán jobbra, hogy igennel vagy nemmel tudjon felelni.

Helyeslő hangokat adott ki. Az úton persze nem beszéltünk, de láttam a tekintetén, hogy érző és értő ember. Akár kérdezgethettem is volna a napjáról, a kocsmáról, a haverjáról úgy, hogy igenekkel meg nemekkel tudjon válaszolni, de az út rövid volt, hamar megérkeztünk, és igazából csak később jutott eszembe az egész.

Ezzel együtt, talán csak az én fejemben, de egy kölcsönös tisztelet és elfogadás alakult ki közöttünk szavak nélkül is. Hangot adott, hogy igen, itt jobbra, aztán megint levegőt préselt át a hangszalagjai között, amikor a házhoz érkeztünk, ahol lakott. Valami köszönöm félét nyögött, és összezárt öklével előre biggyesztett egyet. Én is odakoccantottam az enyémet, és mondtam, hogy semmiség az egész.

Cikázó tekintetét egy pillanatra szembeállította az enyémmel, és nyöggentett, hogy nem. Újra előrenyújtotta az öklét, én egy pillanatig gondolkodtam, aztán leesett. Keze alá tartottam a markomat, ő nagy koncentrálással kinyitotta az ujjait, az előre odakészített pénz pedig a tenyerembe hullott.

Segítettem kiszállni neki. A kezemet nyújtottam neki, amit kis rákészülés után megmarkolt, és úgy húzta fel magát, mintha csontjai és izmai egyetlen kusza, feszes acélvázat alkotnának. Amikor a bejárón eljutott az ajtóig, megnyomtam a gombot, hogy szabad vagyok, jöhet a következő fuvar.

Elmaradt haszon

Egy-egy fuvarnak természetesen az utolsó felvonása a kedvencem. Ilyenkor megérkezünk, én leolvasom, hogy hány mérföldet tettünk meg, kikeresem a táblázatomból a hozzá tartozó árat, majd megkapom a pénzt. Minél nagyobb volt a távolság, annál vidámabb vagyok. Persze csak akkor, ha tényleg fizetnek. Ha nem, az arányosság fordított.

A nem fizetésnek a legtipikusabb példája az, amikor valaki kiugrik egy pillanatra, felszalad a lépcsőn, aztán örökre eltűnik. Ilyen eddig vagy kétszer történt velem. Nem tudom, hogy a szerencse vagy a betyárbecsület az oka, de mindkét alkalommal épp csak egy alapdíjas menet volt mögöttünk, úgyhogy sem pénzben, sem időben nem vesztettem sokat.

Persze kezdők hibájának hangzik kiengedni kétes terepviszonyok között bárkit is a kocsiból, de a statisztika mégis azt mutatja, hogy ez az esetek vastag kilencven százalékában gond nélkül működik. Az embereknek tényleg be kell ugraniuk valakihez út közben, vagy pénzt kell felvenniük.

Ennél eggyel bosszantóbb volt az a részeg utasom, aki annyira részeg volt, hogy az ájulástól csak évtizedes rutinja mentette meg. (Ezeknél nem félek attól, hogy összehányják a kocsit: az kezdőkkel történik). Az egész utat végighencegte azzal, hogy van pénze, igazi idióta módjára irányított, hogy merre menjek, mert a végcélt megmondani nem tudta, de a robotpilótája úgy-ahogy elment navigátornak.

Ahogy megérkeztünk, kiderült, hogy nincs pénze. De egyáltalán nincs. Azt javasolta, hogy menjek vissza a kocsmába, ahol felvettem, és ott majd busásan kifizetnek. Csalódottságomnak rögtön hangot adtam, és egy kicsit erőlködtem, hogy fizessen, de végül a zsebeit nem kutattam át. Úgy döntöttem, hogy nem vesztegetek több időt, elég az elbukott tíz font, és kipattantam a kocsiból, átszaladtam a másik oldalra, kinyitottam az ajtót, és megkértem, hogy azonnal pattanjon ki ő is.

Ki is pattant, én meg még elmondtam neki, hogy tetűládának, meg szar embernek bizonyult, ő meg erősködött, hogy egyébként, ha lenne pénze fizetne, és hogy a kocsmában tényleg meg fogom kapni a pénzem. Legyintettem, és elhajtottam. Ő még utánam szólt, hogy engem viszont nagyszerű, igaz embernek tart.

Kettővel bosszantóbb eset volt, amikor egy lepukkant lányt vettem fel egy rossz környék egyik sarokháza mellől. Foszlott nylonzacskóban cipelt ezt-azt, az út elején pedig ordibált egyet valakivel telefonon, hogy az hogy merte otthagyni őt, amikor arról volt szó, hogy együtt mennek oda, ahova ő most egyedül utazik.

Amikor megérkeztünk, ez is bejelentette, hogy neki konkrétan nincs pénze. Nem volt nehéz kitalálni, hogy megszívtam. Azt mondta, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem, és ott megkapom a pénzt. Normál körülmények között ezt persze nem teszi meg az ember. Én viszont gondolkodni kezdtem. Ha most itt hagyom, biztosan bukok hat fontot. Ha visszamegyek, lehet, hogy lesz tizenkettőm, még ha erre parányi is az esély. (Lásd az út eleji ordítást egy esetleges másik szereplővel).

Azt mondta a lány, hogy felhívja mindjárt az anyját vagy kit, hogy várja a három dudálásomat, és fizessen ki. Azt mondtam neki, hogy hívja fel most, a fülem hallatára. Ekkor produkált egy teljesen életszerű beszélgetést, kis korholással, az összeg pontosításával, satöbbi. Elindultam, és tudtam, hogy nem lesz ebből pénz, de reméltem, hogy nem lesz igazam. Igazam lett.

Innen nézve persze mégis az lett volna a bölcs megoldás, ha visszafordulás helyett a helyszínen kiadtam volna hatfontnyi dühöt, és mondjuk szétterítem a zacskója tartalmát az úton egy olyan tíz-tizennégy méteres hosszon, meg bordán rúgom. Csak hát ebben nem vagyok gyakorlott, illetve nőkkel különösen feszélyezne a dolog, aztán meg még haragudnék is magamra. Szóval inkább csak leírom.

A legdühítőbb eset főszereplője egy gazdag arab nő volt. Nagyon sokat vártam rá egy étterem előtt a megállni tilosban. A kislányával jött ki, aki volt olyan aranyos, és egyből az ülésre lépett teli talppal, ahogy a szabadságukban nem korlátozott kis rohadékokhoz illik, az anyja pedig tényleg nem is korlátozta.

A nő az útra kétféle időtöltést talált ki. Az egyik az volt, hogy nekem mondta, hogy nem jó felé megyünk. Ahol, és amiket mondott, abból egyértelmű volt, hogy semennyi fogalma nincs arról, hogy merre járunk, illetve arról, hogy mit jelent az , hogy előre, meg hogy hátra. A másik, amire energiát szánt, az az út közben lévő éttermekre való rácsodálkozás volt. Szemmel láthatólag a világon más dolga nem volt, mint ilyen helyeken mereszteni a valagát álló nap.

Megérkeztünk végre. Ő matatni kezdett a táskájában, és konstatálta, hogy a tárcája alighanem az étteremben maradt. Nem örültem. Bement megnézni, hogy van-e bent pénze, de hát sajnos egy fillér sem volt. A tárcája miatt egy pillanatig sem bánkódott, nem kezdett el telefonálgatni, nem lett ideges, nem aggódott.

Meglehetősen zavart, hogy nem sajnálkozott felém sem, nem érezte kellemetlenül magát. Abban maradtunk, hogy este visszajövök, amikor már a barátja is itthon lesz. Hat ötven volt a díj, amit ő konzekvensen ötnek mondott, én pedig konzekvensen kijavítottam.

Este vissza is mentem, és bekopogtam. Semmi válasz. Pedig a fények égtek. Kopogtam még egyszer, semmi. Közben újabb fényt láttam, meg a függöny rebbenését, de kijönni csak nem jött ki senki. Erre már erősebben kopogtam, közben a szomszéd néni masztifja méregetett összehúzott szemöldökkel.

Iszonyú sokára kijött a nő, és felháborodottan mondta, hogy mit képzelek, halálra ijesztettem a dörömbölésemmel, majdnem szívrohamot kapott, és iszonyúan félt. Elnézést kértem, de azt is elmondtam, hogy ugye éppen ebben állapodtunk meg, onnan sejthette, hogy ez fog történni.

Persze nem sejtette, mert az egész dolog őt nem izgatta, így aztán el is felejtkezett róla. Megrántotta a vállát, hogy amúgy rossz híre van, mert a barátja nem ért haza, így nem tudja odaadni az öt fontomat sem. Hat ötven – mondom. Erre volt pofája azt mondani, hogy ne rugózzak ezen, elhihetem neki, hogy neki ez az összeg nem számít.

Mire mondtam, hogy itt ez irreleváns, hogy neki mi számít. Erre ő azon a vonalon ment volna tovább, hogy én mekkora bunkó vagyok, de hamar a szavába vágtam, miszerint nekünk volt egy megállapodásunk, amit ő egészen elképesztő módon vesz semmibe, és kultúremberek ilyenkor a kezüket lábukat törik, hogy ők oldják meg a helyzetet, és pénzt kerítenek, vagy gondoskodnak róla, hogy eljuttassák hozzám.

Ehhez képest én jelen pillanatban egy igen nagylelkű szívességet teszek, ön asszonyom pedig a legnagyobb paraszt, akivel közepesen hosszú eddigi életem során dolgom volt. Elkértem a számát, és meg is csörgettem, ott rezgett a tenyerében. Abban maradtunk, hogy fel fogom hívni.

Ezután gyakorlatilag levegőnek nézett, és a szomszéd vén kurvával kezdett beszélgetni. Ez utóbbi elmondta, hogy de hát ő mondta is a fiatalembernek, hogy a hölgy egy kislánnyal lakik itt.

Bevágtam az ajtót (a kocsiét), és gazdag koromfelhőt az arcukba tolva igen-igen frusztráltan hajtottam el. Később, otthonról udvarias, de nem kedves sms-t írtam neki, hogy jelezze, hogy mikor vehetem fel a hat ötvenemet. Nem válaszolt. Másnap felhívtam, de nem vette fel.

Az ilyes esetekben az egyetlen, amit az önbíráskodáson kívül tenni lehet, hogy felhívom a központot, és bejelentem, hogy nem fizető ügyfelem volt. Ők meg feketelistára teszik, és az eddigi telefonszámról nem fog tudni többé taxit hívni ettől a cégtől. Hát nem egy klasszikus, „a jó elnyeri jutalmát, a rossz meg keserves kínok között élve elrohad” vég…