Nagyjából húsz éve írogatok, és az első években úgy tűnt, hogy az írásaim akár közérdeklődésre is számot tarthatnak, aztán a blogszféra hanyatlásával és bizonyos képességeim hiányában a csoda nem történt meg, és egy jó ideje már csak magamnak írok.
Bizonyos szempontból mindig magamnak írtam. Azt, ami belőlem jön, olyat, ami mélyebbre megy, mint a felhasznált szavak összessége, és soha semmit nem hajlítottam meg azért, hogy az olvasónak jobban tetsszen, vagy hogy szélesebb körben legyen népszerű. Szerintem ez a művészet, a többi meg – legyen bármilyen kiváló – iparos munka.
Aztán időről időre felbukkan egy pályázat, ami újra felkelti a hiúságomat vagy a visszaigazolás iránti vágyamat. Ebből rendszerint a korábbinál valamivel mélyebb apátia lesz. Most például a Telex hirdetett pályázatot. A pályázat nem arról szól, hogy szabadon mutasd be, hogy mit írsz, hanem… csak tippelni tudok, hogy miről.
Legyen hatezer karakter. Miért? Mert újságírói logikával az a legfontosabb, hogy oda passzoljon, ahova tervezik? Ne kelljen túl sokat görgetni, vagy túl hamar túlesni rajta? Legyen a téma a fordulópont. Miért? Pontosan milyen kár származna abból, ha valaki valami művészileg értékeset küldene be egy olyan témában, ami vagy eszébe jutott a kiírónak, vagy nem?
Gondoljon mindenki a saját kedvenc alkotására zenében, irodalomban vagy valamelyik vizuális művészeti ágban. Képzelje el, ahogy az alkotó a kész műve fölött érzett örömét megosztaná azzal, aki erre vevő, de az a testület, ami… mindenki döntse el, hogy segít eljuttatni az alkotót a befogadóhoz, vagy éppen korlátozza ebben, megforgatja a beadott papírt, és megkérdezi: Várjál, ez hatezer karakter? Vagy: Várjál, ez négyszer három méteres? Hol lenne az a kedvenc alkotás, vagy mi lenne helyette?
Tudom, hogy rengeteg korszakalkotó mű készült meglehetősen specifikus megrendelésre. A kérdésem: Na és? – Azt hiszem, végre rátaláltam valamire a reménnyel kapcsolatban, és… – Az szuper, de most egy megható hatezer leütéses kellene keddre a karácsony szelleméről.
egypercesek 