Az új iskolám

Számos jelét tapasztaltam annak, hogy az új iskolám szigorúbb hely volt az előzőnél. Még nem voltam ott egy hónapja, amikor egy álmos reggelen, a nulladik óra előtt a nyíló öltözőajtó elől hirtelen hátralépve bevertem a fejem a gázcső csonkjába. Csak tompa zsibogást éreztem, és amikor egy perccel később Feri szólt az öltözőben, hogy véres a derekam, nem is értettem, hogy miről beszél.

Odanyúltam a derekamhoz, és tényleg bőven véres volt. Rövid gondolkodás után kissé meglepve értettem meg, hogy felrepedt a fejbőröm, onnan folyt le a vér egészen a derekamig. Egy kicsit megijedtem, de örültem is, hogy a tornaórát megúszom. Magamhoz vettem a tornazsákomat, és elindultam a tanári felé. A földszinti folyosón aztán vagy fájni kezdett a fejem, vagy csak az ijedtség miatt hittem, hogy fáj, nem tudom, mindenesetre megszaporáztam a lépteimet, és a lépcsőket kettesével szedve futottam fel a tanárihoz. Az emeleten egy ügyeletes állított meg azzal, hogy menjek vissza a földszintre, és jöjjek fel szépen: futni és kettesével venni a lépcsőket külön-külön is tilos.

Lementem, és feljöttem újra, így már megközelíthettem a tanárit. Kopogj, köszönj, kérj elnézést! – olvastam az ajtóra függesztett táblán. Kopogtam, megvártam, hogy szólítsanak, benyitottam, köszöntem, elnézést kértem, majd elmondtam, hogy mi történt.

A tanárok bosszúsággal kevert rezignáltsággal nyugtázták a történteket. Végül a technikatanár állt fel egy fájdalmas sóhajt kipréselve magából, rám se nézve megcsóválta a fejét, és intett, hogy kövessem. Leballagtunk a lépcsőn, végig a földszinti folyosón, le az alagsorba, el az öltöző mellett. Egy vasajtóhoz értünk, aminek a kulcsát a technikatanár hosszas silabizálás után azonosította egy nagy kulcscsomón.

Bent dohos szag és nedves, fent boltozatosan összezáródó téglafal fogadott, de meglepően meleg volt a folyosóhoz képest. A helyiség légópince lehetett valaha. A technikatanár felkapcsolt egy huszonötös izzót, és belépett egy kisebb kamraszerűségbe. Intett, hogy menjek utána, majd egy szó nélkül megfordított, aztán érzésre egy frottír törölköző egy darabjával megtörölte a sebemet.

Meg akartam fordulni, de nem engedte. Valamit matatott a hátam mögött, majd erősen megfogott, megcsípte a fejbőrömet a sebnél, aztán nagyon éles, az ujjaimig sugárzó fájdalmat, és égett haj szagát éreztem. Ekkor már reflexből megfordultam, és egy ódivatú forrasztópákát láttam meg a technikatanár kezében. Csak mintegy mellékesen intett, miközben kihúzta a konnektorból a pákát, hogy mehetek. A félreértések elkerülése végett aztán hozzátette szóban is, hogy „Mehetsz öltözni”.

Kikóvályogtam a folyosóra, amit most nagyon hidegnek éreztem, és azt vettem észre, hogy az ujjaim is egészen el vannak fehéredve. Annyira fáztam, hogy remegni kezdtem. A seb égni és lüktetni kezdett. Nem sírtam, de folytak a könnyeim, és az orrom is. Biztos valami idegi összeköttetés… Gépiesen átöltöztem, és elhűlt kezeimet dörzsölgetve kopogtam be a tornaterembe. Köszöntem, elnézést kértem, de nem tudtam elmondani, hogy miért késtem, mert a tornatanár azzal intett le, hogy nyomjak huszonöt fekvőtámaszt, aztán álljak be a többiek közé futni. Ahogy a kezem a parkettához ért, a futó osztálytársaim lépteinek ütéseit a sebemben éreztem.

Megvetés

Feszesen öltözött, magabiztos tartású koraötvenes férfi lép fel a buszra az első ajtónál. Megáll, és hideg tekintetével mindig ugrásra kész megvetésének tárgyát keresi. Mivel hirtelen senki különöset nem talál, leül a legközelebbi szabad ülésre, háttal a menetiránynak. Elővesz egy futtában reklámújságba bújtatott könyvet, és rezignáltságot színlelve falni kezdi. Ahogy a sorok közé mélyed, ébersége lankad, ő előre dől, a reklámújság lefittyed, és kivillan a könyv címe: Segítség, akaratos a gyerekem!

Az ember csak egyszer tizenhét

– Ennyi – csapott ingerülten a térdére Zsóka – Átmegyek – tette hozzá, és felállt. Ernő helyeslően bólintott. Próbált annyira bíztató arckifejezést ölteni, amennyi Zsókát megerősíti a szándékában, de nem annyira helyeslőt, ami a feleségét arra késztetheti, hogy azt mondja: – Vagy te is átmehetsz.

A másodperc tört részéig néztek csak egymásra, és Zsóka az ajtó felé indult. Ernő alig hallhatóan, lassan kiengedte a levegőt.

András csöngetést hallott. Helyet keresett a gitárjának valahol maga mellett, a szétdobált ruhák halmai közt, majd kiment ajtót nyitni. – Nézze András, hagyja ezt abba! Vasárnap délután van. Az emberek pihenni szeretnének. Maga nem játszik jól, hát miért csinálja? Menjen le a parkba pengetni, ha már…

András nem is gondolkozott, csak rávágta – Nekem nincs is gitárom – és hideg verejték futott végig egész felsőtestén, ahogy rájött, mit mondott. Zsóka döbbent arcára nézett, és pánikba esett. Zavarában beszélni kezdett, noha nem tudta mit fog mondani. – Mindig is szerettem volna egy gitárt. Szerettem volna tudni zenélni. Az ember tinédzser korában mindig erről álmodozik, nem? Sajnáltam, hogy soha nem tanultam meg. Már régóta azt gondoltam, hogy most már késő elkezdeni. Az ilyesmit gyerekkorban kell.

András egy mély lélegzetnyi szünetet tartott. Zsóka arcáról érdeklődést olvasott le, így valamelyest megnyugodott, és folytatta. – Aztán negyven éves lettem, azt mondtam magamnak: Az istenit! Miért ne kezdhetnék el zenélni tanulni? Miért ne vehetnék egy gitárt, ha egyszer ezt szeretném? Hát micsoda hülyeség nem megpróbálni. Nem hiszi el, de egy kő esett le a szívemről. Mázsás súlytól szabadultam meg. Pontosabban, mint ha a friss levegőre léptem volna a magam teremtette börtönből. Érti, mire gondolok? Szabad voltam!

Itt, ahol az eddig igaz történetnek fordulatot kellett vennie, András mély lélegzetet vett. Zsóka kíváncsian hallgatta. – Napokig lubickoltam a szabadság érzésében, aztán a napok hetekké nyúltak, és végül eltelt pár hónap, mire ráeszméltem, hogy egyáltalán nem vettem gitárt, nem kezdtem el zenélni tanulni. És ahogy megpróbáltam elképzelni, hogy milyen lesz, egyszerűen nem ment. Egy nagy sötétség volt az egész, ami a fejemben volt erről. Egy semmi. El se tudtam képzelni.

András egészen elszomorodott. Megijesztette, hogy a történet, amit éppen mesél, akár igaz is lehetne. Csak ő éppen megvette a gitárt. De nem rögtön! Tehát így is alakulhatott volna a történet. Van egy időablak, amíg egy ilyenfajta varázslat működhet. Ha az elmúlik, akkor minden marad szürke, mint előtte. Ahogy ezt végiggondolta, valósággal úgy érezte, hogy negyvenedig születésnapja óta valóban ezt a szomorú alternatív életet éli. Az érzés szinte tapinthatóan valóságos volt. András egészen elhalkult, és pár másodpercig csak meredt maga elé, majd felbátorodva folytatta. – Nem tudtam elképzelni se. Ha az ember már álmodozni sem tud, akkor mégis mit vár?! Végül nem vettem meg a gitárt. Elmentem odáig, ameddig tudtam. Ahol kiderült az igazság. Az ember egyszer tizenhét éves. A dolgoknak megvan a maguk ideje. Illúzió volt az egész. Mi lett volna, ha…

Zsóka szemmel láthatóan a történet hatása alá került. Egy darabig nem szólt semmit, aztán csak annyit mondott zavartan összevissza pillantgatva: – Nézze, én nem is tudom, mit mondjak, András… Mindenesetre akkor elnézést kérek – mondta, és visszament a hetes számba, a saját lakásába.

Ernő ránézett a feleségére, és rossz előérzete támadt. – Ez képtelenség… – kezdte Zsóka – Azt mondja, neki nincs is gitárja. Ezt mondta! Ezt mondta, és utána előadott egy komplett történetet, arról, hogy hogyan, meg miért nincs gitárja. Valami zagyvaságot. Oda se figyeltem, annyira meg voltam döbbenve. Köpni-nyelni nem tudtam. Belenéz a szemembe, és azt mondja, hogy nincs gitárja!

Ernőn nyugtalanság vett erőt. Ez alkalommal meglepően könnyű volt megúsznia, hogy át kelljen mennie. De a következő megúszás… Az egy teljesen más történet.

Introvertált vs. extrovertált

Rengeteg baromságot lehet olvasni az introvertáltakról, amiket itt nem szeretnék megismételni, de azt az egyet megerősítem, hogy az önmagáért való, időtöltésként űzött társas pofázást rühellik.

636022917951695384-2108120022_faces.jpg

Én is introvertált vagyok, mégis nyitva tartottam a lift ajtaját, amikor meghallottam, hogy valaki épp túljutott a kapun, és befelé igyekszik. A szemben lakó szomszédaim közül az egyiknek volt a rokona, akit ablakon keresztül számtalanszor láttam már, de közvetlenül még nem találkoztunk.

Amikor valószerűtlenül túláradóan lelkesedett a kedves gesztusomat látva, már tudtam, hogy hibáztam. Bemutatkoztunk, én azonnal elfelejtettem a nevét, majd becsukódott az ajtó, én meg – a választ tudva – megkérdeztem, hogy ő is a harmadikra jön-e. Igen – hangzott a válasz, majd ugyanazzal a levegővel megkérdezte, hogy mi újság velem mostanában.

Eleve ostoba kérdés két ismeretlen között, hogy mi újság, de egy mostanábant csak az igazi idióták emelnek rá. Mivel konkrétan össze voltunk zárva három négyzetméteren, és hátra volt az út egésze, még nekem is sok lett volna egyszerűen ignorálni a kérdést, pedig én még jóval az az M6-os megépülése előtt elautóztam Budapestről Pécsre egy akkori kollégával úgy, hogy egyetlen szó sem hangzott el közöttünk, és a szemem sem rebbent.

Szóval válaszoltam neki, hogy a helyzet változatlan, de nem elégedtem meg ennyivel, hanem visszakérdeztem, hogy nála mi újság. A kérdés várakozásomon felül meglepte. Rövid lefagyás után azzal replikázott, hogy vele az történt, hogy megismert egy embert, amire felszaladt a szemöldököm, hogy hátha mégis valami érdemleges kommunikáció lesz a dologból. Majd folytatta: és éppen felfelé tart vele egy liftben.

Én nem tudom, hogy ez az ember egy szociális idióta extrovertált volt vagy egy pánikba esett introvertált, de részemről okosabbnak látom visszatérni a lépcsőzéshez, amit tulajdonképpen mindig is csinálni szoktam.

A bőrfotel

A klub belső termében ülő testes csöndet csak az újságolvasással járó halk neszek, és lusta fészkelődések zaja ellenpontozta valamelyest, amikor az egyik bőrfotel süppedős mélyéről egy gondatlan mozdulat nyomán ropogós fing hangja tört fel. A testes csönd egy szempillantás alatt vákuumszerű, siket ürességgé élesedett. Az újságokat tartó kezek szoborrá merevedtek, a lélegzetek bennragadtak.

queen_anne_35.jpg

Noha egyetlen szempár sem szegeződött a süppedős bőrfotel mélyén ülő illetőre, a rá irányuló osztatlan figyelmet szinte tapintani lehetett. Az érdeklődés középpontjába sodródott férfi néhány pillanatnyi kétségbeesett, bénult tehetetlenség után hanyag fészkelődést tettetett, hogy az iménti hang szakasztott mását előállítsa, és így tegye egyértelművé, hogy az előbb is mindössze a pantalló és a bivalybőr sajátos kölcsönhatása nyilvánult meg.

A próbálkozást siker koronázta. A megfigyelők – talán egyfajta csalódottsággal – újra újságjaikba merültek, az illető pedig egy újabb hirtelen ötlettől vezérelve, mintha fészkelődése eleve, a kezdetektől fogva ezt a célt szolgálta volna, felállt és méltóságteljes lassúsággal elindult az ajtó felé, nehogy egy intenzív légörvénnyel szétterítse a fing szagát.

Black Mirror

Több helyen is olvastam lelkes kritikákat, hogy itt a Black Mirror harmadik évada, és hogy milyen brutálisan jó. Az első két évad tényleg elég jó volt, felvetett pár problémát, és azokból csavart egy-egy furcsa, tanulságoktól sem mentes helyzetet.

Azóta – úgy tűnik – az történt, hogy az angoloktól átvették az irányítást az amerikaiak. A harmadik évad az utolsó epizódot leszámítva már amerikai akcentussal megy, amerikai környezetben, a hollywoodi színvonalat is alulmúlva.

bm.jpg

Az alaphelyzetek általában érvényesnek tűnnek: a történetek a nem túl távoli jövőben játszódnak, és a jelenkori nyugati társadalom visszásságaira helyezik a fókuszt. Ezek közül az egyik, nagyjából minden részt átszövő elem, hogy a (mai) ember milyen könnyen befolyásolható, mennyire magán kívül él, és keres visszaigazolást, illetve iránymutatást. Ez igaz, és elcsépeltsége ellenére is lehetne vele mit kezdeni, de a sorozat a legalpáribb, legotrombább módon tálalja a témát.

Minden pillanat olcsó, kiszámítható, sematikusan maníros. Az egészből számomra az derül ki, hogy az alkotók pontosan úgy gondolnak a célközönségükre, ahogy azok megérdemlik: ostoba birkaként, akinek nem esik le a poén annak elhangzásakor, hanem még hátulról meg kell támasztani a fejét, és további negyven percen keresztül kell lefelé tuszkolni a torkán az eddigre már teljesen közhellyé ürült és valódi tartalmától megfosztott vagy attól egy jelentéktelen részlet felé elhajlított üzenetet. Gondolkodó emberek számára méltatlan a dolog.

Mégis mit köszönhetünk a rómaiaknak?

Az utóbbi időben egyre több helyen láttam, hogy az évszázadokat, meg a budapesti kerületek neveit nem római számmal írják, hanem egyszerűen arabbal. Első reakcióm a felháborodással vegyes szomorúság volt, ahogy láttam, hogy egy cizellált hagyomány átadja a helyét a hallás után tanulók módszerének, mintha a hagyományos ceruzafogásról állnánk át a marokra fogásra.

romai.jpg

A második gondolatom meg az volt, hogy ezzel az érzésemmel vajon mennyire különbözöm azoktól a száznégy éves emberektől, akik afölött keseregnek, hogy ma már senki nem tud olyan latin idézeteket, amiknek amúgy a magyar fordítása tökéletesen kifejezi az eredeti jelentéstartalmat.

A harmadik gondolatom: semennyire.

Ész nélkül

Most kezdem belülről átégetve megérteni, hogy a dallam csak egy dolog, és hogy a zene milyen lesz, az legalább akkora – ha nem nagyobb – mértékben függ attól, hogy milyen a ritmus, az egyes hangok kitartása, a pendítés jellege és ereje, és még ezerháromszáz másik apró dolog.

Sorban veszem elő a lagymatagabb régi riffjeimet, és a kitartott űröket feltöltöm. Az eredmény a groove meglepően intenzív növekedése. Új dallamok is jutnak eszembe, sőt, olyan is előfordult már nem kétszer, hogy egy-egy begyakorlott riffet felfokozott állapotban konkrétan ész nélkül, tisztán érzésből variáltam át, játék közben. A legkevesebb, amit erre mondhatok, hogy boldoggá tesz.

Ugyanide tartozik, hogy játszottam azt a klasszikus blues riffet, aminél zavarni szokott, hogy a magas hangoknak túl nagy tér jut. Lassan átúsztam egy olyan játékmódba, ahol a legvékonyabbat már nem pendítem, és tetszett, amit hallottam, kezdtem belelkesülni, és egyre keményebben pendítni, ami egyre súlyosabb testet adott a riffnek, majd ezen behergeltem magam, és még keményebben játszottam egészen addig, amíg már újra úgy éreztem (és megint csak nem gondolkodtam egy pillanatot sem), hogy jöjjenek a teljes pendítések, és az ekkora már brutálisan kemény mély riff a magasak visszajövetelével olyan élt kapott, hogy… Szóval kurva jó volt, vagy legalábbis én így éreztem.

Szóval fog menni ez az érzésből, gondolkodás nélkül játszás, de még mindig rengeteg a teendőm a dolog finomabbik végén. Hátha végre cselekvésre szánom magam, és áthúroztatom az akusztikust, ott talán jobban rá tudok fordulni a finoman játszós utcára.

A pénztáros magányossága

Az egyik közeli plázában volt dolgom, és annak végeztével leereszkedtem legalulra, a szupermarketbe, hogy vételezzek pár magos zsömlét. Közben eszembe jutott, hogy tejet is veszek, de kosár nem volt nálam, notebook táska meg esernyő viszont igen, úgyhogy szabad ujjperceimmel szorítva az árukat a gyorspénztárak felé indultam.

Odaérve rögtön elfogott az érzés, hogy itt egy ideje áll az idő. Mindkét kassza meg volt akadva. Az elsőnél valami a pénztárgéppel történhetett, és a rendesen megrakott táskából mindent vissza kellett rakni a kosárba, és újra végigpittyenteni mindent. A másiknál egy vevő okoskodott.

Éveknek tűnő perceket töltöttem így, kezdett melegem lenni az öltönyben, a tejek sarkát a táskámhoz szorító ujjaim fehéredtek, a nyomásmérőm mutatója pedig szépen megindult fölfelé.

Aztán kicsit nyugodtabb lettem, amikor egyet előre tudtam lépni, és a bal oldalon már fizető vásárlótól és a pénztártól jobbra letehettem a dolgaimat. De ez a vevő is okoskodó volt, az a fajta, aki minden mondatát fontoskodó kérem szépennel kezdi, extra érméket rakott sorba, és arra is volt koncepciója, hogy a kézenfekvőhöz képest hogyan kéri a visszajárót.

Csakhogy a gépbe már minden be volt ütve, és a nyitott kasszafiók felett hamar kialakult a helyzet, amit végül is egyik résztvevő sem értett. A hatvan fölötti pénztáros felnézett, és már ekkor tudtam, hogy a következő felvonás nem percek alatt fog lemenni.

A segélykérésre megérkezett a kisfőnök(?). A pénztáros elmondta a problémáját, a nő meg többféleképpen is megpróbált segíteni neki. Olyanokkal például, hogy „Minek nyitottad ki a kasszát, ha tudtad, hogy…”, meg „Ilyenkor már én sem tudok semmit csinálni…”, és közben hosszú, nyúltagyig hatoló szemkontaktussal bolondított hatásszüneteket tartott, amit csak addig függesztett fel, amíg a körben állóktól is megpróbált begyűjteni pár, a felháborodásában osztozó pillantást.

A pénztáros nőnek le volt hajtva a feje, és olyan benyomást keltett, mint aki iszonyú nyomás alatt érzi magát, de próbál asszertív lenni, és válaszolni a fent említett költői kérdésekre. Eközben derült ki, hogy most tanul be. Meg az is, hogy tulajdonképpen nem történt semmi visszafordíthatatlan hiba, csak nem tudta, mit kell ilyenkor nyomni. A főnöke se jött rá, hanem a szomszéd pénztáros lépett oda.

Míg az okoskodó vevő is háborgott egy kicsit távoztában mintha azt feltételezve, hogy ez az egész tulajdonképpen ellene irányult, én leginkább elszégyelltem magam, hogy még bennem indult fölfelé a pumpa, noha a környéken az én problémám volt a legkisebb. Megsajnáltam a hatvanas nőt, aki ki tudja milyen életpálya után és körülmények között került pont ide, pont most, ahol és amikor öt méteres körzetben mindenki rá ventilálta a saját, külön bejáratú frusztrációit.