Mellékhatás

Szinte minden gyógyszerre ráírják, hogy szedése időszakában kerülni kell az alkoholfogyasztást, aztán az ember mégis megkockáztatja, és – mivel egyáltalán semmi nem történik – kiderül, hogy egyszerű jogi aktusról van szó, és csak azért szerepel a tiltás a dobozon, hogy még egy véletlenül egybeeső mellékhatás fellépésekor se legyen érdemes beperelni a gyártót, hiszen ők szóltak. 

Pár éve három próbát is ki kellett állnom, mire rájöttem, hogy az antibiotikum, amit szedtem, valóban nem tolerálja az alkoholt. A karácsonyi forgatagból próbáltam forralt borba menekülni, de mindegyik alkalommal perceken belül olyan erős tünetei törtek rám a másnaposságnak, hogy már magamtól kezdtem fogalmazni azt a biankó vallomást, amit azonnal aláírtam volna az elkövető számára kipontozott részen – szóljon bármilyen bestiális bűncselekményről is –, ha csak öt százalék esély is van rá, hogy jobban leszek tőle. 

Egy volt évfolyamtársamnak nem kellett háromszor próbálkoznia, mire bizonyosságot szerzett az alkoholtilalom jogosságáról, hanem rögtön megértette, hogy a figyelmeztetést komolyan gondolták. 

Mielőtt a randevúra indult volna, leecsetelte az ínyét, ami az utóbbi időben kezdett szép lassan visszahúzódni a fogairól. Az étteremben aztán bort rendelt. Perceken belül rá kellett döbbennie, hogy amit túlzó nyáltermelődésnek hitt, az az ínyéről a fogsor teljes szélességében alácsorgó olyan masszív vérpatak volt, mintha épp kezét hátrakulcsolva tépett volna szét egy antilopot.

Gondolkozz!

Most van az, hogy meg kell állnom egy pillanatra, és kicsit jobban odafigyelni a dolgokra, komolyabban venni magam, meg a körülöttem lévő világot, hogy megtaláljam benne a helyem, hogy ne a fejemet épp egy köddé foszló lehetőség után fordítva száguldjak el a következő mellett, hogy végre lehetőségként tekintsek az életre. Heteken át sorra, párosával dobáltam be a sütőbe az elősütött zsömléket, és csak most jutott eszembe, hogy fel kell szúrni őket, és sajtot kell tuszkolni a belsejükbe. Gondolkozz, az istenit, figyelj már oda!

Vasalás-filozófia

Vasalás közben is nagyon szépen kiviláglik – amikor egy, az ingben ragadt gyűrődést szinte lehetetlen kisimítani, viszont egyetlen lusta, előkészítetlen mozdulattal is könnyű egy újat belevasalni –, hogy rombolni mennyivel könnyebb, mint létrehozni.

De éppen akkor, amikor sok ezer forintos ingeket vasal az ember, éppen akkor nem szabad semmi áron sem arra gondolni, hogy mennyivel könnyebb rombolni, mint létrehozni.

Gyógyszer

Dögöljek meg, nem értem, hogy a tudomány mai állása szerint miért nem lehet egy gyógyszert úgy megcsinálni, hogy a hatóanyagát egy kanveréb fejénél kisebb, és annál könnyebben lenyelhető pirulába zsúfolják. A porcépítőm lehet, hogy nem fog hatni, mert tizennégy órával a lenyelési kísérlet után még mindig az az érzésem, hogy az ínyvitorlám mögé fészkelte be magát.

Autósiskola

A legtöbb helyre szeretek felkészülten érkezni, úgyhogy mire először beléptem az autósiskola kapuján, már – úgy-ahogy – tudtam vezetni. A bátyám Ladáján kezdtem a kézifékes indulással, úgyhogy az akkoriban óriási dobásnak számító dízel Ford Escort terelgetése semmilyen gondot nem okozott.

Az oktatóm egy mind külső, mind belső tulajdonságait tekintve visszataszító ember volt. Én azt szerettem volna, hogy a másik oktatóhoz kerüljek, ahhoz, amelyiknek volt humora, de nem így sikerült. Jobbára azzal teltek az órák, hogy a rutinpályává avatott parkolóban tilitoliztam. Ezekből az alkalmakból csak két dolog maradt meg az emlékezetemben.

Egyszer az előre-párhuzamos parkolást gyakoroltam, és noha korábban már volt, hogy egész jól ment, az istennek nem sikerült becsempésznem az autót a bóják közé. Próbáltam érzésből, próbáltam ésszel, de sehogy se jött össze. Ez aztán feltűnt az oktatónak is, és már vágta is a na mi van már, bazmeg? arcot, amit ő úgy csinált, hogy tágra nyitotta a szemeit, széttárta a karjait (ez azért kellett, hogy a többi oktató is lássa, hogy itt most műsor következik), és kicsit előretolta az alsó állkapcsát. Aztán az egészből csak a kerek szem, meg a bazmeg maradt, mert észrevette, hogy kettővel korábban tette le a bóját.

A másik dolog miatt maradt meg az egész oktatás mégis kellemes élménynek. Ugyanis kiderült, hogy nem nekem van a legrosszabb oktatóm. Volt ott még egy srác. Kulturált, tisztelettudó, minden szükséges képességgel megáldott, de – eléggé el nem ítélhető módon – még nem tudott vezetni. Neki egy nő jutott oktatónak, akinek a szülei alighanem fiút, abból is kocsmai verekedőt szerettek volna. Így hát a nő megtette, amit tudott. Rettenetesen ordenáré volt, a legalja férfiak dumáját is alulmúlta, legfőbb örömét pedig ennek a szerencsétlen srácnak az alázása jelentette, aki – valljuk be – saját jogon is viktimológiai alapeset volt. Ha bármit hibázott a srác, a női oktató először feldühödött rajta, hiszen rögtön átlátta, hogy az ő kiborítása volt a cél, majd a többi oktató bevonásával gúnyolni kezdte, és számtalan költői kérdést fogalmazott meg azzal kapcsolatban, hogy hogy lehet valaki ilyen szerencsétlen, és vajon van-e rá legalább matematikai esély, hogy valaha le tudjon vizsgázni.

Szóval az én oktatóm nem is volt rossz. Megtanultam például tőle, hogy akárki akármit is mond, mégiscsak azé a felelősség, aki a kormányt markolja. Amellett, hogy órákat gyakorolgattam egyedül úgy, hogy ő háttal állt, időnként kimentünk a forgalomba is, ahol látta, hogy tudok vezetni, ezért nem törődött velem. Az egyik ilyen alkalomnál épp a csomagtartót próbálta elérni, és csak zsíros valagát meresztette a szélvédő felé, amikor én legjobb tudásom szerint – persze elsősorban magamra gondolva – egy, a szembejövő tudattalan szándéka szerint készülődő frontális ütközést igyekeztem elkerülni. Ezt az akciómat egy száraz nyelés után megköszönte.

Amikor kicsit gyorsabban mentem, mindig leintett, hogy ne nagyképűsködjek. Hacsak nem sietett randira egy, a feleségével, a kocsiban tartott fénykép alapján alighanem középsúlyos értelmi fogyatékos gyermeke anyjával nem megegyező nőhöz, akinek – mint azt egy haverral folytatott telefonbeszélgetésből kénytelen-kelletlen megtudtam – egy már-már túlzóan vastag szőrszál nőtt ki a mellbimbójából. De hát az én oktatóm se nézett ki jól – nem győzöm hangsúlyozni. Szóval, ha sietett, akkor nyomnom kellett a pedált. Az egyik esti vezetésnél szabályosan (meg a józanész szerint eljárva) lassítottam egy jobbkezes utcánál, mire úgy nézett rám, mintha a földönkívüliek között is szokatlanul ostoba lennék. Azt mondta, hogy ilyenkor lehet menni nyugodtan, ki lenne már olyan idióta, hogy világítás, így elénk vetett fénycsóva nélkül jönne. Ez a praktikus megközelítés azóta is mindig eszembe jut, amikor világítás nélküli autókat látok a kertek alatt suhanni.

A KRESZ vizsgán elsőre átmentem, a rutinra nem emlékszem, hogy külön volt-e, csak a forgalmi vizsga maradt meg az emlékezetemben. Különösen figyeltem minden szabályra, nem mentem túl gyorsan, jó előre jeleztem a sávváltási szándékomat, stb. A vizsgáztató meg hátulról mondta, hogy merre menjek. Jó pár fogós kereszteződésen voltunk már túl, mire egyszer csak, egy trafik előtt azt kérte, hogy álljak félre, majd miután ezt megtettem, az oktatómat kérte, hogy tolasson hátra. Ez eléggé meglepett, mert azt gondoltam, hogy ezt akár én is megtehetném, sőt, pont azért vagyok itt, hogy ehhez hasonló mutatványokat adjak elő. Addig gurultunk hátra, míg egy, a járdán álló, makkegészséges fa gyönyörű lombja alól ki nem bomlott egy behajtani tilos tábla élénkvörös fémteste.

Nem volt elég, hogy benavigált ebbe a csapdába azzal, hogy azt mondta, itt egyenesen tovább, itt, ahol nem látszik a behajtani tilos, és az egyenesen jobbrát jelentett, hanem kenetteljes előadásba kezdett arról, hogy a táblák nem a semmiért vannak, hanem pont az olyanok érdekében, mint amilyen én magam is vagyok, és adott esetben akár életet is menthetnek. A telepre visszafelé nem nekem kellett vezetnem.

A második vizsgára elhatároztam, hogy kurvára figyelni fogok mindenre. Erre a körre csak a vizsgáztató jött (egy másik), az oktatómat megkérte, hogy várjon meg minket. Alig hogy kihajtottunk a parkolóból, rögtön valami gyár előtti nagyobb placcra kellett bemennem, ahol sejtettem, hogy valami sávtartási anomáliát fog velem elkövettetni, de aztán csak egy kört kellett tennem, majd mindent összevetve húsz-huszonkét másodperc leforgása alatt visszaállnom a parkolóba az eredeti helyemre. A vizsgáztató gratulált, és megírta a papírokat.

Óramű

Most elégedettséget érzek. Beállítottam az órámat. Nem egyszerűen a pontos időt állítottam be, hanem mindennek (a pontos időnek is) az alapját, az abszolút nullát értem el. Azért vagyok ilyen elégedett, mert ugyanezt az órás, akinél annak idején vettem az órát, soha nem tudta megoldani.

Egyszer csak az történt, hogy rajtakaptam az órámat, amint délután fél kettő körül vált egyik napról a másikra. Éjfélre állítottam az időt, végigpörgettem a hónap napjait, és elégedettséget éreztem. De másnap minden megismétlődött. Ekkor mentem el az óráshoz, aki fölényesen bólintott, megnyomkodta az órát, és visszaadta, hogy most már minden rendben lesz vele, de nem volt rendben vele semmi másnap sem. Az órás, csekély értéket teremtő munkájáért legalább nem kért pénzt.

Másnap még visszamentem hozzá, és szóról szóra megismétlődtek az egy nappal korábbi események, úgyhogy sóhajtottam egyet, egy olyat, amilyet akkor szokás, amikor azt érzi az ember, hogy csak magára számíthat ezen a kibaszott világon és/vagy csak az van rendesen elvégezve, ami az ember saját maga végez el.

Levettem az órámat, hogy leolvassak a hátlapjáról valami alfanumerikus jelsorozatot, a típus azonosítóját. Láttam, hogy van ott valami, de képtelen voltam kiolvasni, hogy mi az. Közelebb és közelebb hajoltam, de csak nem láttam. Nem tudtam egyenesen rámeredni, mert a körbeérő fémszíj megakadályozott ebben, ezért halogén olvasólámpát kapcsoltam. Az meg össze-vissza verte a fényt a fémfelületen, úgyhogy meg kellett tapasztalnom, milyen lehet, amikor az embernek megromlik a látása, és egyszerűen nem tudja elolvasni, hogy mi van például egy termék lejárati idejéhez írva. Na de én olyan jól látok, hogy a szemész szokott leállítani, hogy hagyja, azt már nem kell tudni olvasni, úgyhogy csak összeszorítottam a fogam, és – komolyan mondom, hogy – fizikai fájdalmak árán, de kiolvastam és lejegyeztem azt a karaktersort.

Innen egy perc volt letölteni a használati utasítást, és nagyjából tízszer ennyi elvégezni a beállítást. A, B, C és D gombokat kell nyomni, míg ki nem serken az ember ujjbegyéből a vér, körbe kell hajtani minden létező mutatót, majd amikor ezek megvannak, akkor hátra van még egy legutolsó, a legkisebb, amit csak úgy lehet a nulla pozícióba juttatni, ha már a felette lévő, nála vaskosabb óra- és percmutató is a tizenkettőn áll, azaz gyakorlatilag vakon vagy legalábbis oldalról leselkedve. Ha túlszaladt, újabb huszonnégy órás kör következik.

Szóval megjártam a küldetést hol a képernyőre meredve, vagy éppen fel-le görgetve azt, hol a számlapot bámulva, és a csoda megtörtént. Az óra újra óramű módjára járt, teljes összhangban a világ folyásával, én pedig napokig úgy néztem rá, mintha egyenesen én gyártottam volna.

Aztán sok-sok hónappal később, a hibajelenség megismétlődött. Csalódottságot éreztem, és – mivel mindent elfelejtettem – dühből silabizáltam a gondosan elmentett leírást, és újra bevégeztem az origó missziót. Aztán megint napokig elégedettséggel voltam eltelve, és most, amikor harmadszor is megismétlődött a dolog, megint dühös lettem, de aztán – bár még a leírás alapján, de már – rutinból orvosoltam a problémát, és megint elégedett vagyok, de azért már érzem valahol hátul a tehetetlen dühöt is, hogy ha hatékonyabb vagyok a márka általam ismert szakértőjénél, akkor ki az isten fogja ezt, ahogy a dolgokat kell általában, egyszer és mindenkorra megoldani?!

Csak menj fel az internetre

Azt mondja a rádióban a bemondónő, hogy az interneten kis csapatok szerveződnek: a BKV sztrájk alatt négyen-öten ülnek egy-egy kocsiba, aztán mennek, amerre a busz vinné őket, vagy még közelebb. Úgyhogy a kedves hallgató csak menjen fel az internetre – teszi hozzá olyan ereszkedő dallamú megnyugvással, mintha ezzel bármit segített vagy legalább mondott volna, és már jön is a következő hír.

Ha ez a bemondónő lerajzolná az internetet, az egy 4:3 arányú téglalap lenne. A felső fele a pornó, alul balra bombareceptek, jobbra lent pedig a kedélyes kis telekocsi csapatok.

Elaljasodás

Az utóbbi években tudatosan próbálom elfordítani a fejem a világ elaljasodását bizonyító jelek láttán, és igyekszem inkább a pozitív változásokat konstatálni. De nem mindig járok sikerrel.

Sajnos többedszerre ütközöm a jól bevált, és ezáltal közmegbecsülésnek örvendő termékek silányításának jelenségével. Volt egyszer egy British Knights cipőm, ami akkori mércével iszonyú drága volt, cserébe valószínűtlenül hosszú évekig nem bírtam elnyűni, és végül csak az idők során minden létező skála szerint vállalhatatlanná kopott külseje akadályozott meg abban, hogy tovább hordjam.

Egy szűk évtizeddel később újra megláttam egy BK cipőt, és pozitív előítéletektől fűtve vettem kézbe. De már a tapintása is kellemetlen volt, a fény felé tartva pedig áttetszett a talpán az a műanyag rácsozás, ami néhány hónap hordás után össze fog roskadni az ember talpa alatt. (Ezt egy másik cipőn tanultam meg nem sokkal korábban).

Szintén évekig használtam az Old Spice hónalj stiftet, mert egyszerűen bevált: a szóban forgó hajlatom meg sem próbált büdösödni. Pár hónapja – ahogy szoktam – bevásároltam egy jó negyedéves adagot, hogy az első példány első harmadát efogyasztva megdöbbenve tapasztaljam, hogy nem csak a mérete csökkent le, hanem a hónaljhoz dörgölendő rész egyszerűen kiesik a helyéről, ahova mindezidáig tisztességesen oda volt rögzítve.

Meguntam a földről összeszedett stifteket fújogatni, meg függőlegesen és épp csak kitolva, hónaljammal körbeölelve használni, úgyhogy úgy döntöttem, márkát váltok. Sajnos nem emlékszem a választottam nevére, pedig volt olyan szar, hogy említést érdemeljen.

A kibontás után láttam, hogy az a fehér port hátrahagyó fajta, ami miatt úgy néz ki az ember, mintha valami különösen makacs parazitától próbálna szabadulni a tudomány 1934-es állása szerint. Mellékbüntetésként az új stift használatával való kb. azonnali felhagyást követő második hónapban is jelentős erőforrásokat kellett arra allokálnom, hogy a viszketéssel a többségi társadalom számára elfogadható módon vegyem fel a küzdelmet.

Most az a tervem, hogy addig használom az egyes Old Spice példányokat, amíg először szét nem esnek, majd kivágom őket a kukába. De lehet, hogy előrehozom a második lépést, mert a napokban valami furcsa szagot éreztem az alapértelmezett illatba vegyülni, amit párszor már a csapvízben is kiszagoltam. Nem akarom tudni, mi az.