Szerző: suhodminyák

Az étteremkritikus visszavonul

Az étteremkritikus meggondolta magát. Mégsem folytatta az útját az eredetileg betervezett Selyemördög felé. A látogatás csak úgy működik, ha nem tudnak előre felkészülni az étteremben, márpedig most – noha semmi konkrétat nem hallott – úgy érezte, hogy számítanak rá. Az ilyesmit az ember ennyi év után valahogy megérzi.

Jobbra rántotta a kormányt, és az előtte parányló zsákfalu felé vette az irányt azzal, hogy majd a kocsmában eszik egy pogácsát vagy sós mogyorót, mindegy, úgysem éhes. A „központba” érve azonban alig akart hinni a szemének: egy felújított éttermet látott, ami a felirat szerint a rendhagyó „Anyámra kellett volna hallgatnom” nevet viselte.

Volt még egy tábla valami uniós támogatásról, de az étteremkritikus nem nézte meg tüzetesebben, mert hatodik érzéke azt súgta neki, hogy itt valami furcsaság van, de hogy pontosan mi az, azzal kapcsolatban nem érzett semmit.

Bent egy idősebb néni volt otthonkában. A hátsó sarokasztalnál ült, és egykedvűen tápászkodott fel, ahogy a vendéget meglátta. Odasétált hozzá, és megkérdezte – Miben segíthetek? – Ennék valamit – válaszolta a kritikus, a néni pedig leplezetlen csalódottsággal cammogott vissza egy étlapért, és csak a válla fölött kérdezett vissza: – Inni mit kér?

Az étteremkritikus módszerének egyik sarokköve az volt, hogy az ételre koncentrál, és a kiszolgálás, a körülmények és egyéb mellékes tényezők által nem hagyja túlságosan befolyásolni magát. Most külön figyelmeztetni kellett magát erre az alapelvre, mert azt vette észre, hogy az első benyomások alapján már ízlelgeti magában a megfelelő szavakat kelletlenségről, tompaságról és hasonlókról.

Az étlap is furcsa volt igényesen megszerkesztett tagolással, gusztusos betűtípussal, de túlírt fantázianevekkel. Az igazán furcsa azonban az volt, hogy úgy tűnt, ő az első, aki kézbe veszi. Rövid tanakodás után a „Gombászó főkolompos” nevű ételt választotta, egy „gombaágyon nyugvó, röstivel utolsó útjára kísért marhapofát”.

A furcsaságok sora itt nem ért véget. A konyhából arra utaló zajok hallatszottak ki, hogy nem minden áll rendelkezésre a szükséges eszközök közül: a néni szentségelve rángatott elő csörömpölő edényeket és egyéb eszközöket.

A következő másfél órában valamelyest konszolidáltabb hangok szűrődtek ki, de egyéb esemény nem történt, beleértve azt is, hogy az étteremkritikus az ásványvizét sem kapta meg. Most már úgy volt vele, hogy csak azért is kivárja, hogy mi fog ebből az egészből kisülni.

Nagysokára a néni kissé bosszús arccal, hátával kilökve a csapóajtót jött elő a konyhából egy tálcával, rajta az étellel, az itallal és az evőeszközökkel. – Tessék – mondta kifejezéstelenül.

Ami azt illeti, az étel jól nézett ki, az étteremkritikusban szinte felmerült a gyanú, hogy külön szakembert foglalkoztatnak a fogások külcsínének megkomponálásához, de aztán elhessegette a gondolatot, és újra megerősítette az elhatározását, hogy nem kombinál, nem találgat, csak az ételre koncentrál.

Összerakta az első falatot a tányéron található összetevőkből olyan arányban, ahogy azt az alkotó szándékai szerint valónak vélelmezte, és a szájába vette. Ahogy fordított egyet a falaton, majd egy harapással minden textúrát és ízt felrobbantott a szájában, azonnal valami ismerős, de mégis soha át nem élt érzés döntötte szinte hanyatt. A gombászó főkolompos nemhogy tökéletes volt, hanem a szó szoros értelmében mennyei. Az étteremkritikus szemöldökei felszaladtak, a nagymamája jelent meg lelki szemei előtt a konyhában, kis házának minden illatával és színével. Az étteremkritikusnak patakzani kezdtek könnyei, amikor a halála óta eltelt minden percben hiányzó nagyanyja intelmei csengtek vissza fülében arról, hogy senkit és semmit sem szabad túl korán megítélni. Erre már egészen komolyan sírni kezdett, de keze, mintha önálló akarata lenne, már hozta is a következő falatot, ami ismét annyira mennyei volt, hogy egyszerre nevetni kezdett.

Ezen a ponton arra gondolt, hogy nyilván ilyen, amikor az ember megbolondul, majd újra sírásba váltott, de az evést egyetlen pillanatra sem hagyta abba, és ez így ment addig, amíg az utolsó morzsa rösti, az utolsó falat hús, és az utolsó csepp mártás is el nem fogyott. Az étteremkritikus jó darabig transzban maradt, fogta az evőeszközöket a kezében, és az üres tányért bámulta. Percek teltek el, mire vissza tudott térni a tárgyi valóságba.

Az otthonkás néni tekintetét kereste, és olyan közlési kényszer volt benne, mintha egy ezer csodával elkápráztató egzotikus utazásról tért volna vissza, de ahogy meg akart szólalni, nem találta a szavakat. Úgy döntött, hogy egyszerűre fogja. – Asszonyom, étteremkritikus vagyok. – A néni erre felnézett, de tekintete semmilyen érzelmet nem árult el. – Megmondom őszintén, hogy az első benyomásaim alapján egyáltalán nem erre számítottam, de ez a marhapofa mennyei volt, életem messze, magasan legkiválóbb marhapofája. Gratulálok, és köszönöm, ez egy csoda volt. Nem szoktam felfedni magamat, de hát ez egy teljesen példátlan eset, ami most itt történt… Szóval száz szónak is egy a vége, összeszedem a gondolataimat, és mindezt megírom, és önök kiemelten fognak bekerülni az étteremkalauzom legfrissebb kiadásába.

Az eddig kifejezéstelen arccal ülő néni viselkedése hirtelen megváltozott. Rémület futott végig az arcán, felpattant a székből, kérges tenyerét maga elé tartva indult a kritikus felé, és kérlelő hangon mondta: – Jaj, aranyoskám, meg ne írja! Ne hozzon bajt a fejünkre! Ez a nagyfiam étterme, de… Jaj, nem szabadna elmondanom, de attól félek, hogy megint bajba keverte magát vagy valami veszélyeset csinált. Hát ez nem egy igazi étterem, hanem valami okosság van benne, de nem tudom mi, a nagyfiam tudja, meg ő intéz mindent, de ide nekünk nem kellenek vendégek, nagyon kérem, hogy ne csináljon itt nekünk felhajtást, a fiam teljesen mással foglalkozik, és erre nincs ideje, csak én vagyok itt, meg valaki besegít a könyvelésbe. Ugye megígéri, hogy nem ír rólunk?

515 LE

Nem tudom… Lehet, hogy annyi idős lettem, hogy lassan elkezdenek kihalni mellőlem a hozzám hasonló korúak? Vagy ez egy egyedi eset, még ha benne is volt a levegőben? Múlt héten meghalt Laci a házból. Emlékszem, még gyerekek voltunk, amikor volt egy ezerötös Zsigulijuk, az ikerlámpás, még azelőttről, hogy Ladának kezdték volna hívni őket. Laci császár volt ezzel, hogy az apjának ilyen kocsija volt, mindenki irigyelte.

Aztán egyszer csak, mindannyiunk döbbenetére, az apja eladta a kocsit (ráadásul áron alul), és egy ezerhármast vett helyette. Laci nagyon kiborult. Egyszerűen nem tudta feldolgozni, hogy hogy vehet az apja egy kisebb, gyengébb autót. Ráadásul az ezerhármasban fordulatszámmérő sem volt. Betege lett ennek az egész képtelen históriának, és megfogadta, hogy ő soha a rohadt életbe’ nem fog gyengébb autót venni, mint az előzője.

És tartotta is a szavát. De az egészet körüllengte valami nagyon vészjósló sötétség, valami nagyon rossznak a szinte tapintható jelenléte. Laci nem vezetett jól, elég sok meleg helyzetben volt része emiatt, legtöbbször végső soron a nem helyesen megválasztott sebesség miatt, de ő mindvégig kitartott a fogadalma mellett, és egyre erősebb autókat vett.

Az ijesztő az volt az egészben, hogy nem hajszolta, hogy újabb és újabb autókat vegyen, de valahogy mégis egyre csak sodródott a tragédia felé. Az egyiket el kellett adni anyagi ügyek miatt, a másikat már túl drága lett volna szervizelni, amazt ellopták, aztán a külföldre meg vissza költözés, a kisebb-nagyobb karambolok…

Egy a lényeg, ez az egész egy gyorsuló spirálba fordult, és Laci a végén már bődületesen erős kocsik felett próbálta megtartani az uralmát egyre vékonyabb jégen táncolva, mígnem bekövetkezett, aminek az elkerülhetetlenségét valahogy mindannyian éreztük a csontjainkban, a körmünk alatt, a szívünkben. Laci… Élt ötvenegy évet, és ötszáztizenöt lóerőt.

Alázat

Imre bácsi egész nap nem csinált semmit. Vagy legalábbis semmi olyat, amit külső szemlélő valaminek vagy csinálásnak nevezett volna. Még azt sem lehet mondani, hogy minden nap, vagy akár csak minden héten bejárta volna az erdőgazdaság területét.

Legutóbb is, amikor a delegáció érkezett, Imre bácsit hanyatt fekve találták a tisztás szélén. Ez volt a kedvenc tevékenysége. Ilyenkor eggyé vált az erdővel, hátával érezte a föld hűvösségét, a feláramló nedvességet, és azt, hogy egyre inkább elmosódik a határ közötte és az erdő között. Ilyenkor valami furcsa állapotba került, és olyasmiket is megérzett, amik kilométerekkel arrébb történtek, amiket egy átlagos ember a helyszínen sem vett volna észre, mert azt sem tudná, hogy nem is nézni, hanem érezni kell.

Persze ha Imre bácsi észrevett valamit, az nem azt jelentette, hogy csinált is valamit. Részben az ilyesmik miatt terjedt erdőgazdasági körökben az a pletyka vagy legenda, hogy Imre bácsi hallja, ahogy nő az aljnövényzet.

A szóban forgó erdő nagy szerencséje, hogy véletlenül, vagy kifürkészhetetlen okokból, de kompetens menedzsment állt az élén. Egy rendkívül fáradságos kiválasztási folyamat eredménye volt az, hogy pont Imre bácsi kapta meg az állást, és aki lustának vagy tétlennek látta őt, az csak a hozzá nem értéséről tett tanúbizonyságot.

A pályázók mind nagy víziókkal, ütemtervekkel, formabontó gondolatokkal érkeztek, elmondták, hogy nekik személy szerint miért fontos, hogy az erdőgazdaságnak dolgozzanak, és ehhez hasonlók… Százas nagyságrendű jelentkező közül Imre bácsi volt az egyetlen, akiben volt elég alázat ahhoz, hogy megértse: az erdőnek időt és teret kell adni. Nem szabad nyúlkapiszkálni, rendezkedni. Ugyanis amit egy átlagos ember a maga életében tehet, az az erdő szemében mind csak csapongó kapkodás.

A többi erdőgazdasággal összevetve, ahol aktív, tenni akaró, fiatalos gárda vitte az ügyeket, Imre bácsi erdeje kicsattant az egészségtől, évszádos léptékű, lassú sodrása sorra söpörte el a betegségeket, az aszályok és viharok dacára kibillenthetetlen határozottsággal foglalta el helyét az örökkévalóságban.

Adni jó

Egyik reggel még álomittasan böngészgettem a hüvelykujjam alá kerülő különböző híreket, amikor megakadt a szemem egy érdekes cikken. Azt írták benne, hogy valami továbbfejlesztett fMRI rendszerrel, ha nem is a legjobb felbontásban, de meg tudták jeleníteni a kísérleti személyek gondolatait.

Erről nekem azonnal Pisti jutott eszembe a másodikról. Kiskamaszok voltunk még, amikor rájött, hogy egyedülálló képességgel rendelkezik. Könnyen lehet, hogy ő az egyetlen a világon, akinek ha azt mondják, hogy ne gondoljon egy macskára, akkor nem jelenik meg egy macska a lelki szemei előtt. Mondhattak neki bármit, hogy mire ne gondoljon, ő erőlködés nélkül, egyfajta vidám egykedvűséggel nem gondolt rá.

Csak sajnos a dolgok innen nem jó irányba mentek. Pistiben felébredt a remény, hogy ez a képessége majd minden problémáját megoldja, gazdag és híres lesz, nem kell azon törnie a fejét, hogy mihez kezdjen az életével. Elkezdett nem törődni semmi mással, miközben persze nem tudta bizonyítani, hogy nem gondol arra, amire kérik, hogy ne gondoljon. Szélhámosnak és idiótának bélyegezték. Pisti pár hónap leforgása alatt teljesen kifordult magából.

Mindent elengedett, úgy csinált, mint aki a teljes hátralévő életén keresztül haldokolni akar. Alig evett, inni kezdett, nem mosdott, úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, csak ült egyhelyben, és minden pillanatban a legsötétebb gondolatok fojtogatták, a hiábavalóság szürke köde takarta el előle a napot.

Magamban ezt az állapotot úgy képzeltem el, mint amikor az ember megnyeri a lottó ötöst, mindent eltervez, mindent feléget maga mögött, majd a szelvényt kifújja a kezéből a szél, az pillanatok alatt átrepül az úton, és leszáll a folyóra, ami lassan húzza lefelé, és gyorsan sodorja délnek. Iszonyú énerő kell ahhoz, hogy az ember ebből felálljon, egy pillanatig sem hibáztatom Pistit, hogy ez neki nem sikerült.

Szóval a cikket olvasva egyből ő jutott az eszembe, és mindjárt egyértelmű volt számomra, hogy ennek a felfedezésnek sorsfordító jelentősége van, úgyhogy úgy, ahogy voltam, pizsamában rohantam le a másodikra, és dörömböltem Pisti lepergett festékű, megvetemedett ajtaján.

Nagyon lassan kecmergett elő, és nem mondanám, hogy az arcáról a viszontlátás örömét olvashattam volna le, de ahogy rám nézett, és ahogy az orra elé tartottam a telefont, rögtön látta, hogy valami nagy dolog történt. Gyorsan rápillantott a címre és belenézett a szövegbe.

Sokszor hallottam életemben, hogy adni jobb, mint kapni, de amit Pisti arcán láttam a következő pillanatban, az teljesen más perspektívába helyezte ezt a közhelyet. Az a fény gyúlt ki a szemében, amit utoljára negyven éve láttam, amikor felfedezte a különleges képességét. Olyan szélesen elmosolyodott, hogy azt hittem, az ilyesmitől elszokott bőre megreped, de még az arca színe is megváltozott: a tompa szürkés lepel egyszerre elillant. Könnyek szöktek a szemébe. Megdöbbenve vettem észre, hogy velem ugyanekkor pontosan ugyanez történt.

Mindketten tudtuk, hogy innen még ezer praktikus lépés következik, de a nyertes lottószelvény Pistinél van, benne a tárcájában, a zsebébe láncolva, és nincs az a szél, ami onnan kifújja.

Társadalmi szerepvállalás

Jogerős: N. Rolandot öt év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. Az egykori cégvezér egy alkalmazottja pár év alatt elhatalmasodó cukorbetegségének szövődményeibe halt bele.

A bíró nem tartotta megalapozottnak a vád álláspontját, miszerint N. aljas indokból, foglalkozáskörében elkövetett halált okozó gondatlansággal járt volna el, ugyanakkor elfogadta, hogy nyilvánvalóan tudnia kellett a cukor és szénhidrát fokozott bevitelének közismert kockázatairól.

Minden körülményt figyelembe véve az ítélet nyereségvágyból elkövetett, halált okozó gondatlan veszélyeztetést állapított meg.

A precedens értékű ítélet következményeit egyelőre nehéz felmérni, de annyi bizonyos, hogy újabb perekre kell számítani, és a piaci szereplők aligha kerülhetik el, hogy radikálisan más perspektívába helyezzék társadalmi szerepvállalásuk és jóléti juttatásaik rendszerét.

Álmosság

Álmost gyerekkora óta ismerem, itt, ugyanebben a házban nőttünk fel. Ez egyébként egy becenév, az apjától kapta még azelőtt, hogy az igazi nevét megtanulhatta volna. Én tudtam, hogy milyen néven anyakönyvezték, de már én is elfelejtettem, mert nincs is jelentősége, főleg az utóbbi évek fejleményeinek a fényében: Álmos annyira azonos a nevével, hogy bárhogy is hívták korábban, az úgysem lehetett volna a valódi neve.

Hallom, hogy sok szülőnél központi téma, hogy a gyerek mennyit alszik, pontosabban nem alszik. Hát Álmosnál ez nem volt gond soha – persze, hogy a nevét is így kapta. Bármikor, bárhol és bármilyen pozícióban képes volt elaludni, soha nem volt probléma, hogy ne akarna délután szundítani, vagy hogy ne durmolta volna át az éjszakát. Az autóban is mindig perceken belül elaludt. Ez aztán a jogosítvány megszerzése után okozott meleg helyzeteket, de végül szerencsére nem lett nagyobb baj a dologból.

Illetve nem szerencséről van szó. Álmosról, aki csak e sorokat olvassa, azt hihetné, hogy valami tompa, lassú észjárású tejalvasztóról van szó, de nagyobbat nem is tévedhetnének. Belátta, hogy a vezetés nem neki való, és egyszerűen, minden tépelődés vagy sajnálkozás nélkül felhagyott vele. Álmosban pont ezt a szikárságig egyszerű, józan paraszti észét becsülöm a legjobban, amivel rendre a legegyszerűbb, magától értetődő módon lát meg valamit, amire bárki más is rájöhetett volna, de mégsem jött rá senki, vagy nem tudja cselekvésbe fordítani. Álmos minden örvénylésen és homályon átlát, egyenesen rá a problémára és a megoldásra.

Mintha tegnap történt volna, úgy emlékszem rá, amikor felvezette az új ötletét. Mi az a három, a hüllőagyunkba vésett ősi szükséglet, aminek hatalma van felettünk, aminek se ésszel, se erővel nem tudunk ellenállni? A szex, az evés és az alvás. Ok – mondtam, na és? – És mi ömlik a médiából, az internetről? A nemiséget mindenbe belekeverik a tintapatron reklámtól a kémfilmeken át a konkrét pornófilmekig. A főzőműsorok szintén elkerülhetetlenek. Az emberek zabálják őket, nem tudsz annyit gyártani belőlük, hogy ne maradjon hely még többnek.

Ezután előadta, hogy az alvásról meg nincs semmi, pedig a logika azt diktálja, hogy az embereknek azt is zabálni kéne, ha már a másik kettő annyira rabul ejti őket. És itt van a különbség Álmos és mindenki más között. Én ezen jót nevettem, azt hittem, csak viccel. Mikor láttam, hogy ez komoly, azt mondtam, hogy ez hülyeség! Egyszerűnek hangzik, de hülyeség. Valami nem kerek, össze nem illő dolgokat vesz egy kalap alá, és úgy csinál, mintha ez lenne a természetes látásmódja a dolgoknak.

Az olvasók egy része persze már pontosan tudja, hogy nem lett igazam, hanem ahogy általában lenni szokott, Álmos volt az, aki megint rátapintott valamire. Elindította a saját Youtube csatornáját, ahol tulajdonképpen nem csinál mást, mint alszik. Jó, nem ilyen egyszerű, rendesen ki van találva az a csatorna, a lefekvéshez készülődéssel, a napi összefoglalóval arról, hogy mi minden történt, ami az alvást befolyásolhatja, satöbbi, satöbbi.

Száz szónak is egy a vége: Álmos milliókat láncol a monitor elé, a fórumon találgatják, hogy mikor álmosodik el, fog-e mozgolódni, az aznapi lakoma segíteni, vagy éppen ártani fog a mély alvásnak. Döbbenetes látogatottsága van a hazaérkezése időpontjában, mindenki próbálja kitalálni, mennyire fáradt, mikor és hogy fog elaludni. Van, aki vele alszik el, van, akit csak megnyugtat, van, aki beleőrül, hogy egy ilyen hülyeséggel ekkora sikert lehet elérni, de egy a lényeg: mindenki nézi. Nekem meg egy biztos pont az életemben. Ha beszélünk, mindig tanulok valamit, ha rá gondolok, mindig mosolyt csak az arcomra.

Béklyózó gondolat

István a kiságy mellett guggolt, és visszatartott lélegzettel figyelte a csöppséget. A lelassult időben szívét átjáró melegséget egyszer csak hideg, éles érzés vágta ketté, de az okára csak a szívverésnyivel később felbukkanó kéretlen gondolat vetett hideg fényt: Mi lenne, ha történne vele valami? Torka elszorult, hirtelen felállt, mintha le akarná rázni magáról a béklyózó gondolatot, és ebben a pillanatban minden világossá vált számára. Nincs az az isten, hogy egy közlekedési helyzetből azért legyen tragédia, mert nem tud elég gyorsan reagálni. Kell egy háromszáz lóerőnél erősebb autó. Igazából tudja is, hogy melyik.

A többi történelem

Mindig nehéz egyetlen időpontot vagy eseményt megnevezni, mint a kezdetet, de kétségtelen, hogy a 2020-as évek változásai olyan horderejűek voltak, és annyira gyorsan következtek be, hogy a kor közvéleménye legnagyobb részének esélye sem volt nem hogy megérteni a folyamatokat és azok kifutását, de még csak érdemben észlelni is azokat.

Eddigre a politika rég túljutott az úgynevezett eszméken, és mint a hatalom megszerzésének és megtartásának eszköze kristályosodott ki. Nem volt könnyű műfaj: a legtöbb embernek szemernyi tehetsége sem volt hozzá, de ha ez nem lett volna elég, a tét ennél is nagyobb volt, ugyanis „a győztes mindent visz” elve uralkodott, másodiknak lenni egyenlő volt a megsemmisüléssel.

A másodvonalbeli politikusok egy része jól körülhatárolható okok miatt volt másodvonalbeli. Noha nem volt baj az intelligenciájukkal, a munkabírásukkal vagy a kreativitásukkal, egy dolog élesen elválasztotta őket az igazi nyertesektől. Nem volt gyomruk hozzá.

Sokan tudták ugyan, hogy mit kell tenniük, mit kell mondaniuk, kiket kell feláldozniuk az előrejutásuk érdekében, és ezeket képesek is voltak megtenni, de volt valami (amit korábban tisztességnek vagy lelkiismeretnek neveztek), ami miatt nem tudtak nyugodt szívvel az emberek szemébe nézni, miután kisemmizték őket, tönkretették az életüket, és generációkra előre megfosztották őket egy jobb élet reményétől is. A sikeres politikusoknak ez semmilyen gondot nem okozott, sőt, tulajdonképpen a szakma csúcsát jelentette, ha ezeket az embereket az elkötelezett szavazóik között tudhatták.

A játéktér alaposan összekuszálódott, amikor egyre több másodvonalbeli politikus színészeket kezdett alkalmazni a közszereplések bonyolítására. Óriási könnyebbség volt számukra, hogy nem kell saját arcukkal a tönkretett emberek elé állniuk, így ennek lelki terhe nélkül engedhették szabadjára kreativitásukat, amikor újabb és újabb manipulációs megoldásokkal álltak elő. A színészek lelkiismerete is nyugodt lehetett, hiszen ők csak szerepet játszottak, egy elképzelt embert személyesítettek meg; hogy milyen embert, az kizárólag színjátszás-szakmai kérdés volt számukra.

Ez a kölcsönösen előnyös együttműködés váratlan helyről kapott mélyütést. Az évtizedek óta, búvópatakként zajló mesterséges intelligencia kutatások éppen ebben az időszakban értek el áttörést. A nagy mintás gépi tanulás, a nyelvi modellek, az emberi beszéd megértésének és előállításának, valamint deep fake technológiának az ugrásszerű fejlődése egy olyan közegben jött létre, ahol a kapcsolattartás politikus és választó között már amúgy is leginkább a közösségi és egyéb online médiában történt. Mindezek együttes hatására egyszer csak nem volt szükség többé színészekre.

Ezen a ponton az eddigre már nem másodvonalbeli politikusok – mármint akik rendelkeztek a szükséges digitális tudáskészlettel – szinte teljhatalmúvá erősödtek; amennyire persze egy sokszereplős játékban ez egyáltalán elképzelhető. A választóknak ezen a ponton már esélyük sem volt akár egy morzsányit is visszaszerezni az önrendelkezésükből vagy a méltóságukból. Ez annak a törpe kisebbségnek volt különösen nehéz, akik értették, hogy mi történik velük.

Ez már eddig is annyi és olyan fundamentális változás volt, amit a korábbi korok emberei csak évtizedek alatt élhettek meg, de a 2020-as évtized – ahogy feljebb jeleztük – valóban korszakhatárként fogható fel, ugyanis újabb néhány év alatt ismét radikális paradigmaváltás következett be.

Az elnök, akit évtizedekkel korábban taktikai érzéke és bármit bíró gyomra emelt mindenki fölé, ezen a ponton nagyon helyesen megértette, hogy van egy ésszerű határa annak, hogy hány kiskirály uralkodhat egyszerre: egy. Két hónap leforgása alatt az összes, akárhanyadvonalbeli politikust mesterséges intelligenciával váltotta ki.

A tárgyalt korban is tudták alapelv szinten, hogy meghatározó jelentősége van annak, hogy a mesterséges intelligencia milyen adatokból, milyen mintákból építi fel saját modelljét a világról, de egyrészt a politikusok a saját érdekeik érvényesítésére koncentráltak, másrészt nem fogták, hiszen nem is foghatták fel, hogy az események pillanatok alatt gyorsulnak a sokszorosára annak, mint amit akár a legbriliánsabb emberi elmével követni, nem hogy lereagálni lehetne. Ahogy mondani szokás: a többi történelem.

Csak egy gondolat

– Nézze, Balogh, maga értelmes ember. Elmondok magának valamit. Nagyon kevesen tudják, hogy a gondolat, gondolkozni, stb. szavaknak a tulajdonképpeni töve a gond. Úgyhogy maga ne gondolkozzon, ne okozzon nekünk gondot, ne keverje magát bajba, hanem csak csinálja, amit mondunk magának.

Mosolyogj, és a világ visszamosolyog rád

Robert óráján a percmutató elérte a tizenkettőt, ő pedig kettőt koppantott a nyitott ajtón, és belépett. – Szervusz, foglalj helyet. Akkor a dolgozói elégedettség felmérés, ugye? – kérdezte Jack, és olyan arckifejezést öltött, mint aki gondolatait összegezve lezárja az addig az asztalán lévő témát, majd bezárta a vitorlásokról szóló böngészőablakot.

– Igen – kezdte Robert – és köszönöm, hogy ilyen gyorsan tudtál fogadni. Szóval az eredményekkel kapcsolatban azt hiszem, hogy nagyjából mindent értek, és már vannak ötleteim is, hogy mire milyen válaszok legyenek, és szerintem hétfőn, de legkésőbb kedden át is küldeném, hogy mit szólsz, viszont van egy dolog, amiben a segítségedet szeretném kérni, mert nekem nem az jött át, mint ami a felmérésből…

– Persze, ne hülyéskedj, tudod, hogy az ajtóm mindig nyitva áll, és konkrétan azért vagyok, hogy nektek mindenben segítsek, amiben csak tudok, úgyhogy hallgatlak, és biztos, hogy kitalálunk valamit – mondta Jack és Robertre mosolygott.

– Köszönöm. Szóval itt egyebek mellett az jött ki, hogy a csapatom nem érzi azt, vagyis hát ezt állítják tulajdonképpen, hogy nem számíthatnak rám, meg hogy nem érzik bennem, hogy a segítő szándékom mindig ott van… és hát nem tudom, hogy ez honnan jön, Jack, te tudod, mert beszéltünk erről, hogy én az összes vállalati értékben mindig a max…

– Persze – szakította félbe Jack. – Ez teljesen nyilvánvaló, én is látom, és a többiek is látják, tehát nem gondolom, hogy itt ezzel érdemi gond lenne önmagában. De ugyanakkor azt kell, hogy mondjam egyúttal, hogy értem, hogy honnan jöhet ez a dolog. Robert, nem elég valamilyennek lenni, hanem annak is kell látszani: most ez egy bullshit, de hát attól még igaz. Nekem még anno a Nagyöreg tanított egy technikát. Amikor mondjuk bejön hozzád valaki, vagy akár, amikor egyszerre több emberedhez beszélsz, csináld azt – ezt egyébként az elején legjobb tükör előtt gyakorolni – hogy a szád két szélét úgy húzod kétfelé, hogy egy kicsit fölfelé is görbüljön. Ezzel tulajdonképpen rámosolyogsz a másikra. De várjál – intette le a megszólalni készülő Robertet – mert ha csak ennyit csinálsz, az furcsán veheti ki magát, és nem úgy jön le, mint egy mosoly, hanem azt hiszik, hogy színleled. Hogy a mosoly őszinte legyen, ahhoz a szemeket is be kell vonni. Kicsit ellapítani, és valahogy… de ezt majd a tükör előtt úgyis meglátod, szóval valahogy elérni, hogy a külső sarkakban egy kicsit a ráncok is megjelenjenek. Na, ez a mosoly maga, és ugye erre lyukadtak ki a kutatások is, hogy ez ébreszt bizalmat, ez növeli az irántad érzett elkötelezettségen keresztül a cég iráni elkötelezettséget is, ez meg ugye vastagon megmutatkozik a bevételeken.

– Hú, hát nagyon köszönöm. Megmondom őszintén, hogy egy kicsit úgy jöttem be ma hozzád, hogy azért nem voltam benne biztos, hogy fogsz tudni segíteni, de még egyszer nagyon köszönöm, és főleg azt, hogy tőled mindig egy tényleg konkrét, kézzel fogható, a munkában használható tanácsot kapok, és nem csak valami általános izét – mondta Robert, és szája két szegletét a fülei irányába húzta, mert máris továbbgondolta, amit Jack mondott neki arról, hogy a szájnak felfelé is görbülni kell. A szemről így elsőre ugyan elfelejtkezett, de egyrészt Róma sem egy nap alatt épült fel, másrészt Jack ugyan mosolygott rá, de nem figyelt annyira, hogy ez feltűnjön neki.