Szerző: suhodminyák

A füllentő kakas

Kénytelen vagyok azt mondani, hogy a Gőgös Gúnár Gedeon a spártai-porosz nevelési iskola alapelvei mentén vezeti rá a gyerekeket az emberek együttélésekor alapvetően szükségesnek ítélt viselkedésminták elsajátítására.

A hazugság minden áron való elkerülése vitális érdeke minden kisgyereknek, ahogy azt A füllentő kakas című mese érzékletesen példázza. A címszereplőről az első mondatban kiderül, hogy visszaeső hazudozó, ami egyébként galamblelkű gazdasszonyát annyira untatja, hogy elhatározza, este finom kakaslevest készít belőle. A madár a sok füllentés agyserkentő hatására azonban szellemileg annyira friss, hogy önállóan felismeri a veszélyt, és eloson.

Perceken belül találkozik a sünnel, aki éppen a „tüske lak” feliratot helyezi el frissen elkészült házán. A kakas hangot ad tetszésének, majd lehetőséget kér és kap a határozatlan idejű bentlakásra. Az oktondi pocok értelmi szintjét meghaladó gyerekek hiába néznek okosan a mesélőre, nem ebből lesz a baj. A sün, ahogy ösztönösen jó vendéglátóhoz illik, elmegy körtéért. Közben a kakas – unalmában – azt kiáltja, hogy „Kukurikú, itt a farkas!”. A sün lélekszakadva rohan vissza, hogy megmentse újdonsült barátját, de szerencsére nem talál ott, illetve a környéken senki különöset. A baromfi el is árulja, hogy csak viccelt.

A fent részletezett tréfát még egyszer tudja elsütni a kakas, majd mivel tévesen kalkulált a három a magyar igazság alapvetéssel, a harmadik alkalommal valóban megjelenik a farkas. Megint jön a „Kukurikú, itt a farkas!” duma, sőt a kiskakas megtoldja a „Siess, kis sün, siess!” kéréssel is, a megszólított elnézően legyint, majd hiába keresi házánál tollas barátját: azt elvitte a farkas.

Gyerekek, lehet tehát viccelődni, azzal semmi gond nincs, csak nehogy füllentésbe hajoljon a dolog, mert abból akár nagyon nagy baj is lehet. És akkor utoljára kérdezem: rendet raktatok szépen a szobátokban?

Ignacio

Ignacionak mindig mondták a barátai, hogy álljon elő a tudományával, mert már önmagában az is szenzáció, hogy egyáltalán képes rá, nincs tehát mire várni. Ő azonban hajthatatlan volt. Alapelve volt, hogy csak akkor csinál valamit, ha azt tökéletesen tudja csinálni. Magának sem vallotta be, de egy kicsit a sértettség is hajtotta. A sértettség amiatt, hogy soha nem is kérdezték a nevét, hanem egyszerűen, önkényesen Rigónak nevezték. A sértettség amiatt, hogy semmibe vették, hogy épp csak odahányták elé az ételt, és nem is feltételeztek róla semmi tehetséget, vagy akármilyen megismerésre méltó tulajdonságot. Nem értette, hogy minek tartják egyáltalán, ha nincs közöttük érdemi interakció.

Azt akarta, hogy az embereknek maradjon tátva a szája, amikor elkezd felolvasni. Amikor erre gondolt, mindig elképzelte az elképedt gazdát, ahogy földbe gyökerezett lábbal, bénultan bámulja, ahogy az előtte fekvő könyvből emberi nyelven olvas fel. Az álmodozással jutalmazta magát egyelőre, mert eddig csak a hihetetlen erőfeszítés, a mindennapos, kimerülésig tartó gyakorlás és szervezés jutott neki osztályrészül. Gondolom, nem kell részletesen elmagyaráznom, hogy milyen jellegű és súlyosságú akadályokat kell legyőznie egy disznónak, hogy érdemi külső segítség nélkül megtanuljon beszélni és olvasni. Persze szerencse is kell hozzá.

Február elejére eljutott odáig, hogy elérhető közelségben érezte a nagy bemutatkozást. Meggyőződéssel hitte, hogy nem fog felsülni, hanem fölényes magabiztossággal fog szavalni, és bizonyos időközönként a könyvből feltekintve, hosszan, mélyen a gazda szemébe néz, és fejből mondja a szöveget. A többiek mindenben támogatták: hagyták, hogy többet egyen (hiszen aki a fejét töri egész nap, annak többre van szüksége), illetve számos alkalommal valódi közönséget szimuláltak számára, hogy szükség esetén kezelni tudjon olyan potenciálisan felmerülő problémákat, mint a hallgatók figyelmének lankadása, ellenséges légkör, stb.

Február 11-én, szombaton enyhe torokfájásra ébredt. Mivel nem emlékezett semmi rendhagyóra, hogy mit csinálhatott rosszul, arra gyanakodott, hogy egy vírus lehet a kellemetlenség oka. Épp felvetette ötletét a többieknek, amikor a gazda lépett az ólhoz, és kinyitotta az ajtót. – Na, Rigó! Ma van a nagy nap. Gyere csak ki szépen – mondta.

Ignacio zavarba jött. Nem értette, hogyan tudhatta meg, hogy mire készül. Talán a többiek közül mondta el valaki? Az is bosszantotta, hogy az ember akarja megmondani, hogy mikor van a nagy nap. Honnan tudhatná jobban, mint Ignacio? Azért kiballagott az ajtón. De ekkor a gazda hirtelen egy kést rántott elő a háta mögül, és Ignacio felé vágott vele. A disznó félreugrott, és azonnal rohanni kezdett a kapu felé, de két másik ember iramodott utána, és rávetették magukat, majd szemből a kutya vicsorgott rá. Ekkor hátrafelé kiszabadította magát, de ahogy csak párat lépett, egyenesen a közben mögé lopakodó gazda karjai közé szaladt, aki egyetlen szúrással a torkába mélyesztette a kést, majd egy erőteljes rántással óriásit metszett rajta. Ignacio meg akart szólalni, hogy őrültséget csinálnak, hát mi történik itt, de rémülten tapasztalta, hogy csak bizarr, bugyborékoló hörgés jön ki a torkán, aztán lassan elerőtlenedik, tágra nyitja ugyan a szemeit, de a világ mégis elhomályosul, majd lassan elnémul és elsötétül minden.

Előbb, gyorsabban, magasabbra

Az a szokás az épületben, hogy ha mögöttünk jön valaki, akkor kicsit nagyobbat lendítünk az épp kinyitott ajtón, hogy még a másik is átérjen rajta anélkül, hogy a kártyájával kellene bíbelődnie. Az ajtót ácsorogva tartani csak nagyon kevesen szokták; ilyenkor a hátul jövő hálálkodó, illetve „igazán nem kellett volna” arcot vág, és megszaporázza lépteit.

Ma reggel egy fiatal, menedzsernek látszó fickó, ahogy belépés közben észrevett, épp csak annyira nyitotta az ajtót, hogy oldalazva becsusszanhasson, majd kettesével szedve a fokokat nekivágott a lépcsőnek. Én – anélkül, hogy különösebben szedtem volna a lábaimat – még pont elértem az ajtót a bezáródást jelző kattanás előtt, majd a lifthez ballagtam. A második emeletre menet a felvonó megállt az elsőn, majd a kinyíló ajtón az előbbi úr lépett be, és a negyedikhez tartozó gombot nyomta meg.

Elkerülhetetlen

Varga bácsi két dologtól félt igazán. A feltartóztathatatlanul közeledő gazdasági világválságtól, és a helytelen táplálkozás következtében fellépő visszafordíthatatlan egészségkárosodástól. Ezért – amikor sötét víziói különösen nagy erővel kínozták – jelentős, garantáltan bio termelésből származó brokkoli-készleteket halmozott fel. A sok zöldséget azonban csak jelentékeny hűtő-kapacitással lehet hosszabb időn át tárolni. Erről viszont az jutott Varga bácsi eszébe, hogy a megnövekedett energiafelhasználásával ő maga is bűnösen hozzájárul a gazdasági világválság eljöveteléhez. Az egyre fenyegetőbb veszélyből már egyértelműen következett: komolyan el kell kezdeni brokkolit vásárolni, amíg be nem üt az elkerülhetetlen.

Jegyzetek

– Örömmel láttam, hogy egész előadás alatt jegyzetelt. Megengedi, hogy belepillantsak?

– Sajnálom, de – ha nem haragszik – egyelőre titkosan kezelném ezeket a jegyzeteket. Új ötleteket írtam fel, és amíg nem vagyok biztos a helytállóságukban… Remélem, megérti.

Infokommunikáció és egészségvédelem

Ha csak egy kicsit is nyitva tartja az ember a szemét, lépten-nyomon annak jeleibe ütközik, hogy Nyugat-Európában sokkal professzionálisabb, kifinomultabb rendszerek állnak az ember szolgálatában.

Most egy olyan mobil-kommunikációs eszközről láttam egy képet, amely folyamatosan monitorozza egy úr szívének működését. A permanens megfigyelésre egyértelműen szükség van, hiszen a szóban forgó szerv bizonyos helyeken az elhalás jeleit mutatja, másutt mintha nyitott lenne, nem utolsó sorban pedig – szokásos helyétől jócskán eltávolodva – a nyelőcső előtt, közvetlenül a gyomor fölött helyezkedik el.

A készülék – az itthon is ismert értékesítési konstrukció szerint – egy bizonyos összegű többlet-befizetés ellenében akár a páciens feleségének és unokájának válláról is tud egyidejűleg(!) adatokat küldeni az arra illetékes egészségügyi intézménynek.

Az okos kis nyúl és az oktondi pocok

A Gőgös Gúnár Gedeon egyik legtanulságosabb meséje két egyedülálló háztartásbeliről szól: egy nyúlról és egy pocokról. Már a címből sejthetjük, hogy a nyúlra kell odafigyelni, mert ő fog tudományosan megalapozott állásponttal előhozakodni, és nem a szükségszerűen vesztébe rohanó, redukált intellektusú pocok. (A kis jelzőnek nincs a történetben szerepe – hacsak a szimpátia megalapozása nem –, mindenesetre átlagos pocokkal és nyúllal kalkulálva a szóban forgó nyúl valóban kicsinek tűnik).

A történet két párhuzamosan futó ingatlan-beruházás körül bontakozik ki. Tehát a nyúl és a pocok házat építenek. A tapsifüles egy a bejárati ajtó fölött elhelyezendő kis szellőző-ablakkal foglalatoskodik, ami a rágcsálót kimondottan szórakoztatja: nem látja be, hogy mi szükség van erre, csak a felesleges vesződség egyértelmű számára. A nyúl – kérdésre válaszolva – elmondja lassabb észjárású szomszédjának, hogy a fortocska funkciója kettős. Egyrészt a téli szellőztetés jól ismert nyűgét egyetlen huszárvágással oldja meg, másrészt kémlelőnyílásként is használható, mielőtt ész nélkül ajtót nyitna az ember bárkinek.

Az okos gyerekek már itt tudják, hogy a kettes számú funkció rendeltetésszerű használatából fog a nyúl behozhatatlan előnyre szert tenni. Nem is csigázza a szerző sokkal tovább kis olvasóit, hanem a színre lépteti a rókát, aki egy, az erdő környékén lefolytatott sikertelen portyázás után van közvetlenül, és nagyon megörül a két kis kunyhónak. Először a nyúlhoz kopog be, és gyerek-nyúl hangon kérleli kiszemelt áldozatát, hogy engedje be. A hirtelen lehullott nagy mennyiségű csapadékra hivatkozik, minek folytán bőrig ázott, illetve azt állítja, hogy emiatt eléggé fázik is már. A nyúlnak gyanús a bebocsátást kérő hangja, ezért biztonsági kérdéseket tesz fel, illetve húzza az időt. Közben kinéz a kisablakon, és 100%-os bizonyossággal felismeri a rókát. A lelepleződés tényét közli is vele, mire az – ahogy azt egy a piacról élő emlőstől el is várjuk – nem fektet több energiát a dologba, hanem odébbáll a pocok házához.

Mivel a nyúl esetében a stratégia önmagában nem bizonyult tévesnek, csak a vizuális kontrollon csúszott el a dolog, a róka nem változtat módszerén: újra a bőrig ázás exoterm jellegére hivatkozik. A pocoknak is gyanús a fals pocok-hang, ő is húzza az időt, de amikor a róka erős félelmének ad hangot, miszerint a róka a közelben ólálkodik, mind racionálisan (a róka nem félne a rókától), mind érzelmi alapon (ha ő is fél a rókától, csak rokonlélek lehet) meggyőzve érzi magát, hogy beengedheti az ajtó előtt állót.

Innentől felgyorsulnak az események, illetve nincs is sok hátra. A meglepett pockot fogja a róka, és elviszi magával. A gyerekek pedig levonhatják a tanulságot: Nem mindig a jó győz és a rossz bűnhődik, hanem ennél egyfelől árnyaltabb, másfelől szomorúbb a helyzet. A nyúl ugyan elnyeri óvatossága jutalmát, de a pocok bűnösnek nem nevezhető, mégis aránytalanul súlyos árat fizet oktondiságáért, arra késztetve a gyerekeket, hogy önállóan fogalmazzák meg az aki hülye, haljon meg! bölcsességet. A történetben egyértelműen győztesként elsétáló róka megítélése szintén ellentmondásos: sikere példaként állhat a gyerekek előtt, noha negatív hőst játszott a mesében. (Ez utóbbi könnyen belátható, ha az inkorrekt vadászati módszerére gondolunk). Persze el kell ismernünk, hogy korábban megpróbált más módszerrel és helyen táplálékhoz jutni, és csak ebben vallott kudarca után fordult a szomszédok felé. Neki is meg kell élnie valamiből.

A rókát elnézve mégis inkább a pocok lesz nagy, és nem a nyúl kicsi…

Mit csinál rosszul?

Egon levette napszemüvegét, résnyire húzta érzékeny, vizeskék szemeit, és belépett a fotocellás ajtón. A pultnál egy korlátozottan interakció-képesnek tűnő biztonsági őr és egy fiatal recepciós-lány ült.

– Jó reggelt kívánok! – köszönt Egon – Egy Cheenovnick Training nevű cég oktatatására jöttem, de nem tudom, jó helyen járok-e, mert nem láttam kiírva a nevüket.

A biztonsági őr segélykérőn nézett a recepciósra, az azonban fontos telefonba kezdett, így tanácstalanul fordult vissza Egonhoz.

– Hát így nem tudom… Számítógépes képzés lesz?

– Nem. Szervezetfejlesztéssel kapcsolatos.

– Na mert itt számítógépesek vannak, azt tudom.

– Értem. Akkor megpróbálok telefonálni, hátha sikerül kideríteni…

Az őr bólintott. Szinte ugyanebben a pillanatban egy férfi lépett a pulthoz, és csak annyit kérdezett, hogy hol találja a Cheenovnick tréningjét. – Az ötödiken, az 502-es szobában, a liftből kilépve jobbra a második ajtó a bal oldalon – hangzott az egzakt válasz. Egon felkapta a fejét. Talán rosszul hallhatott valamit? Alig volt ideje érdemben elbizonytalanodni, amikor két lány libbent be az épületbe, és csak úgy odacsicseregtek a biztonsági őr felé, hogy a cheenovnickos tréning ugye az ötödiken lesz? – Igen, az 502-esben – nyugtázta az egyenruhás. Egonnak most már egészen elkerekedtek a szemei. A pulthoz lépett, és bizonytalansággal a hangjában így szólt:

– Szerintem akkor nekem is ide kellene mennem…

– Hát nem tudom. Próbálja meg, hátha… – vonta fel szemöldökét és tárta szét karjait a biztonsági őr.

Egon elindult a lépcsők felé, és megint az volt az érzése, hogy nem elég, hogy nem ért szót az emberekkel, de kénytelen lépten-nyomon szembesülni vele, hogy másoknak ez milyen könnyen megy, és egyszerűen képtelen rájönni, hogy mit csinál rosszul.